Petrik Iván

TIGRISEK, BÁLNÁK

2011 február

TIGRISEK, BÁLNÁK

A futballpálya definícióján gondolkodom, összezavarodva, de pontos gondolatokban reménykedve, miközben egy futballpályát bámulok. Talán a közepén kellene állnom, hogy a megoldás felderengjen bennem, mint egy halálosan szép gólpassz megfogalmazhatatlan szándéka. Innen is jól látszik azonban, hogy nincs felrajzolva a kezdőkör. A letaposott fű árnyékai talán megmutatnák nagy magasságból (légi fotóról), hol szokták felfesteni, de egy padon ülök, még csak nem is a pálya mellett, és innen nem látszik semmi. Ennek ellenére szerencsém van, csupa olyasmi vesz körül, ami ellentmond a futballpályának. A kezdőkör hiánya viszont segíti az elfogadásukat (oda-nem-illőségük elfogadását). Olyannyira, hogy az előbbi megállapításomnak is az ellenkezője igaz. A futballpálya került idegen környezetbe. De ennek nincs igazán jelentősége. A futballpálya definíciójához nincs szükség az időbeliség értelmezéséhez. Mi volt előbb: a pálya vagy a környéke? A pálya. A környéke. Ez a nem feloldhatatlan, hanem egymással megférő ellentmondás legyen elmélkedésünk tárgya? Talán igen, mégis a „pálya” mint probléma erősebben foglalkoztat. Mert színes, szagos, tapintható, taposható. Nagyon szép. Összetákolt fakerítés választja el a közönségnek fenntartott területtől. Kispad nincs. Bármikor jöttem ide, kéken vakított az ég, és sohasem találkoztam emberrel. Ugyanakkor tudom, hogy a pálya mint futballpálya nem jelent minőséget. Libalegelő – szokták mondani, bár ide libát sosem hajtottak. Alkonyat után inkább szarvasok, őzek legelésznek a közelében, s néha vadkancsapat rohan át rajta. De ha a pálya mint futballpálya nem is képvisel semmilyen minőséget, tagadhatatlan futballpálya mivolta. A kapuk, a róluk lógó hálócafatok, a fakorlát és a köztudomás mind arról biztosít, hogy ez itt futballpálya. Régi szándékom, hogy kijövök majd egy meccsre is, de erre eddig nem került sor. Ülök egyedül egy padon, nem messze a pálya képzeletbeli partvonalától, a lábamnál, cipőm orra mellett fűszál, kavics, hangya, széncinke. És háromlevelű lóhere. A bánatos, lenézett növény, amitől persze csak mi, ostoba emberek fordulunk el. Odébb az őzek nagyra értékelik, és vidáman befalják. Nem ennek örülök, hanem hogy mégsem vagyok egyedül. Odafut hozzám egy gyerek, koszos az arca, kardigánja a dereka köré kötve lebeg mögötte, kezében fegyvernek látszó fadarab. Jön és megkérdezi: apu, ha egy tigris és egy bálna összeveszik, ki győz? Megőrzőm a nyugalmamat. A szőke gyerek apjának nevezett, látom, valamivel odébb egy másik guggol, és felénk néz várakozón. Kényelmes ez az apa-pozíció, de nem válaszolok azonnal.

Tisztázni kell még egy-két mellékkörülményt. És kisfiam, hol találkozik szerinted egy tigris és egy bálna, hogy összevesszenek? Hát hol! Hát itt. Szóval itt és most. Elvesztem a fölényemet, nem tudok válaszolni. Mégis ki győz? Meg kell fontolnom alaposan, mielőtt válaszolok. Megnyálazom a nagyujjamat, és próbálom a legfeltűnőbb koszfoltokat letörölni a kis srác kipirult arcáról. Megigazítom az ingét, felhúzom a zokniját. Amikor látja, hogy nem válaszolok azonnal, eloldalog a bátyja felé.

