Pintér Judit

VÁLTÁS OLASZ MÓDRA [1]

Kísértet járja be Európát – A „sarkoberlusconizmus" természetrajza [2011 augusztus]

VÁLTÁS OLASZ MÓDRA [1]

Mióta Pierre Musso francia szociológus, a Rennes II Egyetem professzora Sarkoberlusconizmus (A konzervatív forradalom két arca [1]) című kötete előbb Francia-, majd Olaszországban is megjelent 2008-ban, a nyugati sajtóban gyakran hivatkoznak erre a Nicolas Sarkozy és Silvio Berlusconi nevéből összegyúrt különös „neologizmusra”. A szellemes, elgondolkodtató és olykor nyugtalanító pamflet az Itália és Franciaország legújabb kori történelmét meghatározó két politikus egymástól távolinak tűnő személyisége és hatalomgyakorlása közötti meglepő rokonságot elemzi, új és érdekes megvilágításba helyezi a két ország mai társadalmi mozgásait, és lehetséges kulcsot ad, hogy megfejtsük Berlusconi példa nélküli politikai sikerének titkát. A könyv megjelenése óta ugyan Európa és a világ még kaotikusabbá, még fenyegetőbbé vált, ám ha Musso bizonyos helyzetelemzésein, következtetésein túlhaladtak is az események, eszmefuttatásának megismerése még ma és számunkra is tanulságos.
a hatalom csúcsa
Silvio Berlusconi utolsó választási győzelméhez 2008. április 14-én elsőként Nicolas Sarkozy gratulált, az első külföldi vendég pedig, akit a Lovag újdonsült kormányfőként hivatalosan fogadott, a francia köztársasági elnök volt. Ez önmagában a két politikus egymás iránti érdeklődésének tanúbizonysága – ha ellenkező irányból is, de mindketten alulról küzdötték fel magukat a hatalom csúcsára. Az apai ágon magyar származású „Sarkót” idegensége, szegénysége, az átlagosnál alacsonyabb termete miatt kisebbrendűségi érzések gyötörték a gazdag párizsi külváros, Neuilly-sur-Seine gimnáziumában – kárpótlásul néhány év múlva a város képviselőtestületének tagjává, majd 1983 és 2002 között valaha volt legfiatalabb és közkedvelt polgármesterévé választották. A jogi diplomát szerzett fiatalember huszonkét éves korától hivatásos politikusként lépett egyre magasabbra a ranglétrán, míg a nagypolgárság támogatása után a szélesebb rétegek rokonszenvét is megnyerve, 53 évesen megvalósította nagy álmát: a kelet-európai bevándorló gyermeke 2007-ben a büszke Francia Köztársaság elnöke lett. „Silviolo”, a szintén jogász végzettségű szegény nápolyi fiú a politikától távol, énekesként, kereskedőként, ingatlanberuházóként gyűjtögette szorgalmasan a pénzt (és a magas rangú pártfogókat), majd 1978-tól egy évtized alatt Európában egyedülálló médiabirodalmat épített föl.

CharlesHTarub_DolceVia80s
médialehetőségek
Az 1994-ben már dúsgazdag és befolyásos vállalkozót a „Tiszta kezek” mozgalom utáni vákuum repítette a politikai életbe, amelynek meghatározó szereplőjévé vált. Legutóbb 2008-ban, immár negyedszer ülhetett Itália miniszterelnöki székébe. Politikai legitimitását mindenekelőtt a kereskedelmi televíziói és üzletláncai termékeit fogyasztó kis- és középpolgárságra alapozta, mesés gazdagsága és jutalmazó nagylelkűsége azonban mind nagyobbra duzzasztotta hívei táborát. Szinte ringbe lépésük óta mindketten elszánt küzdelmet folytatnak az igazságszolgáltatással – kétségtelenül egészen más célokért. Berlusconit ellenfelei azzal vádolják, hogy az alkotmány és az igazságügyi rendszer megváltoztatásával az ellene különböző kétes ügyek miatt indított jogi eljárásokat próbálja elkerülni. Sarkozy viszont mindig a rend védelmében lép fel a taláros testület ellen, a törvények vasszigorral történő érvényesítését követelve tőlük. Végül, de nem utolsósorban ugyancsak mindketten kivételes médialehetőségekkel rendelkeznek: egyikük a legnagyobb francia médiacsászárokkal több évtizede tartó szoros baráti (és üzleti) kapcsolatai révén, másikuk immár egyeduralkodó olasz médiacsászárként.

