PHILÓN

1

Maxime carissime mei, én legkedvesebb Maximusom! Remélem, levelem jó egészségben talál téged a távoli Urbsban, ahol ki tudja, milyen színjátékok történetét vagy a történelem milyen színjátékát élvezed. Hiszen ott, a világ fővárosában zajlik igazán az élet. Alexandria ma már csak poros vidéki fészek, árnyéka egykori önmagának, visszfénye a távoli Rómának. Mi sem természetesebb számomra, mint hogy még ifjúságunk derekán oda költöztél. Véred is részben oda vonzott, de dramatikai érzéked, történetírói szenvedélyed is. Hányszor beszéltünk egykor arról a rétoriskolában, hogy az események sodrában élni kevésbé izgalmas és tanulságos, mint páholyból nézni őket – mintegy színházi páholyból –, látni hősök és bohócok emelkedését és bukását, és fölfedezni álarcuk mögött arcuk vonaglását. Én tőled tanultam ezt. Bár nálam nem műfajjá, pusztán a pihenés időtöltésévé, holmi játékká vált e szemlélődés. Az orvostudománynak szenteltem életemet. Néha úgy érzem, pályát tévesztettem. Inkább volna nekem való a szemlélődés mint foglalkozás és az orvoslás mint szabad időben űzött játék. Egyszer azt mondtad, igazán az él, aki egyszerre éli belülről és kívülről a történést. Egyszer mondtad, talán csak pillanatnyi ötlet volt. Afféle félkomoly lebegés a hérakleitoszi dialektika és a lukiánoszi csúfondárosság között. De bennem komoly nyomot hagyott. Noha megvalósítani ez egyensúlyt sohasem tudtam. A történés, ha részt veszek benne, izgalommal tölt el, elhomályosítja tekintetemet. Ha viszont kilépek belőle és kívülről nézem…? De lehet-e kívülről nézni? Éppen erről készülök írni neked. Először azonban hadd ábrándozzak arról, hogyan élhetsz a távolban?

szenvedélyesen élsz

Ott már minden annyival dúsabb, gazdagabb, mint nálunk. Gondolom, minden reggel gyaloghintóval kiviteted magad a Fórumra, hogy elolvasd a hirdetményeket, és a legújabb hírekben tájékozott légy. Talán a gazdasági hírek is érdekelnek. Azt hallom, nemcsak tragédiaköltészettel foglalkozol, gabonaszállító hajókat vásároltál, amelyek a Hellespontustól Ostiáig szállítják a Mediterraneum mindenféle áruját. Állítólag nálunk, Alexandriában is megfordulnak, bár még nem volt szerencsém találkozni velük. Nem egy római lovag fekteti ma pénzét e virágzó üzletágba. Ha igaz a hír, akkor te valóban szenvedélyesen élsz és szenvedélyesen szemlélődsz egyszerre. Talán még a császári udvarhoz is bejáratos vagy. De ha a Mons Palatinuson ritkán fordulsz is meg, bizonyára gyakran látogatod egy új Clodia szalonját. Nem azért, hogy ez úri hetérák testi gyönyörökben részesítsenek, hiszen hűségesen élsz együtt szép és kedves feleségeddel, még külön ágyast sem tartva, hanem e nők körül zajló élet érdekel, az ott forgolódó ifjú költők és írók társalgását élvezed. Elképzelem, hogy néha a Colosseumba is ellátogatsz, nem mintha nem fordulnál el undorral a gladiátori játékok kegyetlenségétől, de nem akarod kivonni magad a kor és társadalom szokásai alól. Itt, Alexandriában az élet már nem a régi. Egykor híres tudománya hanyatlik. A Muszeionban és a könyvtárban hemzsegnek a tudományos munkatársak, de kutatásaikkal csak a már ismertet ismétlik, egyazon csillagok pályáját írják le újra meg újra. Ha nagy orvosaink eltávoznak körünkből, félő, hogy a mi tudományunkra sem vár különb jövő, merő gyakorlattá satnyul. Öreg bölcselőnk, akinek köréhez néhány évvel ezelőtt csatlakoztam, a békét hirdeti ugyan, de a tanítványok közt máris megindult a hatalmi harc az utódlásért, holott folytatni úgysem tudjuk művét.

Az idő enyhe, hogy végre jót is mondjak szülővárosunkról. Hallom, nálatok az őszi szelek hűvösek, ilyenkor még néha hó is esik. Nálunk a megszelídült napsütés váltakozik néhány mogorva, gyorsan tovaszálló felhővel. A Paneion pompás kertjeiben paradicsommadarak és papagájok röpködnek legyező- s datolyapálmák közt. Kint azonban a kikötőben, a Pharosz magas, fehér világítótornya körül rikoltozva csaponganak a sirályok, a tenger hullámai téliesen tajtékosak.

2

Most a Philónnál eltöltött estéről szeretnék beszámolni neked – ő a mi öreg bölcselőnk, akinek köréhez csatlakoztam. Sok szó esett orvostudományról, ami az én szakterületem. De gyógyítás és filozófia összefonódása téged is mindig érdekelt. Ezen az estén Alexandria szelleme még egyszer régi fényében ragyogott. A mester tekintélye oly nagy városunkban, hogy korántsem csak a zsidó közösség írástudói voltak ott – sőt, ők éppen hogy több kétellyel és kevesebb tisztelettel nézik, mint a görögök. Alexandria szellemi előkelőségei jártak fel-alá a Mareotisz-tó partján álló palota márványpadlóján, tudósok, írók, filozófusok. A vitába úgy belemerültek, hogy csak ritkán és szórakozottan nyúltak a háromlábú asztalkák tetején elhelyezett ezüstös gyümölcsöstálcákba, vagy kaptak be egyet-egyet az apró, pikáns ízű sült halak közül, amelyek zöld levelekkel fedett tányérokon kínálták magukat.

Ezek a gondolatokat sziporkázó esték, amikor a fáklya fénye vetődik egy-egy szakállas fejre, mintha a szellem lángja volna…! Bizonyára összevonod szemöldöködet, mikor e mondatot olvasod: ne közhelyszerű, elkoptatott stílusfordulatokkal fejezzem ki mondanivalómat, mert attól hitelét veszti. De én nem vagyok stílusművész, mint te, a történész. Orvos vagyok, aki csak távolról vágyakozik a költészet és filozófia emelkedett világába. De Philón bölcsességéből még én is merítek.

Már régebben történt, hogy beszámoltam neki egy betegemről, akinek makacs fejfájását a belladonna főzetével, sőt még mákfőzettel sem tudtam csillapítani. A mester nagy, meleg tekintetű barna szemével elgondolkodva nézett rám. Sűrű szakálla mosolygást rejtett. Élvezettel szemléltem a füle előtt leomló gyönyörű csigákba csavarodó hosszú hajfürtöt. Érzésem szerint úgy nézett rám, mint egy kedves gyermekre, aki még játékaiban hisz, és nem ismeri az élet valóságát. Majd így szólt:

„Szókratész a fejfájást az erényről szóló beszélgetéssel gyógyította.”

Kezembe adta Platón korai dialógusát, a Kharmidészt, ami lélek és test összefüggéseinek eddig nem sejtett panorámáját nyitotta meg előttem. Valóban nem sejtettem? Amikor Herophilosz előadásait hallgattam a Muszeionban, ez a nagy orvos meglepetésemre egyszer azt mondta: „Testnedvekről beszélünk, epéről, fekete epéről, nyálkáról, vérről, de ezek talán csak jelképek, erőket jelképeznek. Ellentétes erők működnek bennünk, egészségünk és betegségünk küzdelmüktől és megbékülésüktől, azaz egyensúlyuktól függ.” Aztán mégis Erazisztratosz hatása alá kerültem, aki kimutatni vélte, az ember annál okosabb, mennél több az agytekervénye. Ahogy ő magyarázott, minden egyszerű és világos volt. Mikor boncolt, gondosan vizsgálta a szerveket, és megmutatta nekünk, az erek mint ágaznak ki belőlük, a vénák telve vérrel és az artériák üresen, hiszen bennük kering a pneuma, mely a halál pillanatában elhagyja a testet. „Láthatjátok – mondta Erazisztratosz, és a Muszeion nagy termének hallgatósága riadtan nézte –, egyazon lélek éltet állatot, embert, íme a bizonyíték!”

csak egy pumpa

Néhanap embert is boncolt, hiszen I. Ptolemaiosz engedélyezte nekünk kivégzett bűnözők boncolását. Ilyenkor felmutatta, milyen kicsivé zsugorodik a máj, mikor a test valamilyen betegségtől sötétsárgává válik. És mennyire megnő a szív a vízibetegségnél, mert nem tudja áthajtani a folyadékot az ereken. „Több érzés fér-e egy ilyen szívbe?” – kérdezte ekkor egy kotnyeles hallgató. Erazisztratosz nevetett: „A szív nem székhelye érzésnek és gondolatnak – felelte –, ez csak afféle babona. A szív csak egy pumpa. Érzés és gondolat helye az agy. És mennél több tekervény domborodik felszínén, annál több volt benne az érzés és a gondolat.” Mégis, mikor már magam is a gyógyítás mesterségét űztem, a betegségek útjai titokzatosabbnak tűntek nekem, mint mikor a híres orvosok tanítását hallgattam. Tápláltam a megtámadott szervet a főzetekkel Erazisztratosz szerint, hogy erősítsem vagy csillapítsam. Máskor Herophiloszra hallgatván a diétát részesítettem előnyben, tüzes ételeket és italokat adtam a flegmatikusnak, lángot oltó nyugtató teát a szangvinikusnak. Az eredmény néha jó volt, máskor nem. Mintha egy titokzatos erő szembeszegült volna velem.

Útnak indultam hát, hogy elhajózzam minden tudásunk forrásához, Kosz szigetére. Egyszer majd részletesen leírom neked ezt az utat – most csak röviden vázolom. Apró szigetek közt vitt a gálya északra, túl még a gyönyörű Rhodosz szigetén is. Fehér sziklákat csiszolt le a tengeri szél, és közöttük, mint zölden világító lámpácskák sora, pálmaligetek ágaskodtak. Kihajoltam a gálya korlátján, ahogy Kosz felé közeledtünk, és sajátos megrendülést éreztem. Hiszen e szigeten tanított Hippokratész, aki elsőként szabadított meg minket az átkok és démonok félelmétől, és arra oktatott, hogy betegség és gyógyulás okát a természetben keressük.

