VÉGRE ELKEZDŐDÖTT

Az andív harcos méltóságteljes testtartásban, harcra készen állt (mert mindig, minden körülmények között harcra készen áll) a Zsil utca bejáratánál. Előtte az aszfalton fehér csíkok sorakoztak, és ez, mint a megszokott, összemosódó szürkeséget mégoly halványan megtörő jelenség, megállásra késztette. Veszély, veszély! Mozdulatai elárulták, hogy elkészült a legrosszabbra; de egy harcos állandóan, folyamatosan erre készül, ezért ebbe a kémlelésbe, a veszély felismerésére irányuló szemlélődésbe a nyers élvezet, a szilaj öröm lihegése vegyült. Szilárdan állt két lábán, melyeket könnyűfegyverzetű nejlonharisnya takart, testét nyaktól lábszárközépig vastag drapp harciköpeny borította gondosan begombolva. Arcára még reggel felvitte a rangjelző hasításokat, foltokat. Erős piros színt a szájnyíláshoz, vékony lila csíkot a szemek fölé, és a pontosan csak andív vezérek által ismert apró vágásokat, hasítékokat pókhálószerűen, vagy talán még annál is bonyolultabb elrendezésben mindenfelé. Koponyáján, hogy a lehető legfélelmetesebb hatást keltse, szalmasárga, röviden göndörödő sörényt viselt. A háta mögött tartotta kényelmes közelségben két keréken guruló kicsiny harci táskáját. Az összpontosításnak ez a végtelen dimenziókban kitartott pillanata elhozta a várva várt átlényegülést, és egy percig egyszerre látott és hallott mindent, ami a környéken történt, jobbra a Közraktár utca széles sávján túl, a Nehru park fái között le a folyóig vixesek szétszóródó csoportját érzékelte, mindet békés semmittevésben. Ezért, bár szívesen kitekerte volna egyenként a nyakukat, ezúttal nem sokat törődött velük. Hátrébb, már majdnem a hídnál, rácsokkal elzárt ragridor telep húzódott, a szokásos gyakorlóeszközökkel: létrák, forgó és lengő alkalmatosságok, rugós ülések. Ilyenkor, fényes nappal tömve volt ragridorokkal, éles ricsajuk a Zsil utca kihaltnak tetsző, reménytelen torkolatáig hallatszott. A vixeseket tiszta szívből, igaz indulattal utálta, a ragridorokkal kevesebb baja volt. Nem szerette a harsányságukat, tiszteletlenségüket, hogy bárhol, bármikor feltűnhettek, és mindent összekoszoltak, összefogdostak, összeragridorkodtak, de felsőbbrendű nyugalommal tekintett rájuk. Kisebb termetűek még náluk, az andívoknál is, és csenevész testalkatuk, vékony hangjuk szánalmat keltett benne. Ez majdhogynem általános nézet volt az andívok körében, ezért lehetett felfedezni néha egy-egy harcosukat ragridorok között. Most is pihent két andív a gyakorlótelep szélén, egy vékony padon. Ruhájuk szinte tökéletesen egyezett a Zsil utca sarkán ácsorgó és őket éppen felfedező társukéval. Talán csak harci kabátjuk volt hanyagabbul gombolt, s kivillant alóla a vékony, és mindegyikük számára kötelező, apró mintás csatapongyola, és a vádlira tekert védőszalag.

A Zsil utca torkolatából nézve a park veszélytelennek tűnt, akár a folyópartra is le lehetne merészkedni, ha nem volna túl nagy kerülő. A Zsil utca egyszerűbb képletnek tetszett, mint a mosogatóvíz, sima volt, halvány fényű és koszos, de legfőképp: néptelen. Ez ugyan nem zavarta meg, nem késztette téves ítéletre, hogy minden rendben lesz, ha ezen a kietlen útszakaszon átvág, de a bal kézre eső betonrengeteg, amelybe oly sokszor oly szívesen vetette bele magát, bizalmasan hívogatta: Gyere be! Húzd erre nagy csatákban megtelt harci táskád! Fordíts hátat a folyóparti népeknek, itt van a te hazád! Ha ismerné ezt a fogalmat, azt mondaná: elkedvetlenedett. De sohasem érezte, hogy erre vagy arra van kedve. A bölcsességgé nemesedő állandó készenlét eloltott benne, és a többi andívban is, minden más késztetést vagy magyarázatot. Nem akart tehát kifejezetten balra fordulni, csak fenn akarta tartani az átlényegült, meditatív hadászati, csapásmérő figyelmet – mégis ezt tette.

senkire nem hallgatnak

A park másik végében, a Boráros téri aluljáró lejárataihoz egészen közel jól felszerelt ragridor telep feküdt az árnyas fák szelíd takarásában. Kívülről megmagyarázhatatlannak tűnt az a zajomlás, ami a telepről nem, nem kiáradt, inkább bennszorult, mintha ez tartaná a rácsos, magas kerítést. Pusztítás nélküli robbanás egyetlen, felmérhetetlen tömbbé sűrűsödő robaja, amelynek ezerféle elkülönülő hangja minden pillanatban egyszerre szól. S ha mindez igaz a hangokra, igaz a ragridorok kiismerhetetlen mozgására is. Alig lehetett megkülönböztetni őket egymástól, egybeolvadtak a fékevesztett őrjöngésben, hatalmas, ide-oda csapódó izzadt-nyálas-taknyos hullám, amely, ha nem állítaná meg a gondosan felszerelt erős vasrácsozat, letarolná az egész környéket. A telep szélén, a kapunál csak páran lézengtek fáradtan. Bizonyosan túl voltak már a napi gyakorlatokon, és a visszavonulás előtt még kiosztották az estére érvényes titkos utasításokat. Egyikük középre állt, majd körbeforogva az őt körülvevőkre mutatott, egymásután mindegyikre, és kimondott egy-egy szót a nyelvükön: ec – pec – kime – hetsz. Többször is körbeért, azaz két-három szó jutott mindenkire. Nem érdemes próbálkozni, hogy kiismerjük titkaikat, lehetetlen. Megoszlottak a vélemények, hogy mennyire veszélyesek a többi városlakóra. Az biztos, hogy soha, senkire nem hallgatnak. Saját, titkos törvényeik szerint élnek, amelyek mások számára érthetetlenek, felfoghatatlanok. A ragridorok eredetéről szinte semmit sem lehetett tudni, rejtély, mikor és hogyan jelentek meg a városban. Egymást egészen apró jelekből is megértik. Egy kacsintás, egy grimasz, egy kézmozdulat. Igen fejlett az irodalmuk, viszont szinte tökéletesen nélkülözi az írásbeliséget. Számos hosszabb-rövidebb verses elbeszélést kántálnak nagy kedvvel. Kegyetlenek, elsősorban egymással, de félő, ez csak azért van így, mert beköszöntött a Nagy Háború, és egyelőre tartják magukat a szabályaihoz. Egyszer majd felrúgnak minden megállapodást, és féktelenségük kiárad vasrácsos telepeikről. Sem az andívok, sem a vixesek, sem a többi nép nem tudta, hányadán állnak velük, ezért úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mivel foglalatoskodnak. Rádöbbennek majd, hogy nagyot hibáztak, és önámításuk könnyen végzetes lehet. Pusztán mert ritkán érintkeznek velük, még nem kellene lebecsülni a veszélyt. Azt mindenki tudta, hogy ők, a ragridorok a legharciasabbak, bizony: az andívoknál is vadabbak, pedig nekik lételemük a harc. A ragridorokról még azt is beszélték, hogy a Láthatatlan renddel élnek szimbiózisban. Éjszakára ugyanis eltűntek az utcákról, és senki sem tudta, hová. A titokzatos láthatatlanok adtak nekik szállást talán, és ilyenkor testükből táplálták őket. Nappal azonban ebből nem látszott semmi. A ragridorok éppúgy ellenségesen kezelték a láthatatlanokat, mint a többi népet. A láthatatlanok pedig éppúgy féltek a ragridoroktól, mint mindenki mástól.