alkalmi büfé, inkább kocsma

Legjobb lesz azzal kezdeni, hogy felsorolom, mit látok a padon ülve, amikor a futballpálya pontos definícióján merengve tigrisek és bálnák győzelmi esélyeit kell megállapítanom, jobbra tőlem a futballpálya, kissé el kell fordulnom, hogy belássam az egészet. Ha visszafordulok, és nem keresek semmit a tekintetemmel, a játszóteret látom barna fajátékokkal. Egy várszerű mászóka, hinta, homokozó, csúszda, mérleghinta elég nagy területen szétszórva, ami könnyen abba a kétségbeesett helyzetbe taszíthatna, hogy a játszótér definícióján is gondolkozzam, de a hátam mögött fákkal kijelölt, kővel felszórt gyalogút vezet valamerre. Ez pedig kényszerít, hogy folytassam a felsorolást. Az út az egyik irányban, ebben biztos lehetek, hiszen onnét jöttünk, a kis kápolna mellett elhaladva a kapuhoz visz. (Bár ennek a kapunak az értelme is viszonylagos, hiszen csak az utcafronton úgy jó húsz méterre van kőkerítés, utána semmi.) A másik irányban az út majdnem a futballpályához ér, de az utolsó pillanatban egy épület előtt enyhén jobbra fordulva eltávolodik és belevész az erdőbe. Ez így csak első pillantásnak elegendő, alapvetően pontatlan. A játszótérre visszatérve rögtön látszik, hogy a falu felől furcsa bozót zárja le. Ha a két gyerek arra tűnik el, felállok, és utánuk kiáltok. Mi van ott? Omló falak, egy épület címeres homlokzatának maradványai. A titokzatos, eltűnt kastély most inkább szeméthalmaz a sűrű aljnövényzetben. A másik oldalon az utat feltartóztató épület nyilvánvalóan nem az egykor volt kastélyhoz tartozik. Eleve olyan, mintha kisebbrendűségi érzéssel nézne másfelé. Üres kockafalai, zárt, rácsozott ajtaja, ablakai is hangsúlyozzák építészeti zabigyerek mivoltát. Mert ez az épület a futballpálya mellé sebtében odavetett öltöző és alkalmi büfé, inkább kocsma. A néptelen öltöző és a zárva tartó kocsma helyébe bármit képzelhetünk. Legyen most például a bálnák és a tigrisek szálláshelye. Egyelőre még jól megférnek egymással, nincs nagy baj. Idegenül hangzó, mégsem ellenséges morgások hallatszanak onnét. A kaputól futó gyalogút tehát erre tart, aztán mégis enyhe kanyarral a fák közé fordul. Nem igazi erdő ez még. A fák tüntető rendezettsége bizonytalanít el, s arra késztet, alaposabban nézzünk szét. Itt egy ízléssel elhelyezett csoport, ott egy-egy magányos darab. A lábunk elé patak kanyarodik, s ha tovább lépünk, szép ívű fahíd segít átkelni rajta, majd tóvá terebélyesedik, éppen úgy, hogy kényelmes kilátás essen rá. Ezek után nem is kell különösebben érteni a fákhoz, hogy megállapítsuk, mind különböző, oda nem illő fajta. Még mielőtt az erdő definícióján eltöprengenénk, biztosak lehetünk benne, hogy nem erdőben, hanem egy nagyszabású kertben, ligetben járunk. Elvadult, de jól látszik, hogy ember formálta. Még a padról ülve is megérthetjük ezt, bár el kell ismerjem, sokat sétáltam fái alatt, így tudom, hogy egy angolkert van a hátam mögött. S ami végleg lefegyverez: nincs határa. Alig észrevehetően belenő a környezetébe, olyan szemérmes fokozatossággal, hogy jóval messzebb, a tölgyerdőben bolyongva is várom az előtűnő harmóniát. A futballpályán túl ugyanis pár tucat lépésre dombok emelkednek, hátukon igazi vadon. A felőlük áradó hűvösség jelzi, hogy bölényüstökű hegyek kényelmesen elterpesztett lábai. De ez már végleg kívül esik mindazon, amit a padon ülve még felmérhetek. Az utolsó fogódzó, hogy tudjuk, nincs pontos határa ennek a magyarázatra szoruló helynek, ami nemsokára talán tigrisek és bálnák harcának terepe lesz. Mielőtt ez bekövetkeznék, még megkísérelhetem, hogy a történet váratlan fordulatot vegyen. Álljak föl a padról, induljak el valamerre, s jusson eszembe az a nap Jerez de la Fronterában, amikor a telefonfülkéből kinézve észrevettem azt a furcsa alakot. Csupán ennyi is elegendő volna, hogy a mocsárláz lehetőségeinek mérlegelése helyett, Fernet-et kortyolva, kellemes beszélgetéssel múljon el egy újabb nap. De időközben rám találtak mindazok, akiket eredendően ide, a pad köré képzeltem. A futballpályára comtesse-eket például. A parkba vallásos vágyódások útvesztettjeit. Az erdőbe bujkáló szerelmeseket. A játszótérre eltévedt vadászokat s egyéb lődörgőket. Az útra keresgélőket és unatkozókat. A már nem létező kastélyba?