Partra szállva heteken át hallgattam Hippokratész utódainak tanításait. De meg kell mondanom, semmi olyat nem hallottam, amit mi Alexandriában ne tudnánk. Aztán egyszer beléptem az Aszklepeion mélyén fekvő barlangba, ahol a diagnosztizálhatatlan betegek, akiken nem fog a gyógyszer, a gyógyító álomnak adják át magukat. Meleg forrás csobogott a barlangban, vízcseppjei színes köveken szóródtak szét, maguk is színt játszva. Az első teremben Aszklépiosz egész alakos képe nézett szembe velem kígyós botjával, Apellész festőművész remek alkotása. Úgy nézett rám, mintha parancsolná, el ne felejtsem többé, és vigyem magammal az alakját álmomba is. Nem sütöttem le szemem. Te tudod, mi nem hiszünk az efféle istenekben. Egyetlen úrban hiszünk ég és föld felett. De az orvosisten ábrázolásában nem faragott képet láttam, hanem egy nagy orvos képét, akit a botor nép tett meg hálából istennek. Beljebb léptem a többi terembe. Beszívtam a gyógyforrások illatosan párolgó gőzeit, és láttam mindenfelé a mélyen alvókat. Akkor eszembe jutottak Philón szavai Szókratészről. Úgy gyógyította a fejfájást, hogy Karmidésszel az erényről beszélgetett, mert van fejfájás, melynek okát hiába keressük a testben. És akkor arra gondoltam, tudjuk, hogyan beszélget Szókratész. Kérdez. Addig kérdez, míg egyszer csak szembesülünk nemtudásunkkal. Úgy éreztem, a szókratészi módszer és a gyógyító álom valahogy összetartozik. Az álomban önmagunkat kérdezzük, ha éber tudásunk végére értünk. És az álom felel. Ámbár sokszor nem értjük igazán a kérdést sem, még kevésbé a feleletet. Aztán visszatértem Kosz szigetéről, és megint minden összezavarodott.

3

De mielőtt elindulhattam volna ünnepi alkalmakra tartott fehér köntösömet felöltve, és bekapcsoltam volna övem aranycsatját, történt valami a délután folyamán, amiről be kell számolnom neked. Meleg déli szél fújt egész nap, de éppen csendesült, és kimentem a kertbe, hogy a napnyugta fényében gyönyörködjem. Ekkor egy gyaloghintó állt meg a kertkapu előtt, két magas termetű núbiai rabszolga cipelte, akik még mindig lihegtek a gyors futástól, és egy harmadik ugyancsak lihegve futott mellettük nagy legyezővel kezében. Ő kísérte be a sűrűn lefátyolozott úrnőt a kertbe, miközben még mindig mellette futva és hajlongva legyezgette.

,,Iatrosz vagy, ha híred nem csal?” – szólt a hölgy. Hangja mély volt, szinte búgó.

Meghajoltam előtte.

„Az vagyok, szolgálatodra” – feleltem.

„Akkor engedj be házad kapuján, szükségem van a tanácsodra.”

Kitártam a ház ajtaját. A nő fejedelmi mozdulattal intett a szolgának, hogy várjon kint, és belépett. Aztán föllebbentette fátylát. Ismerősnek tűnt, de nem emlékeztem rá, hol láttam. Termete, amit a legfinomabb selymek burkoltak, magas volt, karcsú, mégis telt keblekkel. Szív alakú arca inkább érdekes, mint szép. Feltűnően sápadt volt. Csodálatos, hogy Egyiptom napja ennyire érintetlen hagyta fehérségét. Ebből az alabástromszínű arcból két nagy éj fekete szem tekintett rám, szinte megbabonáztak.

„Iatrosz – szólt –, ha rám ismertél, tartsd titokban ittlétemet! Ha nem, nevemet ne kérdezd!”

„Nem kérdem nevedet, és természetesen ittléted, valamint mindaz, amit mondasz, a legmélyebb titok marad.”

kedvemet keresik

A hölgy, aki eddig büszkén tartotta magát, most engedett fáradtságának. Leereszkedett egy kerevetre. Rózsacsokor állott díszes vázában a kerevet mellett, fiatal trák szolgálólány hozta reggel, hogy nekem örömet szerezzen. Tudod, hogy kevés számú rabszolgámmal úgy bánok, mint családtagokkal, és ők mindenben kedvemet keresik. Soha meg nem korbácsoltattam őket. Mégis van bennük némi félelem. Egyszer egy tunya és szemtelen szír szolgán gyorsan túladtam, a rabszolgapiacra vittem. Azóta rettegnek, hogy ha elégedetlen leszek velük, eladom őket.

A hölgy egy pillanatra ajkához emelte a rózsacsokrot. Megcsodálhattam mozdulata kecsességét, táncos ívét. Néhány percig hallgatagon néztük egymást. Végül ő szólalt meg:

„Tetszik nekem, hogy nem árasztasz el kérdésekkel, mint más orvosok, hanem türelmesen várod, mit mondok. Hónapok óta beteg vagyok, és orvosaim összevissza beszélnek. Az egyik borivást javasol, a másik eltilt a bortól. Bőséges táplálkozást az egyik, koplalást a másik. Van, aki a hideg fürdő híve, más a forróé. De bármelyiket próbálom, mind betegebbnek érzem magam. Néha táncolok, nevetek anélkül, hogy akarnám. Sőt anélkül, hogy valóban vidám lennék. Máskor – és ez a gyakoribb – olyan gyöngeség fog el, hogy alig állok a lábamon. Majd hirtelen rosszullét tör rám. Ilyenkor, mintha ismeretlen erő szállna meg, toporzékolok, földre vetem magam, öklömmel kalapálom a földet és fogamat csikorgatom.”

Ekkor tettem föl először kérdést:

„És emlékszel arra, hogy ilyenkor mit teszel?”

A nő egy ideig hallgatagon nézett rám. Nagy, sötét szeme könnyes lett. Halkan felelt:

„Nem szívesen emlékszem rá, és – ha látott valaki – azt állítom, nem voltam magamnál. De neked bevallom, emlékszem rá, csak igyekszem elfelejteni.”

„Mióta vagy beteg?”

„Néhány hónapja. Álmatlansággal kezdődött. Nem tudtam aludni éjszaka, és minduntalan kivert a veríték. Most is keveset alszom. Éjjel hőhullámok öntenek el, vagy didergek. Ha csak az álmatlanságtól megszabadítasz, már nagy jót tettél velem.”

„Soha nem volt még hasonló panaszod?”

A hölgy elmosolyodott:

„Egyszer leánykoromban volt egy hasonló rosszullétem. 13 éves koromban beleszerettem egy ifjú atlétába, a futóverseny győztesébe. De rám se hederített. Kicsi voltam, még nem értettem a csábítás művészetéhez. Emlékszem, düh és kétségbeesés öntött el, ami végül rosszullétbe torkollott.”

Eszembe jutott Philón tanácsa, amikor Szókratész gyógyító kérdéseit említette: Ne csak azt kérdezd, mit evett, ivott, mielőtt megbetegedett, hanem, hogy mit élt át.

„Most is történt valami, ami fölizgatott?”

De a nő csak megrázta a fejét.

Megtapintottam a hasát. Megfigyeltem, hogy a tüdő fölött nem hallok-e loccsanást. Amennyire a vékony selymen át lehetséges, szívét is meghallgattam. Pulzusára tettem ujjamat, kissé sebesen, de szabályosan vert, legfeljebb a légzés ritmusát követve gyorsult és lassult. Bőre hűvös és száraz tapintatú volt, láznak semmi nyoma. Kimentem a kertbe, ahol mindenféle gyógynövényt termesztek. Citromfüvet szedtem egy kosárba, aminek főzete legjobban gyógyítja az álmatlanságot. Mikor a szobába visszatértem, megdöbbentő látvány fogadott.

A hölgyet a földön fekve találtam. Ruhája, mely eddig tökéletesen fedte testét, most lecsúszott, és egyik mellét is szabadon hagyta. A földön vergődött, vonaglott, majd sarkára és tarkójára támaszkodva teste ívben kifeszült. Szemgolyói felfele fordultak. Bár mikor beléptem, mintha egy pillanatra rám nézett volna. „A szent betegség” – súgtam mintegy magamnak. De úgy éreztem, ez a látvány mégsem illik teljesen abba a leírásba, amit Hippokratésztől e betegségről olvashatunk. Ekkor eszembe ötlött: Herophilosz mondotta, van olyan rosszullét, ami hasonlít a szent betegséghez, de nem az agyból indul ki, hanem a nők kielégítetlen méhéből. Nyugtató mozdulattal a nő verejtékes homlokára tettem kezem. A roham csillapult. Úgy nézett rám, mint aki álomból tér magához.

„Hol vagyok? Mi történt?”

„Orvosnál vagy. Miközben kimentem a kertbe, hogy gyógyfüveket szedjek neked, rosszul lettél.”

Visszaült a kerevetre. Még ekkor is zihált, és tekintete sajátosan izzott. Miközben figyeltem őt, hirtelen ráismertem. A kormányzó házában láttam a képét, mikor egy alkalommal kivételesen engem hívtak, hogy csillapítsam a nagyúr makacs köhögését. Illóolajok belélegeztetésével sikerült is eredményt elérnem. Ott láttam egy falon függő képen ezt a szenvedélyes, izzó tekintetű arcot. Apellész egyik tanítványa festette. Most már tudtam: Thaisz ő, a híres hetéra, a kormányzó szeretője.

„Szégyellem magam – mondta –, de most legalább láttad a bajomat.” „Orvos előtt nem kell szégyenkezned. De pihenj kicsit a kereveten. Engedd el magad! Egészen kimerültnek látszol.”

A feszültség láthatóan oldódott a testében, és arckifejezése is megenyhült. Ekkor újból feltettem a kérdést:

„Gondolj vissza, csakugyan nem történt semmi a betegségedet megelőzően, ami felizgathatott, ami nyugtalanná tett?”

Nagyon, nagyon halkan szólt:

„Lehet, hogy mégis történt, csak igyekeztem kiűzni gondolataimból. Három hónapja már, hogy a kormányzó estélyén megjelent egy szép ifjú, az atlétára emlékeztetett, akibe leánykoromban beleszerettem. A te hazádból jött éppen.”

