Pintér Judit

VÁLTÁS OLASZ MÓDRA [3]

A megátalkodott jó – orvosok Afrikával [2011 december]

VÁLTÁS OLASZ MÓDRA [3]

Paolo Rumiz nevével már találkozhattak a Liget olvasói, több írása meg is jelent a lapban[1]. A Kelet és Nyugat szimbolikus határvárosában, Triesztben 1947-ben született író-újságírót, a trieszti Piccolo és a La Repubblica című országos napilap munkatársát a nyolcvanas évek közepétől korunk egyik „száguldó riportereként” tisztelik hazájában és külföldön.
multietnikus
A 20. századi történelem tragikus eseményeitől sokat szenvedett „multietnikus”szülővárosa nemcsak Itália legkényesebb társadalmi és politikai kérdései, hanem „a kelet-európai kisállamok nyomorúsága”, újabb és újabb konfliktusokhoz vezető identitás-problémái iránt is kivételesen érzékennyé tette. Írásaiban [amelyek többsége kötetben is megjelent] 1986-tól követi nyomon a térség soha nem látott reményekkel induló, majd néhány év alatt gyilkos testvérháborúba torkolló történéseit. A balkáni háború hátterében zajló sötét, kegyetlen és az igazságot többszörösen manipuláló „színjátékról” gyűjtött tapasztalatait Egy tömegmészárlás álarcai [1996] című könyvében adta közre. Az utóbbi két és fél évtizedben Rumiz gyalogosan, autón, autóstoppal, kerékpáron, vonaton, hajón, repülőn szinte egész Olaszországot és Kelet-Európát bejárta, majd egyre távolabbi vidékeken próbált a globalizált világunkat fenyegető veszélyeknek, azon belül is az emberi természet talán legmegfejthetetlenebb titkának, az olykor egyidejű jó és rossz harcának mélyére hatolni. Soha nem leegyszerűsítve, csak feketében vagy fehérben látja és mutatja a világot, s még a legtragikusabb eseményekben is igyekszik felfedezni, megérteni a többarcúságot. Valamennyi úti beszámolója a változó világ apró részleteire figyelő értelmiségiről árulkodik, írjon bár a Trieszt–Bécs, majd a Trieszt–lsztambul közötti kerékpártúrán, a Tieszt–Kijev, aztán a Berlin–lsztambul vonatúton, a Budapesttől a Duna-deltáig tartó hajózáson, a Torinóból Krisztus jeruzsálemi sírjáig tartó út során szerzett benyomásairól, vagy a ma is egymás ellen harcoló keresztény, iszlám és zsidó vallás közös gyökereiről. Jugoszlávia felbomlásának drámáját szemtanúként végigkísérő riportjaiért 1993-ban Hemingway-díjjal, 1994-ben az év legjobb olasz tudósítójának ítélt Max David-díjjal tüntették ki, 2007-ben ő kapta a 20. század egyik legjelentősebb író-fotográfus világutazója, Bruce Chatwin nevét viselő díjat.