A kastély felső emeleti ablakában állok. Félrehúztam a nehéz függönyt, akár bele is burkolózhatnék. A nagy műgonddal kialakított parkot bámulom. Ezt a különös, mesterséges növénytenyészetet a mindent elbizonytalanító óriási erdő kellős közepén. Olyan gépezeten gondolkozom, amellyel magasba emelhető egy patak vagy egy kisebb folyó, tulajdonképpen bármiféle víz. Napok óta rajzolom a terveket, de még nincs kész. A gép alkatrészeinek önsúlya és a víz folyása együttesen eredményezné az emelkedő mozgást. Mire használom majd? Nem tudom. Talán a parkban szükség lesz rá. Úgy képzelem, hatalmas vízi építményeket lehetne elhelyezni a fák, bokrok és virágágyások közé. Lenyűgöző méretű üvegkalickákat, amelyekben elférnek a tengerek és óceánok legkülönlegesebb élőlényei. Leviatánok, balaenák, orcák, physeterek, talán még delfinek is. Ő mindenesetre biztosan megkérdezi, minek. És én bizonyosan válaszolok rá valamit. Megpróbálom elhitetni vele, hogy kis gépem a mocsarak lecsapolására is alkalmas. Színpadias jelenet lesz, mint ahogy itt minden az. Vegyük először is őt. Előttünk áll, mint egy festmény. Mindig, mint egy festmény. S ha néha hetekre eltűnik, az is festményszerű. Mint egy óriási vásznon a kissé hányavetin megfestett háttér, ahol nincs semmi, csak tompán ragyogó, gyönyörű, nagy olajfestékfoltok. Kilép tehát a képről, de biztosan egy másikra. Máskor azt gondolom, valóban köddé válik. Varázsszavakat mormol, és részecskéi szétszaladnak a világmindenségben, azaz nem arról van szó, hogy közülünk nem látta senki, hanem időlegesen feladta e világi létezését. Persze mindig visszatér. (Más elképzelések szerint ilyenkor bezárkózik a szobájába vagy elutazik.) A második kép legyen az (az első után, amin nincs jelen), ahol díszes kíséretével s háza népével áll. Fogadja alantasai hódolatát, s kegyesen meghallgatja kérésüket. Valahogy úgy kell elképzelni, mint Breda átadását, csak a ló valamivel hátrébb forgolódik, bár fegyverből nincs sokkal kevesebb. Kénytelenek vagyunk Velázquezre hagyatkozni, mert valójában ritkán festenek képet ilyen címmel: a városi polgárok az uradalmi vadaskertből elkóborolt fenevadak által okozott károkkal kapcsolatos panaszaikat átnyújtják földesuruknak. Én a második sorban állok ilyenkor, s nem tartozom azok közé, akik kinéznek a képből. Nem kevés szervilizmussal arra figyelek, ami a kép középpontjában történik. Soha ilyen közel még nem voltam őhozzá, igaz, csak a hátát, selyemkabátja gallérját és parókáját látom. Minden apró mozdulatára illatos por szitál belőle, olyan, mint egy hógömb, amit felráznak néha. Egyszer sem fordul hátra, s a közvetlenül mellette álló titkára sem. Meg kell éreznem, mikor kell odasúgnom valamit. Ezt hátuk apró görbületével nyugtázzák, és ez jólesik. Nem az, hogy elégedettek, ez a legkevésbé sem érdekel, hanem hogy nem kerítenek ennek nagy feneket. Nehezen viselném, ha rám néznének, netán hozzám szólnának. A festmény sok mindent visszaad, de hogy valakihez nem szólnak, alig. A szagokat egyáltalán nem. Pedig büdös van. Bármennyire is facsarja az orrom, merev derékkal bámulok magam elé, és várom, hogy megérkezzenek a vendégek. Hosszú percek telnek el így néma csendben, nem történik semmi. Nem számítottuk el magunkat, ez is a szertartás része. Mire belépnek a kissé megilletődött városiak, kővé meredt szobrokkal találják szemben magukat. (Az óriási vásznon legyenek mégis inkább szobrok. Fussa be őket a repkény, kezdje ki őket a múló rossz idő, hulljanak rájuk falevelek, amelyeket majd fújjon el a szél. Fényesedjenek ki, s csiganyál ezüstje ragyogjon a duzzadt arcokon.) Azt sem fogják tudni, ki beszél, honnan, kinek. Megérzik ők is a bűzt, ami otthonossá teszi majd számukra a hatalmas termet. Bár annyiféle szag és illat szállong, a befűtött kályhákból szivárgó füsttől az ecetes tintaillatig, hogy nem mernek ráismerni erre a trágya-esszenciára. Nem nézhetek jobban körül, várom, hogy elérkezzen a szoborarcom, és hasonlatossá legyen az hátához, amely már ebben az időtlen merevségben tornyosul előttem. Ez a hát, mint világunk megkérdőjelezhetetlen középpontja, kisugározza és ránk kényszeríti szobortörvényeit.

Csak azért tudom, hogy mégsem kőből van körülöttem mindenki, mert érzem a teremben egyre jobban erőre kapó kellemetlen szagot. Felötlik bennem, hogy esetleg ő bűzlik, de nem. Ez képtelenség. Felőle a bársonyt és selymet átitató kölnik, a parókapor kesernyés szaga és más szépítőszerek illata érkezik. A titkár sem lehet büdös, ezt nem engedheti meg magának. Valaki mégis a háznépből bűzölög, akkor meg mindegy, hogy ki. A nehezen meghatározható összetett szag nem nyújt semmiféle támpontot hordozója kilétére vonatkozóan. Alig válnak szét a komponensei, de elemi felismerés benne a rothadás. Ez sok minden lehet: cefre, fekália, dög. Mégis valahogy fűszeresebb, ami arra utal, hogy nem egyszerűen egy csizmatalpra tapadt szardarab, hanem különleges helyen hordozták, nem is kis ideig, amíg napvilágra került. Ruha alatt, bútorok mélyén, kötéssel takarva. Ahogy várakozunk és telnek az egyre hosszabb percek, mindinkább biztos leszek benne, hogy mégsem emberhez tartozó árnyékfelhő. Különleges és nagyszabású, mint minden itt. Már-már azon vagyok, hogy megszegve a szoborlét szigorú szabályait körbeszaglászom kompániánkat, amikor szerencsére beleesik egy kő a tálba, majd felpattan az ajtó, és belép a városi küldöttség. Elöl ünnepi, kopottan fénylő reverendájában a Szent György egyház plébánosa, majd a küldöttek. Fedetlen fővel, sápadtan, megilletődve, elszántságuk romjaival az arcukon.

