MIUTÁN MEGÉRKEZETT
2012 november

(ELŐSZÓ VALAMIHEZ)
Megpróbálok összeütni végre egy izgalmas útleírást, olyan útikönyvfélét. Na jó, egy rendes útikönyvet. Sok tényszerű adattal, de élvezhetően, átélhetően, hogy az olvasó izzadságban úszva érezze, a fojtogató hőségben agyonzsúfolt buszon utazik elhagyott vidékeken. Jól olvasható, mégis komoly könyv, megrakva sok kis színes információval a paradicsom árától a helyi tolvajnyelvig. Még akkor is megpróbálom, ha kamaszkorom óta nem olvastam ilyet, és a legutóbbi időkig bizonyos megvetéssel tekintettem a hasonló írásművekre. Most végre leszámolok ezzel a kellőképpen nem megalapozott pökhendiséggel. Nem lesz könnyű dolgom, mivel a hely, ahová el szeretném kalauzolni az olvasókat, igen távoli, bár nem felfedezetlen terület, s nem mondanám, hogy honfitársaim közül még senki sem járt arra. A tapasztalatok mégis oly mértékben különbözőek, hogy nagy szükség lesz az olvasó fantáziájára, beleélő képességére. Az egyszerűség kedvéért három szereplőt vonultatok fel, nekik ugyan nem lesz sok szerepük, de legalább megosztják a terheket, és némiképp a figyelmet is, azaz három különböző szemszögből láttatják a világot. Egyelőre nem árulom el, kik ők, mi a nevük, milyen neműek, nem beszélek érdeklődési körükről, vonzalmaikról, szenvedélyeikről, mert károsan befolyásolná a célt, hogy az útleírás útleírás maradjon, azaz nyugodjon tárgyszerű alapokon. Ha mégis azt érezné az olvasó, hogy valami hibádzik itt, valami nincs igazán egyensúlyban, nem áll rendelkezésére elegendő információ, hogy kedve legyen tovább olvasni, bemutatok egy férfit – inkább kettőt, akik ezen a vidéken laknak, bár nem tartoznak az útleírás érdemi részéhez. Mindenesetre közelebb hozzák, érthetőbbé teszik a problémát, amivel egy idegen ország megértésekor szembesülünk.
izgalmas részletek
Az előszó mint olyan nem különösebben szabályozott műfaj. Sokfélét, igen különbözőket lehet olvasni: van rövid, hosszú, szikár, terjengős, tárgyszerű, lobogó, punnyadt, frappáns, durva, fenyegető, hízelgő, félrevezető. Mindenféle. Úgy vélem, egy kis kitérővel még nem feszítem szét a műfaj kereteit. Arról nem is beszélve, hogy eleve szándékomban állt a mindennapok világának egy-egy izgalmas részletével feldobni a szöveget. Íme, hát.
Lánykérőbe ment, tehát részeg volt. Nem, nem engedhetünk abból egy jottányit sem, hogy ez a következtetés világos, logikus és igaz, legalábbis ott, ahol ők éltek, abban a hitben, hogy belülről nézve ez az ország egészen más, mint bármelyik másik ország szintén belülről nézve. Mert az, hogy néz ki kívülről, nem érdekelte őket, hiszen a leghalványabb esélyük sem volt rá, hogy megtudják. A hátsó ülésen fiatal öltönyös férfi feküdt, kigombolt ingben, nyakkendője félrecsúszott. Ő hát a szerencsés ifjú, akinek élete legboldogabb… Megállt egy pillanatra, üresbe tette az automata sebváltót, és hátranyúlt, hogy felrázza. Tényleg a legboldogabb napja, nem szabad átaludnia. Megmarkolta az ingét, megrántotta, de a boldog ifjú nem ébredt fel, csak lefordult, és fejjel a vezetőülés alá fúródott. Nem volt mit tenni, továbbment. Az autó olyan puhán, szemlélődő csendességgel futott neki a földútnak, hogy a nyiladozó világ minden susogását hallani lehetett a lehúzott ablakon keresztül. Bár nem madarak csiviteltek, csak kutya ugatott, s valahol nem messze rádiót üvöltettek, mégis távoli hieratikus gőg érződött ezen a máskülönben profán tájon. Mint mindenen, ami hirtelen alakul át gyökeresen, ezen a vidéken is a bénult véglegesség kellemetlen és életidegen érzése lebegett. (Vegyünk például egy tarvágással eltüntetett erdő után maradt hegyoldalt, vagy egy pár hónap alatt felhúzott hidat a folyónak olyan szakaszán, ahol korábban senkinek sem fordult meg a fejében átkelni.) A nagyobb baj azonban az volt, hogy nem tudta pontosan, merre kell menni a lányos házhoz. Kinyitotta a kesztyűtartót, üres üvegek csúsztak ki belőle, mintha várták volna, hogy kiszabaduljanak fogságukból. Átlátszó, fehér butélkák csörömpöltek elszánt vidámsággal szerte az autóban, színes címkéik felgyűrődtek, ami most nem azt hirdette, hogy pocsék anyaggal rosszul ragasztották fel őket, hanem valamiféle egyszerű félszegséget. Mintha valaki eltakarná az arcát, hogy ne ismerjék fel. A sofőrt a futó érzés nem tartotta fel túl sokáig, benyúlt az ülés alá és végre megtalálta, amit keresett. Az interkontinentális rakétára emlékeztető üvegben házi főzésű pálinka lötyögött. Meghúzta, egyetlen nagy kortyban lenyelte a palack tartalmának majdnem a felét. Mennyivel egyszerűbb pontosan emlékezni, mint rosszul! Kigyöngyözött a verejték a homlokán, annyira nehezére esett elhinnie, hogy rég nem látott szülőföldjén jár, ahol korábban salakos sportpályák füstölögtek szelíd szeszfőzdék között. Meggyújtott egy cigarettát, aztán hátraszólt mozdulatlan társának.