A láthatatlanság, tehát. Láthatatlannak lenni nem azt jelenti, hogy nem látszani. A láthatatlanok látszanak, csak senki sem vesz róluk tudomást. Vagy ha tudomást vesz róluk, csodálkozik ezen. A láthatatlanok mindenhol ott vannak, de senki sem figyel rájuk. Nappal ritkán kerülnek elő, éjszaka sosem; ha mégis, zavartan hümmögünk. Megpróbálunk szót érteni velük (elvégre háború van), de nem nagyon lehet. Ostobának mutatkoznak, pedig nem ostobák, magatehetetlennek, pedig nem azok. Senki sem tudja, mivel foglalkoznak, elsősorban mert soha senki nem kutatta ezt. Nem nézzük le őket, mert nem tudunk róluk semmit. Éppen ezért az is bizonytalan, hányan vannak. Valószínűleg rengetegen. Ők a többség, de kit érdekel. (Hmm, egy kicsit azért mégis lenézzük a láthatatlanokat.)

a megtisztulást keresték

A ragridor telepen a szokásos kiképzőgyakorlatokat végezték ezúttal is. Kötélhágcsón másztak, egy erőd elfoglalását gyakorolták, aztán a támadás-menekülés ősi cselét alkalmazva ördögi ügyességgel csúsztak ki szemvillantás alatt a már elfoglalt erődből. Néha csapatokba verődtek, néha magányosan küzdöttek, folyamatosan azt az érzést keltve, hogy a legzseniálisabban megkomponált terv szerint történik mindez. Elkerített, kör alakú helyre száraz homokot hordtak; itt valamennyi ragridor megfordult naponta többször. Belemásztak, belehemperedtek, magukra szórták a homokot, néha kisebb-nagyobb gödröt ástak. Ez afféle kötelező szertartásuk volt, a harc előtt, után és néha közben is. Talán a megtisztulást keresték, esetleg a hadi szerencsét akarták kikönyörögni a győzelmet szimbolizáló aranycsillogású homokba merülve. Mindig vittek éjjeli szállásukra is a hűvös tapintású, finom szemcsékből zsebeikbe, cipőikbe rejtve, mintha nem tudnának meglenni nélkülük, mintha a folytonos visszatérés a nagy homokhoz szabná meg életük rendjét.

A telepről nyurga, nagyobbacska ragridor szaladt ki, haját hátul összefogta, talpára szíjakkal vékony, ruganyos anyagot erősítettek. Ezért futásában is inkább szökdécselt, el-elrugaszkodott a földtől, kezét lóbálva, s közben ragridor harci dalt dúdolgatott. Végigugrándozott a Nehru park szélén húzódó járdán, majd ügyesen átszökdécselt a Közraktár utcán. A még mindig a Zsil utca torkolatában álldogáló andív harcos messziről észrevette, és ösztönei azt súgták, kikerülhetetlen a találkozás. Nem akart ebben a szétomló, bénult semmittevésben maradni, mert tudta, hogy így kiszolgáltatná magát a veszélynek. Elébe kell menni a bajnak. Átvágott hát a Zsil utcán, és amikor fellépett a járdára, szinte beleütközött a hosszú hajú ragridor.

– Csókolomterinéni – csipogta vékony hangján, és gyors, ijedt mozdulatokkal kikerülte az andív harcost. Ő ugyanebben a pillanatban karját megemelve hátrafeszítette tenyerét és öt ujját, majd kimondta a rontás elleni varázsigét.

– Pákedves.

A Zsil utca, tehát. Egyszer én magam is jártam a Zsil utcában. Mintha tekergő kukac lennék, amit egy elkóborolt tápon nevelt csirke hirtelen bekap. Szokatlan íz neki, új élmény nekem. A koszos, sárga csőr és a csirkenyak aztán egy őrült méretű leveses fazékban főtt, és ezt a levest nem recept, hanem egy „általános városrendezési terv” nevű ritmikus prózában megírt szöveg szerint készítették. Nem egy, hanem számtalan nap ragyogott felettem: zsírfoltok az ízetlen lé felszínén. Kikanalaztak végül valahol a Mikszáth tér környékén, de elvesztettem az emlékeimet. Hiába tudom, honnan nyílik a Zsil utca.

Az andívok fenntartottak laktanyákat maguknak, ahol csak ők éltek, spártai körülmények között, elmélkedéssel és harci dalok közös éneklésével őrizve az ősi szellemiséget. Alapvetően jószívűek voltak, egyedüliként az összes többi nép között, ezért vállalták legjobbjaik ezt az önkéntes száműzetést, mert ezekből a komor épületekből alig-alig léptek ki az utcára. Tudták, ők a legkiválóbbak, és bármikor hódoltathatnák az egész várost. Mégsem tették. Hagytak mindenkit, hadd éljen kedve szerint, de magukhoz nem engedtek közel senkit. Másik (nagyobb) részük szétszóródott a városban. Ragaszkodtak persze egymáshoz, és a környékükön élő többi andívval tartották a kapcsolatot. A szigorú hierarchikus rendben mindenkinek megvolt a maga beosztása, rangja, helye, ami persze feszültségekkel is járt, de a fegyelem ellen ritkán vétettek. A mi andívunk tisztes múlttal, nagy tapasztalattal „özvegy” beosztásban, már régen elérte a „nagymama” rangot. Ahhoz azonban, hogy tovább lépjen és megkapja „dédnagymama” kinevezését, még várnia kell. Ráadásul ehhez némi szerencsére is szüksége lesz, az ilyesmi nem csak rajta múlik. A vegyes lakosságú zónákban élők, mivel magányosan, és alig-alig leküzdhető kihívások közepette harcoltak, külön parancsnokság alá tartoztak. Ez a fáradtságosabb élet viszont jóval több lehetőséget tartogatott a rangemelkedésre. Bátrabban kellene élni! – ez a gondolat fojtogatta napok óta, ez nem hagyta nyugodni. S ez késztette folyvást arra, hogy elkóboroljon a távolabbi utcákban felfelé, túl a körúton, egészen a Ferenc térig, sőt, a Lenhossék parkig, lefelé pedig a Duna mellett a második vagy a harmadik hídig. Hátha történik végre valami ebben az unalmas Nagy Háborúban. Hátha kirobban végre a béke.