kicsiny kő van felkötve

Délután visszamegyek a teljesen üres fogadóterembe. Hosszú órák óta az az érzésem, hogy évtizedes távollét után érkezem vissza, és bolyongok a lakóitól elhagyott épületben. Nagyobb és sötétebb lett, pont olyan torzulásban, ahogy az emlékeink csalnak meg. A fogadóterem rácáfol minden várakozásomra. A kihűlő kályhák fojtott koromszaga még észrevehető, egyébként semmi. Semmi, ami arra utalna, hogy néhány órával korábban… Átlépdelek a nagy karosszék előtt a kaukázusi szőnyegen, s az asztalt megkerülve, amelyen délelőtt a különböző régi kontraktusok, térképek és tervrajzok feküdtek kiterítve, a tűzórához lépek, és összeseprem a maradványait. Ő, ha pontosan akarta kimérni alantasai számára az időt, mindig ezt használta. A szerkezet nagyon egyszerű és látványos. Hosszú kanócot kötök fel egy rúdra, s a kanóc alsó végét meggyújtom. A madzagot annyi részre osztom, amennyi belőle óránként eléghet. Minden egyes időköznél egy kicsiny kő van felkötve, amely – mihelyt a tűz eléri – lepottyan az alatta lévő tálba, s koppanása figyelmeztet, hogy az óra eltelt. Délelőtt elhelyeztem egy faggyúgyertyát is a közelben, s a kanóctól kénnel átitatott fonalat vezettem hozzá. Miután leesett a tízórás kő, a tizenegy órásnál elérte a tűz a fonalat, átfutott a gyertyáig, aztán újabb láng kapott a szoba poros levegőjébe. A gyertya meggyulladt, mintha magától. Az ámult emberek izgatottan mozgolódtak, ő mozdulatlanul állt, mint aki nem vett észre semmit, de a háta domborulata mutatta, hogy elégedett. Ezek a kétkezi városiak, a maguk tisztességesnek szánt együgyűségükben, vagy együgyűnek szánt tisztességtelenségükben nem tudták mire vélni a dolgot. Jól kigondolt mondataik félbeszakadtak. Ravasz hazudozásuk, amit az érzéketlen igazmondás ellen eszeltek ki, elnémult. Ha nagyobb fordulatot nem is vettek az események, a gyertya lángra lobbanása után megváltoztak az arcszínek, a hangok. Most egyszerűen kiöntöm a hamut, s a felfüggesztésre használt rézrudat és a kövekkel megtelt tálat magamhoz veszem. Nem indulok azonnal vissza a műhelyembe, előbb még óvatosan az ablakhoz lépek. A nap másik szokatlan izgalmát ez a kínos bújócska okozza a comtesse-ekkel. Félrehúzom a függönyt, látom, hogy a kertben szaladgálnak. Pár perccel korábban még a hátsó lépcsőházban ijesztgettek. Aztán a konyhán lopkodták a kugelhupfot. Amióta a városi küldöttség elhagyta a kastélyt, és a háznép kidolgozott pontossággal szállingózott el, mintha ez is évszázados történet volna, akár a ház pusztulása, lépten-nyomon a lányokba botlottam.

Az egész azzal kezdődött, hogy a városi küldöttség fogadása nem az elvárható mederben folyt le. Bármennyire megilletődötten léptek a hatalmas terembe, kérelmük túlmutatott az alattvalói alázat jogos könyörgésén. Ha tetszik: udvarias formában, ha tetszik: tenyérbe mászóan követelőztek. Száz évvel ezelőtt az ő szépapja hozatta az első tigrist Hircániából, majd minden gróf, beleértve a jelenlegit is, gazdagította egy-egy újabb és még rémisztőbb példánnyal az állatseregletet. Legutóbb értekezést kellett írnom a főnixmadár természetéről, befogásáról s vadasparkban tartásának lehetőségeiről. 

A helybéliek irtózva figyelték a fenevadakat, lassan minden bajukat, a jégveréstől a fogfájásig, nekik tulajdonították. De nem is ez az érdekes, hanem hogy a kimért, mégis kínosan elhúzódó vita során ő hozzám is intézett egy kérdést. Én kicsit közelebb lépve fennhangon beszámoltam, miféle csodálatos szerkezetekkel tartjuk fogságban az állatokat. Előtte majd egy teljes órán keresztül semmit sem láttam, csak a drága selyemkabát cikornyás szövését. Az ide-oda hajladozó mintákat. Amikor előrébb léptem, nem emeltem  a tekintetem, már csak azért sem, mert továbbra is félig háttal állt, de nem néztem a városiakra sem. Az asztalon lévő legújabb tervrajzokra mutattam, és a szélére tett kalamáris ládát figyeltem. Nyilván azért húzták rá, hogy ne görbüljön vissza a tekercs széle, így éppen a készítője nevét takarta el. Ez voltam én. Pontosabban egy alig látszó „I” betű, ami kilógott a láda széle alól. Ezt a kis betűdarabkát bűvöltem, és viszketeg parókám alatt a fejem lilult, röhögnöm kellett. Azt még talán tudják, hogyan kell félni tigristől, medvétől, oroszlántól, de mit szólnak majd az óriási halakhoz. A vízben lebegő, nyitott szemű szörnyekhez. Egy bizonyos, nevem a környékbeliek átkaiban marad fenn ideig-óráig.