„Az én hazám Alexandria” – mondtam kissé megütközve. Családom ugyanis emberemlékezet óta itt élt.

„Hát akkor szüleid vagy nagyszüleid hazájából. Nem odavalósi. Ciprusi származású, és Paphnutiusznak hívják. De előzőleg valamely okból Jeruzsálemben járt, és ott egy rabbi tanítványává szegődött. Azt mesélte, ez a rabbi meg tudja változtatni az embereket. Fény sugárzik belőle. Amerre járt, a vakok látni kezdtek, a süketek hallani. De nem ez volt a legnagyobb csodája. Hanem hogy a gonoszok egyszer csak megjavultak. Akik eddig a népet nyúzták, most igazságosan és könyörületesen bántak az emberekkel. Egyesek még a vagyonukat is megosztották velük. Paphnutiusz szép szavait az egész társaság elbűvölten, bár némiképp hitetlenkedve hallgatta. De engem varázsolt el leginkább, aki gyermekkoromat Alexandria legnyomorúságosabb kikötői negyedében töltöttem. Elhatároztam, hogy meghódítom ezt a vonzó ifjút, hiszen nem vagyok már 13 éves serdülő lány, hanem a város legünnepeltebb hetérája. Csillogtattam műveltségemet. Előbb csak az Odüsszeiából idéztem. Majd Szapphó szerelmes verseiből. Hátravetettem magam a kereveten úgy, hogy az arannyal hímezett lepel, ami burkolt, kissé fölcsússzon, és az ifjú megcsodálhassa lábam formáját. Legyezőmet úgy tartottam, hogy hol elrejtse, hol meg elővillantsa arcomat. Így beszéltem vele egy sarokba félrevonultan, miközben a társaság több tagja már elpilledt a bőségben fogyasztott szamoszi bortól. Mikor már éreztem, hogy teljesen hatásom alá került, megfogtam kezét és szobámba hívtam.

a lelkemet akarja megmenteni

Ekkor váratlan dolog történt. Paphnutiusz láthatóan a vágytól remegve kijelentette, hogy nem jöhet, mert mesterének, a rabbinak megígérte, hogy lemond a testi szerelemről. Soha nő még nem tetszett neki ennyire, mint én, de ő nem a bűnben akar velem osztozni, hanem a lelkemet akarja megmenteni. Jöjjek vele, éljünk együtt, de nem kicsapongó földi szerelemben, hanem imádságokban és jó cselekedetekben. Majd mint aki fél, hogy nem tud magán uralkodni, kitépte kezét kezemből és elfutott. De futtában még visszakiáltott: Gondolkodjál azon, amit mondtam!”

„És gondolkodtál?”

„Nem, hiszen olyan képtelenség. Igyekeztem kiűzni gondolataimból e súlyos csalódás emlékét. De ez este után töltöttem először álmatlanul az éjszakát. Azóta is ilyenek az éjszakáim. Napközben is sűrűn elalélok, szememben vad, sötét árnyékok, bőrömre záporszikrák hullnak, és lárma fülemben. És ami számomra legveszélyesebb, nem élvezem a szerelmet. Alakoskodnom kell, hogy el ne veszítsem a kormányzó kegyét.”

„Szép hetéra – szóltam és meghajoltam előtte, ugyanis, magam sem tudom miért, de megbotránkozás helyett valami meghajlásra késztetett. – Te a szerelem betege vagy. Az álmatlanságra van gyógyszerem, a szerelemre nincs. Annak csak az idő vagy maga a szerelem a gyógyszere.”

Thaisz csodálkozva nézett rám. Először talán meg is ütközött szavaimon. Aztán így szólt:

„Köszönöm őszinteségedet. Kevés orvos van a világon, aki megmondja az igazat. Mégis adhatnál tanácsot, keressem meg Paphnutiuszt, vagy verjem ki a fejemből végleg őt?”

Mélyen elgondolkodtam. Eszembe jutott: Philón egyszer azt mondta, az ember nézzen szembe azzal, amitől fél. Az istenfélelem az egyetlen kivétel.

„Keressed!” – suttogtam. Thaisz felemelkedett, és egyszerre visszanyerte fejedelmi tartását. Valamilyen komolyság és eltökéltség sugárzott belőle, ami ugyancsak különbözött addigi szeszélyes, zaklatott viselkedésétől.

„Köszönöm segítségedet, Iatrosz. Azt mondtad, nincs számomra gyógyszered, most mégis valahogy megkönnyebbültem.”

Az ajtó felé indult, de visszafordult, és nagyon komolyan – már nem női csevegés volt, hanem baráti hang – így szólt:

„Jó voltál hozzám, én is jó leszek hozzád. Vigyázz, mert lehet, hogy menekülnöd kell ebből a városból. Ha van hajód az öbölben, tartsd készenlétben az evezőket! Ha lovad és kocsid van, úgy szereld fel, hogy bármikor indulhass! Ha menni kell, ne tétovázz!”

„De miért?”

„Emlékezz szavaimra!” – mondta a hetéra, és kilépett a kapun, ahol már várta a három núbiai.

4

Midőn Philón házába értem, ott találtam volt professzoraimat, Herophiloszt és Erazisztratoszt. Ott volt Lukianosz, a vígjátékíró örökösen gúnyos mosolyával. Apolloniosz, a költő, aki időnként részt vett a vitában, máskor álmodozásba merült. Egy Marcus Flavius nevű római úr is ott volt, aki állítólag Egyiptom földrajzát tanulmányozza, de az a pletyka járta róla, hogy a császár titkos tanácsadója keleti ügyekben. És sokan mások. A vita éppen hogy megkezdődött. Herophilosz emelkedett szólásra szerényen, elgondolkodóan beszélt, hangjában időnként némi iróniával vagy öniróniával. Ilyennek láttam őt a Muszeionban is, mikor előadott. Eleinte inkább csak kíváncsiságból figyeltek rá, később mondanivalójának intellektuális tartalma mindjobban magával ragadta a hallgatóságot.

az ellentétesség elve

„Házigazdánk – kezdte – feltette nekünk a kérdést, vajon az életmód mennyire lehet eszköze a gyógyításnak? A kérdést látszólag már ezer éve megválaszolták. Már Hippokratész és első tanítványai tudták, hogy a flegmatikusnak száraz ételeket kell adnunk, és ha jellegzetes hurutos betegségükben megbetegszenek, az izzasztókúrák bizonyára hasznukra válnak. Azt is tudjuk, hogy a szárazságra hajló melankolikus vegyen magához híg ételeket, és igyon sok folyadékot. A szangvinikusnak hideg fürdőt ajánlunk heves vérmérséklete csillapítására, és könnyen támadó lázas betegségeinél is a fürdővíz fokozatos lehűtésével küzdünk a láz ellen. Óvatos testmozgást ajánlunk minden lábadozó betegünknek, sőt az egészségeseknek is megelőzés céljából szív és tüdőállapotuk szinten tartására. Mindebben az ellentétesség elve érvényesül. A meleget a hideggel, a sokat a kevéssel, a szárazat a nedvessel ellensúlyozzuk. De aligha hiszem, hogy házigazdánk ezt kérdené tőlünk, tudós orvosoktól. Kérdése mélyebb és bonyolultabb. Vajon a hivatásválasztás, a szerelem és a barátság megválasztása ellensúlyozhatja-e a hajlamot a betegségre? Ezt rejti magában kérdése. És korántsem biztos, hogy ezekben az esetekben is az ellentétesség elve hat. Még az sem bizonyos, hogy a tett önmagában hasznos, vagy épp ellenkezőleg, a tétlenség. Az is kérdéses, hogy kinek milyen cselekvés való. Azt ajánlom, vessük össze tapasztalatainkat e téren orvosok és nem orvosok. Hiszen az író is folyamatosan figyeli az életet, a költő meg önmagát. A történész a régi idők tanulságaiból merít. A filozófus minden tudásunk összegezésére képes.

Mindjárt egy példával kezdem magam is. Egy ifjúról mesélek most, akit szülei minden bajtól féltve és épp ezért a világtól elzártan neveltek. Ugyanakkor a legjobb mesterek oktatták, és megtanították a könyvek szeretetére. Mikor felnövekedett, mindenkihez kedves és jó volt. Szép alkata és vonzó tulajdonságai miatt az emberek általában szerették, noha mint minden embert, őt is érte időnként visszautasítás és sérelem. Emiatt haragot sohasem érzett. Egy idő múlva azonban szörnyű gondolatok kezdték gyötörni. Az jutott eszébe, hogy kést szúrhat abba, akit szeret, hogy gyermekeit kidobhatja az ablakon, hogy feleségét a Nílusba hajíthatja a krokodilok közé. Mivel jó és igaz ember volt, ha kést látott a szobában, máris kimenekült onnét. Gyermekeit nem merte többet ölbe venni. Feleségéhez is mind kevésbé mert közeledni és, ha séta közben közelébe ért, riadtan arrébb húzódott, így élete – és hozzátartozóié is – mind szerencsétlenebbé és magányosabbá vált. Mármost mit tanácsoljunk egy ilyen embernek? Nyilvánvaló, hogy nem tanították meg se haragudni, se harcolni. Mindaz a harc, amit más férfi ifjúkorában verekedésekben, sportversenyekben, érett korában a csatatéren vagy békeidőben heves vitákban él át, nála belül zajlik. Minden harag a gondolataiba bújt bele. Mit tanácsoljunk neki? Tanuljon meg vívni, gerelyt vetni? Vegyen részt sportversenyeken? Netán legyen katona? Vagy épp ellenkezőleg, vonuljon vissza a világtól, kerülje az emberek társaságát, és merüljön el valamilyen elvont foglalatosságban, amiben esetleg nagy felfedezést is tehet? Nyitva hagyom a kérdést. Egyelőre befejeztem, de a vita során még egyszer szólni kívánok.”