– Testvér, ébredj, hova a francba megyünk!
A testvér nem ébredt, nem mozdult, nem adott semmilyen hangot (még aggodalomra okot adót sem), ezért aztán a sofőr befordult a következő utcán nem túl nagy meggyőződéssel. Elbizonytalanodott a részegségtől, mögötte heverő embertársa némaságától, és a környéktől, amiben ez az ismerhetném-is-ha-nem-lenne-baromira-idegen hangulat visszhangzott. Ráadásul az éles napsütés, ami színtelen, átható sugárzásával először abban az évben igazán széppé varázsolta a világot, szintén azt sugallta, hogy valami egyszerre van és nincs, és ami van, abból most neki kell választania teljesen egyedül, és ami nincs, abból is.
– Honnét van neked ez a mocskosul drága kocsid?
Elégedetten fordult hátra, felébredt tehát a vőlegény, de nem látott senkit, ezek szerint fölébredt ugyan, de maradt fekve az ülések között. Talán csak a hátára fordult, mert szokatlanul érthetően beszélt. Ott az ülések alatt, a műanyag lábtörlők világában ez a tavaszi vonulás a sár szagával járt együtt, ami azért nem csak ínyencek és magatehetetlenek számára fenntartott illat. A vőlegény nem is mutatkozott rosszkedvűnek, hangjában az ínyencek rámenőssége keveredett a magatehetetlenek pátoszával.
– Honnan lett neked egy valag pénzed?
– Hagyd el testvér, bárhonnan.
– Azt hallottam, embert is öltél. – Nagyon vigyázott, hogy unott hangsúlyokkal ejtse ki a szavakat.
– Meg elmész te a büdös francba… – nevetett fel a sofőr, alig titkolt büszkeséggel. Végül is gyilkossággal vádolták meg basszbariton kedvességgel, ami nem esik meg akárkivel. Pár percig félbeszakadt a beszélgetésük, ernyedt csendben bámultak maguk elé.
– Amerika! – Úgy választotta ki és emelte fel ezt a szót váratlanul a vőlegény, mintha órák óta erről beszélgetnének, és egymás szájából tépnék ki minden mondat végén. – Szóval mit is csináltál te ott annyi éven keresztül?
– Semmit, sosem jártam ott, nem érdekes. Inkább arról beszélj, merre menjünk!
A vőlegény felemelkedett, feje megjelent a visszapillantó tükörben, körbefordult, minden ablakon kinézett.
– Hát nem erre. Fordulj meg.
Az autó suttogva, édesdeden szuszogva megállt, majd szép ívben megfordult.
A szürkéskék égbolt, mintha csak az autó fémes csillogásának szeretne megfelelő hátteret biztosítani, kissé elkomorult, a ragyogó napsütést felhők takarták el.
A sofőr megint hátrafordult, fél kézzel meglapogatta az előrehajoló és az utat kémlelő vőlegény hátát.
– Most már minden rendben lesz, ne félj!
A vőlegény nem félt, mázsás felhők gubancolódtak a nyelőcsövére, s a horpaszukból kifacsart savas eső tócsába gyűlt a gyomrában. Nagyot csuklott.
– Nem félek, mitől félnék, állj, állj, állj meg inkább itt!
A másik beletaposott a fékbe, az út hívogatóan mozdulatlanná merevedett a kerekek alatt, vörösesbarna árnyalatainak sokfélesége Isten fantáziáját dicsérte, az autó újra és immár véglegesen megállt.
Egy, egyetlen pillanatig élvezhették a csendet, ezt a látványos, fényes-szagos-tapintható csendet, aztán hirtelen megelevenedett az addig néptelen utca. A Fordot ünneplőbe öltözött tömeg vette körül, kiemelték utasait az ülésekről, és kézről kézre adva vitték a ház felé.
Doszt, mert többen is így nevezték a férfit, aki az előbb még az autót vezette, meglepetten üvöltött át a közelében nevetgélő vőlegénynek.
– Bazmeg, ez nem lánykérés, ez lakodalom.