Berlusconi így büszkélkedett Sarkozy elnökké választásakor: „A beszédeihez gyakran mintha az én könyveimből merítene ihletet.” A fél-prezidenciális francia rendszernek persze saját köztársasági elnöki ambíciói miatt is élénk figyelmet szentel. Sarkó többek között azért csodálja a Lovagot, mert egy „Európában elfogadhatatlan neofasiszta pártot szalonképessé tudott tenni”. Nem alaptalan tehát a jobboldali politikusok legádázabb és leggyűlöltebb ellenfele, az egykori ’68-as diákvezér, Daniel Cohn-Bendit megállapítása: „Sarkozy és Berlusconi társadalomképe és kommunikációs módszerei egy tőről fakadnak.”
a gondoskodó állam leépítése
Pierre Musso szerint a sarkoberlusconizmus (vagy berlusarkozyzmus) az amerikai politikai modell rugalmas, gazdasági téren egyidejűleg anti- és neoliberális, politikai-erkölcsi téren konzervatív formája, amely a közös latin és katolikus gyökerekkel rendelkező két dél-európai országra – eltérő nemzeti sajátosságaik ellenére – egyaránt alkalmazható. A berlini fal leomlása után a kétpólusú politikai szisztéma megszűnése következtében kialakult modell a tekintélyelvű államot, a katolikus vallás tiszteletét – mindenekelőtt azonban az üzleti szellem feltétel nélküli elfogadását egyesíti. A sarkoberlusconizmus tehát a válságba került, kiüresedett korábbi politikai rendszer után maradt űrt az üzleti életből, a menedzsment, a marketing, a sport és a kereskedelmi televíziók világából, valamint a római katolikus hagyományból kölcsönzött szimbólumok „koktéljával” próbálja kitölteni. Retorikájában a „tenni” és „hinni” lép a régi típusú politika számára oly fontos „beszélni” helyébe. Elsődleges célja a gondoskodó (jóléti) állam leépítése és olyan liberális állammá alakítása, amelyben kiemelt szerepet kap annak büntető hatalma, továbbá a végérvényes megszabadulás a második világháború után – nem mellékesen Nyugat-Európa két legerősebb kommunista pártja, az FKP és az OKP, valamint a szakszervezetek által – kiharcolt garanciáktól, a társadalommal kötött politikai, szociális és kulturális szerződések terheitől, korlátaitól. A sarkoberlusconizmus a siker legfőbb zálogát a kemény, kitartó munkában látja, mert az egyén csak ezáltal vívhatja ki a társadalom és önmaga megbecsülését, anyagi jólétét. A jó állampolgár ezért mindenekelőtt a jó munkaerő és a jó fogyasztó. A sarkoberlusconizmusnak a tömegek meghódítása, azaz a „modern kapitalizmus minél szélesebb kiterjesztése” érdekében bevetett teljes jelképrendszerét a munkának az államot az üzleti szférával, a politikát a gazdasági élettel azonosító kultusza mozgatja. Ugyanakkor ebben rejlik egyik gyenge pontja, az aszketikus katolikus etika és a hedonista neokapitalista szellem összeegyeztetésének Max Weber-i problémája is. Nem mintha a sarkoberlusconizmus hőseinek különösebb gondot jelentene a dilemma feloldása. Számukra ugyanis az állandó hivatkozás a katolikus etikára nem több üres retorikai szólamnál, hiszen cselekedeteik szöges ellentétben állnak vele. Musso tudósként meg sem említi a két vezető hatalmas „ego”-járól árulkodó, a bulvársajtót megtöltő magánéleti botrányokat, erotikus kalandokat, villákat, yachtokat, ellenben érzékletesen ír az örök fiatalság, a folyamatos jelen idő (és jelenlét!), az „új” megszállottjaiként folytatott állandó mozgáskényszerükről, fáradhatatlan dinamizmusukról, amely a hiányzó távlati célok, a megalapozott tervek pótlására hivatott az őket vezérükké választott „fogyasztóik” előtt. Ezért igyekszik minden eszközzel leplezni a sportos Sarkozy a fáradtság, a sármos Berlusconi pedig az öregedés jeleit (az utóbbi mind szánalmasabb eredménnyel).