a megmutatkozni vágyás hősei

A Zsil utca egyik (nem is akármelyik) bérházában, ahová nemsokára majd betér andív harcosunk, a harmadik emeleti folyosón szelíd tekintetű bellanor várakozott. Nem a várakozás, a mögötte megbúvó izgalom a legfontosabb tápláléka. Ettől nyerte el természetes sápadtságát (amit mesterséges barnasággal palástolt), s miközben szeme fennakadt, elérte az úgynevezett „karácsonyfadísz” állapotot. Kisöpört elméjéből minden félkész ambíciót, minden megrágott, de emésztetlen gondolatmaradékot, apró-cseprő gondot, bajt, zavarodottságot, mindent, amiben fennakadhatna akárcsak egy szemernyi nyugtalanság. Egyedül maradt. És valóban, nem is volt szüksége senki és semmi másra. A bellanorok a tudás és a tudásátadás mesterei, a hagyományba épülő szabadgondolkodás legkiválóbbjai. Olyan filozófusok, akik nem kutatják, mert már megtalálták a válaszokat, viszont a kifejezés pontosságában nem hisznek. Keresik a tökéletességét, azzal a biztos tudattal, hogy sosem lelnek rá. A belső magányból kifelé fordulás, a megmutatkozni vágyás hősei. S tudják, csak azt lehet elrejteni, amit nem érdemes. Azaz: megmutatni is csak azt a semmit tudjuk, amit hosszas elmélkedés által magunkban találunk. Nem csak, vagy nem elsősorban a nyelv foglalkoztatja őket. A gesztusok, a test, az erős szimbólumok felé fordultak. Tisztelik őket városszerte, bár mindenki másként. Az andívok bizalmatlanul, a ragridorok alig. Legtöbb rajongójuk az éjszaka élő vörös szeműek közül és a Láthatatlan rendből való. Velük látni őket a leggyakrabban. A ragridoroknak és az andívoknak olyan alaposan kimunkált életrendjük és elmélyült hivatástudatuk van, hogy rájuk hatnak a legkevésbé. Most is a Láthatatlan rend egyik tagjára várakozott. Izgult, de ebben a sápadt magára hagyatottságban is megmutatkoztak bellanor jellegzetességei. Tündöklő arany fejdísze a vállára hullott.

Arcára az andívokéhoz hasonló színjeleket festett fel, de ezek nem rangokra vonatkoztak, hanem a bölcsesség fokát jelentették. A szellem emberei voltak, nem a fegyvereké, ezért nem viseltek ráncozatot az arcuk előtt. Magasabbra nőttek az andívoknál (a ritka kivételektől eltekintve), bár ennek oka lehetett az is, hogy vékony talpú, de magasan a föld fölé támasztott lábbelit hordtak. Ezzel jelezték, hogy az ég felé, azaz a tökéletességre törekednek. Nem viseltek igazi egyenruhát, bár ruházatukról is fel lehetett ismerni őket. Nagyon színesen, választékosán öltözködtek, első fő törvényük pedig az volt, hogy bellanor ruhát csak bellanor viselhet, senki más. Hogy is nézett volna ki egy vixes abban a rövid, nagyon rövid filozófusszoknyában, amely oly könnyedén simult csípejükre, de alig hullott alább; vagy a vékony, a tudást tünékeny fátyolként eltakaró világra utaló, gondolatébresztő harisnyában. Kebleiket, melyek mérete tekintélyüket növeli, s valamiféle titkos összefüggésben van a holt nyelvek ismeretével, jobbára szabadon hagyják, legalábbis keveset takarnak el, s ennek is van bizonyos megkülönböztető funkciója, de csak nagyvonalúan. Inkább a különböző iskolákhoz tartozást fejezik ki így. Az északi dogmatikusok esetében gyakoribb és nagyobb mértékű a fedetlenség, a déli mesterek követői ezt nem tartják olyan fontosnak. Körmük hossza és színe viszont, a közhiedelemmel ellentétben, nem hordoz semmilyen információt. Fegyver csupán, az egyetlen, és nem lebecsülendő fegyverük. Aki kapott már sebet bellanortól, megtanulta tisztelni körmüket.

elunta a fogatlan fenevadat

A körmök, tehát. Különös történetet hallottam a bellanor köröm eredetéről. Sok évvel ezelőtt (lehet akár három is) egy bellanor szörnyűséges sárkánnyal találkozott. Bizonytalan, hogy hol, de itt lehetett a városban; bellanorok ugyanis képtelenek máshol élni. Egyes vélemények szerint az Üllői út 126. számú ház előtt történt, mások azt mondják, távolabb, a Köki metrómegállóban. A bellanor lobogó szenvedélyével lenyűgözte az óvatos hüllőt, aki aztán hagyta, hogy kivegye az összes fogát. Ezeket a sárkányfogakat ragasztotta a körmei helyére. A sárkány örült, hogy ilyen szép ajándékot adhatott szerelmesének. A bellanor azonban, miután elunta a fogatlan fenevadat, újonnan szerzett fegyverével felkoncolta, s kifolyó vére festette vörösre az első műkörmöt. Egy nagy tudású bellanor mesélte ezt nekem, és különös módon nem érezte kegyetlennek, ahogy mondabeli társa elbánt a sárkánnyal. Akkor kezdtem félni a bellanoroktól, tudom, alaptalanul. Szép ez a félelem mégis, és vörös, mint a fegyverük.

A bellanor állt, várakozott, izgult. Azaz lebegve élt. Mivel köztiszteletnek örvendtek, neki sem kellett tartania senkitől. Változatlan nyugalommal figyelte maga körül az eseményeket. A folyosó másik végében egy vixes jelent meg, maga után húzva rabszolgáját. Alig mozdult, éppen csak annyira, hogy lássa, melyik lépcsőházban tűnnek el. Később a földszinti belső udvaron két ragridor rohant át, majd pár pillanat múlva visszasomfordáltak. Sokáig néztek fölfelé, bámulták tátott szájjal – őt?, az eget? Nem hagyta el végtelen nyugalma. A Láthatatlan rend láthatatlan maradt, ami bosszantotta is, meg nem is. Felkészült rá, meg nem is. Mielőtt belebonyolódhatott volna a dilemmába, visszakényszerítette magát a „karácsonyfadísz” állapotba. Dél felé járt az idő, talán már el is múlt. A csukott ajtók és a félig nyitott ablakok mögül tompa zajok szivárogtak a visszhangos folyosóra. Kusza illatok változatos főzetek rotyogását hirdették. A Nagy Háború könyörtelenül rákényszerítette mindenkire a saját törvényeit.