Talán nem fogalmaztam elég pontosan, amikor az útleírás kifejezést használtam, de a leírt események kikényszerítik a sebészi precizitást. Regényes útirajzot tervezgetek, amely egyben egy személyiség fejlődésének hű bemutatása. Legalábbis lovagkori értelemben, azaz nem lépek át bizonyos határokat erről az oldalról.
kerülőutakon
A másik oldalról viszont nincs pardon. Úgy értem, az arcvonal háttal áll nekem, nem rám figyel, nem vagyok a része. Ez okozza a fokozódó esélytelenséget, sterilitást, végeredményben: a hatástalan orvosságot. Mert mindent összevetve egy gyógyulás történetével küszködöm (az egyetlen igazán nagy témával), s ezért ragaszkodnom kell a szakszerűséghez. Azaz felfogható orvosi kézikönyvként, bár nem törekszem enciklopédikus tudás felhalmozására. Az orvoslás, a gyógyítás vezérfogalom, már csak azért is, mert legfőbb célom, hogy okulásul szolgáljon a hasonló cipőben járóknak. Vagyis: tankönyv; és mégis útikalauz, mert a tévúton járóknak kínál visszautat. Kerülni szeretném az intimitásokat, senkinek a személyisége nem áll utamban, s nincs magánélet, amely önmagában felcsigázná az érdeklődésemet. Távol áll tőlem a botrányhajhászás, az extremitások túlhangsúlyozása. Ráadásul, ez talán kiderült az előzőekből, korántsem fikció, nem ösztövér fantázia szüleménye, sokkalta inkább lábszagú kisrealizmus. Mert tényleg lakodalomra érkeztek, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is hivatalos voltam a szertartásra. Nem tudtam végül elmenni, mert más és nagyon fontos dolgom akadt, ami cseppet sem tartozik a tárgyhoz, bár érzek némi késztetést, hogy elmeséljem részletesen. Úgy állt a helyzet egyébként, hogy nem láttak volna szívesen. Tulajdonképpen nem is engem hívtak meg, hanem egy ismerősömet (róla elég annyit tudni, hogy a Humboldt menzáján a chili con carne-t „ohne fleisch” kérte, pedig nem vegetáriánus, egyszerűen kíváncsi volt egy, a hazájától oly sokban különböző ország válságreakcióira), de akkoriban ez törvényszerűen azzal járt, hogy én is megyek. Ezt mindenki tudta, így számoltak a meghívókat szétküldők is. Mindent összevetve igen jellemzőnek tartottam, hogy úgy nem hívtak meg, hogy lényegében meghívtak, nyilvánvalóan remélve, hogy nem megyek el. Én sem maradtam természetesen adósuk, mert bizonyos kerülőutakon biztosítottam őket, hogy nem megyek el, jóllehet feltett szándékom volt, hogy váratlanul mégis megjelenek (csak sajnos, közbe jött valami). Nagyon jellemzőnek találtam tehát – és ahogy megpróbáltam megfogalmazni, mit is jellemzett ez a többszörös mégis önmagába visszacsavarodó udvarias maszatolás, egyre nagyobb szabású dolgokra gondoltam – nagyon jellemzőnek találtam erre az országra, erre a kultúrára, erre a világra. (S ha belegondolok, hogy sodródik a világűrben egy űrszonda Jimmy Carter és Kurt Waldheim üzenetével, valamint Chuck Berry néhány felvételével, amelyeket ismeretlen civilizációk érdeklődő tagjainak szántak, tulajdonképpen az egész univerzumra.) Menekülni akartam a személyes felelősségvállalástól, mert alapvetően ez semmi másra nem volt jellemző, mint az életemre, amit makacs nagyképűséggel egyfajta túlfűtött, vagy inkább láztól bénult állapotnak gondoltam. Mindenesetre, ha nem másvalakivel kellett volna mennem, és ha éppen nem máshol vagyok, akkor sem kényszerülnék magyarázkodásra az események kapcsán. Ha nem szeretnék igazságtalannak tűnni önmagammal szemben, úgy fogalmaznék, hogy nem ezek a leírni szándékozott, inkább a megörökítésre távolról sem érdemes események alakultak volna másként, ha mégis elmegyek a lakodalomra. (Halaszthatatlan teendőim mégis elhalasztódnak.)
De nem érdemes ezt tovább magyarázni, mert már azzal, hogy hozzákezdtem, visszavonhatatlanul törlődnek mondatok a fejemből arról az előszószerű állapotról, amit jobb, ha mégis az életemnek nevezek, jóllehet nem több, mint ezeknek a törlődéseknek a dokumentálása. És így jönnek létre a legcsavarosabb maszatolások személyiségről, országról, kultúráról, világról.