ulrik tofte1

Paolo Rumiz legutóbbi, minden eddiginél távolabbra, Padovából Afrikába vezető utazását dokumentáló kötete, A megátalkodott jó 2011 márciusában jelent meg Olaszországban. A könyvben a hatvan évvel ezelőtt született Cuamm [Nemzetközi Orvos- és Misszionáriusképző Kollégium], valamint annak Orvosok Afrikával elnevezésű csoportja történetét meséli el. Alapítójának, a trópusi betegségekre specializálódott orvos-misszionárius Francesco Canovának [1908­–1998] a háború után volt egy nagy álma: egyetemet akart létrehozni laikus misszionárius orvosok számára, mégpedig nemcsak olasz és európai, hanem a gyarmati elnyomás alól lassan felszabaduló afrikai és ázsiai fiatalok számára, hogy a függetlenség elnyerése után saját kezükbe vehessék sorsukat, s ne legyenek kiszolgáltatva egykori gyarmatosítóik könyöradományainak. Canova – sok más nemzetközi szervezettel ellentétben – nem jótékonykodni akart a harmadik világ országaiban, hanem velük szorosan együttműködve segíteni őket. A csoport elnevezése – Orvosok Afrikával,nem pedig Afrikáért – már önmagában is erről a szándékáról árulkodik. Terve megvalósítását mindenekelőtt Girolamo Bortignonnak köszönhette, aki 1949 és 1982 között Padova püspöke volt. A Cuamm története az ő segítségévet kezdődhetett el 1950 decemberében a város egyetemén. Az ötvenes évek Itáliájában korántsem volt egyszerű elérni, hogy Ázsia, Afrika, Közel-Kelet és Latin-Amerika harmincnégy országából fogadhassanak fiatalokat, köztük nőket is a Kollégiumba, ahol azóta több száz külföldi diák tanult. Az első olasz orvos, Anacleto Del Lago pedig 1954-ben kelt útra feleségével a távoli, ismeretlen és akkoriban [is] számos előítélettel sújtott Kenyába. Közel másfél
ezer orvos, ápolónő, technikus, pszichológus, tanár követte őket, nők és férfiak, s szinte Olaszország minden részéből. A Cuamm önkéntesei összesen mintegy négyezerháromszáz évet töltöttek távol az otthonuktól, s a hatvan év alatt 38 ország 211 kórházában teljesítettek szolgálatot, 185 közülük 27 afrikai országban dolgozott.
az elkötelezettség eszméje
A kezdetektől máig kizárólag az ott élők szenvedéseinek enyhítése vezérelte őket, tekintet nélkül a kulturális, politikai és vallási különbségekre. Sokan többször visszatértek a fekete kontinensre, sőt, gyermekeiknek és unokáiknak is tovább adták az elkötelezettség eszméjét. Ma hét afrikai országban – Angola, Etiópia, Kenya, Mozambik, Dél-Szudán, Uganda, Tanzánia – vannak jelen. Legfontosabb feladatuk a szülések biztonságosabbá tétele, az anyák és a csecsemők gondozása. Ezekben az országokban még ma is 265 ezer nő hal bele évente a szülésbe, 1 millió 200 ezer újszülött nem éri meg az egy hónapot, 4,5 millió gyerek pedig az ötéves kort.

ulriktofte2

Az elbeszélés a Kollégium padovai székhelyén kezdődik, ahol Rumiz már az első este fölfedezi, hogy a szobája fölötti teremben valaki fél 11 után hosszú telefonbeszélgetéseket folytat. A „csendháborító” Luigi Mazzucato atya, aki 28 éves kora óta, 1955-től a csoport stratégája. Még most, nyolcvan fölött is ő szervezi az orvosok és ápolónők utazását Afrika legnyomorúságosabb vidékeire. A könyv második felében Ugandáig és Dél-Szudánig követjük őket. Rumiz valaha kíméletlen „papverőnek” tartotta magát, időközben azonban az Északi-sarktól a Balkánon át Jeruzsálemig rengeteg pozitív tapasztalatot szerzett a keresztény egyházak képviselőiről. Miután közelebbről megismerte az állami támogatás nélkül működő padovai katolikus szervezet tevékenységét, megértette, hogy az ellentmondásokkal terhes olasz valóság egyik kiemelkedő és példamutató kollektív történetére bukkant. Örömmel teljesítette hát kérésüket, hogy a hatvanadik születésnapra könyvet írjon róluk. Először csak a székhely archívumában őrzött dokumentumok és a hazatértek, illetve családtagjaik tanúságtételei alapján akarta összeállítani a kötetet, ám végül elhatározta, hogy a helyszínen is tanulmányozza a szervezet munkáját. Az első beszélgetések is világossá tették, hogy a Padovából irányított csoport nem köznapi emberekből áll. A kevés pénz ellenére hatékony munkatársak lelki békéje óriási hatást tett rá. Valamennyi beszélgetőtársa hangsúlyozta, hogy Afrika megváltoztatta egész világlátásukat. A tudat, hogy életeket mentenek, feledtette velük a nyomorúságot, a háborúk szörnyűségeit, a helyi vezetők korruptságát, a felháborodást és keserűséget, hogy a humanitárius segélyekkel visszaélnek. Legfájdalmasabb tapasztalatuk, mondták, hogy a nyugati értékek nevében romba dönthető és elárulható volt egy egész ősi civilizáció.
jobbá lehet tenni
A hetvenes évek elején Itáliában is törvény írta elő a „fejlődő országok” segítését. Afrika [a gyarmatosítás alól felszabadult többi országgal egyetemben] reménykedett a demokratikus fejlődés lehetőségében, s aki abban az időben ment oda, maga is elhitte, hogy jobbá lehet tenni, meg lehet változtatni a világot. A „fejlődő országok” demokratizálódásának és felemelkedésének illúziói azonban réges-rég szertefoszlottak. Rengeteg pénz és energia veszett kárba például azzal, hogy gyakran olyan helyekre szállítottak drága felszereléseket, ahol áram sem volt, vagy ahol legfeljebb a kiváltságosak juthattak hozzájuk. Valódi segítséget a legeldugottabb települések alap-ellátásának megszervezése, illetve minél több afrikai szakember képzésének finanszírozása jelentett volna [s jelentene ma is], hisz ők ismerik legjobban a helyi viszonyokat, szokásokat, betegségeket, s könnyebben szót értenek honfitársaikkal. Francesco Canova a kevesek egyike volt, aki ezt az ötvenes években felismerte: először Kenyában, majd további három afrikai országban sikerült orvos- és ápolónőképző iskolát alapítania, a Cuamm és az Orvosok Afrikával pedig azóta sem tért le az általa kijelölt útról. Önkénteseik a jóléti társadalom lusta, önző, egyre magányosabb és depressziósabb polgárai számára elképzelhetetlen, sokszor életveszélyes körülmények között, hosszú évekig gyógyítják és tanítják a legrászorultabbakat – miközben maguk is sokat kapnak és tanulnak a szegényektől.