zavarba jöttem

Még a ceremónia előtt elhatároztam, hogy beszédem végeztével, miközben lépek vissza a helyemre, egyetlen hosszú pillantást vetek az asztal mögött álló grófi családra. Pontosabban a legidősebb grófkisasszonyra. Amolyan szerény jutalomnak szántam magamnak. Mivel ők a leggondosabban megformált szobrok, nem mozdulhatnak. Ezt kihasználva, lophatok így megtorolhatatlanul egy pillantást azokról a kellemes vonalakról, amelyek, ha nem is idézik Bernini vagy Borromini mesterek szobrait, az élők esendőségében komoly élményt jelentenek. Vámot veszek a büszkeségükön, elszórakozom sótlanságukon, élővé ingerlem az élettelent, és természetesen nagy élvezettel visszaélek a belém vetett bizalommal. Elegem lett a vidéki életből, mindenekelőtt belőle és a családjából, és persze a mindig ugyanolyan munkámból. Eluntam a kietlen szántókat, a szúnyogos szurdokokat, az átláthatatlan erdőket. Ha befejezem a vízemelő szerkezetemet és az üvegbörtöneimet, odébbállok. Mindez semmihez sem hasonlítható (mert alapvetően keserű) jó érzéssel és magabiztossággal töltött el. Mégis zavarba jöttem. A legidősebb comtesse engem nézett. Nem egyszerűen észrevette a merényletemet, hanem kifejezetten engem nézett. A következő, de inkább csak az azután következő pillanatban nyerte vissza szoborpillantását. A nagyobbik lány arisztokrata származását meghazudtolóan csontos, nagy darab teremtés volt. Erős homlokkal, széles vállal, nagy kézzel. Sötétbarna haját nem tűzte fel, hagyta, hogy kétoldalt a vállára essen. Nyaka kicsit előre hajlott, mintha nehezen tartaná a fejét. Terjedelmes keble és formás csípője mégis kívánatossá tették. A comtesse remegett, talán a dühtől. Ez még boldogabbá tett. Odanéztem még egyszer, most kifejezetten a nyakát vizsgálgattam. Hosszabb volt, mint a többieké, de nem túlzottan. Hófehér. Azt reméltem, elpirul, de csak a szája szélét csiklandozta meg egy mosoly. Nem lett ettől sokkal szebb, engem mégis elképesztett. A következő pillanatban megint egyenesen rám nézett, majd még egyszer, miközben kivonultak a teremből a fogadás végeztével. S ebben a pillantásban már nem volt semmi titkolózás. Ez bizony nyílt kihívás. És ez nagy baj, azt jelentette, megint alulmaradok. Az égi hierarchiának megfelelően ugyanis én leszek a gyávább. Kergetőzünk a házban, de én inkább menekülök, bár biztos vagyok benne, hogy valamikor összeakadunk. Este majd, lemondva mindenről, így a gyávaságról is, talán bekopogtatok az ajtaján, ha nem előz meg – és hogy a dicső családfa ezen ágacskája kitől származik, legyen titok, s miféle gének, miféle tehetségek keverednek ebben a feldolgozatlan, mert feldolgozhatatlan titkos származástanban, nem fogja kideríteni senki. Mert, remélem, nem is kelti fel senkinek az érdeklődését. S hogy ebben a sivár érdektelenségben mégiscsak elvessek egy másik magocskát is, amely majd kikel és megfeledkezik a világról, el kell még mondanom… Na, de inkább mégsem. Mit érnék vele? Ez a nyomorult jól értesültség és titkos tudásokban szenvelgő hiúság is csak arra jó, hogy elenyésszen, hogy porrá legyen, hogy ne maradjon belőle mégse semmi. S én is, ha jobban belegondolok, azért tartom meg magamnak, mert pontosan ettől a pusztulástól félek a legjobban.

Padon ülök nem messze a pálya szélétől. A levegőben zizegő részecskék pirosra festik az arcom. Nem messze tőlem a gyerekeim játszanak. A kisebbik odafut hozzám, s az ölembe fúrja magát, a nagyobbik mellém ül a padra.

– Apa, tíz óceánjáró vagy egy mocsár nehezebb?

Kócos fejére támasztom az állam, s felfelé nézek, a hegyek fölé. Az ég felhasadt kárpitján madarak bukkannak elő, felhőgombák puha tapintását sejteti a könnyű szél. Mindenfelé csillogó tengervíz, s a szememen át szűrődik a fény a tájba. Nem elégedett vagyok, nem is boldog, hanem egyszerű eleme egy nyilvánvaló együvé tartozásnak. Így a definiálatlan futballpályával, kezdőkörrel, erdővel, hegyekkel, szarkalábbal, csigával, földre esett könyvvel.

– A tíz óceánjáró sokkal nehezebb.

– És tíz futballpálya vagy tíz tengeralattjáró?

– Az nagyjából ugyanannyi.

A két gyerek elégedetten áll fel, elszaladnak a dombok felé. Mozgásuk sok mindent megmagyaráz, mintha fakult kópiájú, szakadozott dokumentumfilmet néznék, amelyben hosszasan sorolják az addig nem ismert tényeket.

S ezek nyomban sziklaszilárd szerkezetté állnak össze. Minden olyan régen történt. Nagyon régen. A padot közben borostyán fonja be, felkapaszkodik a lábamra, a ruhám alá. Levelei eltakarják a szememet. Csak ha ebből az örökkévalósággal fenyegetett mozdulatlanságból kifordulok, s félrehúzom a nagyra nőtt csillogó zöld leveleket, látom a hatalmas mérleget. Egyik oldalára már felhalmozták a tíz tengeralattjárót. Tornyaikat felnyitották, a kapitányok és a tisztek nézelődnek díszegyenruhájukban. A gépészek, mivel most nincs rájuk szükség, kifeküdtek a hajótest napos oldalára. A mérleg másik serpenyőjébe megérkeznek a futballpályák. Egymásra rakódnak, egymás fölé, fel az égig, mint egy létra vagy egy hatalmas torta. Egyelőre üresen, ami igazságtalan, hiszen a tengeralattjárókon ott a legénység. De nem kell sokáig várni, kifutnak a pályákra a csapatok. Fodros szoknyákban a grófkisasszonyok, barna bőrkabátokban szakállas forradalmárok játszanak barátságos mérkőzést. Ügyesen passzolgatnak felhúzott szoknyával, körömcipőben a kisasszonyok, a forradalmárok udvariasan kerülik a test-test elleni küzdelmet. A közönségnek játszanak, nem vitás, de közönség nincs, hacsak én nem, aki még mindig bénultan figyelem a nem várt eseményeket. A mérleg azonban nagyon lassan elmozdul, a futballpályák a grófkisasszonyokkal és a bőrkabátosokkal nehezebbnek bizonyulnak, mint a tengeralattjárók díszegyenruhás legénységgel. A tengerészek arca elkomorul, már az első bizonytalan mérlegbillenésre, mint akik érzik a veszélyt, és valóban, aki az életét a tengeren, sőt, a tenger alatt tölti, abban különleges érzékek fejlődnek ki, amelyek mérlegelés esetén is jól működnek. A másik oldalon a mérleg süllyedése miatt kicsit lebegőbb, de minden korábbinál élvezetesebb a játék. A sértődött tengeralattjárók egymás után elúsznak az óceán felé, vissza a kikötőikbe. Az egymásra halmozott tíz futballpályán a balettre emlékeztető meccsek a gyönyörű játék ellenére még mindig null-nullra állnak. Előbb a forradalmárok unják el, előzékenyen utat engednek egy lendületes támadásnak, suhognak a selymek, magas sarkak karistolják a füvet, s végre a gólvonal felé száll a labda, de ekkor megjelenik a szertáros és elzavar mindenkit a pályákról.