Herophilosz leült az egyik kerevet szélére, és előrehajolva érdeklődéssel várta, mit mond Erazisztratosz, aki utána emelkedett szólásra. Érdekes volt a két professzort egymás mellett látni, egykori mestereimet. Herophilosz arca keskeny, finom vonású, szakálla is hegyes, mint egy fauné. Erazisztratosz nagyobb termetű, arca széles, körbenyírott szakállal. Mozdulatai is szélesek, zengeti hangját. Népszerű, magával ragadó előadó volt az egyetemen, elkápráztatta hallgatóit tudása gazdagságával, és sok mitológiai párhuzammal színezte előadását. Most is állatkísérletek ismertetésével, boncolások eredményeivel, emberen tett megfigyelések felsorolásával kezdte. Valahogy így:

,,Ma már mind többet tudunk arról, hogy harag vagy félelem esetében mi játszódik le az emberi szervezetben. Nem démonok ezek, amelyek megszállják az embert, hanem szervműködéseknek, a vérkeringésnek, a légzésnek, az epe és gyomornedvelválasztásnak jól követhető történései. Számtalan esetben figyeltük meg munkatársaimmal – és ekkor egy széles mozdulattal a jelen nem lévő munkatársak tömegére mutatott –, ahogy a dühös ember kipirul, légzése sebesebbé válik, és mértük pulzusszámának emelkedését. A félelemnél észleltük a sápadtságot, a végtagok gyengülését, sőt a vizelési és székelési inger heves növekedését. Ne felejtsük el, hogy aki Medúza fejére nézett, kővé vált. A félelem és a harag testi jelenségek. Az orvos feladata, hogy a testet gyógyítsa, és a rendellenes gondolatokat is mint a szervezet ismerője, a maga eszközeivel igyekezzen rendes gondolatokká visszaváltoztatni. Nem feladata, hogy a betege pályaválasztásával, szerelmével vagy barátságaival törődjön. Azt a beteg, ha meggyógyult, majd megoldja maga. Kiváló tudóstársam, a koszi mester hűséges híve nálam is jobban tudja, hogy a harag, az indulat a máj és az epe műve, a felszaporodott epe hat ki az agytekervények működésére. Lehetséges, hogy amit a testnedvekről ma tudunk, csupán sejtelem. Lehet, hogy ezer vagy kétezer év múlva sokkal többet tudnak majd az agyra ható vegyi anyagokról. Lehetséges, hogy nem is sárga vagy fekete epének fogják nevezni ezeket, hanem mondjuk Serotoninnak és Noradrenalinnak. De az orvosnak akkor is az lesz a dolga, hogy főzeteivel azok mennyiségét szabályozza, a gondolkodás és érzelem rendellenességét így szüntesse meg. A többi a beteg dolga. Hiszen melyikünk tudja eldönteni, hogy egy ember életében minek van igazán jelentősége. Olyan ez, mint mikor Hermész megjelenik szárnyas saruival, és közvetíti az istenek üzenetét. Halljuk az üzenetet, de mindenki másképp értelmezi, másként a görögök, másként a trójaiak. Maradjunk tehát a magunk mesterségénél!”

Alighogy Erazisztratosz leült, felpattant Lukianosz, szónoki pózba helyezkedett, jobb kezét ünnepélyesen felemelte, a hagyománynak megfelelően kinyújtva három ujját, a két kisebbet pedig behajlította. Ugyanakkor egy huncut mosollyal jelezte, hogy mindez csak színpadi jelenet. Úgyhogy a hallgatóság kezdeti meghökkenését szórványos nevetés váltotta fel. Így kezdte:

kölcsönös csalásban cinkosok

„Örömmel hallottam, hogy egy tudós orvos bölcs és szakszerű beszédét Hermésznek, a titkok tudójának, e furfangos istennek említésével zárta. Mint tudjuk, Hermész nem csupán a mesterségeknek, de a tolvajoknak és csalóknak is istene. Nem mintha az orvosokat, akik a sok tanulás közben annyit görnyednek a könyv fölött, birkák és sertések beleit boncolják, vértől, vizelettől, széklettől sem riadnak vissza a tudás kedvéért, csalóknak nevezném. Mint kívülálló mégis úgy látom, hogy a kölcsönös csalásnak, finomabban szólva a kölcsönös játéknak szerepe van orvos és beteg kapcsolatában. Mint író gondosan figyelem magamat is, másokat is. Magam például elég könnyen megfázom, ilyenkor köhögök, és a torkom fáj. Pontosan tudom, mikor következik be ez, mikor arra vágyom, hogy törődjenek velem. Ha egy nappal előbb valaki odajönne este az ágyamhoz, meghallgatna, megsimogatna, csókokkal árasztana el, másnap semmi bajom se lenne. De ez éppen ilyenkor, mikor a legnagyobb szükség lenne rá, sohasem történik meg. Úgyhogy másnap köhögök, tüsszögök, hívatom az orvost. Ő aztán törődik velem. Meghallgat. Megkopogtatja a mellkasomat. Meghallgatja a szívemet. Igaz, nem a szív érzelmeit, csupán hangjait – de az is jobb a semminél. Előírja, hogy meleg vagy hideg fürdőt vegyek, sokat egyem vagy keveset. Mandragórafőzettel etet vagy friss gyümölccsel. Akár hiszik, tudós uraim, akár nem, ilyenkor majdnem mindegy, mit rendel. Ha rokonszenves az orvos, tüstént jobban érzem magam. De ha ellenszenves, ha nem törődik velem eleget és kellő szeretettel, csak azért sem gyógyulok, bármily nagy a tudása. És most komolyra fordítom a szót. Egyszer csak jön egy másfajta betegség, aminek képében már az alvilág királya, Hádész vagy Ozirisz közelít. És akkor új játék kezdődik. Tudom, Hippokratész még elfordult az ilyen betegtől, tudománya tekintélyét féltette. De manapság Alexandriában más a szokás. Orvos és beteg ismét kölcsönös csalásban lesznek cinkosok. Az orvos fölírja szokott főzeteit, biztató szavakat mond, és a beteg úgy tesz, mintha elhinné. Mintha megint csak köhögésről lenne szó, és nem közös sorsunk, a halál közelítene valamelyik álarcában. De talán nem is volna szabad senkitől elvenni betegségét. Hiszen a betegség egyéni, tehát az egyéniség része. Minden betegség más, ezért is olyan nehéz őket gyógyítani. Valójában a beteg ember ismeri csak az életet, mert miközben fekszik ágyában, figyeli az embereket, akik mint egy színpadon megjelennek előtte és megmutatják valódi természetüket. Még inkább így van ez, ha a betegség: bolondság. Ugyan mindannyian másképp látjuk a világot, úgyhogy mindnyájunknak megvan a magunk bolondsága. Csakhogy mi ezt el tudjuk leplezni egymás előtt, a bolond meg nem tudja, vagy nem is akarja. Mert előtte az emberek szabadon beszélnek, gondolván, hogy ő úgysem érti, meg bolond lévén úgysem számít, amit gondol és mond. Holott talán csak azért nem leplezi el saját bolondságát, mert egyszer végre tudni akarja az igazságot. De az ember igazi természetét csak az állatok ismerhetik meg, előttük végképp nem alakoskodunk. Ha valaki valamely varázslat következtében egy időre szamárrá változna, akkor tudná meg igazán, mit gondolnak róla a barátai, a rokonai, az elöljárói és a szolgái.”

 

Lukianosz befejezte beszédét, és szemmel láthatóan gúnyos mosollyal várta a botrányt, amit szavaival kiválthatott. A jelen lévő orvosokat valóban fölingerelte működésüknek e szatirikus beállítása. Engem is fölzaklatott, ámbár az volt az érzésem, hogyha a lényegben nem is, mondanivalója részleteiben volt némi igazság. Erazisztratosz a méregtől vörösen készült felugrani. De Herophilosz, félvén, hogy a vita elfajul, kollégája karjára tette kezét, és így nyugalomra intvén őt, maga vállalta a válaszadás feladatát:

„Élvezettel hallgattuk Lukianosz színes előadását. Ő beszéd közben nyílván már a színpadot látta maga előtt, és a mulatságos jeleneteket, amelyek orvos és beteg kölcsönös komédiázásából adódhatnak. A szatíraírótól nem vehető rossz néven, ha mindent a fonákjáról lát. Más mesterséget is kigúnyol, miért kímélné a miénket? Nem is azzal vitázom én, amit az orvostudományról mondott, hanem a filozófiával, amire szavait alapozza. Ugyanis Lukianosz úgy beszél az emberről, mintha mindannyian egy külön üveggömbben élnénk, és csak játszanánk azt, hogy értjük egymást. Így persze az orvos sohasem léphet be a betege üveggömbjébe, holott az igazi gyógyítás éppen a gömb megnyitása. Hiszen ezt akartam még beszédemhez hozzáfűzni, és ezzel válaszolok Erazisztratosznak is, Lukianosznak is. Kedves Erazisztratosz, amikor felvetettem a kérdést, hogy aki nem képes haragudni, harcművészetre oktassuk, vagy épp ellenkezőleg, a világtól elvonulást javasoljuk neki, nem gondoltam valódi tanácsadásra. Arra gondoltam, hogy ha belépünk egy ilyen ember üveggömbjébe és mindjobban megismerjük, akkor együtt rájövünk, mit kell tennie. És arra sem gondoltam, oh Lukianosz, hogy elvegyük az embertől a betegségét, ami az övé, amihez ragaszkodik, amit nem is lát betegségnek. De ha könyörögve kér minket, hogy szabadítsuk meg betegségétől, ami korlátozza, ami miatt nem tud önmaga lenni, élni, szeretni, alkotni, akkor igenis segítsünk neki. De hogyan segíthetnénk neki, ha egy másik világban egy másik Oikumenében él, mint mi!? Csakhogy az én mestereim, nem csupán Hippokratész, de Szókratész és Platón is azt tanítják, hogy van közös emberi. Mindnyájunkban ugyanazon ideák testesülnek meg különböző változatokban. Mint a fáknak, füveknek, állatoknak, úgy az embereknek is van ősmintája. De ki szólhatna erről bölcsebben és meggyőzőbben, mint éppen házigazdánk, aki állítja, hogy a zsidók szent könyvei is ugyanazon ideákat fejezik ki, amiket Szókratész tanított és Platón foglalt páratlan tökéllyel írásba. Kérjük, ne csak hallgassa vitánkat, de szóljon is hozzá!”

