Pintér Sándor

JELEN

1999 szeptember

JELEN

Van egy titkos könyvem, amiből újra és újra
Felolvasom magamnak az épp aktuális jelent.
Felolvasom, ahogy felkelek, kávézok, cigarettára
Gyújtok, félálomban kibotorkálok a konyhába, odateszem
A teának a vizet, felolvasom, ahogy — mintha valami
Labirintusba kerültem volna — nem és nem találom
A sötétben az ajtót, ami a fürdőszobára nyílik;
Persze érthető, hisz fel sem kapcsolom a villanyt
— Takarékossági okokból —, rábízom magam a keshedt,
Hajnali fényre. így járkálok hónapok óta, kezemben
A Könyvvel, míg valami véletlen baleset folytán
Kicsúszik a kezemből, hiába teszem
Érte tűvé a lakást, mintha a föld nyelte volna el.
Akkor majd — ha lesz erőm összeszedni magam — óvatosan
Lenyomom a régóta használaton kívüli kilincset, és
Belépek egy másik tér díszletei közé: tegnap-e,
Holnap-e: nem tudhatom. A holnapról mindig az jut
Eszembe, ami már megtörtént velem, de fogalmam
Sincs, mi fog történni tegnap. Két egymásból
Nyíló, elsötétített térben járkálok ide-oda,
Mintha lehetne valami mozgás, múlt és jövő az időben,
De nincs más, csak a pillanat: a nem-idő
Jelentől jelenig. Mióta elvesztettem — vagy még
Inkább elfelejtettem — a Könyvet, amiből nap
Nap után felolvastam a jelent, „most”
Sincs, csak a múlt és a jövő kinyújtott karjai
Érnek össze néha-néha a pillanatban, pedig az is
Csupán „lesz” és „volt”; a „még nem” s a „már nem”
Árnyjátéka csupán a „most”, az a villanásnyi,
Irgalmatlan sötét, aminek neve jobb híján: Jelen.

kép | idintify media, flickr. com