Fényes, zöld rövidnadrágjából (melyen a 9-es szám díszeleg) buggyan ki terjedelmes pocakja. Fehér futballmezt visel, a hátán ugyanaz a 9-es. Visszalépdel a pálya széléről, kinyitja az öltözőt, aztán az autójához megy. Közben egy másik, melegítőbe öltözött férfi száll ki az ezerötös Ladából. Közösen pakolják be a holmit a szertárba. Amikor végeznek, odajönnek hozzám.

– Bocsánat, nem vettük észre, hogy már itt van. Régen várakozik?

– Igen, elég régóta itt vagyunk, de nem várakoztam senkire.

A két férfi elmosolyodik. A zöld nadrágos közelebb lép, kezet fog velem.

– Mi már találkoztunk, hadd mutassam be Gyula bácsit, a csapat támogatóját, a helyi kocsmárost.

Kezet rázok Gyula bácsival is, én is mosolygok.

– Bocsánat, azt hiszem, félreértés lesz. Nem ismerem önt.

A pocakos szeme elkerekedik.

– Hogyhogy nem ismer? A múlt héten mindent lerendeztünk. Megbeszéltük, hogy ma idejön. Kicsivel korábban érkezett, de nem baj. – Az órájára néz, aztán megint rám.

– Hogy velem? Ma? Nem, kérem, én véletlenül keveredtem ide. A gyerekeimnek megtetszett ez a játszótér, aztán itt ragadtunk.

– Tehát maga nem Szabados Loránd? – Kérdezi hitetlenkedve a pocakos. – Nem maga az új középpályásunk?

– Nem, én nem vagyok futballista.

– Az lehetetlen. Múlt héten kétszer is találkoztunk…

– De nem velem, ebben biztos lehet.

A két férfi még álldogál mellettem egy darabig, aztán elbúcsúznak, és fejüket csóválva visszamennek az öltözőhöz. Én is felállók a padról, kisétálok a pályára, teszek pár lépést, de észreveszem, hogy a szertáros gyanakodva bámul utánam, ezért inkább visszafordulok. Szólok a srácoknak, hogy szedelőzködjenek, indulunk. Mintha alkonyodna, azzal a lassú váratlansággal, amelyre minden alkalommal csodálkozva figyelek fel. Elporlad körülöttem az összes látvány, és nem kérdés már, mi mivel tartozik össze. A pálya széle a térden felszakadt varral, a mindig újabb koszfoltok a felderengő csillagok közti szürke éggel. Az apró kaviccsal felszórt sétálóúton elindulunk a kapu felé, a gyerekek még körbefutják a kápolnát. Nem állok meg, megyek tovább, tudom, hogy utolérnek. Kisétálunk a kapun. Mindkét gyerek elfáradt, laposakat pislognak, meg is éheztek. Az autóban, mielőtt elnyomná őket az álom, még megkérdezik.

– Apa, miért mondtad, hogy nem vagy futballista?

– Mert nem vagyok az.

– De igen.

– De nem.

– De igen.

– Nem.

– Na jó, és miért mondtad azt, hogy Petrik Ivánnak hívnak?

– Mert ez a nevem.

– De nem is.

– De igen.

– De nem.

– De igen.

– De nem.

Doktor F., az idős professzor, mielőtt végleg visszavonul, megmutatja nekem, az utódjának még egyszer a kísérleti terepet. Újra elmagyaráz mindent, ami itt és most nagyon feleslegesnek tűnik, s mivel tudom, hogy többet nem jön be, nem is titkolom, hogy unom, és feleslegesnek tartom a terepbejárást. Pusztán azért mentem bele, és vállaltam el, mert mindenki (rajtam kívül) azon a véleményen volt, hogy kijár neki ez az „utolsó út”. Én vagyok a legfiatalabb, és én öröklöm a terepet, nem nagyon ugrálhattam. Hát legyen. Az elkövetkező években úgyis majd’ minden napomat itt töltöm. Vegyük úgy, mintha nem doktor F. utolsó, hanem az én első munkanapom lenne.

A nagy kovácsoltvas kapu nyitva áll, mint mindig. Ezen változtatni fogok, még akkor is, ha tudom, a kerítés, amin bejárást enged (vagy nem enged), korántsem éri körbe a területet. Az apró kaviccsal felszórt úton lassan haladunk. Doktor F. egyfolytában beszél. Elmeséli századszor, hogy amikor ő idekerült, itt még nem állt semmi, csak a végtelen pusztaság tátongott. Először felépítették az épületeket, jobbra, és mutatja is a kápolna alakú laboratóriumot, kicsit hátrébb az öltözőt és a raktárt, balra a játszóteret, majd legvégül a barokk kastélyhomlokzatot. Felkaptam a fejem, igen, ezt még sosem kérdeztem senkitől.

