SAJÁT HAL
2010 április

komoly lovagi pózban
A folyóparton, a rakparti betonlépcsők tetején fekete kabátba burkolózott magányos alak ténfergett. Gallérja magasan felhajtva takarta az arcát, feje tetejét régi időket idéző nyúlszőrkalap fedte. A nyaka körül többször megcsavart hosszú sáljának két vége szabadon lifegett az álla alatt. Mozgása bizonytalan volt, talán italtól, talán fáradtságtól, talán valami egészen mástól. A folyó nagyszabású, fenyegető örvénylését figyelte, ütemtelen tánclépései az éjszakai rakparton azzal feleseltek. A ritka köztéri lámpák kilúgozott fényében árnyéka fenyegetően esett a partot ostromló vízre. Robusztus testének aránytalanságai, kiszámíthatatlan mozgása fenyegetővé tették a jelenlétét. Bele akar ugrani a folyóba? És ha igen, akkor azért, hogy kiszorítsa medréből a vizet? Hogy kiigya az utolsó cseppig? Mert ebben az óriássá terebélyesedett formájában más lehetőség nem nagyon adódott. Így jutott, támolygott el a nagyvárosi éjszaka másik meg nem értett, mert kevés figyelemre méltatott vándorához: az éjszakai horgászhoz. A horgász, komoly lovagi pózban, domolykóra pergetett nagy figyelemmel, de lanyhuló lelkesedéssel. A hideg és a sikertelenség elemésztette célratörő egykedvűségét, s kizárólag babonássága késztette maradásra. Éjfél körül a rossz szellemek partra űzik az angyali domolykókat. Az első komolyabb kapás hosszú, üres órák után akkor jött, amikor a sötét árny a közelébe ért. A fekete kabátos ember mit sem sejtve libegett, lebegett a rakparton, de amint pontosan kivehető lett az alakja, kiderült, hogy lénye sem nem fenyegető, sem nem tragikus. Primusz Anasztáz lépkedett ott magányosan ugyanis, magyartanár, amatőr pingpongbajnok, kisállat-tulajdonos. Az elhúzódó tantárgyfelosztó értekezlet után még munkahelyén maradt dolgozatokat javítani, és amikor a korán érkező estében kilépett az iskola elé, rossz buszra szállt. A városrészeket összekötő hídon vette észre tévedését, és hiába akart rögtön leszállni, csak jóval a híd túloldalán állt meg a busz. Itt át kellett gyalogolnia a hídfő óriási betonelemei, vastraverzei alatt, hogy az ellenirányú járatra felszállhasson. Átvágott az úton, átbukdácsolt a villamossíneken, és a folyóparton találta magát. Sosem járt még errefelé, ennyire közel a folyóhoz. Ismeretlen, meghódítandó terület kopogott a talpa alatt. „No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel…” Verssorok villantak fel előtte, amelyek, mint mindig, kissé megrészegítették. Így kótyagosan döntötte el, hogy sétál még egy kicsit a betonlépcsők tetején.
mint egy jelenés
A víz kavargása, amit ilyen közelről még nem látott és a hideg este, ami elől mindig lakásba, moziba, presszóba menekült, megzavarták érzékeit. Még nem tudta, hogy jó vagy rossz irányba futnak tovább innét az utak, de nem ismert rá a városra, ahol eddigi élete minden egyes napját töltötte. Csodálkozva toporgott a végtelennek tetsző és letaglózó ismeretlenben, amikor váratlanul, mint egy jelenés, nagyobbacska fickándozó ezüst test nőtt ki előtte a földből. Máskor talán megrémül ettől, most azonban csupán felcsigázott kíváncsisága kapott újabb tárgyat. Lehajolt, hogy rövidlátó szeme elé emelje a mozogni nem szűnő valamit, amikor éles kiáltás hasított az éjszakába.
– Hozzá ne nyúljon! – Anasztáz felemelkedett, körbenézett, de nem látott senkit. Aztán a folyóból, mintha mi sem volna természetesebb, esőköpenybe bújt, gumicsizmás férfi lépett ki és futott felé fenyegetően. Ha félt, a szokásosnál is udvariasabb lett.
– Már megbocsásson, igen tisztelt uram, kihez van …
– Ki ne mondja! Ki nem mondja!!! – ismételte őrjöngve a csuklyás. Karnyújtásnyira volt a tanártól és ki is nyújtotta felé a kezét, de az utolsó pillanatban lehajolt, majd szakszerűen kiemelte a horgot a hal szájából. Két ujja közé fogta, méregette, megpróbált elégedett arcot vágni, de Primusz észrevette, hogy a horgász szerint lehetne valamivel nagyobb is a hal. A csuklyás férfi végül bosszúsan becsúsztatta zsákmányát a hálóba, majd leült összecsukható kempingszékére, és Primusz felé fordult. Érdeklődve nézte szerencsét hozó új ismerősét. Erre ő is kicsit közelebb lépett, majdnem a víznél volt, a tört kővel kirakott parton, és erőt vett rajta a ritka öröm, hogy nem értette, mi történik vele.
– Kér egy kis pálinkás kukoricát? – Kérdezte a horgász, amivel tovább fokozta Anasztáz bűvöletét, a tanár ugyanis nem volt fölkészülve rá, hogy létezik pálinkás kukorica.
– Igen, köszönöm, kérek. Házi?
– Hogy mi? Ja, nem, nem. Vásároltam. – Anasztáz közben leült a lépcsőre, belenyúlt a kis befőttesüvegbe és kiemelt három nagy szem kukoricát. Éhes volt, a kukorica ízlett neki, úgy érezte, kedvező fordulatot vett az este, ami a rossz busszal kezdett kisiklani a kezei közül. Észre sem vette, hogy hideg van. Gyönyörködve bámulta a nagy folyót.