A főzetek rotyogása, tehát. Mi másra gondolhatnánk, mikor a főzetek rotyogását említjük, mint az első ostromra! A déli főzést ennek emlékére rendelte el a városvezetés, valamennyi nép egyetértésével, megengedve, hogy saját szokásaik szerint értelmezzék a kötelezettséget. A ragridorok nyúlós, édes főzetet kísérleteztek ki, amit a ruhájukra kentek, így hordozták a világban büszkén, mint rendjelet. A vörös szeműek gyógyszert főztek, ami nem alkalmas betegségek gyógyítására, de nem is árt. A vixesek bármit, ami büdös. A láthatatlanok nem látszott, mit. Az andívok pedig az építőipar misztériumának szolgálatába állították a rotyogást. Lomhán hullámzó masszát forraltak apró lábasokban, univerzális kötőanyagot, amelynek nehéz illata rátelepedett a házra és összes részébe, a legrejtettebb zugaiba is elért. Ahová eljutott, mindent fényesre suvickolt, és mindent mindennel összeragasztott. A nehéz illatú pára, így tartották az andívok, tartja össze a világot.

Ha nem főznének minden délben kis lábosaikban, fakón elporladna a város, benne az emberek, a gondolataik, minden egyes év, és minden egyes nap külön-külön. Talán maga a rotyogás is. A főzetek előállításának volt egy másik, nehezen értelmezhető, de megkérdőjelezhetetlen tapasztalata. Bár a fortyogás, rotyogás, a buborékok szétpattanása a főzet felületén alig hallható, mégis elnyomott minden más zajt. Mintha a bérház belső udvarán furcsa vákuum keletkezne, ami magába szívja az éles hangokat, s csak a tompán puffanóknak engedné meg, hogy céltalanul tovább lebegjenek a gangokon. Nem lett tehát néma csönd. Lehetett hallani, ahogy a bellanor kihajolva a korláton leszól (bölcsen) a másodikra besántikáló andívnak. Miért gondolta, hogy pont most lesz kedve a harcosnak a legnehezebb problémákat megbeszélni, nem tudjuk. Feltette mindenesetre az első kérdést. Lacitnemláttaterinéni? Hangja azonban nem süvített, nem csengett, alázuhant, mint a harmadikról a másodikra leejtett porrongy. A rotyogás akusztikája győzedelmeskedett, mint minden délben, s az andív válaszát magába szívta, ha válaszolt egyáltalán valamit. És szája, alsó álkapcsa nem az elfojtott indulattól, hanem szavak formálásától rándult aprókat.

kicsiny andív lábos

Az andív behúzódott erődítménye biztonságos ajtaja mögé, s cellájában a tűz pislogó fényét figyelte. Egyszerű árnyékokat vetett a falra, s mozgása, mint minden, ami az első mozdulattól az utolsóig évszázadok tudása által meghatározott, szintén nagyon takarékos volt. Amikor hazatért, éppen csak harci köpenyétől vált meg, a csatapongyoláját magán hagyta, mert még nem érkezett el a pihenés ideje. Rögtön hozzálátott a rotyogtatás előkészítéséhez. Elővette az előidők kérgét magán hordozó kicsiny andív lábost, de egyelőre az asztalra tette, mintha figyelmeztetni akarná magát, hogy ezt még használni fogja. Táskájából koszos, barna rögöket kapart ki, amelyeket andív szóval krumplinak, néha kolompérnak neveztek. Matt fényű, foltos, szikár pengével hámozni kezdett. Figyelme néha elhagyta, és sok mindenre gondolt (a bellanor nyakától az üres folyosóig), de rotyogtatás közben ritkán vétett hibát. Hányszor, de hányszor megtette már ezeket a mozdulatokat! Miután meghámozta a rögöket, egyforma apró darabokra szabdalta és kristálytiszta vízben lemosta. Ismét a bellanorra gondolt. Olyasmit tesz, amit az a másik nem. Az andív életrend az egyedülvalóságra épít, ezt csak én tudom, én teszem így, én értem. És ez tényleg így is volt. Amit tudtak, egyedül ők tudták. Ehhez más nem érhetett fel. A lábost a tűzre helyezte, löttyintett bele balzsamot, amibe ha belenézett, aranyfényben látta magát. Kedves mérgező növényeit vette elő ezek után, amiket sokféleképpen használt: szépítőszernek, desszertnek, ördögűzőnek. Lefosztotta finom tapintású héjukat, szeme sem rebbent az elszabaduló savaktól. Előbb a fokhagymát ejtette a melegedő balzsamba, aztán a vékonyra vágott vöröshagymát. Most várt. Közel került a rotyogáshoz, de még várt. Az időt csatapongyolájuk külső zsebében hordozták, onnét húzták elő, és osztogatták, ha szükségesnek látták. A forró balzsamba mindig jutott egy kevés.

Az összeragadás, tehát. Mintha semmi sem volna igazán jó. Mintha a puha múlt időben taposnék. Savanyú nagyvárosi mocsárban. Fülledt nyári napokon így olvad meg az ember bőre. Fűben, fában, aszfaltban. Üvegben, műanyagban, égben, földben, párában, vízben, vízesésben, szárnysuhogásban, a Beatles együttes bakelitlemezében, szívben, vesében ez az olvadás sugárzik. Ez ragasztja össze a világot. Andív átok. Vagy andív áldás.

