Petrik Iván

VÉRKOMBINÁT

2012 október

VÉRKOMBINÁT

Cinóber a fal előtt állt, most kicsit távolabb, mert kettőt hátralépett, hogy felmérhesse az egész felületet. Bal kezével a nadrágtartójába kapaszkodott, ernyedten teste mellé engedett jobb kezében cirokseprűt tartott. Az ajtóból szürke csíkos macska nézte, bizonyos Johnston úr, ugyanazzal a figyelemmel, ahogy ő vizsgálta a falat. Rajtuk kívül nincs senki a szobában, ez az egyedüli mérték: a saját elszánt egyedüllétük, s nem kilotonnák, megawattok. És még valami: a távolabbi sarokban két üres, zöld üveg. Nem messze az üvegektől, a szoba egyetlen ablakán át a sötét kert árnyjátékaira lehetett látni.

többször kudarcot vallottam

Míg Cinóber tekintetével az előtte magasodó falat tapogatta, valóban úgy, mintha pusztán a pillantásával szeretné átütni az évszázados téglasort, de legalábbis a sűrű félhomályt, ami körbevette, az ablakban megjelent egy csak Cinóberéhez hasonlítható fej. Tudom, amíg nem mondom el, milyen volt Cinóber feje, nemigen folytathatom az ablakon beleső férfi ismertetését. Mégsem próbálkozom Cinóber üstökének leírásával, mert már többször kudarcot vallottam vele. Maradjunk annyiban, hogy az a másik fej is eltűnt az ablakból, s csak a nyugtalanító érzést hagyta maga után, hogy az ablakon túli világban történik valami. Cinóber nem vett észre ebből semmit, még egy röpke borzongás sem futott végig rajta. Nem érdekelte, mit csinálnak a többiek. Néha azért, mert szeretett volna kimaradni mindenből, néha mert megérezte, hogy pontosan ugyanazt teszi ő is, mint a többiek.

Cinóber pár perccel korábban még az irodában ácsorgott, fogát nyomkodta a nagyujjával, mintha a protézisét próbálgatná, pedig csak nehezen viselte a kötelező átváltozást. Unatkozott, és várta, hogy csapódjon végre az ajtó a háta mögött. De egyelőre csak Ébl néni csapott az asztalra egy paksaméta papirossal. Cinóber érdeklődést erőltetett az arcára, de ez kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Bizonyos határon túl képtelen volt alakoskodni, rögtön látszott, hogy ha Ébl néni az ő koponyacsontjával verné az asztalt, akkor sem tudná őszintén megkérdezni: mi a baj. Ébl néni egy öregedő primadonna gesztusaival dúlt-fúlt, de ilyen korán csak ő és Cinóber tartózkodott az irodában. Cinóber pedig nem volt bonviván.

Fél órával korábban, amikor Cinóber bakancsos lábát kapkodva igyekezett az épület felé, és Ébl néni éppen azt mérlegelte, eloltsa-e már a mennyezeti nagy neont, és hozzálátott szokásos hajnali foglalatosságaihoz, megérkezett a második e-mail.

Nem olvasta el azonnal, kitárta az ablakot, félrehúzta a függönyt, feltette a kávét, és persze gondosan kifaragta a ceruzákat. Ceruzafaragás közben nyitotta meg a levelet. Érdeklődve olvasta, minden szót megforgatott elméjében, és minden szót helyénvalónak tartott. Sugárzott belőle a napfelkelte előtti fagyos holdszag, amelyben jelen van a még tetszhalott, bénultan heverő világ. Ébredésről egyelőre nincs szó. A második levél így hangzott:

Kedves Munkatársak!