– Ez minek kellett?

– Az egyik kísérletemhez használtam, de nem vált be. Úgy véltem, egy kastélyhomlokzat a játszótérrel együtt tökéletesen pótolja a gladiátorküzdelmek színhelyének tapasztalatát. De a művészettörténeti korszakolás nem befolyásolja az alanyokat.

Megértően bólogatok.

– A játszótér világos. Azt hiszem, használni tudom. És már értem a kastélyhomlokzatot is. Bár, hogy őszinte legyek, arra gondoltam, valami miatt elvonták a pénzt, azért nem épült fel teljes egészében. – Várok, mond-e valamit az öreg, de a távolabbi fákat nézi könnyes szemmel. – Talán mégis befejezem az épületet, és áttesszük oda a további kísérleteket. Ezek a kinti helyszínek már idejétmúltak.

Doktor F. idegesen visszafordul, most látom, hogy végig feszülten figyelt.

– Meg ne próbálja! Súlyos hiba volna. Arról nem is beszélve, hogy vizet honnan szerez?

– Erre is gondoltam. Az alsó szinten medence lesz.

– Igen? És majd inasok kísérik fel a felső szintre. Mutatják az utat?

Rosszallóan csóválja a fejét. Próbálom megnyugtatni.

– Ezek csak tervek. Át kell még gondolni.

Ebben a pillanatban megbánom, amit mondtam, és megbánom, hogy egyáltalán kijöttem az öreggel. De ő szerencsére gyorsan visszazökken nosztalgikus állapotába, és újra a kezdetekről mesél. Miután felépültek a házak, széles sávban mesterséges hegyekkel takarták el a kísérleti terepet, amelyeket erdővel telepítettek be. Nem akarom felhívni a figyelmét, hogy minderről nagyon pontos dokumentációval rendelkezem, olyan digitális térképekkel, amelyeken minden egyes fát feltüntettek. Félek, erről megint eszébe jutna valami. Körbejárjuk az egész telepet. Lesétálunk a tóig, majd visszafelé a focipálya mellett jövünk el. Itt is megáll, rátámaszkodik a fakorlátra, de már nem szól egy szót sem. Kikísérem a kapuig, ott várja az autó. Én nem szállok be, arra hivatkozom, hogy van még egy kis dolgom a laborban. Ahogy távolodnak, visszafordul, és sokáig néz. Mindenesetre nekem korábban fogy el a türelmem, és eloldalgok az út széléről. Elfog valami szomorúságra emlékeztető, keserű érzés, mint mindig, ha belevágok valamibe.

Az öltöző előtt a raktáros pakolgatja a bálnatápot nagy fémvedrekben. Amikor meglát, abbahagyja és odajön hozzám.

– Ma megint bejött valaki.

Gondterhelten nézek magam elé, nem tudom, mit mondjak, majd felrobbanok a dühtől. Még csak nem is az első napom, és már nekem tesz szemrehányásokat.

– Be fogom záratni a kaput, nyugodjon meg.

– Azt hiszik, ez egy játszótér.

– Hát eléggé úgy néz ki.

Megpróbálom vészjósló hangsúlyokkal nehezíteni minden szavam, hátha megijed, ami (a félelem) alapja lehet a további együttműködésünknek. Erre aztán nem is válaszol, folytatja a pakolást, s csak akkor szólal meg újra, amikor észreveszi, hogy nincs tulajdonképpen semmi dolgom.

– Kiszedett mindent az öregből?

Már a nyelvemen van, hogy visszakérdezzek, mit kellett volna kiszednem ebből az emberből, amikor elmondott úgyis mindent tízszer, de inkább visszanyelem a szavakat.

– Tudok mindent, igen.

Ekkor felbőg az egyik bálna. Olyan hangosan és panaszosan, hogy még nekem is, pedig ki nem állhatom őket, beleremeg a szívem.

– Na, menjen, és etessen! – szólok kurtán a raktárosra, azzal hátat fordítok, és elindulok a kapu felé.

Ezek az első olyan mozdulataim a telepen, amikor biztosan tudom, mi történik mögöttem. A raktáros indulattal néz utánam, de fogja a vödröket, és szó nélkül elindul a bálnavermekhez. A tigrisek már túl vannak a vacsorán, elégedetten heverésznek, hiába szólongatom őket, nem jönnek elő. Hát csak pihenjenek, holnap majd hozzákezdünk az újabb kísérletekhez. Harc még nem lesz, csak harcra szoktatás, de lassan, pár hónap múlva majd elválik, ki az erősebb…