Miután elegendő ideig várt, és felsorolta magában, mi mindent ragaszt össze a déli főzet, újra munkához látott. A kolompár adagolásával, és a forrásvíz hozzáadásával a kitörő energiák lefojtása maradt hátra, de előtte vérhamuval kell még megszínezni az olvasztott hagymától csillogó balzsamot. De hol van a vérhamu? Tétovázva nézett jobbra-balra az andív, ekkor vesztette el először aznap a magabiztosságát. Amikor megértette, hogy nem téved, a vérhamu elfogyott, csüggedten leült bordó hokedlijére, megtámasztotta homlokát, és halkan átkozódott. Szalmasárga sörénye félrecsúszott, s tekintete még mindig apró félköröket rótt a konyhában, mintha körzővel akarnák kiszerkeszteni a leggazdaságosabb útvonalat, ahonnét a helyiség minden szeglete belátható. Hiába. A vérhamu tényleg elfogyott. Még keresés közben eloltotta a tüzet, majd miután másodszor is felforgatott mindent, ült a hokedlijén, meredt maga elé (elszántan?, kétségbeesve?), így sorjáztak a pontos következtetések. Vissza kell mennie, alá kell újra ereszkedni, megint a többiek közé. A főzethez hiányzik a legfontosabb kötőanyag, tehát menni kell. Menni. Nekivágni a Zsil és a Közraktár utcáknak. És ki tudja, még minek. Újabb csata egy elhúzódó, reménytelenül mocskos háborúban.

nincs célja a háborúnak

A háború, tehát. A háború, azaz a Nagy Háború az életünk része volt, s túlterjedt az emberi emlékezeten. Nem tudtuk, milyen az, nem háborúban élni. Néhány üres szokás tapadt csupán ahhoz a négy betűhöz: béke, ezekről azonban alapos kutatások után kiderült, hogy eredetileg háborús szokások. Persze a szíve mélyén mindenkiben izzott a békevágy. Különösen, ha túl közel kerültünk egymáshoz. Hát akkor nagyon szerettünk volna egy kis békét. Egy ici-pici békét. Bele a másik pofájába. A háborút viszont pontosan úgy vívtuk, ahogy tanították. Ebben mindenki jó kisdiáknak bizonyult. Sokat nem kellett magyarázni, mert az anyatejjel együtt vettük magunkhoz a legalapvetőbb fogásokat. Hosszú évek óta folyt a Nagy Háború, amely szabályok közé terelte az életünket, és segített eligazodni az ellenséges világban. Első főszabály: nincs célja a háborúnak (legalábbis tilos keresni az értelmét). Második főszabály: tiszteld ellenfeleidet! (A tisztelet sajátos értelmében, ami a gyűlölet legfelsőbb fokával rokon). Harmadik főszabály: mosolyogj! (Ezt egyáltalán nem értettük, s tanáraink is homályos ismeretekkel rendelkeztek erről a főszabályról; annyit tudtak csupán, s ezt részletesen megtanították, hogyan kell a szájunk segítségével eltorzítani az arcunkat bizonyos időközönként). Mégis vártuk (mert belénk nevelték), hogy elérkezzen végre a béke első napja, amikor megszűnnek a háborús szabályok, és végre békében (kisimult arccal) leszámolhatunk egymással.

Az andív felöltötte újra teljes fegyverzetét, magabiztos mozdulatokkal gondosan összegombolta, leszíjazta, átkötötte lovagi öltözékét. Készen állt rá, hogy felvegye a harcot. Bárhol, bárkivel. Az ajtó előtt azonnal a korláthoz lépett, felnézett a harmadikra, megnyugodott. A bellanor még mindig ott várakozott, árnyékot sem vetett a fényes gőzökben ázó falakra. Nem derengett fel még, mint kopás az alpakkakanál ovális öblében, a délután. Dél volt ugyanis, az elmúlás szürke sanzonját dudorászta már a folyosó, de még magányosan, nem figyelt fel rá senki. A bellanor jelenléte eleve más dimenziókba emelte a gangot. Az andív, mert bennük, a kemény betonrétegek alatt még élt egy szemernyi azokból az időkből, amelyekben ilyen szavakat használtak: szilvalekvár, tintatartó, cipőfűző – ki akarta fejezni tiszteletét a bellanor előtt. Nem kedveskedni akart, csak szólni pár szót, hogy megmutassa, ő is ért valamelyest a bölcselethez.

– Lacitvárodkedveském?

A bellanor megrázta sörényét, teljes felsőtestével kihajolt a korláton, mintha abban bízna, a földszinti káposztafőzelék illata megtartja, s a szokott csalafintasággal csavarta ki a tiszta andív szót.

– Igenterinéninemteccetdélelőttlátni?

A harcos közben délceg léptekkel elindult, de tekintetét a bellanoron nyugtatta, hogy, amennyiben a másik is jónak látja, folytathassák a diskurzust. A bellanor ravasz fölvetésére idézettel válaszolt; egy andív hősi eposz bevezető sorait recitálta.

– Mondtaménnekedhogynemleszennekjóvége.

A bellanor (gyorsan vág az eszük, annyi szent) már köpte is a csillogó választ.

– Minekterinéni?

Az andív harcost meglepte ez a nyílt támadás. Szép szavakkal, nyugodtan vitatkoztak eddig, s a felvetett probléma megkapó volt, mint egy nyitva felejtett csap. És akkor a bellanor azt mondja, hogy „minekterinéni”. Ez pimaszság, szemtelenség, sértés. Hát jó, akkor mégis szakít időt egy kis vérontásra. Megállt, visszafordult, és végigmérte alaposan az ellenfelét. Sokan már ettől a legendás andív pillantástól összeroskadnak; nem így egy bellanor. Ő állta a próbát, meg sem rezdült, el sem mosolyodott, színe változatlan maradt. Köröm ide, köröm oda, a bellanorok nem nagy harcosok, bár elég ügyesen mozognak. Ez a példány minden erényükkel rendelkezett. A szabadon hagyott hosszú combbal, vékony csípővel, erős, fenyegető kebellel, kiismerhetetlen (mert érzelmeket nem mutató) sima, szabályos arccal. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy a korlátról elrugaszkodva felkapaszkodik a harmadik emeletre, s az ugrás lendületével eltörli a föld színéről. De a Nagy Háborúban élnek. Nem szabad csak úgy, egy vita hevében bellanorokat ölni, bármennyire is hihetetlen. Nem baj, egyszer majd vége lesz, s egyszer majd elkezdődik a béke. Akkor majd lezárnak minden vitát. Óvatosan válaszolt ezért, de úgy, hogy érződjön, neheztel kissé.

– Biztosandolgozik.

A bellanor megroggyant a szavak súlyától, de tettetett nyugalommal visszaintett. Kap még sebeket mástól is ma, nem kell beleszaladni fölöslegesen nem várt csapásokba. Ezzel az andívval egyébként nincs semmi dolga. Fellélegzett azért, amikor eltűnt a lépcsőházban.

Az andív harcos, méltóságteljes testtartásban, harcra készen állt a Zsil utca és a Közraktár utca sarkán. Újra itt, és újra telve harci kedvvel. Haragja fojtogatóbb, keserűbb lett, és tökéletesen lefoglalta a széles betonút másik oldalán gyülekező vixesek hada. Eleve attól, hogy el kellett hagynia celláját, ki kellett jönnie a közös területekre, végig kellett vonszolnia magát a nehéz csatafelszereléssel ugyanazokon az átkozott utcákon, már kijött a sodrából. Attól pedig, hogy újra a Zsil utca és a Közraktár utca sarkán kényszerült megállásra, és egyben arra is, hogy a szemben lévő Nehru park kopott gyepszőnyegén tébláboló vixeseket lássa, elöntötte az epe. Legszívesebben nekiszaladt volna az útnak, alig bírta visszatartani magát, s végül még mielőtt megkapta a szabad jelzést, lelépett a járdáról. Kürtszó harsant, de nem hátrált, félelmetes harci botját fenyegetően megemelte, s talán el is hajítja (amivel pedig még mindig célba talált), ha hirtelen eszébe nem jut, hogy erre még szüksége lesz. Nem is a távoli jövőben, hanem most azonnal, mert ha épségben átér az út másik oldalára, egy vixest kihúznak végleg ma este a nagy törzskönyvükből.