20**. június 14-én (csütörtökön) egy üveg mézet ajánlottam fel mindennapi fogyasztásra. Arra azért nem gondoltam, hogy egy valaki azt hiszi, a teljes mennyiségre egyedül tarthat igényt. Ugyanis 20**. június 27-én észleltük, hogy az üveg, tartalmával együtt már nem a köz javát hivatott szolgálni, valaki elvitte.

esküt is tettünk

Mélységesen felháborít az eset! Nagyon elszomorít, ugyanakkor aggodalommal is tölt el, hogy merre felé tartunk, miként vetemedhet ilyen tettre egy közösség tagja!! Előzőleg a pénz és egy bicska eltűnése, egy doboz vaj, szalámi, az ominózus kacsa az asztali díszből, és most a méz is – amit észrevettünk. És amit nem?! Ideje volna elgondolkodni az illetőnek/illetőknek a munkahelyen történő viselkedés alapvető normáin! Ami az övé, ahhoz nekünk semmi közünk, de a más dolgait kizárólagosan sajátjaként kezeli? Arról nem is beszélve, hogy olyan munkahelyen dolgozunk, amely bizalmi munkatársakat követel! Sokan még esküt is tettünk munkába állásunk után!

LEGYEN ENNEK MÁR VÉGE!

Üdvözlettel:

BM

Befejezte az olvasást, a kávé éppen lefőtt, ekkor állított be Cinóber: nem maradt ideje felháborodni úgy isten igazából. Kitöltötte a kávét, megkínálta a fiút is, és álmos hangon közölte vele, hogy várnia kell. Még senki sem érkezett meg. Cinóber ügyet sem vetett rá. Ezt sem tudta jól titkolni, bár igyekezett, megpróbálta, elkeseredett kísérletet tett rá. Kávét nem iszik, abban pedig, hogy várnia kell, már akkor biztos volt, amikor elindult otthonról. Ébl nénit nem sok választotta el, hogy megsértődjön Cinóber közönyösségén, de a fiú segített neki elhúzni a fotelokat a hűtő elől, amelyeket a délutánosok mindig oda tolnak. Vetett tehát Cinóberre egy sokféleképpen értelmezhető pillantást, de nem sértődöttet. Ekkor jött a harmadik e-mail. Ezt azonnal elolvasta.

Kedves munkatársak!

Az előző levelemben téves észlelési dátumot írtam, elnézést. Valójában június 20-án (szerdán) derült fény a méz eltűnésére.

BM

Pár órával korábban, közvetlenül azelőtt, hogy az első üzenet megérkezett, Ébl néni aludt, Szájában még béke honolt, mintha elhajította volna a fogát, hogy meg se kísértse a harapás, tépés, rágás lehetősége. Puha dunnájába burkolózva szuszogott a hatalmas hajóra emlékeztető dupla ágyban, amelyet szeplőtelen beletörődéssel egyedül használt. A párnák és lepedők és dunnák úgy terpeszkedtek rajta, hogy fehér kartonszövet hálóingében alig mert beléereszkedni esténként. Hajnalra persze átvette itt is az uralmat, s az ágyneműk és a nyikorgó ágybetét behódolt eleven hatalmának. A félig leengedett redőnyön élesedő fények karcolták fel a szoba falát, bár amikor az éjszaka mesterséges fényeit a hajnal kékes sugárzása váltotta, valamivel tompább és csendesebb lett a bútorok szuszogása. Nagyjából ekkor érkezett az első levél.

Kedves Munkatársak!

Megkerestem K. B. kedves ügyfelünket az idei baracktermés felől érdeklődve. Természetesen azt szerettem volna megtudni, hogy a hosszú évek gyakorlata szerint számíthatunk-e kajszibarackra. Sajnálattal kell megosztanom a hírt, hogy összesen annyi termésre sem számíthat, mint amennyit tavaly mi vásároltunk tőle, ezért nem tud számunkra barackot kínálni. Így más egyéni beszerzési források után kell mindenkinek néznie.

Üdvözlettel:

FB

Nem sokkal korábban Ébl néni éppen az ébrenlét felé szánkázott egy kijavíthatatlan, rossz álom lankáin. Nyugtalanságához az első levélnek semmi köze. Pár nappal korábban, amikor éppen szabadnapos volt, és a konyhájában Marshall-szelet sütéséhez készülődött, az érdeklődés aszott peremvidékén szárba szökkenő pillantásokat vetett a szembe szomszéd házára. Szokása szerint. Amikor azonban a szalalkálit vette elő, olyasmit látott, amit korábban (szabadnapon) soha. Cinóber jelent meg a túloldalon, vasárnapi öltönyben, zsebében virágcsokor és egy nagy táblát szegezett ki a szemben lévő kapu fölé, pont úgy, hogy Ébl néni a konyhájából tökéletesen rálásson, mintha egyedül neki szólna a felirat (pedig nyilvánvaló, hogy nem). „2. számú Mélyépítő Vállalat. Ügyfélszolgálat nyitva tartása: hétfőtől szombatig a nap 24 órájában. Vasárnap szünnap.” Ébl nénit meglepte a tábla felirata, mert tudta, hogy csak nyolctól négyig tart nyitva az ügyfélszolgálat. Nem téved, hiszen ott dolgozik, és az ügyfélszolgálat irodája nem is a szembe szomszéd házában üzemel. Nem volt ideje ezen gondolkodni, mert Cinóber közben befejezte a munkát és belépett a kapun. Öltönyzakójának hátán a „loyalwork” felirat díszelgett. Ébl nénit rossz érzés fogta el. Neki ott kellene lenni! Miért nincs ott? A rosszullét sűrített levegője süvített be az ablakokon és ajtókon a konyhába, túlterhelve minden mozdulatot, aztán az egész szétpukkant, mint egy lufi. Felébredt. Azonnal indulni akart, de hiszen szabadnapja van, és csak álmodta az egészet. Pongyolát kapott magára, a konyhába sietett, kinézett az ablakon. A szembe szomszéd, egy sokkitüntetéses tábornok tisztelgett az utca másik oldalán. Holdfénysápadt kandúrmosoly keresett tétován menekülő útvonalakat bajusztalan arcán. Ébl néni térdremegésére azonban ez nem magyarázat, és nincs köze az álomhoz. Rendeltetési helye az üres ágy, nem pedig az ügyfélszolgálat, ahol dolgozik.

ügyfélszolgálat

Pár nappal később még mindig nyomasztotta az emlék, mert olyan élethű volt, hogy nem tudott úgy gondolni rá, mint egy álomképre. Nem álmodta ugyanezt újra és újra, de az emléke gyötörte álmában és ébren is. Annyira zavaros és megdöbbentő volt minden részlete. Cinóber öltönyben. Ki látott még ilyet? És mi az a Mélyépítő Vállalat? És miért pont 2-es számú? Miért emlékezett úgy álmában, hogy csak 8-tól 4-ig van ügyfélszolgálat? Miért gondolta, hogy ott dolgozik? Ráadásul a valódi munkahelyén valóban 24 órás az ügyfélszolgálat. Közben megérkeztek a munkatársai. A váltás. Cinóber eltűnt a tömegben, felvette a szerszámokat, aztán kilépett sörért. Két zöldüveges dréhert vásárolt. Befutott az illetékes főelőadó: Mr. Plowshare is; magas, kutyaképű férfi, zakóban, farmernadrágban. Rögtön Ébl nénit kereste a tekintetével. Miután meglátta, pár pillanatig kedvtelve méregette. Ébl néni 20-21 éves, finoman (sportosan) molett, ellentmondásosan és kellemetlenül energikus nő volt. Amikor a főelőadó pillantásai bántóan udvariatlanná váltak, és ezt végre ő maga is belátta, megszólalt.

– Volt már valami?

Mindig feltette ezt a teljesen felesleges kérdést. Jól tudta, hogy bár éjszaka kevesen fordulnak hozzájuk, nincs olyan napszak, amikor ne képződnének akták. Mert az akta képződik, ahogy az eső bőrzik.

– Persze. Úgy értem, nem sok.

– Mutasd!

Ébl néni megmutatta a második levelet, ami annyira feldúlta.

– Nem rossz. – Húzogatta száját a főelőadó. – Egyéb?

Ébl néni megmutatta a harmadik levelet. Mr. Plowshare összeráncolta homlokát, gondolkodott, nem tudott dönteni. Ébl néni törte meg a csendet.

– És nálatok?

– Ez. Most kaptuk.

A zsebéből előhúzott egy papírt és az asztalra dobta. Ébl néni gondosan végigolvasta. Rövid volt, lényegre törő, katartikus.