Vegyük például ezt a Doszt nevűt, aki a kiterjedt rokonságban (az esküvői sokadalom genealógiájában) elfoglalta az őt megillető helyet, bár hosszas távottéte elbizonytalanította a hely szilárd körvonalait, A vőlegény és a menyasszony családjával is rokonságban állt: unokatestvér, másodunokatestvér, sógor, koma, keresztapa és keresztfiú, nagybácsi – számtalan tereptárgy felmerülhet egy ilyen elzárt végvidék egymásba kapaszkodó tájain. Ha beszélgetésekben felmerült a neve, tudták, kiről van szó, de csak kevesen ismerték igazán, A nevét szívesen emlegették, különösen, ha nem volt jelen, és annak rendje és módja szerint sűrűn összekeverték apjával, nagybátyjával, és más felmenőivel, akik ugyanazt a családnevet viselték. Évekkel később, amikor már saját jogon vettem részt a család életében, láttam távolról, hogyan történik mindez. Felületesen, de generációk tapasztalatával a csontokban. Teljesen világos tisztázatlan viszonyok között.
a tudás, hogy kém
A legtöbben pontos információkkal rendelkeztek arról, hogy mivel foglalkozik, de mindegyikük másképp tudta. Abban megegyezett a család összes ága, hogy van valami köze Amerikához. Egyesek szerint az Államokban él jelenleg is, mások szerint ott élt, megint mások úgy tudták, egyszer (volt, hol nem volt) nyert egy jutalomutat New Yorkba. Ez utóbbiak közül néhányan azt is sejtetni engedték, hogy nem kapott vízumot, így végül nem jutott ki az Újvilágba. Akik úgy tudták, az Államokban él, szinte kivétel nélkül a vőlegény családjába tartoztak, ők voltak a távolabbi rokonai, és szinte kizárólag fantáziátlan tisztviselők, szürke trafiktulajdonosok kerültek ki közülük. Szerintük Doszt romantikus hős, s mint ilyen, szabadságvágyuk végső kifejeződése. Megesküdtek rá, hogy Doszt banktisztviselő. Megint csak nagyon jellemző (mire is) az országra?, a korszakra?, a rokonokra?, hogy a banki alkalmazotti állás szabadsághősi romantikával telítődött, mint egy rosszul bekötött félvezető elektronokkal. Mások erre legyintettek, és a vágyott és félt emigránslétből máshogyan szabadították fel rokonukat. Ők állították, hogy a tengerészetnél, a NASA-nál, vagy kifejezetten az amerikai kormánynak dolgozik, és néhány középkorú férjes asszonyt megborzongatott a tudás, hogy kém. Doszt, ha a fülébe jutott ilyesféle pletyka, mosolygott, mert valószínűleg tőle származott mindegyik. Közelebbi rokonai, a lányos család, úgy tudták, hogy már hazaköltözött, de valóban élt kint egy rövid (vagy azért meglehetősen hosszú) ideig. Ők fitymálva emlegették, ha szóba jött (és ez elég sűrűn megtörtént), hogy utcai árusként kereste a kenyerét, strandon nyugágyakra vigyázott, koldult. Férfiak pár pohár pálinka után elárulták, hogy csempész, zsaroló, csaló, zsebtolvaj. A menyasszony kisírt szemmel válaszolta egy kérdésre, amit ő tudott: Doszt bácsi nőket futtatott. Amikor pár évvel az esküvő után, akaratomon kívül belekeveredtem az üzleti ügyeibe, és elvesztettem a megtakarított pénzemet, lakásomat és kis híján a családomat is, Doszt bizalmasan közölte, hogy minden igaz: Krasznojarszkban volt fényképész, de csak azért, mert tanult szakmájában nem tudott elhelyezkedni. Könyvelőre ugyanis éppen akkor nem mutatkozott igény arrafelé. Nemrégen felröppent a halálhíre, bár utána még többen látták (én beszéltem is vele telefonon). Egy vidéki lap, ki tudja, miért, nekrológot jelentetett meg ez alkalomból. Ebben érdekes módon azt írták, hogy sosem hagyta el hazáját, s közösségének köztiszteletben álló vezetője maradt haláláig. Elkötelezett harcosa volt az ideológiáknak, amelyekért a megfelelő időben a megfelelő helyen érdemesnek mutatkozott harcolni. S végül mintegy az erények megkoronázásaként megemlítették: sok áldozatot vállalt az egyszerű emberekért. Igaz, úgy tűnik, még a halála után is.
Ami azt illeti, mindig kivételnek számítottam abban, hogy nem szívesen beszéltem róla. Korábban, mert nem ismertem, később, mert ismertem. A legkellemetlenebb az egészben, hogy úgy látszott, mindenki szereti. Kizárólag mosolyogva beszéltek róla, a nők felkapták a fejüket, ha a nevét hallották, a férfiak elégedetten bólintottak. Pedig jót soha senkivel nem tett. Elegánsan, de mégiscsak lekezelően beszélt öreggel, fiatallal, férfival, nővel, és kizárólag részegen tudott kicsiholni magából némi érdeklődést mások iránt. Hidegfejű, számító, link tróger. Hajlamos vagyok elhinni, hogy a nekrológját maga írta, pusztán hogy megszabaduljon néhány hitelezőjétől.
A pinpongot asztalitenisznek mondta. Szinte mindig izzadt a tenyere. Az ujjain rázogatta a slusszkulcsát. Óriás nyulakat tartott a házában. Kedvenc dala a Beatles együttes Across the universe című száma volt. Szívesen szólított a keresztneveden, de mindig a teljes alakkal (István, János, György). Kedvelte a mellényeket.