A vixes nép a hagyományoktól eltérően nem két, hanem négy lábon járt. Hosszú fejlődés, és nagy viták eredményeként jutottak arra a döntésre, hogy nem kettő, hanem négy végtagjukat használják mozgásra. Gyorsabban szaladtak mindenkinél, amit békés viszonyok között könnyen a javukra fordíthattak volna, de a Nagy Háborúban nem mertek visszaélni képességükkel. Nem szelíd, tisztelettudó természetük akadályozta meg őket ebben (mert nem voltak szelídek és tisztelettudók). Féltek inkább, hogy a többiek összefognak ellenük, mivel négylábúságukat senki sem nézte jó szemmel. Hogy féken tartsák az ellenük irányuló indulatokat, rabszolgákat (túszokat) raboltak a többi nép közül, s ezeket a szerencsétleneket kötélen vonszolták maguk mögött, akárhová mentek. Még bellanort is lehetett látni vixeshez kötve. A szolgák együtt laktak gazdáikkal, főztek, mostak, takarítottak rájuk. A vixesek lassan leszoktak arról, hogy bármiféle munkát végezzenek. Naphosszat heverésztek, sétálgattak a városban, s gúnyos kiáltásokkal hívták fel magukra a figyelmet. Gyűléseiket a szabad ég alatt tartották, csak ilyenkor engedték el szolgáikat. Egymás mellé állították őket, a vixesek pedig nagyokat iramodva beszélték meg a legfontosabb teendőiket.

loholó fenevadak

Az andív átért a Nehru parkba, nagy lendülettel indult a kaviccsal felszórt sétányon, közben ugyanis úgy döntött, nem frontális támadást indít, hanem a tanácskozók jobb szárnyát támadja meg, onnan kap el majd valakit. Becsempész egy kis békét ebbe a boldogtalan háborús korba. Valamivel nem számolt. Maga mögött húzta kicsiny harci poggyászát, melyet üresnek hitt, de tévedett, s tévedése új irányt szabott a történéseknek. Az előző portyájáról ugyanis nemcsak kolompárt vitt haza, hanem egy másik veszélyes hulladékot, amelyet szintén a rotyogtatáshoz szánt. Nem mindig tesznek bele, de erősebb, tartósabb lesz a főzet hatása, ha belekarikázzák. Az andívok úgy hívták ezt a különleges tüneményt, hogy lecsókolbász. Ez a lecsókolbász most ott hánykolódott a táskájában elfelejtve. És így is maradt volna, ha nincsenek vixesek a közelben. Ők ugyanis veszettül imádták (furcsa nép volt, ezt tartották az egyik legnagyobb csemegéjüknek: igen, bizony, ez azt jelenti, hogy megették), és messziről megérezték a jelenlétét. Ha pedig megérezték… Ezzel dőlt dugába az andív terve. Míg ő az átkaroló hadműveletet próbálta felépíteni, két vixes is nekirontott. Ráadásul rabszolgáikat távolabb tették le, azaz teljesen szabadon támadhattak. A lecsókolbász bűvöletében a táskába fúrták fejüket. Az igéző lila illat fogva tartotta, nem engedte őket, eszüket vesztették, és mit sem törődtek a városi háború törvényeivel. Ha andív a lecsókolbász tulajdonosa, akkor az andívtól veszik el. Ha ragridor, ragridortól. A Láthatatlan rendiek pedig, ha megláttak egy vixest, messziről integetve, a lecsókolbászukat lóbálva, átadták nekik önként, jól tették, mert ezek a négy lábon loholó fenevadak öltek is érte. Persze nem andívot, akiknek kifinomult harcművészete magasan felette állt a vixes agressziónak. Azaz hiába dőlt dugába a harcos terve, hogy jobbról támadja a csoportot, a váratlan fordulat neki kedvezett. Védekezhet, majd ellentámadásba lendülhet. Most már teljes joggal vet be minden fegyvert, nem vádolhatják sportszerűtlenséggel. Ami ezután történt, azt nagyon nehéz pontosan elmesélni, mert hihetetlenül gyorsan játszódott le. Nem kell különösebben vérszomjas természetűnek lenni, hogy az andívok ősi harcművészetét szemlélve bizonyos tiszteletet érezzünk. Először (pontosabban nem először, mert minden egyszerre történt) a kétkerekű harci táskáját mozdította, mintha el akarná rántani a vixesek elől, de mégsem elrántotta, hanem furcsa, kaszáló mozdulattal ki is billentette egyensúlyukból a támadókat. Lábuk összegabalyodott, és már-már felborultak, de végül is nem ettől estek el, hanem a szinte ugyanabban az időben lecsapó harci bottól. Honnét a lendület, milyen a csapás íve, hogy létezik olyan egyensúlyi helyzet, ahol ezt meg lehet tenni, ez az andív titok. Hirtelen hat-hét koppanás hallatszott gyors egymásutánban, a vixesek üvöltöttek fájdalmukban, s mire észrevették, hogy már nem a lecsókolbász megszerzése a tét, majdnem késő volt, éppen csak meg tudták menteni a bőrüket. Rohantak vissza rabszolgáik felé. Azt végképp nehéz megmondani, hogy a táskáját menetirányba állító, és botját is visszarántó andív hogy tudta sarkával még megtiporni a lassúbb vixest, aki aztán nem is gyógyult ki soha többé ekkor szerzett sérüléséből. Ha az igazi csatacipőmben vagyok… – gondolta diadalittasan az andív, meg is nyúzom a dögöt. Így azonban gyorsan vége lett az egész felfordulásnak. A nagy győzelem és a harc maga megnyugtatta az andívot. Végletekig élesedő érzékei megint pontosan megmutatták neki, mi történik a Nehru parkban. A ragridor telep tudomást sem vett az eseményekről, bár a még mindig ott pihenő két másik andív meghallotta a csatazajt. A többi vixes összébb húzódott, és most idegesen tárgyalták a történteket. Az andív után kiáltottak valamit, aki azonban ezt már nem hallotta. Utánaeredni egyik sem mert.