teljesen száraz és lakott

A mocsár pontos definícióján gondolkodom, miközben a mocsaramat figyelem. Nem a partján állok, ha van egyáltalán partja egy mocsárnak, kicsit hátrébb, biztonságos távolságban. A használati utasításban olvasom, hogy a mocsár nem veszélyes hely, ha megfelelőképpen használjuk. Nem szabad felelőtlenül rohangálni benne. Építkezni, tüzet gyújtani, kutyát sétáltatni tilos. A mocsár nagyon összetett, csodálatos ökológiai jelenség, számos olyan állat- és növényfajjal, ami máshol nem található. Érdemes benne hosszabb időt is eltölteni. Amikor megvettem, mindenképpen jó befektetésnek tűnt. Az ingatlanügynök vaskos tanulmányt tett az asztalomra, amely a láp gazdasági jelentőségén és az élvezeti értékén túl részletesen taglalta a térség történetét. Ez fogott meg talán a legjobban. Mit is akarhatnék még egy ilyen rendkívül sikeres év után? Mi mást, mint egy nagy kiterjedésű, jelentős történelmi hagyományokkal rendelkező mocsarat? Olyan alacsony áron kínálták, hogy nem is igen gondolkodtam, amikor a gyerekeknek is tetszett az ötlet. Az ügynök hangsúlyozta, hogy nem természetvédelmi területről van szó, azaz bár kiirtani nem lehet, befektetésnek sem utolsó. Számtalan módon hasznosítható. Hogy miként, azt még nem tudom pontosan, ezt a részt még nem olvastam a tanulmányban. Leragadtam a történeti bevezetőnél, amely valóban hallatlanul izgalmasnak bizonyult. A terület több száz évvel ezelőtt teljesen száraz és lakott volt. Az itt élő népességre vonatkozó számos régészeti lelet került elő, bár írott forrásokban nem említik sehol. Úgy tűnik, a mocsár szélén állt egy nagyobb lakóépület és valamivel odébb több kisebb gazdasági és szakrális építmény. Mellettük egy nagy, szabályos alaprajzú sík terület húzódott, amelynek funkciója ma még ismeretlen. A térség lakói intenzív földművelést folytattak, ehhez bonyolult csatornarendszert építettek ki, később azonban (megint csak bizonytalan, miért) felhagytak ezek gondozásával, s a terület lassan elmocsarasodott. Új állatfajok jelentek meg, a politikai viszonyok is kiszámíthatatlanná váltak, így a népesség egy része elköltözött, másik, kisebbik része, a mocsárba húzódott, s gyökeresen új életmódot alakított ki. Úgy vélik azonban, nem vesztették el a kapcsolatukat az elvándoroltakkal. A mocsárban ugyanis számos olyan növényfaj, elsősorban fák találhatók, amelyek nem őshonosak a környéken. Nyilván az elvándoroltak révén jutottak hozzájuk az itt élők. Az azonosított fafajták alapján gondos elemzéssel rekonstruálható az útvonal, amelyet a távozó népesség innen kiindulva bejárt. Vannak persze ellentmondások, de… Hiszen ellentmondások mindig vannak, de ki a fenét érdekelnek.

A lényeg, hogy a mocsár mélyén talán még mindig élnek emberek. Teljes egészében senki sem járta még be, ez ugyanis lehetetlen. Az őslakosok feletti tulajdonjog persze nem került az adásvétellel a birtokomba, ez szigorúan csak az ingatlanra vonatkozik.

senki vagyok

Sebaj. Az ügynök szerint senki sem kerül elő a mocsárból, nem kell aggódni. A tanulmány azt állítja, csak két lelet utal az egykori, fejlettebb civilizációra, bár nem fejtették még meg pontosan, mit jelentenek a töredékek. Az egyik egy meglehetősen primitív eszközökkel nyomtatott papírdarab (valamiféle hirdetmény, esetleg újság), s a szövegéből ennyi maradt: „Rákóczi SE – Honvéd SE: 2–1”. Egyes történészek szerint az őslakosok szétválásához kapcsolható az adat, s a számok talán a maradók és a távozók arányát mutatják. Az persze továbbra sem világos, hogy a „Rákóczi” és a „Honvéd” kifejezés mit takar. Van, aki állítja, a Rákóczi jelenti a maradókat, és a Honvéd az elvándorlókat, de nagyjából ugyanennyien, ugyanilyen nyomós érvekkel az ellenkezőjét tartják elfogadhatónak. Nem segít a kérdés eldöntésében az a másik felirat, amelyet a lakóépület melletti kisebb épületben találtak. Ez egy halvány krétanyomokat tartalmazó fekete tábla, s csak modern lézertechnikával sikerült olvashatóvá tenni. A felirat szerint: „imp[ort] sor: 250 [ft]”, majd alatta: „hazai s[or]: 180 ft.” A szöveg szinte biztosan szakrális cselekményekhez köthető, számmisztikával foglalkozók szerint az emberáldozat sem kizárható. Ez kicsit meredek. Abba is hagyom az olvasást. Nézem a gyönyörű mocsaramat, és nem tudom, mihez kezdjek vele. De legfőképpen nem értem, mi közöm van nekem ehhez az ingoványhoz. Gondolkozom, erősen gondolkozom rajta, de mást nem tudok mondani, mint hogy semmi. Ha jobban belegondolok, a mocsár végtelen bizonytalanságában egy senki vagyok. Így szép és kerek az egész: sehol, senki. Ez biztos pontnak, megcáfolhatatlan ténynek tűnik, de ekkor az alig érzékelhető széltől óvatosan imbolygó sásfalban vad mozgás támad. A tapasztalat környékén bódultan egyensúlyozó, illatos csendet durva recsegés-ropogás töri meg. Pont ott, ahol én állok, velem szemben szétnyílik a növényzet és kirohan a mocsárból… két gyerek. Mindkettő mezítláb, térdig sárosan fut felém. El kell gondolkoznom rajta, adtam-e rájuk reggel cipőt. A kisebbiken nem látszik a ruha, olyan koszos. A nagyobb zászlóként lobogtatja kezében a fehér ingét. Összeszorul a gyomrom, vajon mit kérdeznek, és én mit tudok majd válaszolni rá.

Serge Charchoune művei, wikiart.org