– Mégiscsak nagyon szép dolog élni. Látja, milyen apróságokon múlik minden. Ilyen félreértéseken, mint egy rossz busz meg egy ponty.
– Domolykó – helyesbített elgondolkodva a horgász.
– Az most mindegy, látja, tévedésekkel, melléfogásokkal is nekirohanhatunk a világnak. Uramisten, mennyi mindent nem veszünk észre. Nem is tudjuk, micsoda esélyt kaptunk azzal, hogy itt vagyunk. De ha észrevesszük, ha megragadjuk… Mint maga ezt a keszeget…
– Domolykót – emelte fel a hangját kissé bosszúsan a társa –, de tudja mit, ha olyan fontos magának, odaadom ezt a halat. Nem óriás, de a vacsorája megvan. Szereti a halat?
a főemlős magabiztossága
– Én nem nagyon, de a feleségem imádja. – Anasztáz révülten bámult maga elé, most már nem is a folyót nézte, hanem a csodálatosan kavargó vak estét. A rendkívüliség átható sugárzását érezte az éjszaka minden jelenségében. A friss hallal hazatérő Primusz Anasztázt elképzelve pedig saját magát is ebben a dicsfényben látta. Megjelent előtte, ahogy diadalittasan hazaérkezik, a konyhában felesége, még utcai ruhában szikkadt kenyérre vajat ken. A nő csodálkozó tekintete elé emeli egy pillanatra a halat, de megy tovább a fürdőszobába, ahol magabiztos mozdulatokkal megereszti a vizet. Amikor a kád félig megtelik, óvatosan belecsúsztatja a halat. Primusz az automata mosógépnek támaszkodik félfenékkel, onnét nézi a szép köröket úszó domolykót. Nem tudja legyőzni magában gyöngéd érzelmeit, amelyeket a saját hala iránt érez. És nem tudja legyőzni a főemlős magabiztosságát sem, amihez ráadásul nem társul a csúcsragadozók vérszomja. Mérhetetlenül gyengébb és elesettebb mellette a kis hal. Lehajol hozzá és közvetlen közelről az egykedvűen tátogó hal arcába suttogja. „Ide figyelj, te hal! Igazán nem tehetsz róla, hogy eltévedtél valahol a törzsfejlődés útvesztőiben, és nem lehetsz, mondjuk, levéltáros vagy vízirendőr. De én Primusz Anasztáz vagyok, aki történetesen nem nagyon szeretem a halat, és a feleségemet sem sokkal jobban, ezért aztán, hogy lásd, kivel van dolgod, úgy döntöttem, teljesítem, ha nem is három, de legalább egy kívánságodat. Na, mondjad, mit szeretnél!” A hal érdeklődve, sőt, értelmesen nézi, aztán hevesen tátogni kezd. Primusz figyel, nagyon figyel, egyre közelebb hajol, szinte összeér az orruk hegye, de nem, nem ért egy kukkot sem. Mindent megpróbál, és úgy látszik, a hal is, de nem megy. Nincs közük egymáshoz. Még egy darabig türelmesen figyeli a halat, aztán feláll. „Hát jó” – mondja olyan egykedvűen, mintha ő is csak tátogna és kihúzza a kád dugóját. A dugó halk cuppanásától magához tér. A horgász vette ki a kezéből az üres befőttesüveget. Tekintete a címkéjére tévedt és akaratlanul is elolvasta a szöveget rajta. „Emberi fogyasztásra nem alkalmas.” Valamivel lejjebb: „Ne dobja el! A környezetre káros anyagokat tartalmaz.” Primusz korábbi lelkesült révületének helyébe a másnaposságra emlékeztető fejfájós ingerültség lépett, amely a következő szavakban öltött félreérthetetlenül testet.
– Tudja mit, tartsa meg magának a hülye halát! – Szavait a horgász elengedte a füle mellett, és kedélyesen felajánlotta, hogy átviszi Anasztázt a túlsó partra a csónakján. „Nem járnak már a buszok, drága tanár úr.” Primusz ezt váratlan éjszakai kalandja méltó betetőzésének tekintette, és beleegyezett.
A horgász be is segítette a csónakba, majd eloldotta a rögzítő kötelet, de nem ugrott utasa után az imbolygó ladikba, hanem egy erőteljes mozdulattal elrúgta annak orrát a parttól. A kötelet a vízbe dobta és a tanár után kiáltott.
– Na, most mi van, nagyokos? Hát ehhez meg én kívánok sok…
– Ki ne mondja! Ki ne mondja, maga marha! – Anasztáz rémülten üvöltött vissza, de csak egy pillanatra látta a horgászt, mert a vad áramlás megforgatta a csónakot. Megragadta hát az evezőt, arcát a szélbe fordította és Shelley halhatatlan sorai tolultak az ajkára. „Előttem fejet hajt rettegve a hullám. A konok szirt sziszegve kiontja, szigonyom egy intésére, tajtékozó belét. Örök folyásuk végtelen terét lelik bennem eltűnt folyók…”
Nem telt bele fél óra, és hajóját biztonságban a túlpartra kormányozta, majd kis vesződség árán a csónakot is a partra vonszolta, aztán szép csendben hazasétált. Miután megtért otthonába, bár majdnem összeesett a fáradtságtól, az első dolga az volt, hogy felüsse Shelley összes verseit tartalmazó kötetét. Hiába kereste, a felkavaró sorokat nem találta. Félálomban még arra gondolt, hogy az elemekkel küzdve, sorsát az idők szeszélyének kitéve ő maga találta ki a hatalmas mondatokat. Másnap azonban kitisztult fejjel, szégyenkezve ismerte el, hogy ezeket bizony nem Shelley, nem is ő, hanem Keats írta.