Philón először szabadkozott, mondván, hogy ő már öreg ember. Nem is kívánja véleményét másra erőltetni. Különben sincs már egyéb célja, mint hogy másokban fölkeltse a bölcsesség szeretetét. De ismételt felszólításra mégiscsak szólásra emelkedett:

üveggömbbe zárt ember

,,Nem kívánok tudós orvosokkal a betegségről, se írókkal az emberi jellemről vitázni. Mégis, miközben élveztem e kiváló férfiak szellemi csatározását, sok minden eszembe jutott. Méghozzá nem csupán a halhatatlan görög filozófusok műveiből, hanem abból az ősi bölcsességből is, amit bibliánk rejt magába. Így például első királyunkat, Sault őrültség fogta el. Őrültség vagy mély bánat, mindegy – hiszen mi más az őrültség, mint a mély bánat másik arca. És egy ifjú hős, akiből később Izrael egyik legnagyobb királya lett, elébe ült, és zenével gyógyította. Az őrültség mindenképpen megfelel annak, amit Lukianosz – Herophilosz szavaival – az üveggömbbe zárt emberről mondott. De ebbe az üveggömbbe, amelyen a szó már nem hatolt át, be tudott lépni a zene. A zene ugyanis az isteni szeretet adománya. Amikor Isten megharagudott az emberiségre, mert a bábeli torony építésével az égbe akart hatolni és az ő helyébe lépni, összezavarta a nyelveket, hogy a nemzetek többé ne értsék egymást. Aztán mégis megsajnálta az embereket, és azt gondolta: adok nekik egy nyelvet, amit mindegyikük megért. És ha egymás gondolatait nem is értik majd, úgyhogy nem is tudnak majd újabb gonoszságokat kieszelni, egymás érzéseit meg fogják érteni. Ez a zene. Ahová a szó nem léphet be, még mindig beléphet a zene – vagy amit a zene képvisel: az érzelem, a szeretet.

Vessük el hát a szavakat, mert úgysem érthetjük meg egymást!? Éppen ellenkezőleg! Hiszen a zene is szó, és a szó is zene, ha érzelem kíséri. Költő barátaink ezt nagyon jól tudják. Szókratész mondotta, van olyan betegség, amit az erényről szóló beszélgetéssel kell gyógyítani. Ez a beszélgetés azonban nem volt más, mint szüntelen kérdezés. Szókratész ugyanis abból indult ki: nem tudjuk valójában, mi az, amiről beszélünk, de van egy rejtett tudásunk, ami szüntelen kérdezéssel felszínre hozható. Nem tudjuk az erényről sem, hogy valójában micsoda, csak akkor tudhatjuk meg, ha szembesülünk nemtudásunkkal. Önmagunkról sem tudjuk, hogy valójában kik vagyunk, erre szüntelen rá kell kérdeznünk. Könnyen lehet, hogy a beteg is azért betegszik meg, mert nem tudja, milyen ő. Hiszen, ha tudná, azt is tudná, mi árt neki és mi használ, és akkor nem betegedne meg. A mi ősi bölcsességünkben is van, aki kérdez: Mózes, a törvényalkotó. Ő létünk ősforrását, magát az Urat kérdezi. Mikor az égő csipkebokorból meghallja az Úr hangját és parancsát, megkérdi: Ki vagy te? Mit mondjak, ki küldött? És az Úr válaszol: ,,Az vagyok, aki vagyok.” Ebben a fenséges válaszban azonban Mózesre is vonatkozik valami. Te is az vagy, aki vagy. Hiába neveltek egyiptominak. Zsidó vagy és az egyedüli, aki kivezetheti népedet a szolgaság házából. Nem tehetsz mást, mint hogy teljesíted, ami sorsodból következik!”

Miután Philón elhallgatott, és a többiek részben megrendülten, részben azonban idegenkedve néztek rá, mivel számukra ez a hitvilág ismeretlen volt, megkérdeztem:

„Mester! Úgy gondolod, Mózes megbetegedett volna, ha nem teljesíti a parancsot?”

„Egész biztosan elpusztult volna – felelt Philón. Csakhogy ez elképzelhetetlen. Egész addigi fejlődéséből, jelleméből következett, hogy ő Mózes, aki betölti hivatását. Másképp nem tehetett.”

Herophilosz izgatottan, korához képest meglepő fürgeséggel ugrott fel:

„Tehát úgy gondolod, hogy a cselekvés gyógyít, és elmulasztása megbetegít!?”

„Nem. Tegye mindenki a maga dolgát! Az ő dolga a cselekvés volt. Az enyém, hogy nyugalomban szemléljem az igazságot.”

5

Philón szavait egy ideig csend követte. Fontolgattuk gondolatai mélységét és hogy mondanivalója milyen új távlatot nyitott meg előttünk. És meglepődtünk, hogy a beszélgetés hullámai milyen messzire sodortak minket eredeti tárgyunktól. Vagy talán ennek a nagy kérdésnek, hogy honnan jövünk, hová tartunk és azonosak vagyunk-e önmagunkkal, szintén köze van betegséghez és egészséghez!? Miközben magamban így töprengtem, egyszer csak a csendet az utca felől behallatszó szapora hangok zavarták meg. Kürtszó, lovak nyerítése, kocsikerék csikorgása hangzott, majd szolgák nyüzsgésének lármája, mint mikor nagyúr érkezik. Kapu nyílt – egy ideig mégsem lépett a szobába senki. Majd Philón kedvenc szolgája, egy palesztinai lépett be és mély meghajlással jelentette:

„Unokaöcséd, Tiberius Alexander van itt. Kérdi, beléphet-e és részt vehet-e dialógusotokban?”

Philón ráncokkal barázdált arcán a legkülönfélébb indulatok tükröződtek: az öröm pillanatnyi felvillanását feszültség, bosszankodás, majd megbékélés váltotta fel. Ez ismétlődött akkor is, amikor Tiberius Alexander, a magas, kopaszodó, római tógába öltözött Tiberius belépett. A jelenlévők érdeklődéssel várták, a mester hogyan fogadja majd unokaöccsét, akinek már szülei elhagyták a zsidó vallást, és mindenben a rómaiakhoz akartak hasonlítani. Philón kapcsolata velük is, fiúkkal is hűvös és tartózkodó volt. Most is, noha először ölelésre tárta karját, visszafogta magát és nyájas hangon szólt:

„Foglalj helyet köztünk, öcsém! Ez az ajtó mindenki előtt nyitva áll, aki gondolatait kívánja elmondani.”

Tiberius a körülötte ülőktől gyorsan megérdeklődte a vita állását, majd szólásra emelkedett:

önmagunkhoz hűek

„Engedd meg bácsikám, hogy gondolataidhoz hozzáfűzzem a magaméit, mivel jól ismerem nézeteidet, és néhány szóból is megértettem beszéded lényegét. Hogy bolondságunkig elhatolhat a szó, és ha a szó már nem, akkor a zene, nem vitatom. Azt sem, hogy ha cselekedeteinkben önmagunkhoz hűek vagyunk, gyógyít, ha szívünk ellen cselekszünk, megbetegít. De amit gondolatmeneted során mindig kifelejtesz, bácsikám, az az idő.”

„Ki tudja, mi az idő – morogta magában Philón, de csak a mellette ülők hallották –, van-e egyáltalán? Vagy csak mi képzeljük?”

Tiberius folytatta:

„Az idő menetében ugyanis folyvást mások vagyunk, mások a gyermek-, a felnőtt- és az öregkorban. És más egy népnek is ifjúsága, fénykora, öregsége. Ami ezer évvel ezelőtt igaz volt, ma már nem ugyanúgy igaz. Sőt, ami egy évvel ezelőtt igaz volt, mára hamissá válhatott. Nem akkor vagyunk hűségesek magunkhoz, ha származásunkhoz, őseinkhez vagyunk hűségesek, hanem jelenkori mai önmagunkhoz. Mózes, akire oly szívesen hivatkozol, akkor lett a zsidó nép vezére, mikor a történelmi pillanat ezt követelte tőle. Te azt mondod, felismerte, hogy valójában kicsoda. Én azt állítom, amikor egyiptomi volt, akkor egészen az volt, és amikor a zsidó nép élére állott, akkor már egészen zsidó volt. Mert a pillanat tesz minket azzá, akik vagyunk, nem őseink. A történelmi pillanat most olyan beteljesülést ígér nekünk, amire példa még nem volt! Róma egyesítette az egész ismert világot. És most itt az ideje, hogy a népek is egyesüljenek. Ugyanis mi választja el egymástól a népeket!? Nem a szokások. Nem a bőr és haj színe. Mind másodlagos az. Az istenek választják el őket. Mind ez ideig a hit különbözősége bizonyult a legfőbb választóvonalnak. Nem véletlen hát, hogy most, mikor Róma kiterjeszti védőszárnyait országok és népek fölé, éppen most vesszük észre, hogy a legkülönfélébb istenek csak ugyanannak az isteneszmének megvalósulásai. Egyremegy, hogy Zeusznak hívjuk, Jupiternek, Amon Rának vagy Adonájnak. A sokféle isten, akit a görög és római nép képzelete teremtett, valójában mind csak Zeusz kisugárzásai, akárcsak népünk világában az Úr hírvivői, az angyalok. Sok nép nemhiába tartja az isteneket Zeusz gyermekeinek. Hiszen ami ágyékunkból támad, azt egy ideig önmagunk folytatásának hisszük. Ezért nem értem, bácsikám, hogy éppen te, aki szent könyveinkben ugyanazon ideák megjelenését látod, mint az athéni bölcselők műveiben, miért ragaszkodsz a hitek különbözőségéhez!?”

A dialógus résztvevőin egyszerre mutatkozott egyfajta zavart idegenkedés – úgy érezték, családi vita közepébe pottyantak –, és ugyanakkor olyasfajta érdeklődés, ami a gladiátorok küzdelmét kíséri az amfiteátrumban. A római meg is fogalmazta: ,,Mi már itt nem sokat szólhatunk.”

