Petschnig Mária Zita

KELET-EURÓPA SZÍNEI

MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1990 február]

KELET-EURÓPA SZÍNEI
A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom.
Én szenvedek, de nem lesz kegyelem,
ha megszabadít, aki egy velem, —
amazon lesz minden fájdalom.

(JÓZSEF ATTILA: A kínhoz)

A nyolcvanas évek megérlelte azt, ami a kilencvenes években nyilvánvalóvá lesz: Kelet-Európa a világ egyik válsággóca. Különös, hogy épp akkor, amikor a helyi háborús összetűzések, tűzfészkek felszámolásában a gorbacsovi békepolitika minden elképzelést fölülmúlóan halad előre.

Csak lassan tudatosul a „birodalom” népeiben , hogy gondjaik egy tőről fakadnak, hiszen a nemzeti válságdarabkák sokféle színezetben jelentkeznek. A meghatározó tényezők a külső eladósodottság mértékétől, a belső politikai tűrőképességtől, a nemzeti kérdés megoldásától vagy megoldatlanságától függően mutatkoznak meg. A felismerés lassúsága is hozzájárul ahhoz, hogy első válaszként e térség népei egymásnak feszüljenek. E folyamat már megkezdődött.

elzárkózás

Úgy indult, hogy a belső problémák okaiként (vagy azokat enyhítendő) az egyes országokban elkezdtek kifelé, a másikra mutogatni. Majd az elzárkózás következett, az egymás közti gazdasági kapcsolatok visszafejlesztése, a vámszabályok megszigorítása és betartásuk szigorú ellenőrzése.

S történik a dezintegráció, ez a széttartó folyamat akkor, amikor Európa fejlettebb része – most már hivatalosan is bejelentve és időpontot is megjelölve – a gazdaságpolitikák teljes integrálására, valóságos gazdasági unió létrehozására törekszik. Minden kelet-európai ország arra gondol – amire egyébként a lakosai is –: lehet, hogy a többi belebukik, de ő megússza. Nos, ez az, ami nem igaz. A széttagoltságban leledző egyéni lét sohasem versenyképes az integrált közösséggel szemben.

Kelet-Európa nemcsak a világ technikai fejlődéséről szakad le, de az a pozíció, amit számára a fejlett világ juttat: emberileg, társadalmilag is szétzilálja. Gondoljuk csak meg: hogyan lehet érzelmileg és gondolatilag megbékélni azzal, hogy a térség népei alig két évtizeddel ezelőtt még sikeres modernizációs kísérlet letéteményeseinek érezték magukat, félfeudális viszonyok legyőzőjének, a legfejlettebb társadalmi formációk építőköveinek, akiknek beláthatatlan perspektíváik voltak (sőt, perspektívájuk csak nekik volt!) – mára pedig az utolsók közé süllyedtek. A perifériára sodródva mintegy gyarmattá váltak, kiszolgáltatottjaivá a centrum országainak. A legyőzötteknek véltek győzedelmeskednek, és a kelet-európai népeknek egyelőre nincs reményük, hogy társadalmiságuk magasabbrendűsége akárcsak egy ponton is igazolható lenne.

petschnig2 0704

A magyar nyelv legkegyetlenebb szava: hiába. Hogyan emészthető meg a hiábavaló lét? A harcok, áldozatok és áldozatvállalások hiábavalósága? Sehogy. Pedig emészteni való lenne bőven. Nincs a történelemben még egy olyan társadalmi berendezkedés, amelyért ennyi embernek kellett meghalnia és börtönben szenvednie. Akár a munkásmozgalom üldözöttjeiként, akár a győztesek közt. Nem volt még olyan társadalom, ahol az üldözők és az üldözöttek is áldozatokká lettek. S e végpont felől tekintve édesmindegy, hogy előtte melyik oldalon álltak. A különbség talán csak annyi, hogy a győztesek a legyőzöttek áldozataiért is felelősek. Nem az arisztokráciáért, hiszen az ő megsemmisítésüket a forradalom etikája szentesítette, hanem a kisemberért, akit testileg és lelkileg is megnyomorítottak, miközben farizeus módjára hirdették: „nálunk a legfőbb érték az ember”.