„A” menü: sertésérmék palatinusz módra, vegyes körettel. „B” menü: disznótoros párolt káposztával. Desszert: somlói galuska. Asztalon pogácsa, éjfélkor virsli, zsemle, mustár, 1 pohár pezsgő. Ezen ételeket a vacsora nélküli belépősök is megkapják, és asztalt is foglalhatnak.

Ébl néni bólintott. A főelőadó tudta, hogy így lesz. Mindig gyorsan megegyeztek, ha éppenséggel nem értettek egyet rögtön.

– Fúziós?

– Még nem.

– Komplikációk?

– Folyamatban.

Elégedetten, vagy elégedettséget erőltetve bólintott a férfi. Mégis valamiképpen szerette volna megzavarni a saját nyugalmát. Kicsit vámpírrá teszi ez az éjszakai munka, várni a hajnalhasadást erei lassú kiszáradásán gondolkodva.

– Nehogy megint rajtunk verjék el a port a statisztika miatt.

– Á, dehogy.

– No, azért csak másolják le, és duplán számolják el! Minden rendben lesz?

– A legnagyobb rendben.

Ébl néni erre az életét is feltette volna. A főelőadó elindult a gépterem felé, de kolléganőjének hangja megállította.

– Cinóber?

– Természetesen. – Válaszolta a férfi nagyon határozottan. – Nem változott semmi.

Cinóber az overallja zsebébe gyűrte a papírt, amit a fénymásolóból vett ki, aztán az udvaron megkereste a macskát. A diófa alatt találta a levelek között. Dideregve, összehúzódva kucorgott, ijedt, csipás szemmel nézelődött. Cinóber őt is az overallja zsebébe tette. Így az overallján mellmagasságban díszelgő „loyalwork” felirat mögött a macska békésen elszundíthatott. Visszament még az irodába, hátára lendítette a táskáját, benne a két sör meg a szerszámok, aztán csapódhatott végre az ajtó.

a macska tud beszélni

A háta mögött. Ez volt azon kevés pillanatok egyike, amikor biztonságban érezte magát. Cinóber gyerekkora óta úgy gondolta, pontosabban tisztában volt vele, hogy figyelik. Követik minden mozdulatát. Esténként átvizsgálta a testét jó alaposan: nem ültettek-e be a bőre alá apró műszert, amivel ki tudja, mit tehetnek. Az üres ház viszont egyetemessé emelte veszélyérzetét. Végigsétált a szobákon, vizsgálta a falakat, nagyon nehezen jött rá, hol hagyta abba a munkát előző nap. Fel kellene ismerni valamiről, jeleket karcolhatna a padlóba, készíthetne térképet, munkatervet. De nem akart nyomokat hagyni maga mögött. Hiszen éppen arra kellene a legjobban vigyáznia, az a dolga, hogy ne legyenek nyomok. Végül megállt az egyik szobában, pont a kertre nézett az ablaka. A kert fái mögött sejteni lehetett a villamosmegállót, a felső vezetékek jól kivehetőek nappal. Nagy kovácsoltvas kerítés vette körbe a házat, fekete színűre koszosodott az évek során. Ha kihajol az ablakon és balra néz, látja a kaput, amit sosem zárnak be. A macska, Mr. Johnston átsétált a szobán és felugrott az ablakpárkányra. A nap első sugarai ebben az évszakban a radiátor magasságában érnek a szobába. Cinóber megsimogatta. Újabban azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte, a macska tud beszélni. Nem diskurált vele fennhangon, nem bolondult meg, de hosszas párbeszédeket eszelt ki az üres házban. Fociról, időjárásról, filmekről, a munkájáról. Ezekben a képzeletbeli párbeszédekben a macska jó partnernek bizonyult. Nem akadékoskodott, ráadásul sok mindent tudott Cinóber viselt dolgairól. Rengeteg közös témájuk akadt. Cinóber elővette a papírost, átfutotta. „A” menü: sertésérmék palatinusz módra… Nem rossz. Vegyes körettel.

– Szóval. Az „A” menüt vagy a „B” menüt fogják választani?

– A „B”-t.

– Miért?

– Mert azt még nem olvastad föl.

– Ebben nincs semmi logika.

– Miért volna?