A béke, tehát. A békében azt szerettük, hogy nincs. S mivel nem is volt, elképzelni sem tudtuk, milyen az valójában. Hogy néz ki? Van-e szaga? Változik-e egyáltalán valami, ha béke van? Mindenki a maga képére formálta ezt a képzeletbeli békét. Olyannak, amilyet szeretne, amiről azt képzeli, hogy jó. Az andívok kicsit több háborút szerettek volna a békében, a ragridorok sokkal többet. A láthatatlanok még láthatatlanabbnak képzelték magukat, a vörös szeműek pedig azt hitték, akkor majd mindig éjszaka lesz. A bellanorok? Ők nem mondtak semmit erről. Lehet, hogy ők találták ki az egészet?

A város legtöbb épületét közös elhatározásból közösen használták, mert így volt a legolcsóbb és a legcélravezetőbb. Egyetértettek ezzel az andívok, a bellanorok, a Láthatatlan rend, a vörös szeműek, sőt még a ragridorok is. Egyedül a vixesek válogattak. Négylábúként eleve kilógtak a sorból. Ráadásul rendkívül fennhéjázó, gőgös természetük megakadályozta őket, hogy másokkal keveredjenek. Megjelöltek bizonyos helyeket (vörös szegélyű körben áthúzott vixes), ahová nem léptek be. Az alacsonyabb rendűnek tartott rabszolgáikat küldték ezekbe az építményekbe, elkerített térségekbe, ha úgy esett, hogy elkerülhetetlen a behatolás.

megyek a vásárcsarnokba

A Sóház utca, Csarnok utca, Pipa utca által összefogott területen hatalmas épület magasodott, a környék egyik legnépszerűbb csatatere. Sokfajta csatateret építettek szerte a városban, kicsit, nagyot, széleset, magasat, nyílt színit és fedettet, mozgót (ebből jó sok volt: kék és sárga színűek) és szilárdan egy helyben állót, de talán ez volt a legpatinásabb. Vixesek azonban ide végképp nem jártak, ez tényleg mindennek a legalja – morogták a fogaik között. A rabszolgáikat viszont sűrűn beküldték kémkedni, ellesni az ellenfelek harcmodorát. A csatatér, és ez nagy szó, mert voltak bizony borzalmasak is, minden igényt kielégített. Ősi andív szóval vásárcsarnoknak hívták. Ha valaki azt mondta a városban: megyek a vásárcsarnokba, rögtön összefutottak többen, és hosszasan beszélték, mit tegyen, hogyan viselkedjen, merre vezessen az útja. Egyszóval felkészítették a harcra. Egyedül az andívok nem csináltak ebből nagy ügyet, lesétáltak a csarnokba és higgadtan belevetették magukat a küzdelembe.

A vásárcsarnok, tehát. A szó értelme mára elhomályosult, de úgy tudtuk, hogy egy elfeledett édesség elnevezése, amit csatába indulás előtt fogyasztottak a katonák az utolsó béke idején. Kéziratos andív szakácskönyvekben fel-felbukkan még a receptje. Vásárcsarnok négy személyre: hozzávalók: 4 tojásfehérje, 28 dkg porcukor, 1 evőkanál citromlé (100%-os). A leírt nyersanyagokat tegyük habüstbe, állítsuk a tűzhelyre tett hideg vízzel félig töltött lábasba. Most kezdjük a vizet hevíteni alatta, és egyúttal a habot verni. Addig verjük, keverjük, csapkodjuk, ütjük, püföljük, ütlegeljük, náspángoljuk, páholjuk, adjusztáljuk, gyepáljuk, agyabugyáljuk, csépeljük, amíg a hab megtartja alakját. A kész vásárcsarnokot változatosan ízesíthetjük és alakíthatjuk. Sütni nem szabad, csak langyos sütőben szárítani. A kialakított süteménynek emelkednie, színesednie szárítás közben nem szabad. Készíthetünk belőle csillagos csővel ellátott nyomózsákból koszorút, vagy baseballütő alakút, amelyet a sütőlapra tett fél dióra nyomunk.

A csatatér különleges berendezései között folyt a felügyelt öldöklés. Középen tágas, üres tér húzódott a nagyobb szabású rohamokhoz. Mindkét oldalon széles bódésor zárta le ezt a teret, de úgy, hogy az épület legszélén maradt még hely a folytonos kavargást, áramlást elősegítendő. Ezekről a hosszú folyosókról kisebb járatok is nyíltak a központi csatatér felé. Érdekes, de néhány éve ezeken az oldalsó folyosókon dúlt a legelszántabb harc. Középen csak nagyobb ünnepeken lángolt fel olyannyira, hogy a krónikákba is bekerült. Kiépítettek egy alagsori csatateret is, csak a bizarr veszélyeket szeretőknek. A bódékban harci tanácsadás folyt, és persze itt látták el a sérülteket, leginkább lelki segítségnyújtás formájában. Itt lehetett hozzájutni a legkülönfélébb harci eszközökhöz, szerszámokhoz, fegyverekhez, mérgekhez, gyakorlatilag mindenhez, amire egy háborúban szükség lehet.

A fegyverkereskedelmet nem korlátozta semmilyen nemzetközi jog. Tényleg mindent be lehetett szerezni. Az andív aznap másodszor is belépett a szélesre tárt kapun. Nem futott át rajta az a kellemes borzongás, ami egyébként mindig, ha csatába indult, de azért csendesen, a maga módján örült. Ezzel sosem lehet betelni. A Közraktár utcai bejáraton lépett a hatalmas terembe, s gyakorlott pillantásával rögtön felmérte a helyzetet. A bal oldali folyosón folyt a leghevesebb küzdelem. Az elsősegélynyújtó helyeket is dúlták már, mivel két hírhedt és importból származó fegyvernek látszó tárgyból helyeztek el ott nagyobb, de nem elegendő mennyiséget: banánból és narancsból. Ez jó is lenne, gondolta az andív, ez nagyon ígéretes, itt még fogunk csoszogni a dzsúszban, de sajnos, a vérhamuhoz nem arra vezetett az útja. És most ez a legfontosabb, a félbeszakadt rotyogtatás folytatásáért fel kell áldoznia kisebb kedvteléseket. Igaz, szemben is egyre sűrűbb lett a tömeg, leszegett fejjel kóvályogtak, löködték egymást vállal, mint akik készülnek valamire. A jobb oldali folyosót viszont, s ezt csak most fedezte fel, vastag kötéllel lezárták. Délelőtt ez még nem így volt. Lázasan járt az agya, mi történhetett, amióta elment, de nem talált rá magyarázatot. Közelebb lépett és elolvasta a kifeszített kötélre függesztett feliratot: „Átalakítás miatt zárva!” Elhűlt ereiben a vér. Körbenézett idegesen. Mások is felfedezték már? Nem vett észre semmi gyanúsat, pedig, úgy tűnik, elkezdődött. Végre elkezdődött! Csendben, észrevétlenül megérkezett a béke? De legalább egy kis tűzszünet. Befutott egy megváltoztathatatlan demarkációs vonal? Béke! Béke? Béke. Nem köszöntött be, mint ahogy el sem köszönt, csak nyilvánvalóvá vált. Nem kell tovább óvatoskodni?