Nyilvánvaló, a kérdést Philónhoz intézték, csak ő válaszolhatott. Az idős mester szinte mozdulatlan arccal hallgatta Tiberius érvelését. Az utolsó szavakra azonban gúnyos mosoly jelent meg ajkán, a szellemi fölény diadalmas mosolya, ami kissé még engem is bosszantott. Nem állt föl, csak előrehajolt a székében:

„Mindaz, amit mondasz, kedves öcsém, bölcs és tetszetős, amint ez illik is egy jövendő római hadvezérhez vagy vezető tisztviselőhöz. Valóban mindannyian élvezzük azt a békét és rendet, amit a római légiók terjesztettek el az egész ismert világon. A lándzsák és dárdák hegye, az íj és nyíl ereje mindenüvé elér, csak egy helyre nem, és az a hely az emberi érzés és gondolat. Amit gondolunk és érzünk – más szóval a lelkünk –, elidegeníthetetlen tulajdonunk. De honnan származik az, amit érzünk és gondolunk? Származhatna a könyvek olvasásából, és ezek lehetnének ugyanazok a könyvek az egész ismert világon. Származhatna a szónokok szavaiból, és ezek utazhatnának keresztül-kasul a birodalomban Persepolistól Herkules oszlopaiig, hogy elmondják ugyanazon szavakat. De mindez csak a felszín. Mert első érzéseinket, sőt első gondolatainkat is az anyaölben szerezzük. És minden anya kissé másképp ringatja gyermekét, más becéző szót suttog fülébe. A maga egyéniségét sugározza ilyenkor gyermekére, de ebbe az egyéniségbe már beépültek családja szokásai és hagyományai. És ez a család is csak része a nagyobb családnak, amit nevezzünk népnek – bár ez a nagy család sokszor nem is az egész népet jelenti, hanem annak csak egy különálló részét. Még jobban előtűnnek a különbségek, amikor meg kell tanítani a gyermeket arra: mit szabad és mit nem. Mert az erkölcs törvényei ugyan a különböző népeknél hasonlók, de nagyon különböző, hogyan viszonyulnak a tilalomhoz. Az embereket talán az különbözteti meg legjobban, mit kezdenek a bennük élő rosszal. Az egyik úgy tesz, mintha nem volna, mintha észre se venné. A másik még gondolatban is elkerüli. A harmadik a tiltott vágyat félelemmé változtatja át. A negyedik bebújik gondolataiba, mint Herophilosztól hallottuk, és folytonos lelkifurdalást érez miatta. Az ötödik magában tagadja a rosszat, az idegenben, a másikban látja, és így küzd ellene. És így tovább. De ne higgyétek, hogy ez független családtól, néptől. Mert minden ember már az anyaölben kezdi tanulni, hogyan bánjék a benne jelentkező rosszal, és ez minden családban kicsit másképp, mégis arra a családra jellemzően történik. És állítom, hogy több-kevesebb változattal másképp történik a görögnél, a zsidónál és a rómainál. Sőt másképp lehetett egykor Spártában és Athénben. Hiszen Spártában az ügyes tolvajt nem büntették, csak az ügyetlent. A görög a bűnt az istenek akaratának érzi, ami nem is belőle, hanem kívülről jön, és éppígy fogadja a bűnért járó büntetést is. A zsidót, ha bármi baj éri, örökös bűntudat gyötri. Ugyanis Isten választott népével csak akkor történhet baj, ha mennyei atyját megharagította. Ha viszont a bűntudatot már nem képes elviselni, önmagát látja egyedül igaznak, és maga körül a világot gonosznak. A római parancsol magának is, másnak is, de elsősorban másnak – másban bünteti, amit önmagának is tilt. Az anya ringatása és az apa példaadása neveli a gyermeket. Mindez beléivódik, és mire a könyvek kezébe kerülnek, jelleme már félig kialakult. Az egyéni mellett magában foglalja a családit és a nemzetit is.”

„Mester, így hát minden, ami bennünk van, a hatásokból tevődik össze, amelyek minket értek!” – kiáltottam fel döbbenten.

„Nem. Mindnyájunkban van valami egyszeri, megismételhetetlen, ami csak a miénk. De az az Isten titka.”

„Így hát mindannyian mégis egy üvegburában élünk. Csak ez az üvegbura nem egy embert foglal magába, hanem egy egész nemzetet” – jegyezte meg Lukianosz.

„Nem, Lukianosz. A nemzetek nem élnek üvegburában. Ezer meg ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. De van saját hangjuk, mint a hangszereknek. Micsoda zenekar volna az, amelyben csak csupa síp vagy dob szólna. Éppen attól zenekar, hogy sípok, dobok, hárfák és lantok szólnak benne egyszerre, vagy felelgetnek egymásnak. De minden hangszerre szükség van, és minden nemzetre.”

„Én úgy hiszem, minden hangszernek külön istene van, pontosabban istennője. A múzsák egykor megosztoztak rajtuk” – jegyezte meg Apolloniosz, a költő.

„A költő hiheti – mondta Philón –, mert az versét ékesíti. De valójában csak egyetlen isten lehetséges. Ugyanis nincs értelme a soknak, ha nincs örök egy. Se a változásnak, ha nem valamihez képest változik. A görög nép legnagyobb gondolkodói is ide jutottak el, ehhez a titokhoz, amit Isten ránk bízott, elsőszülöttre a testvérnépek között.”

„Ezt nem is bocsájtják meg a testvérek” – jegyezte meg Lukianosz olyan halkan, hogy nem is hallotta mindenki. Inkább Apolloniosz szavára figyeltek, aki dallamos hangon és elrévedő tekintettel szólt:

nincs különbség

„Különös hírek terjednek a szomszédos Palaestinából. Azt mondják, új próféta támadt. Ugye, így nevezik a zsidók azt, aki Isten és az ember közt közvetít? – fordult Philónhoz. – Azt hirdeti, Isten minden embert és népet egyformán szeret. Nincs különbség zsidók, görögök és rómaiak közt. Sőt még a szabadok és a rabszolgák között sem.” – És kérdőn nézett a mesterre. Philón arca közömbös maradt e szavakra. Úgy is mondhatnám, megmerevedett.

„A próféták kora lejárt – mondta. – Ma a tudomány és a filozófia folytatja Mózes és a próféták művét.”

Elcsodálkoztam. Honnan tudja a mester?! Hiszen Isten útjai kiszámíthatatlanok.

6

A szolgák bort és ezüst tálcán gyümölcsöket hoztak be. Philón látta a vita résztvevőinek fáradtságát, a feszültség oldását is szükségesnek tartotta. Többen elmerültek a gránátalmaszeletek majszolásában, vagy boroskancsóikat koccintották össze. A társaság mindinkább kis csoportokra bomlott. Apolloniosz verset olvasott fel, himnuszt Aphroditéhez – és Lukianosz csipkelődve jegyezte meg, vajon Aphrodité Uraneához szól-e a vers vagy Aphrodité Pandemoszhoz, azaz az égi vagy utcai Aphroditéhez. A halk nevetés azonban nem zavarta a költőt, annyira belemerült a versolvasásba. Tiberius Alexander a római úrral beszélgetett – visszaérnek-e Rómába a szaturnáliákra, amit a császár már újonnan épült palotájában kíván megünnepelni.

Én a kitárt ajtón át a szomszédos szobába mentem, ahol egy asztalon papirusztekercsek hevertek. Hamarosan rájöttem, hogy Philón új művére bukkantam. Mohón olvasni kezdtem. Ezt olvastam:

Midőn a férfi még egyedül élt, az asszony teremtése még meg nem történt, Isten egy kertet ültetett, mely a mieinkhez egyáltalán nem hasonlított. A mieinkben ugyanis az anyag lélek nélküli, mindenféle fák töltik ki, egyesek folyvást zöldellnek a szem gyönyörűségére, mások tavasszal megújulnak, majd lehervadnak, mások az ember számára értékes gyümölcsöt teremnek, nem csupán szükséges táplálékként, hanem egy buja élet élvezetéhez ráadásként; ismét mások másfélék, állatoknak valók. Az isteni kertben azonban minden növény lélekkel és értelemmel teli, és gyümölcsei az erények, ehhez hamisítatlan tudás és a szellem éleslátása társul, mellyel a szépet és a rosszat felismeri és az egészséges életet és a halhatatlanságot és minden ehhez hasonlót. Mégis úgy tűnik nekem, hogy ez inkább képletesen értendő, mint szó szerint. Az élet fája és az ismeret nem merült fel a múltban sem látható formában e világban, és megjelenése a jövőben sem várható. Sokkal inkább úgy tűnik: a kert a lélek vezérlő részét jelenti, amit számtalan képzet tölt be, mint kertet a növények. Az élet fája a legnagyobb erényt jelenti: a jámborságot, ami által a lélek elnyeri a halhatatlanságot. A jó és rossz tudásának fája a középen álló erényt, a belátást, ami a lényegében ellentétes dolgokat megkülönbözteti.^[1]

Ekkor a mester kezét éreztem vállamon, aki mosolyogva nézte, mit olvasok. Fölnéztem, és csodálkozva kérdeztem:

„Mester, ezek szerint lelkünket egy kertnek látod, melyet erények fái népesítenek be, és az erkölcsi eszme köztük a legnagyobb!?”

„Igen – felelte –, és ezt a fát ugyan Isten ülteti belénk, de hogy mennyire növekszik és milyen gyümölcsöt terem, az részben tőlünk függ, de nagyrészt a mi szüleinktől, a mi Ádám és Évánktól is, akik neveltek minket.”

Szavai nagyon elgondolkoztattak. De kétely is támadt bennem:

„Igen, értem. De ha csak erények és képzetek nőnek ott, és a szülők öntözésétől legfeljebb jobban, vagy kevésbé, vagy kissé másképp nőnek, akkor hol az ösztön, ami minket hajt, ami a rossznak is forrása, de egyben fenntartja az életet?”

„Olvasd csak tovább!” – szólt a mester.

Valóban a szöveg további részében már a kígyóról esett szó, a nagy csábítóról, a romlás ősokáról:

Azt mondják, a mérges, földszülötte csúszómászó egykor emberi hangon szólalt meg, az elsőként alkotott férfi asszonyához lépett, kigúnyolta túlzott szemérmességét és habozását, mivel fontolgat és tétovázik szakítani a gyümölcsből, ami szépnek látszik, enni kellemes, és a jót és a rosszat is megismerhetjük általa… Mégis, nem mitológiai kitalálás ez, aminek költők és szofisták örülnek, hanem jelképes szavak, amelyek jelentést hordoznak, és a rejtett értelem megfejtésére szólítanak fel. Egy közel álló feltevés alapján mondhatnánk: az említett kígyó a kéjvágy jelképe, mert egyrészt egy lény, melynek lába nincs, hanem hasán csúszik, másrészt földgöröngyöket fogyaszt táplálékként, harmadrészt, mert fogaiban méreg rejlik, harapása halálos.^[2]

„Mester – szóltam –, úgy hallottam tőled, majd olvastam is, hogy Platón a lelket száguldó kocsinak látta, amit két ló vonszolna kétfelé, az egyik az erény és az ég, a másik a bűn és az alvilág irányában. Ezért a kocsisnak, a mi énünknek folyvást féken kell tartani e megvadult paripákat. A mi bibliánkban pedig az erények is röghöz kötöttek, az énünket is egy fa, a jó és rossz tudásának fája jelképezi. Csak a csábító kéjvágy, a gonosz mozog és tekereg a kertben. Ő a változatosság, a mozgás, minden egyéb mozdulatlan. Miért e különbség!?”