CharlesHTarub_DolceVia_80s2
a szappanoperák értékrendje
A sarkoberlusconizmus névadói az álom-félelem dichotómiáját is arra használják, hogy az embereket bűvkörükben tartsák. A könnyed, folyton mosolygó Berlusconi azzal hipnotizálja honfitársait, hogy hajlandó megosztani velük az álmok megvalósításának titkát, így hozzá hasonlóan sikeressé válhatnak ők is – a kommunisták által erkölcsi és anyagi romlásba döntött egész országgal egyetemben. A komoly, szigorú és aggodalmaskodó Sarkozy meg a rend és a biztonság ígéretével kecsegteti népét. A politikai színjátékban tehát Berlusconi a lezser, sikeres vállalkozó, Sarkozy az olykor agresszív, de rettenthetetlen seriff szerepét játssza. A „self-made man”-mítosszal azonosuló rajongók pedig a szappanoperák „szerelem, dicsőség, pénz” értékrendjére rímelő álmaik valóra váltását és egyre erősödő félelmeik enyhítését remélik tőlük, amelyeket az erőszak, szegénység, munkanélküliség, bevándorlók, járványok, klímaváltozás, terrorizmus ugyancsak a televíziókból nap mint nap rájuk zúduló rémképei váltanak ki. Minden reményüket a sarkoberlusconizmus hőseibe, a „jövő embereibe” helyezik, mert ők saját életük példájával bizonyítják, hogy a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak, s hogy senkitől nem kell félni. Lám, bárkivel és bármivel szembeszállnak, legyen az a kommunista diktatúra fenyegetése Olaszországban, a ’68-as szellemiség Franciaországban, a mindkét nemzetre veszélyt jelentő idegenek, vagy akár a (folyton hangoztatott EU-pártiságuk ellenére) legtöbb társadalmi és gazdasági problémáért felelősnek tartott Európai Központi Bank.
telepopulizmus
A hagyományos politika normáit felrúgva, az üzleti élet fogásainak, valamint a bármi áron a nézettség növelésére törekvő kereskedelmi televíziók – amelyeknek Berlusconi az „atyja”, Sarkozy pedig a „gyermeke” – manipulatív eszközeinek tudatos és cinikus felhasználásával populista lélektani hadviselést folytatnak az 1989 után egyébként is erejét vesztett és megosztott baloldal ellen. A média szerepét Musso egy Umberto Eco-idézettel világítja meg: „A telepopulizmus lényege, hogy a médiasztárként viselkedő politikus közvetlenül fordulhat a néphez. Aki tehát ilyen eszközökkel rendelkezik, a parlamenten kívül, a parlamenti viták negligálásával is hatást tud gyakorolni a politikára.” A hatalom megszerzéséhez (és főleg megtartásához) azonban ez még a médiaguru Berlusconinak sem volt mindig elég. A sarkoberlusconizmus fontos ismérve, hogy a hatalomból kikerülve is állandó izgalomban kell tartani a közönséget, aminek jól bevált technikája a közbeszéd folytonos tematizálása (így ellenőrzése is), főleg azonban a „halálos ellenség” (Berlusconinak a „kommunisták”, Sarkozynek a „felforgató ’68-asok”) démonizálása. Musso a kétpólusú társadalom ideológiai szembenállását már-már a hidegháború légköréhez hasonlítja, szerinte azonban a másik oldal is gyakran a démonizálás hibájába esik, amivel korántsem javítja a helyzetet – no meg az esélyeit. A sarkoberlusconizmus ellen persze racionális eszközökkel nehéz csatát nyerni. Az olasz baloldal vezetője, Walter Veltroni például a 2008-as választási kampányban hiába próbálta érdemi vitára bírni ellenfelét, ahogy a gazdasági válságról a kormány és az ellenzék között sürgetett párbeszéd-javaslatára is annyi volt Berlusconi válasza: „Kit érdekel a válság!” A sarkoberlusconizmus hősei tisztában vannak azzal, hogy a tömegek, amelynek a hatalmukat köszönhetik, kizárólag az álmok megvalósítóját, a siker, a hatékonyság képviselőjét és a veszélyektől megmentőt akarják látni bennük. Ezért nem támaszkodnak a hagyományos politikai elitre sem, hanem hírességekkel, az üzleti élet, a sport és a televízió sztárjaival veszik körül magukat. A klasszikus politikának csak bizonyos elemeit használják fel. Sarkozy például a legjelentősebb jobboldali néppártban, az UMP-ben (Unió egy Népi Mozgalomért) alapozta meg karrierjét, a focirajongó és -mecénás Berlusconi a sportkörök mintájára hozta létre új, rugalmas tömegpártját, a Forza Italiát (Hajrá Olaszország, 2007 óta Szabadság Pártja), amely – a Lovag szerint – „lehetőséget teremt a politikai vezetők és a civil társadalom kötetlen találkozására, és az utóbbi spontán részvételére a hatalom gyakorlásában”.
ország-vállalat
A sarkoberlusconizmus vezéregyéniségei egyidejűleg rendelkeznek az élsportolók, a sikeres menedzserek és a népszerű tévésztárok tulajdonságaival. Az ország-vállalat szolgálatában végzett küldetésük közben (látszólag) semmiféle áldozattól nem riadnak vissza. Ebben a virtualizált világban kizárólag hősök (ők maguk) és antihősök (a velük szemben állók) mozognak. Szótáruk folyton ismételgetett, rövid és hangzatos szlogenekre korlátozódik, hogy a tömeg gondolkodás nélkül megérthesse mondanivalójuk lényegét, a hatékonyság és a gyorsaság dicsőítését. Túl lassú a törvényhozási folyamat a Parlamentben? Berlusconi a vállalati igazgatói utasítások mintájára kormányhatározatokkal gyorsítja meg a munkát, mit sem törődve azzal, ha így alkotmányt sért! Az állam ügyeinek intézésében Sarkozy is előszeretettel használja a menedzsment-terminológiát. Az országot nagyvállalatnak tekintik, amelynek ők a teljhatalmú vezérigazgatói. De paradox, hogy épp azok rombolják le az állam intézményrendszerét, akik az élén állnak. A következményekkel nem törődve kizárólag az izgatja őket, hogy semmiben ne hasonlítsanak a politikus-archetípusokhoz, például a Mitterrand-, Chirac- vagy Prodi-féle „nyugodt erőhöz”. Az általuk megtestesített új vezető olyan vállalatigazgató, aki merészen kockáztat, újít, szembeszáll a globalizáció és a modernitás minden veszélyével. Musso szerint Berlusconi és a szeparatista, idegengyűlölő Északi Liga is annak köszönhette legutóbbi győzelmét, hogy az emberek mindezektől félnek.