Hogyan lehet elszámolni az áldozatok tömegéről? Sehogy. Nem lehet második nürnbergi pert indítani. Végül is mindenki jót akart, a legfőbb jót akarta: olyan társadalmi-gazdasági formát alkotni, amelyben minden a legtökéletesebb, legígéretesebb, még ha belepusztulunk, akkor is.

bűneikért bűnhődjenek

Ha azt mondanánk mindazoknak, akik az eszmékben hittek, hogy tagadják meg múltjukat, egykori hitüket, s bűneikért bűnhődjenek, erkölcsileg nem lennénk különbek náluk. Emberileg egyébként ez nem is várható, és a jelen időig nyúló múlt élő résztvevői, cselekvő formálói számára mindez egyszerűen feldolgozhatatlan. A szükségszerű váltás ezért generációs válság is. A befulladt modell kilátástalansága, a szociális feszültségek kiéleződése szükségképpen generációs konfliktusokkal párosul minden országban, és az együttműködés helyett az egymás ellenére élés válik szabályozóvá.

S miközben mi itt Kelet-Európában marcangoljuk magunkat és egymást, keressük a huszadik század értékelhető történelmi fogódzóit, a világ fejlett része már a huszonegyedik században él vagy arra készül. Egyszerűen elsuhan mellettünk a jövő lehetősége – még az árnyékát sem érzékeljük.

A Marx által megfogalmazott egyenlőtlen fejlődés törvénye ránk nézve igazolódik kedvezőtlenül, holott eredetileg a tőkés világ szétszakadásának leírására volt hivatva. Lenin következtetésére azonban figyelemmel kell lennünk: az adott térségen belül kialakuló jelentős gazdasági különbségek politikai feszültségrobbanással fenyegetnek.

petschnig3 0704

Úgy gondolom, hogy a feszültségek éleződése mellett Európa minden országának elemi érdeke a béke megtartása, és ezért a fejlettek még áldozni is hajlandók lesznek. Nem sokat, csak annyit, amennyivel a viszonylagos nyugalom megvásárolható. Következésképp Kelet-Európa „ellesz” a maga vegetációjában, számára sem érzékelhető porladásában. Születnek persze kiugró teljesítmények, de nem születik megoldás. Annak lehetőségét sem zárom ki, hogy az egyes nemzetek fordulatszerű kitörési akcióikkal vagy csomagtervekkel próbálkoznak. Csakhogy egymás fogságában élnek – József Attila szavait kölcsönözve: szorítja, nyomja, összefogja egyik a másikát, s ezért a kísérletek végül is nem tudják meghozni a kívánt eredményt. A válság elhúzódik, aminek alapvető oka, hogy a térség országainak történelmileg példátlan feladattal kell megbirkózniuk.

társadalmi konszenzust létrehozni

A sokféleképp, sok rétegben felmerülő válságtünetek gyökerei ugyanis abban keresendők, hogy egyre élesebb ellentmondásba kerül egymással a jövedelem-többletek osztogatására épülő politikai intézményrendszer és a jövedelem-többletek megteremtésére egyre alkalmatlanabb gazdasági rendszer. A magam szakmája felől közelítve az utóbbit tartom keményebb diónak. Az ígéreteket talán könnyebb visszavonni, az osztozkodásban mérsékletre intve társadalmi konszenzust létrehozni, mint a gazdaságot működőképessé tenni.