Noha az állandó háborúk, a magas gyerekhalandóság, a malária, az AIDS – és a legfőbb ellenség, az éhség – elleni küzdelem mind kilátástalanabb, ők a külvilág fokozódó közönye és a szűkülő anyagi források ellenére tovább folytatják szélmalomharcukat.

ulriktofte3

Afrikában minden leegyszerűsödik az emberek közötti kapcsolatokra, az egyidejűleg csodálatos és fenyegető természet, valamint a halál törvényeinek tiszteletben tartására, elfogadására. Egy orvos számára mindez hihetetlenül nehéz, de rendkívüli tapasztalat. Akik Olaszországban csak az illegális afrikai bevándorlókat és a róluk szóló rémtörténeteket látják nap mint nap a híradókban, el sem tudják képzelni, milyen okok kényszerítik ezeket az embereket hazájuk elhagyására. A felesleges dolgok hajszolása mind közönyösebbé teszi az embert mások szenvedései iránt, kiöli a kíváncsiságot és az együttérzést. Európában lassan eltűnik a másik ember segítésének kategorikus imperatívusza, amely oly magától értetődő az önkéntesek számára, akiknek többsége paradox módon épp azokból az északi városokból indult el Afrikába, ahol az utóbbi évtizedekben egyre erősebb az idegengyűlölet. Az Afrikát megjárt orvosok tudják a legjobban, hogy a menekülők tömegét a jövőben sem állíthatja meg senki és semmi, s csak egy dologban biztosak: gyűlölettel és a szerencsétlenek visszatoloncolásával nem lehet megoldani Észak és Dél kibékíthetetlen ellentétét.
elvakult fajgyűlölet
Rumiz az Orvosok Afrikával önkénteseit a „krisztusi tanítás igazi közvetítőinek” tartja, s szülőföldje „kétlelkűségéről” ugyanazt tanulta meg tőlük is, mint amire még a balkáni háborúban egy vicenzai pap, a caritas munkatársa hívta föl a figyelmét: a pénzüket, de akár az életüket is feláldozni kész önkéntesek ugyanarról a vidékről érkeznek Szarajevóba, ahol a legtöbb híve van a rasszista Északi Ligának. Rumiz leírja, hogy többször próbálta feltárni a két, homlokegyenest ellentétes érzület – az erős misszionárius késztetés és az elvakult fajgyűlölet – gyökereit, ám mindig belátta, hogy ezekből a paradox helyzetekből nem szabad leegyszerűsítő következtetéseket levonni, az ellentmondásokra nem található egyértelmű magyarázat. Jó tudósítóként annyit tehet, hogy pontosan megfigyeli és rögzíti mindazt, amit utazásai során lát, hall, tapasztal. Afrikai útján is erre törekedett: érzékletes leírásaival hírt adott egy gazdag kulturális örökségről, érzékeny emberekről, akik pokoli kínszenvedések közepette, felfoghatatlan szegénységben és magárahagyatottságban próbálnak életben maradni. Afrika végtelenbe vesző, por- vagy sártengerrel borított útjain Rumiz megtapasztalja a „megátalkodott jó”-t is. Ez működteti például a Cuamm egyik ugandai központját, minta-létesítményét Matanyban, ahol nemcsak gyógyítanak, hanem a helybelieket megtanítják a víz összegyűjtésére és tisztítására, a földművelésre, a faültetésre, a csatornázásra is. Kék egészségügyi sátraikkal rendíthetetlenül járják a kietlen vidéket, s mindenhová igyekeznek elvinni a túlélés reményét.