Továbbra sem érzem túlzásnak a fenti események részletes leírását, különösen annak fényében, hogy a lakodalmon történteket teljes egészében kihúztam. Nem tudtam eldönteni, milyen részletességgel érdemes megírni, ezért több verzióban is elkészítettem. Végül kihagytam az utolsó szóig. A maga idejében úgyis mindenki megismeri a részleteket. A szövegrész kihúzásának pillanatában egyébként már egy egészen más téma foglalkoztatott. A Beatles együttes Across the universe című száma a The hungry-making roach albumon jelent meg, amelynek borítóján a zenekar tagjai egy repülőgép utasterében ülnek. John néz vissza a fotósra, a többiek a gép apró ablakain kémlelnek kifelé, nem túl nagy érdeklődéssel. Valahogy úgy, ahogy egy hosszú utazás harmadik és negyedik órájában próbál meg valami érdekességet találni a felhők örökké hófehér tetejében az aludni képtelen utas. Paul, George és Ringo arcán azonban halovány félelem is fészket rak, mintha éppen a felvétel pillanatában tűnne fel szemük előtt egy csodaszerű rémálom, vagy rémálomszerű csoda, ami nem került még lemezre, mert nem lehet megénekelni. Az egészből csak annyit akartam kihozni, hogy én vittem nekik ezt az albumot, Frednek és Frannak, több határon átcsempészve. S valószínűleg náluk hallotta először Doszt. Emlékszem arra a jeges kora estére, amikor a hóval borított utcájukon felcaplatva becsöngettem Franékhoz. Nehezen nyitottak ajtót, mintha szándékosan várakoztatnának.
Attól féltem, valami baja lesz a bakelitnek ebben a hidegben. Ha felnéztem az égre, kézzelfogható valóságnak tűnt, hogy ennek a lemeznek a hangjaira átszelem a világűrt.
Nem először ácsorogtam a házuk előtt. Vonzott ennek a minden porcikát megreccsentő nagy barátságnak az alaktalan, hatalmas kiterjedése. Fred és Fran egymás nadrágjában nőttek fel. Ráadásnak pedig itt volt Doszt, a rossz szellemük, akire mégis nem múló hűséggel gondoltak. Hűséggel az egykorvolt félreismert múlthoz. Csak belepillantottam ezekbe a viszonyokba, és megszédültem. Jó volt kívülállónak lenni, de azért elég közel hozzájuk. Nem tettem ennek érdekében semmit, semmi különöset, mégis egyre közelebb sodródtunk egymáshoz az évek múltával. Hoztam lemezt, konyakot, gyógyszert, könyvet, ruhát. Ezt mind kérték, nem kedveskedtem ajándékokkal. Szigorúan megrendeléseket teljesítettem, amikor felbattyogtam Franék utcáján, megálltam a nehéz kapu előtt, és visszaintettem a szomszédnak, aki mindig korábban dugta ki a fejét az ablakon, mint házigazdáim. Náluk laktam ilyenkor, s csak amikor végleg eldöntöttem, hogy időm nagyobb részét ebben az országban töltöm (minden korábbi tervemnek ellentmondva), béreltem lakást nem messze tőtük. Így lettem része én is a viszonyaiknak, de a szédüléstől azóta sem tudtam megszabadulni. Néha büszkén mutogattak, máskor elmagyarázták, mit kell mondanom, ha valaki kérdezne. És én megértettem elsőre mindent. Csak azon csodálkoztam, miért nem tudtam ezt eddig is.