„De hiszen éppen erről beszéltem, kedves fiam. Az emberi lélek hármassága mindenütt ugyanaz, az erény meg a bűn is. De más és más alakba öltözteti vérmérséklet és hagyomány. A görög szellem száguldó, csapongó, számára az örök egy mindig új és új alakban jelenik meg. Küzd az igazságért, és az igazság hol megmutatja arcát, hol meg elfut előle – ismét meg kell keresnie, és másutt. De nekünk van törvényünk, ami nem változik, legfeljebb új értelmet nyer. Egy helyben állva növekszik, és árnyékában megnyugodhatunk. A görögök a szellem tűzijátékait adják a világnak, mi viszont a törvény szilárdságát. Így gazdagítjuk egymást.”

Ekkor egy csodálkozó felkiáltás hangzott el. A vendégek közül kiáltott valamelyikük, de meg nem mondom, ki volt: „Másodszor alkonyodik!”

valami piroslik

Valóban vörös fény tűnt át az ablakon. A nagy terem világítását felülről kapta – a falba vágott néhány keskeny ablak engedett be oldalról némi fényt. Egy ideje nekem is feltűnt, hogy valami piroslik az egyik ablakban, de egy arra haladó fáklya lángjának véltem. Csak most már ez a fáklya az égig lobogott, mert a tető nyílásán át is vörös fények tűntek át.

Mindenkin nyugtalanság vett erőt. ,,Mi történt?” – kérdezgették a vendégek izgatottan. Kintről is lárma hallatszott, rohanó léptek zaja. Egyszer csak kipattant az ajtó, szolgák futottak be és jajgatva a földre vetették magukat. „Tűz van!” – kiáltották.

„Ég a ház!?” – kiáltoztak a vendégek rémülten, és a kijárat fele tolongtak. „Nem a ház ég – mondták a szolgák –, hanem a szomszédban gyújtogatnak.” „Kik? Hol? Miért?”

Végül az egyik szolga jajveszékelés közepette kimondta: „A nép megrohanta a zsidónegyedet. Gyújtogat, rabol. Kikergeti a házak lakóit és elhurcolja. Állítólag a császár parancsára.”

„Dehát az lehetetlen! – mondta Tiberius Alexander. – Sietek a kormányzóhoz, fékezze meg a csőcseléket!” Már hívta is szolgáit, kocsiját, távozott. Szolgák füttyentgettek egymásnak, az urak gyaloghintóikba ültek. A terem pillanatok alatt kiürült. Csak Philón maradt a középen ülve, tenyerébe hajtott fejjel.

„Most mi lesz?” – kérdeztem tőle.

Rám nézett. Hirtelen sokkal öregebbnek látszott.

„Beszélni kellene a császárral – mondta. – Az ilyesminek nem szabad megtörténni!”

„Azt hiszed, meggyőzheted?”

„Ha Mózesnek sikerült a fáraót meggyőzni…”

„Adja Isten! – mondtam. – Én sietek haza. Megnézem, mi maradt a házamból. Orvosra is szükség lehet.”

Futottam. Csak egy pillanatra néztem vissza az ajtóból. Philón ismét lehajtott fejjel ült, mozdulatlanul, mint egy gubbasztó madár.

7

Csodák csodája megtaláltam a levelet. Menekülés közben szövetekbe csomagolva egy sűrű bokorban rejtettem el. Azóta házamat feldúlták, orvosi eszközeimet kidobálták, gyógynövényeimet összetaposták. Utolsó percben sikerült áteveznem a Mareotisz-tavon. A körülöttem vízbe csapódó égő nyilak miatt az út végét már úszva tettem meg. Elrejtőztem egy parasztnál, aki szívélyesen fogadott, mert valamikor betegem volt, és szegénységére tekintettel ingyen kezeltem. Mint őseredeti egyiptomi családból származó és Izisz istennő híve, úgy készül, hogy a túlvilágon minden tettét majd mérlegre teszik, és szeretné, ha a jótettek húznák le a jobb oldali serpenyőt. De én azt hiszem, természetes szívjóság vezette tetteiben, és túlvilághite csak arra szolgált, hogy ezt megindokolja önmaga előtt.

Pincéjében rejtőzve, házigazdámtól hallottam, milyen szörnyűségek estek meg eközben Alexandriában. A város, amit igazán magunkénak éreztünk, ahol Nagy Sándor óta, tehát legalább négyszáz éve éltünk mi, zsidók, a pokol tornácává, ördögök lakává változott. Békésnek látszó polgártársainkból évszázadok során felgyűlt sértődöttség és gyűlölet tört elő. Elsősorban a szegényekből. De a gazdagok is elfordították fejüket, örültek, hogy nem az ő házaikat gyújtják fel – a konkurencia eltüntetését se bánták. Persze mindez nem történt volna meg, ha a császár haragja ellenünk nem hangolja őket. Ha a világ ura nem biztatja őket, bizonyára újabb századokig békésen éltünk volna együtt.

Ugyanis Caligula, a császár, miután egy hatalmas és békés birodalom uraként Tiberius örökébe lépett, megszédülvén saját hatalmától az istenekkel tartotta magát egyenlőnek. Beteg volt talán? Az orvosban még ez a gyanú is felébred, hiszen uralma első nyolc hónapjában kormányzása bölcs volt és mértéktartó. Katonái szerették. Még emlékeztek rá, hogy gyermekként elkísérte apját, Germanicust a csatába. Kis csizmácskáiról nevezték el Caligulának. Alattvalói pedig egy boldog korszak beköszöntét várták, mint ahogy ez minden új uralkodó trónralépésekor szokásos. Nyolc hónap múltán azonban Caligula megváltozott. Mintha téboly szállta volna meg, ingerültté, kegyetlenné és szeszélyessé vált. Úgy vélte, hogy ő egy földre szállt olümposzi isten. De nem tudta eldönteni, melyik. Egy időben Hermésznek öltözött, szárnyas sarut öltött, és az isteni küldött pálcáját vette kezébe. Máskor Apollónnak hitte magát, sugárkoronát tett fejére és bal kezébe íjat és nyilat, míg jobb kezével ajándékokat osztott. Apollón ünnepein az énekkarok előtt járkált, de ekkor már Dionüszosz medvebőr palástjában, kezében thürszosszal. A nép örömmel hódolt az új istenségnek, hiszen hízelgése jutalmául újabb ajándékokat és a császár kegyét remélte. Alexandria hellénnel kevert egyiptomi lakossága mindebben az élen járt, hiszen ők még a macskát is könnyedén istenné avatják – hát még egy császárt, a világ urát. Mi, zsidók azonban – tudod jól – ezt nem tehettük. Midőn ez a császár fülébe jutott, meggyűlölt minket. Több se kellett az alexandriai csőcseléknek. Megrohanta házainkat, kirabolta, fölgyújtotta. Akiket bortól részegen első dühükben le nem szúrtak, azokat táborokba hurcolták, és a táborokat sövénnyel zárták körül. Ételről azonban nem gondoskodtak. Sokan éhen haltak közülük. Akik pedig nem tűrve az éhezést, kiszöktek, hogy maguknak, asszonyaiknak, gyermekeiknek élelmet szerezzenek, legtöbbször futás közben az őrök dárdáinak és nyilainak estek áldozatául. Honfitársaink kegyetlenebbül bántak velünk, mint egykor a fáraó. Az ő őrei ugyan korbáccsal hajtottak munkára, de húsosfazekakból etettek.

Tiberius Alexander hiába járt közben a kormányzónál, a császár ellenszenvének ismeretében nem mert – vagy talán nem is akart beavatkozni. Csupán a zsidó közösség fejeinek, a gazdagoknak és főpapoknak palotái elé rendelt őrséget. Sajátos módon ezen paloták előtt a tömeg is megtorpant. Így Philón is Alexandriában maradhatott. Így történhetett meg, hogy őt, aki a közügyektől mindig visszahúzódott, hogy csendben és magányban a bölcsességnek szentelhesse életét, mindinkább ostromolni kezdték népünk Alexandriában maradt fiai, hogy vállalja el egy küldöttség vezetését a császárhoz. Egyedül az ő tudása és városunk határát messze túllépő hírneve alkalmas arra, hogy méltón képviselhesse népünk igazát. És az agg filozófus végül kénytelen volt azzá válni, amivé lenni sohasem akart: politikussá.

mindama szörnyűség

Nem tudom, mindezen eseményekről, meg az ezután következőkről mit tudtatok Rómában. A Fórumon ugyan a legújabb híreket mindig kifüggesztik, de e hírek összeállítása a római nép dicsőségét szolgálja. Ami nálunk Alexandriában történt, az nem éppen a jogrend védelmezőjének mutatja Rómát. Igaz, hogy mesterem kézirata, amibe módom volt betekinteni: a Legatio ad Gaium egykor majd a világ elé tárja az igazságot. De fontos nékem, hogy téged, régi barátomat már most tájékoztassalak. Philón ebben a könyvében leírja mindama szörnyűséget, ami velünk történt. De kezdetben a császárt még jóindulatúan ítéli meg. Bizonyára azt hiszi: az alexandriai nép betörése a zsinagógákba, képének felállítása a templomban iránta való tiszteletből történik – nem a gyűlölet, kapzsiság és hatalmaskodás műve.

