Pintér Sándor

EMLÉKMŰ

1999 szeptember

EMLÉKMŰ

Állsz a kihalt parkban. A történet folytatásra
Vár, a kamera kivár, de semmi. Nem mozdulsz.
Csak állsz a hóesésben, mint mozdulatlanul vonagló,
Göcsörtös fa, az ősz szelíd, elaggott fényeit
Saját testeddel — levelek sűrű záporával — fizetted
Ki. Nem tudni: ki vagy, nem tudni: honnan
Jöttél, csak vársz, hogy elindítson, vársz
Valami történetre; csak úgy lehet a tiéd, akár
A fa sebe az ágát kénytelen-kelletlen megtagadó
Levél helyén; csak úgy lehet a tiéd, ha nem is
Várod, csak tűröd, hogy a Szél Ötödik Évszaka
Beírja könyvébe a neved, hogy vad fuvallatokat
Küldve rád, felébresszen végre; de te csak állsz,
Egyre állsz — emlékmű a jelen talapzatán —, és nem
Tudsz semmit, pedig ha most indulnál, még épp
Időben; a kamera közelít, premier plán: látni
Az arcon a kín repedéseit, hallani, ahogy zörög
A puszta váz, látni, ahogy állsz meztelen: görög
Tragédiák időtlen hőse; csak állsz, mint akit eleve
Ebbe a kihalt parkba neveztek ki; nem mozdulsz,
De úgy, mintha távolodnál.

kép | Elena Shen, flickr.com