Közelebb lépett egy barikádhoz, ahol már a Láthatatlan rend néhány tagja várakozott csendben pislogva erre-arra. Peckesen eléjük állt, és vérhamu után érdeklődött nagy hangon. A pult mögött nyolckarú szörny kapkodott, s osztogatta, pakolgatta, pofozgatta, javítgatta a barikádot. Tökéletes biztonságban érezte magát a bunker mélyén.

– Álljunkbeasorvégéremama!

Az andív elmosolyodott. Szóval te már tudod. Mostantól nincs kegyelem. Nem is beszélt mellé, büszkén a szemébe vágta.

– Énmárittvoltamkérem!

A Láthatatlan Rend tagjai összébb húzódtak, szinte egymáshoz tapadtak, mintha ölelkezni akarnának vagy eggyé olvadni félelmükben. Mert gyávaságuk nem ismert határt. Ebből az összemosódott állapotukból nézegettek az andív felé, s próbálták összeszedni a bátorságukat, hogy legalább megszólaljanak, de egyelőre nem jött ki hang a torkukon. Az andív közben felkészült a közelharcra. Harci szekerét kicsit hátrébb tolta, hogy könnyebben mozoghasson, botját keményen megmarkolta.

– Adjonegyzsacskócsemegepaprikát!

A nyolckarú, talán mert félt a békétől, nem mert válaszolni, hanem nagy műgonddal erősítgette remegő kezével a barikádját. A Láthatatlan rend tagjai továbbra is némán ácsorogtak, menekülni nem tudtak, az andív eltorlaszolta az utat előttük. A harcos botja most felemelkedett és finoman megbökte a barikád falát. A nyolckarú idegesen kapta fel a fejét, a szemében sárga fény égett, mint aki nem tudja, mit hoz a következő perc.

– Micsináljóasszony!

Az andív újra ráolvasta a félelmetes mondatot.

– Adjonegyzsacskócsemegepaprikát!

A Láthatatlan rend tagjai mögé közben felsorakozott néhány andív, és bármilyen hihetetlen, egy vörös szemű. Egyre nagyobb lett a tumultus. Ez lesz a béke első nagy csatája? Tapintani lehetett a feszültséget. És persze a Láthatatlan rend nem bírta sokáig. Egyikük megszólalt.

– Adjonmánekihaladjunk!

A nyolckarú nagyot fújtatott, innen-onnan sziszegés hallatszott a testéből, mintha túlforraltak volna benne valamit, aztán kihívóan vérhamut dobott a barikádra. Az andív csak erre várt, ezt akarta, nem is késett a válasszal, tarisznyájából kerek fémlapocskákat húzott elő, azokat dobta a szörny felé. Ez csak zsenge prelúdiuma volt az igazi harcnak, ilyen lapocskákat mindenki hozott magával a csarnokba, régi trükk, de jó. Az ellenség felé dobjuk, aki megbabonázva nem tudja róla levenni a tekintetét. Eközben támadhatunk. Kimondhatjuk a végzetes szót: köszönöm, halálos ellenségeinknek: köszönöm szépen, gyilkosainknak: nagyon szépen köszönöm. De ekkor újabb fordulat következett. Egy vixes rohant üvöltve keresztül a csarnokon. A békét hirdette talán? Senki nem értett a nyelvükön, riadtan ugrottak szét a harcoló felek. Egyedül egy bátor ragridor vetette utána magát, de a vixes négy lábával sokkal gyorsabban futott.

Talán ez volt az a pillanat, amikor mindenki számára világos lett, hogy a világuk félreérthetetlenül új korszakába lépett. Ezután szabadult el a kitapinthatatlan, megérinthetetlen pokoli béke. Megmozdult a tömeg, karok emelkedtek, lábak mozdultak, fegyverek suhogtak, mérgek sziszegtek, zászlók lobogtak a levegőben. Csatazaj, zihálás, a harc közben kimondott, lihegett, üvöltött mondatok.

– Kétkilókrumplitkéreknemabbólanagyobból!

– Édesamandarin?

– Mézédesnenyúljonhozzámajdénadok.

– Mibekerülazújhagyma?

– Kivanírvanemtudolvasni!

Az andív felkapta a vérhamut, de már nem sietett. Ki kell használni a béke első óráit. Arra gondolt, hogy felkutatja a vixest és ellátja a baját. A Nehru parki előcsatározás felszította gyűlöletét, de sajnos, eltűntek a forgatagban a szeme elől. Adjuk meg hát ezeknek a gyámoltalan Láthatatlan rendieknek, ami jár nekik. Egyedül is elboldogulna velük, de ha a két másik andív is beszáll, nagy vérengzés lesz. Elfordult a barikádtól és harci kocsijával a mögötte álló lábára tiport. Fordult volna tovább, hogy minél nagyobb lendületet vehessen, de ekkor néhány ragridor rontott rá.

– Terinéniterinénielveszettcsöpitesséksegítenimegkeresni!

Egy pillanatra elbizonytalanodott, de a ragridor mindig izgalmasabb, mint a Láthatatlan rend. Vetett még egy pillantást a rettegve várakozókra, bánta kicsit, hogy nem intézheti el őket azonnal, de azt is észrevette, hogy a két másik andív szorosra húzta csataköpenyét. Hát jó, akkor ezeket itt nektek hagyom, és belevetette magát a forgatagba.

A béke tehát kitört, kirobbant, mint egy szüntelenül a revolver csövét elhagyni készülő ólomgolyó, amelynek sokáig nem engedte meg a képzeletem, hogy ezt megtegye. Vagy mint egy fedőjét levető kukta, még inkább, mint egy felrobbant kávéfőző, mégis leginkább úgy, ahogy én vizsgálgatom a felrobbant kávéfőző barna foltjait a konyhában. Kinézek az ablakon, sötétedik, lent a néptelen Nehru park egyik padján ül az andív harcos. Sebeit nyalogatja, és hadinaplóját küldözgeti megkésve szét a világba. Apró leveleket tépeget a zsemle alakú noteszából a titkos kód szerint. Ezeket dobálja a földre, ahonnan a szürke kabátos légi alakulatok csőrükbe rejtve viszik tova. Nem dőlt el még semmi. Elkezdődött a béke, de hogy ki marad életben, csak sokára derül majd ki. Nekem vörösödik a szemem, a vérem megfeketült, nem kapok levegőt. Lemegyek az utcára, megnézem, milyen a béke első napja éjszaka. Ha ugyan tényleg ez a béke, mert közelebbit senki sem tud róla, és egyelőre nem sokban különbözik a háborútól.

kép | Szergej Parajanov művei, wikiart.org