ulriktofte4

Noha a szerző elsődleges szándéka tanúságot tenni a „megátalkodott jóról”, megrendítő tudósításokat ad az egész kontinens létét veszélyeztető „megátalkodott rossz” végtelen variációiról is. Az utóbbi évtizedekben a fejlett világból érkező, de kárba veszett vagy ellopott dollármilliókon kívül legfőképpen a „jóléti szemléletnek” a nagyobb településeken pontosan érzékelhető, kártékony következményei döbbentették meg: a helyi jómódúak ugyanolyan cinikussá és könyörtelenné váltak saját honfitársaikkal szemben, mint a nyugatiak, akikkel együtt gazdagodtak meg a fegyver-, kábítószer- és leánykereskedelemből, a gyerekkatonák vadállattá idomításából, Afrika természeti kincseinek, nyersanyagainak kifosztásából, földjeinek megmérgezéséből. Néhány nap elegendő volt, hogy Rumiz is átélje mindazt, amiről már Padovában annyit hallott az önkéntesektől: Afrika az európai ember szinte minden bizonyosságát megkérdőjelezi, s ezzel radikális változásra és választásra kényszeríti. Megértette, hogy a fekete kontinensen élők számára talán még a gazdasági kilátástalanságnál is súlyosabbak a kulturális veszteségek.
kegyetlen népirtás
Az évezredes szokások, hagyományok, rítusok eltűnése védtelenné tette őket az újjal szemben, ezért vezetett a volt gyarmattartóknak a helyi viszonyok teljes félreértésén alapuló politikája [például a hutu és tuszi népcsoportok szembeállítása Ruandában] minden korábbinál erőszakosabb és kegyetlenebb népirtásokhoz.

Rumiz a nők szinte emberfeletti erejében, alkalmazkodási képességében bízik – a háborúzó egykori pásztortörzseket a nők segítségével lehet talán békés földművelőkké szelídíteni. Gyökeres és globális szemléletváltozásra lenne szükség. Rumiz többször visszatér az alapjelenséghez, amely nemcsak Afrika, hanem az egész emberiség jövőjének meghatározója: az ember elszakadt a földtől.Mert miközben Afrikában milliók halnak éhen, a kontinens hatalmas termőföld-területekkel rendelkezik. De Karéliában vagy Ukrajnában is a parlagon heverő földek miatt panaszkodtak a parasztok, ahogy az Appenninekben is találkozott olyan pásztorokkal, akiknek megélhetését, különféle ál-higiéniai ürüggyel, egyre több „szabályozás” veszélyezteti.
globális katasztrófa
A földműveléssel foglalkozó emberek számának csökkenése, az élelmiszerek termelésének és elosztásának módja globális katasztrófával fenyeget. Az élethez szükséges javak megtermelése helyett emberek milliói az egyes országokon belül, de a kontinensek között is a megélhetés hiú reményével kecsegtető nagyvárosokba özönlenek, ahol kilátástalan helyzetük mind nyugtalanítóbb feszültségeket gerjeszt nemcsak a bevándorlók és az őslakosok, hanem a helyi nincstelenek és szerencsésebb honfitársaik között is. „Aki Afrikában nyitott szemmel jár, tökéletesen megérti, milyen jövő vár az emberiségre, ha végérvényesen elszakad az anyaföldtől!”

[1]           1999/12; 2000/11; 2001/5
kép | Ulrik Tofte, lensculture.com