egyensúlyban tartani
Még azelőtt, hogy Doszt kifosztott, de már azután, hogy Fredet és Frant, gyerekkori barátait tönkretette, hárman (leendő és egykorvolt áldozatai) együtt utaztunk egy nem sok jóval kecsegtető fellépésre a hegyekbe. A vonat olyan másnapos lendülettel emelkedett az éjszaka sötétjében egyre magasabbra, hogy az ablakon kinézve úgy érezhettük, a tiszta éjféli égbolton vágunk át. Ennél nagyobb biztonságban még sosem éreztem magam. Freddel mindig utazott a felesége is, az esküvőjük után nem távolodott el tőle egy métert sem. Azaz négyen zötykölődtünk a magashegyi vicinálison: Fran, Fred, Fred felesége és én. Jóval túl voltunk már a negyvenen, és az, hogy fellépéseket vállaltunk, mindannyiunk számára afféle mentőövnek kellett. Korábbi befulladt életünket próbáltuk így, a szó szoros értelmében aprópénzre váltani. Minden korábbi téveszménket és tévutunkat egybe vetve ez sikerült először teljes mértékben: az apró pénz. A végtelenül hosszúra nyúlt utazáson előkerült egy karmanagtábla. Térdünkre fektettük, úgy játszottunk, és észre sem vettük, hogy lábunk önkéntelen mozgása kiegyenlíti a vonat zötykölődéseit, fékezéseit. Ha néha összenevettünk egy-egy jobb lépés után, megéreztünk belőle valamit, mert ilyenkor tudatosan próbáltuk egyensúlyban tartani a táblát, és ettől természetesen kis híján leesett. Éppen négyen voltunk, és ez a legjobb felállás a karmanagjátékhoz, így a legizgalmasabb. Csak Fred, Fran és én voltunk tisztában teljes mértékben a szabályokkal, de Fred feleségének nem kellett sokat magyarázni, hiszen olyan játékról van szó, amit a hazájukban többé-kevésbé mindenki ismer, még az is, aki sosem játszott. A küzdelem különben nagyon élvezetes, de csak akkor, ha szívós érdeklődést mutatunk iránta, és nem ijedünk meg az első unalmasabb partiktól. Sosincs senki egyedül, azaz mindig számításba kell venni valaki más segítő szándékait, de nem lehet tudni, kiét. Ez (a tudás vagy nem tudás) tulajdonképpen nem befolyásolja a játék eredményét, persze a menetét igen. Rá lehet játszani egy-egy olyan helyzetre, amikor tudni véljük, ki van velünk, és arra is, ha azt sejtjük, ki van ellenünk. Sőt, ha biztosan tudjuk, ki nincs ellenünk, sokkal izgalmasabb szituációkat lehet teremteni, mint ha félünk, hogy nem tudjuk, ki van velünk. Ezek persze csak az alapesetek. Az is nagyon feldobja a játékot, ha van egy kezdő, tapasztalatlan játékos köztünk. Ő tudja a legnagyobb meglepetéseket produkálni. Különösen, ha nő, még inkább, ha szép nő. Egy feleség pedig minden várakozást felülmúl.
Ahogy mondani szokás: minden adott volt, hogy a hosszú vonatúton a térdünkre helyezett karmanagtáblán izgalmas partikkal szórakoztassuk magunkat. Egy súlyos problémával azonban nem számoltunk: egyikünk sem akart nyerni. Én voltam köztük az idegen, én tanultam meg legutoljára a nemzeti sportnak számító játékukat, mégis jobb voltam náluk. Ez az első lépések után rögtön megmutatkozott. Viszont sosem tudtam levetkőzni frusztrációmat, kisebbrendűségi érzésemet, a befurakodottak gátlásait és félelmeit. Ezért azt akartam, hogy ők nyerjenek, hogy szilárdan sérült identitásom fényesen igazolódjék, és ezzel kerüljek közelebb hozzájuk. Fran túlzottan udvarias volt ahhoz, hogy nyerjen, és nagylelkűségéhez az ostobaságig ragaszkodott. Az értetlenkedő emberiség számára megfogalmazott késő lovagkori üzenetnek hatott az élete. Egy szó mint száz: meg sem fordult a fejében, hogy ne veszítsen, persze csak egy gyönyörűségesen, egy szívszorítóan, egy könnyfakasztóan szép parti után. Fred imádta a feleségét, mint mindenki, aki viszonylag későn találja meg a nagy, az igazi szerelmet. Ráadásul véletlenül, különös segítségek sorozata révén ismerték meg egymást, úgy hogy neki alig volt köze hozzá. Azt, hogy megpróbál a felesége kezére játszani, már a meccs elején eleve bekalkuláltuk a taktikánkba (Fran és én). Fred feleségén látszott egyedül, hogy komoly kihívást jelent, s abban a pillanatban, hogy először dobott a kockával, nyilvánvaló lett, ha akarna, nyerhetne. De abban az időben a feleségeknek nem illett nyerni, semmi esetre sem az első meccsükön. És ő romantikus meggyőződésből ragaszkodott a jó feleség sztereotípiájához. Előzékenyen lépett rosszakat, olyan mozdulatokkal, mint aki éppen a vacsorához terít, és közben ennek megfelelő társalgási stílusban fecsegett. Ez akár megnyugtató is lehetett volna, viszont az idegeimre ment azzal, hogy állította, esik az eső. Nem esett. Nem tudom, mit akart, lehet, hogy egy régi tréfára próbálta emlékeztetni a társaságot. Nem ugrott be semmi. Semmi, ami esőhöz, és így négyünkhöz, hozzánk is köthető. Persze, nem érdemes ezt felfújni, nem zavart igazán, csak meglepett, és inkább a szándék, mint maga a tény. Nem érdemes mikroszkóppal nézni a megmászandó hegy tövét, helyesebb a térképet vizsgálni. Egyébként is, ha egészen pontosan fel akarom idézni azt az estét, Fred felesége számtalan megmagyarázhatatlan, vagy annak tűnő dolgot tett. Kezdve az ostoba eső-históriával. Aztán, talán mert rájött, hogy én vagyok az egyetlen igazán komoly ellenfele, és bár nem akart nyerni, azt sem szerette volna, hogy egy nála jobb győzedelmeskedjen, megpróbált felbosszantani. Arról beszélt, hogy botrányosan viselkedtem az esküvőjükön. Már éjfél előtt berúgtam, a vacsoráról maradt hússzeleteket dobáltam. A táncparkettre gyümölcshéjat és süteményeket hajigáltam, hogy elessenek a foxtrottozók. A többiek nem mutattak különösebb érdeklődést, mint a legtöbb éjszakai utas: van, aki szundít ilyenkor, van, aki elengedi a füle mellett a szavakat, van, aki figyel, de nincs ereje, hogy meg is értse, miről van szó. Fred végül mégis megszólalt, leginkább hogy elterelje figyelmét a rosszul forduló kockáról. Megint hatost dobott.