Eldöntöttük hát – írja –, hogy Gaiusnak átadunk egy írást, ami fő pontjaiban tartalmazza leírását annak, amit elszenvedtünk és azon kívánságainkat, amiket jogosnak tartunk. Valójában ez csak kivonata annak a nagyobb írásműnek, amit nemrégen Agrippa király segítségével juttattunk el hozzá – ő ugyanis átutazott a városon, mikor Szíriába ment, hogy a neki adományozott királyságot átvegye. Csakhogy gyanútlanok voltunk, és megtévesztettük önmagunkat, mint már elébb is abban a derék hitben, hogy bíróra találunk, és igazságos ítéletet érhetünk el. A valóságban titkos ellenségünk volt. Látszólag és a mi megtévesztésünkre derűs arckifejezéssel, békülékeny szavakkal fogadott. Ugyanis először a Tiberis parti Mars mezőn üdvözölt minket – éppen anyja palotájának kertjéből jött –, üdvözlő szavainkat viszonozta, és jobb karjával barátságosan intett. Egyszersmind hozzánk küldte a követségek fogadására kijelölt hivatalnokát, Homilos nevűt. ,,Én magam – üzente – fogom folyamodványotokat alkalmas időben meghallgatni.” Úgyhogy a körülöttünk állók mind örültek, mintha máris győztünk volna, mint ahogy közülünk is sokan, könnyen hívők, optimizmusra hajlók.

Mint bírónak feladata lett volna leülni érdemeik alapján kiválasztott tanácsosokkal, hogy a rendkívül fontos dolgot, ami sok ezer alexandriai zsidót érintett, akik négyszáz éven át zavartalanul éltek ott, és létük csak most vált kétségessé, pontosan kitudja. Evégett a pereskedőket igazságuk bizonyítékaival felszerelten két oldalra állítsa, egyenként minden részletét hallgassa meg a vádnak és a védelemnek, majd pontosan a vízóra által kiszabott időpontban felállva a tanácsosokkal döntésre jusson, és kihirdesse az igazságos ítéletet. Ami azonban a valóságban történt, az egy könyörtelen zsarnok despotikus önkénye volt.^[3]

Philón leírja, Caligula valójában meg sem hallgatta őket. Könnyek közt olvastam mesterem megaláztatásának történetét.

Amikor bevezettek minket, meglátva őt félelemmel és tisztelettel köszöntöttük, földig hajoltunk előtte, és mint tiszteletre méltó uralkodót szólítottuk meg. Oly „jóságosan és barátságosan” viszonozta ezt, hogy nemcsak ügyünket, de életünket is már elveszettnek hittük. Ugyanis kötekedő hangon, gúnyosan nevetve mondta:

,,Szóval ti vagytok azok az istentagadók, akik azt hiszitek, hogy én nem vagyok isten, holott mindenki más már elismerte istenségemet, csak a megnevezhetetlenetek nem.” És égnek tárva karjait oly szavakat mondott, miket meghallanunk sem szabad, még kevésbé saját szavainkkal visszaadnunk.

Az alexandriai zsidók küldöttségét a császár végigvezette a palotán, miközben termeinek újabb és az eddiginél még pompásabb berendezéséről intézkedett. Az öt öreg és tekintélyes küldött Philónnal egyetemben mind jobban elfáradt. Ellenfeleik eközben gúnyolták, csúfolták őket. Már beesteledett, mikor a császár futólag odavetette: „Szeretném tudni, milyen jogon követeltek magatoknak polgárjogot!?”

Ekkor beszélni kezdtünk kifejtvén érveinket, úgyhogy ily módon próbára tehette a védelmünket és felismerte, hogy az ugyancsak nehezen utasítható vissza. Továbbsietett hát, mielőtt még súlyosabb érveket mondhattunk volna, és ezeket félbeszakítva egy nagy épületbe ment, ott megparancsolta, hogy nyissák ki körös-körül az ablakokat, amelyek átlátszó fehér üveghez hasonló kövekből voltak kirakottak, úgyhogy a fényt beengedték, de a szelet és a nap hevét kirekesztették. Aztán újra feltűnt, és közönyös hangon kérdezte: „Mit is mondtok?” Amint azonban belefogtunk a folytatásba, máris elfutott egy másik házba, ahol is a festmények felállításáról intézkedett. Így jogaink kifejtése széttöredezetten, eltorzítva, szinte romokra omolva történt, mi magunk pedig teljesen kimerültünk és elerőtlenedtünk, már csak a halált láttuk magunk előtt, életet nem remélve.^[4]

Valóban isteni csoda, hogy Caligula, ha nem is teljesítette a küldöttség kívánságait, végül kegyelemben elbocsájtotta. És azt is isteni csodának érzem, bármily szörnyű, hogy pár nappal a fogadás után ezt a félőrült uralkodót saját leghűségesebb légionáriusai meggyilkolták. Erre az üldözés véget ért, és azt hittük, a béke napja virrad ránk.

Csakhogy a rend csupán külsőleg állt helyre. A lelkekben az emberek közti ellentétek tovább lappanganak, és sokakban tovább parázslik a gyűlölet. Szeretném, ha legalább te, kedves Maximusom, régi barátom, tudnád az igazságot. Rómába ugyanis torzítva érkeznek el a hírek. Néhányan közülünk, midőn az üldözésből visszatértek, megkísérelték, hogy bosszút álljanak kártevőiken. Ezt ellenségeink úgy tüntették fel, mintha tömeges jelenség lenne, és szóbeszédeikkel még az új császárt is ellenünk hangolták. Pedig Claudiust bölcs és emberszerető uralkodónak ismertem meg – nem értem, miért éri annyi titkos kritika, és miért gyűlöli őt Seneca oly feneketlenül. Mégis ez a bölcs császár egy olyan levelet intézett Alexandria polgáraihoz, amit mélységes elkeseredéssel olvastam, mikor november végén Lucius Emilius, az új kormányzó kifüggesztette a városháza falára. Igaz ugyan, hogy Claudius elítéli az üldözést, és figyelmezteti polgártársainkat, legyenek hozzánk szelídek és emberbarátiak. De a csendes szavakat hamarosan haragos fenyegetés váltja fel. Figyelmeztet minket, ne törekedjünk több jogra, mint ami azelőtt megilletett minket. Hidd el, Maximusom, hogy kevés számú szélsőséges viselkedéséről vetül ránk e vád! Mint ahogy a nagyváros szívó hatásának, a természetes bevándorlásnak túlzó és rosszindulatú beállítása az a vád is, hogy Szíriából és Egyiptomból nagy számban akarunk zsidókat becsempészni Alexandriába. Ami ellen a császár még fenyegetőbb hangon emeli fel tiltó szavát.

nyugtalanság örvénylik

Így a látszólagos csend és béke mélyén nyugtalanság örvénylik. Mintha mindenki elvesztette volna eddigi célját, csak rohanna reggeltől estig keresve valamit, de nem tudván, mit keres. Mint akik érzik a szomjúságot, de nem ismerik se a vizet, se a bort, ami azt oltaná. Múltkor éppen befelé indultam a városba, mikor emberek kis csoportjával találkoztam. Mezítláb, kendőbe burkolva jöttek szemben, lehajtott fejjel. Egyszer csak nagy meglepetésemre felismertem köztük Thaiszt, akinek szeméből hullottak a könnyek.

„Megyünk a sivatagba – felelték csodálkozó kérdésemre –, hogy bűnbánatot tartsunk és imádkozzunk a világ megjavulásáért.”

„De kihez imádkoztok?” – faggattam őket.

„Még nem tudjuk. Talán Íziszhez és Oziriszhez. Talán Mithrashoz. Vagy az ismeretlen istenhez, akinek az athéniek oltárt emeltek.”

Tőlük hallottam a szomorú hírt, hogy Jeruzsálemben az ifjú rabbit a hatalmukat féltő főpapok kiszolgáltatták a rómaiaknak, akik keresztre feszítették. Az emberiség megbékülésének ügye ismét bizonytalan időre elhalasztódott.

Be is fejezem ezzel hosszúra nyúlt levelemet. Ave et vale, üdvözöllek és jó egészséget kívánok

amicus tuus

Ephraim

Nagyon remélem, hogy dialógusomból senki nem akar majd történelmet tanulni. A történelmi személyekkel éppoly önkényesen bántam, mint mondjuk Paul Valéry a dialógusaiban, és valószínűleg maga Platón is. Lukianosz, a híres szatíraíró pl. mintegy száz évvel később élt, mint Alexandriai Philón. Az alexandriai orvosi iskola híres megalapítói, Herophilosz és Erazisztratosz háromszáz évvel később. Persze elképzelhetjük, hogy Philón korában is éltek orvosok hasonló névvel, vagy fölvették a nagy elődök nevét.

Kérdés, hogy zsidók és nem zsidók közt lehetséges volt-e ilyen társasági érintkezés, mint amit itt leírok. Szent Péternek még angyal biztatására volt szüksége, hogy egy pogány család meghívásának eleget tegyen. De lehetséges, hogy olyan kozmopolita centrumban, mint Alexandria, más volt a helyzet, mint Palesztinában. Philón és az alexandriai szellemi elit közt biztosan volt intellektuális kapcsolat. Társadalmi pozíciója igen magas volt. Bátyja az alexandriai vámhivatal vezetője. Az ő fia Tiberius Alexander, akiből később Egyiptom kormányzója lett. Másik fia Berenike királynő első férje, ama Berenikéé, akibe később Titus császár beleszereett, és akiről Racine drámát írt. Nehezen képzelhető el, hogy Philón valamilyen formában ne vett volna részt Alexandria társas életében.

haláltáborok

Az alexandriai zsidóüldözés viszont történelmi tény, beleértve Claudius császár említett levelét is. Egy ponton támaszkodtam fantáziámra, a gazdagok palotái elé rendelt őrség ügyében. Tény, hogy Philón és a közösség vezetői Alexandriában maradhattak, miközben zsidókat tömegesen hurcoltak haláltáborokba. Másként se kerülhetett volna a császárhoz menesztett küldöttségre, a Legatio ad Gaiumra (Caligula eredeti neve Gaius volt). Ami nem von le semmit Philón és társai hősiességének értékéből, hiszen amikor a kegyetlen és gátlástalan uralkodóhoz indultak, nem tudhatták, hogy közbenjárásukért nem életükkel kell-e majd fizetniük.

1. Szó szerinti idézet Philón Allegóriák című művéből. Lásd: Umwelt des Urchristentums, szerk.: Johannes Leipold és Walter Grundmann. Berlin: Evangelische Verlagsanstalt, 1967. 7. Auflage 1986, 283–284. o. ↑

2. I. m. 283. o. ↑

3. I. m. 306. o. ↑

4. I. m. 306. o. ↑

kép | shutterstock.com