HAMU ÉS KOROM
2001 február
Nyakig mártva a széteső homályba,
Külön csöndre közös csend boltosul.
Harang hirdeti néma kondulással,
Hogy vége: visszavonhatatlanul.
El sem kezdődött. Hogy érhetne véget?
Hogy kulcsnak zárhoz ősi joga van?
De hisz épp ez az! A terem kitárult,
Sötétje örök, virradattalan.
Kín tárlata, melynek részese lettünk,
De csak mint por a vitrin üvegén;
Teremőr törli szikkadt jelenünket,
Por az idő hetvenhét rétegén –
Por az idő spirális monstrumában,
Jövőre, múltra finom por szitál;
Porrá őrölt minket a Magasságos,
Sosemvolt jelenünk pernyéje száll.
Pernye, por, hamu és korom a testünk.
Ezek vagyunk és voltunk és leszünk;
Az Úr latolja üszkös jelenünket,
Tenyerében tartva lélegzetünk.