– Hagyd már! Ott sem volt. – Fred rám, és nem a feleségére nézett, mintha nem a szavai megerősítését várná, hanem azt figyelné, a játékra vagy a beszélgetésre összpontosítok inkább. Látva, hogy a táblát nézem, idegesen előrébb hajolt, szinte összekoccant a fejünk. Ez felkeltette Fran érdeklődését, mert természetesen téves következtetéseket vont le belőle, és miközben tovább adta a kockát, ő is rám emelte a tekintetét.
– Ez most komoly? – Persze, az ő esetében sem lehetett egyértelmű, hogy a lépésemre vagy Fred állítására gondol. Mindenesetre nekem kellett volna valamit válaszolnom, nagyjából úgy, mint aki a kedvenc vendéglőjében kényszeríti magát, hogy ne azt rendelje, amit mindig szokott, mert a lehetőségek kíméletlen megragadásának magasztos érzése egy étlap vizsgálatánál kezdődik. Én azonban mindig mindenhol ugyanazt eszem, ezért a szokottnál is borúsabb hangnemben válaszoltam.
– Maláriás roham gyötört. – Fred felesége felkacagott. Nevetése végigcsilingelt az éjféli couchette-eken, mint egy mindenre figyelő, mindenhol jelenlevő kalauz. Fran megint rám nézett, de ezúttal sokkal érdeklődőbben.
– Ne marháskodjatok! Ez most komoly? – Aztán gyors egymásutánban ijedten vagy idegesen végigmért mindannyiunkat. Nem válaszoltam, minden pillanatot kiélvezve elővettem egy gyógyszeres dobozt, és halálra vált arccal bevettem a piruláimat. Fred félrefordult.
– Miért van az, drága, frantasztikus Fran, hogy te sosem tudsz semmiről. Úgy értem, rettegsz tőle, hogy tudj valamit. Talán még azt is neveletlenségből fakadó túlzott magabiztosságnak tartod, ha történetesen szerda van, mikor szerda van.
– Péntek van. – Szólt közbe szárazon a felesége.
– Ja, igaz.
– Engem meg sem hívtatok. – Bújt sértődöttsége mögé Fran. Fred legyintett, a felesége viszont eltúlzott részvéttel megsimogatta a tábla szélén nyugvó kezét.
– Majd legközelebb.
Nem nevetett senki, pedig illett volna. Komoran bámultuk a táblát, és szomorúan vettük tudomásul, hogy egytől egyig reménytelenül jó helyzetben vagyunk.
– Miért nem veszel végre egy autót? – Megint rám nézett Fred. Mivel külföldi vagyok, sosem fogják rólam elhinni, hogy nincs pénzem (ezt már megszoktam), és azt is megértettem, itt senkit sem érdekel, hogy nem tudok vezetni. Mit tehetnék? Megint ugyanazt választottam az étlapról.
– Rendben, veszek egyet.
– Mintha már mondtad volna ezt.
– Mintha.
– Nem mintha, hanem mindig ugyanezt hajtogatod.
– Nem mindig ugyanezt. – Nézte gondterhelten a táblát Fred felesége, mert ha nem vigyáz, behozhatatlan előnyre tett volna szert. Nagyon okosan kellett lépnie, hogy hátrányba kerüljön, ráadásul úgy, hogy a többiek még ne vegyék észre. – Nem mindig ugyanezt.
– Igaz, a múltkor azt mondta, majd egyszer vesz egy autót.
– Az ugyanaz.
– Nem. A hangsúly máshol volt. Akkor úgy tett, mint aki…
– Ne kezdd el megint!
– Pedig csak úgy teszünk, te sem vagy kivétel, ebben a pillanatban sem, mintha tennénk valamit.
Egyszerre mondtuk vontatott, elnyújtott hangokkal.
– Nem az üres folyosót nézzük, hanem kísérletet teszünk, hogy elhitessük magunkkal: az üres folyosót nézzük. Kimegyünk a színpadra és eljátsszuk, hogy eljátszunk valamit. Nem, még csak ez sem. Elhitetjük magunkkal, hogy kimegyünk, hogy eljátsszuk, mintha eljátszanánk valamit.
Fred feleségének lépésétől Fran előtt váratlanul megnyílt az út. Ha csak az egyik kockával dob, a legkisebb dobásnál is az élre kerül. A szabályok értelmében viszont kérhetett két kockát. Ezzel csak a legkétségbeesettebb helyzetben érdemes próbálkozni, mert a dobás értékeitől függően több körből is kimaradhatunk. Fran alig leplezett örömmel dőlt hátra, amikor kiderült, a lehető legrosszabb számításai váltak valóra.
