Jámborné Balog Tünde

PICULA

2010 augusztus

PICULA

Lengyel származású dédanyám nagy becsben tartotta a sót. Utazásaiból, melyeket a Kántorral tett fiatal korában, áttetsző sókristályokat, megkövesedett sódarabokat, cseppkőhöz hasonló sóképződményeket hozott, mint mások az Adriáról lyukas köveket vagy apálykor a fövenyen talált csiga- és kagylóhéjakat. Relikviáit a vitrinben tartotta az angol porcelán teáskészlet mellett, és a családban az a hír járta, hogy íze után megkülönbözteti a tengerit a bányasótól, a lengyelországit pedig az erdélyi bányákban vágott kősótól.

valamennyit felismerte

Apuska vére, mondta, ha valaki elcsodálkozott különös képességén, az folyik az ereimben, ő tapintásra megmondta, melyik só honnét való. Nem szerette a szerencsejátékot, de egyszer fogadott két kártyaspílerrel, nem nagy pénzben, csak egy piculában, hogy mégis legyen tétje a fogadásnak. Bekötötték a szemét, és elé raktak vagy hat különböző bányából hozott mintát, és apuska valamennyit felismerte. Arra a piculára nagyon büszke volt. Sokáig megvolt nálam is, aztán egy nagytakarításnál elgurult, és többé nem került elő.

Apuska, vagyis nyolc ükapám egyike, a lengyel földről elkóborolt nemesember ivadéka, királyi tisztviselő volt Kolozsvárott, salinasius obequitator. A patinás Óvárban vett házat, dédanyám ott született, nevelkedett, és kislány korában sokszor elkísérte apját bányaellenőrző útjaira. Akkor szerette meg a sót, még mosdóvizébe is tett egy kanálkával.

Anyja gyergyói székely-örmény keverék volt, tőle örökölte sötét, olajos bőrét, és hiába óvta magát nagyszélű csipkekalapokkal, arcát megfogta a nap, olyan vagyok, mint valami cigányleány, ezért csak éjszaka mert fürdőzni a kolozsi bányatóban. Akkor már senki sem járt arra, és a Kántorral úgy ficánkoltak a sótól sűrű, holdfénytől ezüst vízben, mint a játékos hódok egy későbbi állomáshelyükön. A rossz nyelvek szerint – mert azok gazdái soha nem alusznak – még szerelmeskedtek is a nap melegét foglyul ejtő langyos tóban, micsoda fertő!, és bár írásos nyoma nem maradt, az esetet minden bizonnyal jelentették a püspökségen, mert mire a levelek rőtre válva hullani kezdtek a környező lankákat borító erdőségekben, a Kántornak el kellett hagynia az ódon városkát, ahová dédanyám egész életében visszavágyott, pedig utána nagyobb és gazdagabb helyekre kerültek. Utoljára ide, a Dél-alföld legvagyonosabb parasztvárosába – itt voltak a hódtavak –, ahol a többi fizetség mellett száz hold javadalom járt a kántorsággal. Ebből telt utazásra is, dédanyám azonban nem a csodás tájak, pompás paloták és műremekek emlékét őrizte meg, nem Róma tornyait, kupoláit és a pápai áldást, hanem a tengerbe ömlő folyók kietlen, lapos deltavidékét a salinák, a sólepárlók szabályos négyszögletű hálózatával, amelyek megsokszorozva verték vissza a napfényt. Köréjük nyár végére grották épültek a telített oldatból kikristályosodó sóból, szeszélyes alakzatokkal díszítve. Ezek a tavak alkonyatkor nemcsak a lemenő naptól rózsálltak, hanem a mocsaras környékükön ezrével leszálló gödényektől is, és késő öregségében dédanyám szárnysuhogásuk emlékét használta altatónak, a groteszkségük ellenére kecses madarakat számlálgatta, míg el nem nyomta az álomtalan álom.

sómánia

Sómániája, ahogy bolondériáját menyei nevezték, odáig fajult, hogy konyhájában különféle helyekről származó sókat tartott kis fadézsákban. Halat például soha nem fűszerezett mással, csak Ravenna környéki vagy liguriai tengeri sóval, míg a puliszkába mindig Máramarosból valót tett, a nyelvet lengyel módra Wieliczkáról hozott kősóval ízesítette, a marhahúsleveshez pedig kizárólag salzkammergutit használt.

Patikai gyógyszert soha életében be nem engedett a házába, minden kórt sós vízzel kúrált, és amikor a Kántor a ravatalon feküdt, nyelve alá a kolozsi tó partjáról hozott cseppkőszerű sókristály darabkáját helyezte, erről majd eszedbe jutok odaát.

(Csodálkozott is Kharón, mikor pénz helyett sót tett markába a szakállas öreg, és nem nyúlt az evezőhöz addig, míg utasa elő nem kotort zsebéből egy ottfelejtett piculát.)

kép | shutterstock.com