– Mert az „A” és „B” menü közötti választás logikus döntést igényelne.

– Lehet, de ilyet ritkán tapasztalni embereknél.

Ez a rövid párbeszéd nem elgondolkodtatta, inkább felbosszantotta Cinóbert.

– Tényleg? – kérdezte hűvösen, és mit sem törődve, hogy figyelik, váratlan mozdulattal meglökte a macskát, az elvesztette egyensúlyát, és leszaladt a ház külső falán. Nem ijedt meg, csak meglepődött. Gyorsan (vékony nyávogásnyi idő elteltével) visszanyerte lélekjelenlétét, és a faltól puhán ellökte magát. A ház melletti sétaútra érkezett talpraesetten. Nem nézett vissza, annál sokkal büszkébb volt, és jóval kevésbé tisztelte az embereket. Cinóber azt gondolta, a macskában egy denevér lelke vert tanyát, s ha nem is remélte, hogy elrepül, tudta, apró, éles foga igazi veszéllyel fenyeget. Ilyesmiben szeretett tévedni, de sosem kapaszkodott egyetlen átkozott mentőövbe sem. Szerencsére, lassan fény áztatta szürke bőrét.

A macska egyenesen a kapuhoz ment, de hogy mindenki lássa, kivel van dolga, inkább a kerítésen ugrott át. Poros, éppen csak összefércelt gyorsforgalmi utak és vasúti összekötők húzódtak előtte olyan vidéken, ahol régen benőtte a beton a horizontvonalat. Mintha elhagyott gyárak, szerelőcsarnokok, laktanyák, kamionparkolók számára készült volna háttérnek. Nagyot ásított, akárha unalmában tenné, pedig csak minden korábbi gyilkos és kellemkedő és fagyott borjúláb-formájú indulatát dolgozta fel macskamódra. Megvillantotta látványosan gyilkos fegyvereinek hegyét (fogaknak nevezte egyszer ugyanezt egy sokszemű istenség), amelynek még a visszfénye is olyan éles, hogy felhasogatta a levegőt körülötte, mint egy párnát.

Az értelmezési tartományt, amelyben minden koordináta vesztes. Látott közben mindent. Mindent, amit a köré sereglő tohonya óriások tettek. Összehúzódtak egy járdaszigetre a csillogó fémoszlop köré, és meredten néztek ugyanabba az irányba. Feszült figyelmüket hirtelen megzavarta valamiféle látvány, ami abból a messzeségből született, ahová vizes szemüket meresztették. Nem egy felröppenő madár, nem egy súlyos szagcsomó, nem egy ellenük induló pörgő hústömb. Átrohantak az úton, és másik fénylő fémoszlop köré gyűltek. Berobogott egy szörnyű büdös, kék fémkolosszus, ami valamennyiüket felfalta. Eltűnt a szalámis-szendvics-a-táskában, a szardínia-lehelet, a sajtszag, a dögszag, a pörköltszaft maradék. Eltűnt a cukorszirup ujj, a vajfolt, a kenyérmorzsa. Eltűnt az ammónia kisugárzás.

Kialudtak a lámpák: már nemcsak ő látott egyedül, de ezekre a zavarba ejtő hiányokra senki más nem figyelt fel.

Reflux

Ahogy a macska eltűnt, megjelent az első melegebb reggeli napfény-nyaláb. Cinóber hátrébb húzódott az ablakból, idegesen megmarkolta a seprűt. A seprűnyelet átfogó jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között fehér, gyógyult vágás vonala húzódott. Ahogy összeszorította kezét, a seb két partja elmozdult, tenyérpárnájából izzadtságot sajtolt ki, nem vért. Elnyelt közben egy ásítást, hogy elrejtse a hajnali nagy átváltozás eredményeként kitüremkedő, harcra kész hegyes fogát, amelynek még a visszfénye is olyan éles, hogy felhasogatta a közte és a fal között lévő távolságot, mint egy párnát. Az értelmezési tartományt, amelyben minden koordináta vesztes. Úgy összezavarodott, hogy rögtön nekilátott lesöpörni a falakat. Mr. Plowshare, a főelőadó a gépteremben lett rosszul, korántsem váratlanul. Számított rá. Nem gondolhatta, hogy túljutott a nehezén, pontosan azért, mert tudta jól, mi következik. Összeszorította a száját, hogy betegségében még maga előtt is titkolja a megtagadhatatlan átváltozás eredményeként újranövő véres fogának veszélyességét, amelynek visszfénye is olyan éles, hogy felhasogatott minden őt követő pillantást, mint egy párnát. Egy csak előtte nyilvánvaló értelmezési tartományt, amelyben minden koordináta vesztes. Ébl néni ebből semmit sem vett észre, csak ahogy a főelőadó eltávolodott tőle, már nem pulzált olyan hevesen a vére.