Működőképesnek a bővített újratermelést produkáló gazdaságot tekinthetjük, vagyis azt, amelyik képes fejlődni, előrehaladni a technika megújításában és a jövedelem-többletek termelésében. Ennek alapvető feltétele, hogy a termelésre hatni tudók körében olyan érdekeltség érvényesüljön, ami ezt természetes módon kikényszeríti. A szocialistának mondott gazdasági berendezkedések épp ezt a motivációt számolták fel a társadalminak vélt tulajdoni rendszer kialakításával. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk: a termelők tulajdonnélküliségével szemben a pártállami tulajdonlás a bővített újratermelés természetes belső szabályozottságát szüntette meg. Szétverte a társadalom normális működéséhez szükséges mikroorganizmusok vezérlő elvét. Egyetlen társadalmi formációváltásnál sem találunk erre példát.

A kelet-európai gazdaságok válságának épp ez a specifikuma. Amíg a polgári forradalmak a politikai előjogokat rendezték át, érintetlenül hagyva a termelés társadalmi szervezetét, addig a szocialista forradalmak az utóbbit is szétzúzták. A kapitalista országok válsága a túltermelésé, a piacé, a makrogazdaságé – a szocialista gazdaságnak nincs ilyen természetes, a mikroszférában fölrajzolódó megoldó képlete.

A mai szocialista gazdaság leginkább a túlérett rabszolgatartó társadalmak berendezkedésére emlékeztet, amelyeknek épp azért kellett megszűnnie, mert a rabszolga mint „beszélő szerszám” teljesen érdektelen volt a többletek termelésében. A párhuzamba állítás rávilágít arra, hogy a szocialistának vélt forradalmak nyomán történelmileg meghaladott, fejletlenebb viszonyokat tartalmazó állapotba zuhant vissza a gazdaság. Az azóta eltelt negyven, illetve hetven év alatt ezen alapvetően nem sikerült változtatni. A helyzet az úgynevezett extenzív források felélésével tovább romlott. Amíg volt szabad erőforrás, munkaerő, természeti kincs, külföldi hitel, addig ezek bevonása elleplezte a modell fejlődésképtelenségét. Mára azonban mindez elfogyott (talán csak az NDK számára nem, az NSZK-kapcsolatok miatt).

petschnig4 0704

Kelet-Európa gazdaságainak válsága épp azért elhúzódó és példanélküli, mert annak megoldásában a mikroszféra közvetlenül nem érdekelt. Aki viszont érdekelt lenne – legitimációja miatt –, tehát a politikai vezetés: felülről nem képes másra, mint parancsra, könyörgésre, fenyegetésre, a mézesmadzag kilátásba helyezésére stb. Ezek az eszközök azonban nem alkalmasak a termelés mikroorganizmusainak normális működését újraindítani. Az erre irányuló eddigi kísérletek egyike sem volt képes ilyen hatást elérni, ezért Magyarországon a reformerek ma már a tulajdoni rendszer reformján gondolkodnak.

Úgy vélem, a reform a legkedvezőbb feltételek mellett is csak évek múltán képes eredményt felmutatni. A helyreállítás mindig nehezebb és időigényesebb, mint a rombolás. A válság emiatt is elhúzódik.

Nyilvánvaló emellett az is, hogy a tulajdonlás valóságos társadalmi alapokra helyeződését Kelet-Európában lehetetlen egyetlen vagy néhány országban megvalósítani. Nincs kiugrási lehetőség egy-két ország számára, ez semmiféle nemzeti sajátossággal nem lenne indokolható.

fogja meg az egeret

Lehetséges, hogy némelyik ország rátalál a maga kitörési pontjaira, ez azonban akkor hoz csak valódi áttörést, ha a térség országai meg tudnak egyezni Teng Hsziao-ping híressé vált aforizmájában: „Mindegy, hogy a macska milyen színű, csak fogja meg az egeret”. A nemzeti szintű közmegegyezéseknek nemzetközivel kell párosulniuk.

A közmegegyezés – mint optimális állapot – lehet, hogy nem hozható létre, de a kiegyezés nélkülözhetetlen. Valószínű, hogy mindez már a kilencvenes évek története. Így lesz-e?

kép | Władysław Strzemiński művei, wikiart.org