– Remélem, megint a hátsó szobákat kapjuk.
– Azokkal a szép, apró zöld függönyökkel.
– Gratulálok a szép reményeidhez. Mit kezdjünk egy emberrel, aki nem bírja elviselni a friss levegőt, a természetes fényt…
– Aludni szeretek. Főleg egy ilyen este után, és főleg a fellépés előtt. Az utcafronti szobákban pedig…
Rám került megint a sor, gyorsan és pontosan kellett kiszámolnom a többiek lépéseit. Szerettem volna visszautasíthatatlan adukkal a nő lába alól kihúzni a talajt, de biztos voltam benne, hogy kicsúszik a csapdákból. Fran is nehéz eset: okosabb mindenkinél, ha a saját veresége a tét. Fred viszont vagy nem ismerte föl, vagy nem hitte el felesége praktikáit. Mindenesetre gyanútlansága sok bajt okozhatott. Felesége dupla csavarral küldheti tovább nekem a ziccereket, amelyek elől aztán nem tudok elmenekülni. Úgy kellett átvennem a vezetést, hogy közvetlenül magam mögött tartsam őket, és majd a végén, mire észbe kapnak, már ne tudjanak mást tenni, csak leelőzni váratlanul megbénult bábumat.
– Milyen gyógyszereket szórtál magadba?
Örültem Fran kérdésének, mert erre mindenki felkapta a fejét, és a kiperdülő dobókockát kisujjammal észrevétlenül elfordíthattam.
– Néhány antidepresszáns, egy agyértágító és a szokásos fájdalomcsillapítóim.
– Ez most komoly? – kérdezte megint Fran, és úgy tettünk, mint akik nem veszik észre, hogy jobb térdét kicsit lejjebb engedte, így a tábla pont annyira dőlt meg, hogy a kocka legurult a földre. Hatost dobott volna, de így megint kimaradt egy körből.
– Mérget vehetsz rá! – Ezen mindenki röhögött, és ettől valamennyire oldódott a feszültség, amit a parti végjátéka szított elnyűtt agytekervényeinkben. De így is ölni tudtunk volna egy-egy különösen rossz lépésért.
– Te hol laktál korábban? – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha el akarná verni a váratlan jókedvet innét az éjszaka végéről.
– Az Ostrom liget mögött, a kis utcákban. – Erre felfigyeltem. Színes, nehezen záródó boltajtók, hátsóudvarok, megmagyarázhatatlanul napfényben fürdő lépcsőházak képei csiklandoztak meg, mint egy ostobácska dal. Tévedések, menekülések, kísértetek. Otthonosság úgy, hogy nem vagyok sosem otthon.
– Az már a Sebestyén-negyed?
– Nem. Pontosabban majdnem. A Hóhérszeg másik fele már az, én pedig…
– Doszt apja lakott ott. – Úgy szúrta közbe Fran vagy Fred, mint aki nem akarja igazán, hogy tudomást vegyenek a megjegyzéséről. De arról semmiképpen, hogy pont az ő szájából hangzott el.
– A Hóhérszegen?
– Nem, lejjebb.
– A templom alatt?
– Várjunk csak! Templom? Templom nincs ott.
– Lennie kell. Doszt is ott lakott, és sokat mesélt…
– Nincs.
– Ott kell lennie. Ha ereszkedsz le a dombon, az egyetlen utcán a belváros felé, éppen belefutsz. Azt mondta, mellette…
– A legközelebbi templom a Hóhérszeg másik oldalán, lent a völgyben van, és az már tényleg a Sebestyén-negyed.
– Furcsa, mindig azzal jött…
– Nem furcsa. De ez most mindegy is. A kis utcákban volt egy elveszett terecske. Észre sem lehetett venni, hogy tér.
– Ahol a bedugult szökőkutat javították évekig.
– Nem szökőkút…
– Szóval a kutat.
– És az megvan, hogy kivágták az eperfákat és a bendzsós…
– Engedje meg, hogy meghívjam egy nagy tál levegőre és egy pohár semmire!
– Hirtelen emelte fel a hangját, és szavait teátrális mozdulatokkal kísérte, mint aki idéz valakit, vagy felidéz egy valahol, valamikor sokszor elhangzott mondatot. Mint egy gyerek, aki felnőttet játszik. Vagy mint egy felnőtt, aki olyan gyereket utánoz, aki felnőttet játszik.
– Pontosan, ahogy mondod. – Válaszolta mosolyogva, mert kellemes emlékek idéződtek fel benne, bár nem hagyta, hogy számon kérhető eseményekké álljanak össze. Már nem kellett figyelnie, behozhatatlanul az utolsó helyen állt. – Tehát majdnem szomszédok voltunk.
– Kis túlzással.
– Egy egész kicsivel. – Elnevette magát, három vagy négy háztömbről volt szó, ha innen nézzük, ha onnan: a fél városról.