gyilkos fogaik

Becsukódott másnapig. Néha magába harapott. A buszt szerencsésen elérő férfiak és nők beszélgetni kezdtek, elnémultak, ásítoztak, magukba roskadtak. Tudomást sem vettek róla, milyen álnokul hivalkodnak, mutogatják elporladó álmaik helyén kinövő gyilkos fogaik hegyét, amelyeknek még a visszfényei is olyan élesek, hogy rögtön életre kel bennük a munkába, kórházba, temetőbe hordozott holt anyag. Szűkös értelmezési tartomány, amelyben minden koordináta vesztes. Fenyegetés? Tényközlés?

A buszsofőr túl volt a mindennapi két talcidon, és túl volt az első nyolc megállón, mikor óraműpontossággal megcsikordult a gyomra. Villanyoszlop, reklámtábla, gyalogos, tízemeletes, kerítés, gyalogos, kerítés, műanyagpagoda, a saját szeme és kopár környéke a visszapillantó tükörben, a volánt markoló sárga keze, egy darab ablaktörlő, egy darab út. Fék. Az éhség mint a korai kelés és a rendszertelen élet napszítta gyümölcse. Az éhség az édesgyermeke a sok mostoha mellett. Az éhség mint passzió. Az éhség mint megvalósíthatatlan követelés, mint egyetemes cél. Ez már jóval több, mint ami őt érdekli a műanyagpagoda gőzeit-füstjeit inkább csak elképzelve, mint megérezve a busz magasában. Felcsapó savbántalmai sikálták üresre éhkopptól repedező szemét, és színezték újra, adtak sárgás savószín árnyalatokat a világ még színezhető részének. Szóval a ragacsos gőzök, szúrós füstök: megannyi sarkvidéki olajszármazék. Kiteregetve. Mosatlan házi rongyok.

A pagoda olvadozó belterének bogárgyűjteményébe felszúrt bőrbarna kapálózó rovarok. Piruló oldalas. Szöttyögő hangokat sziszeg. Egy felszálló. Hányavetin felhalmozódó véres hurkák. Két leszálló. Szoknyás fasírozottak. Még két felszálló. Velőrózsák önmagukban. Jön minden vissza.

Élőhalottak tere

Nyugodt körülmények között a véres hurkát választaná, s ez olyannyira letaglózza vágóhídra kívánkozó, gyönge, hagymaillatú telkét, hogy üléséből félig visszafordulva nem tudja levenni tekintetét az érdeklődő nyakáról. Elnézést, a vérkombinátig jó ez a busz. Szándéktalanul érti vagy szándékosan félreérti. Nos, ha úgy vesszük. Bár át kell szállni. Hol. A Január 28-a utcánál. Ezt mondja, de a véres hurka lehetőségétől megdagadt nyelve és kitüremkedő foga miatt így hangzik: az Élőhalottak terénél.

Az érdeklődő szeme mértani kivitelben elkerekedik. Nem kérdezi még egyszer, a sofőr mégis megpróbálja rekedt hangon. Élőhalottak tere. Hümmög. Hol lehet a baj. Zavart tülekedés, ezúttal az ajtó sziszeg, gombnyomásra csengőfrász, és az új csendben: majd szólok. Köszöni, és hogy ne érezze, amit oly nagy beleéléssel érez az érdeklődését nyom nélkül elvesztő utas, a tarkóját mutatja az éhező buszsofőrnek szinte szenvedélyesen, a ki tudja hányadik megállóig.

kép | shutterstock.com