CharlesHTraub_Dolcevia_80s3
konzervatív forradalom
Musso azonban nem esik bele a francia baloldal gyakori hibájába, nem tekinti egyszerű Berlusconi-klónnak Sarkozyt. Az eltérő származás, életkor és pályakép ellenére a politikai célok azonossága, a hatalomgyakorlás hasonló módszerei miatt tartja a két vezetőt „a konzervatív forradalom kétfejű” lényének. A hatalomnak ebbe az új dimenziójába paradox módon egészen eltérő csoportok (konzervatív gazdagok és a neoliberalizmus prófétái, a közép-, de akár a legalsó rétegek képviselői) egyaránt beleférnek, amelyeket olykor egymással ellentétes szükségletek vezettek ugyanabba a táborba (a fölösleges javak halmozása vagy a létminimum, a legelemibb biztonság iránti vágy, államellenesség vagy a tekintélyelvű állam elfogadása, családközpontúság, emberbaráti szeretet vagy idegengyűlölet stb.). Ebből a szempontból Sarkozy és Berlusconi valóban hasonlítanak egymásra, hiszen éjjel-nappal azt sulykolják az emberekbe, hogy minden változás kizárólag felülről, vagyis tőlük várható, mert csak ők ismerik pontosan a nép szükségleteit, lévén ők maguk is közülük valók.

Kérdés, hogy a könyv megjelenése után kitört globális gazdasági válság, az Amerikán és Európán egyaránt úrrá lett minden eddiginél erősebb, az olaszokat és a franciákat is egyesítő félelem a jövőtől, netán további régi-új kísértetek felbukkanása Európa-szerte vajon mennyire és hogyan változtatja meg, illetve teszi hiteltelenné a sarkoberlusconizmus 2008-ban még működő modelljét? Erre a kérdésre azonban nem Pierre Musso könyvében kell keresni a választ.

[1] Pierre Musso, Sarkoberlusconismo. Le due facce della rivoluzione conservatrice. Ponte alle Grazie, 2008

Képek | Charles H. Traub “Dolce Via” sorozat a nyolcvanas évek Olaszországáról, traubstudio.net