MIRE IDÁIG ÉRT
2012 augusztus
Esetleg mellékelve egy üres papírlapot magyarázatul
J. D. S.
Rendszerint a Ponte Sisto összefirkált kőkorlátjai között, a mindig síkos macskaköveken sétált át a folyó másik oldalára. A platánsor megnyugtatta a műemlékektől végsőkig irritált szemét, de a hídon és közvetlenül a part mellett, a Salustri összekevert nevével jelölt téren kikerülhetetlen, heverésző koldusokba ütközött. Visszafordult volna, ha az ellenkező irányban biztosan tud egy utat, ahol a tolakodó történelem és a tolakodó nyomor földi harmóniája nem fojtogatja ennyire kíméletlenül. Sajnos, nem ismert ilyen menekülő útvonalat. Mire idáig ért – egyrészt a folyón túlra testi valójában, másrészt a kétségbeeséshez gondolataiba mélyedve –, felderengett benne egy hétköznap reggel távoli hazájában, egy közepesen fejlett, nem túl nagy városban, ennek megfelelő technikai színvonalon álló lakásban, ahol kopott hűtője üresen állt, s kénytelen volt reggelire vacsoramaradékot, hideg körömpörköltet fogyasztani. Azaz meglegyintette a rosszullét fenyegető érzése, mint egy évődő, játékos pofon. A pékségek túl erős illatai (ezek a mindent átható, mindenhova befurakodó szagok) felkavarták gyönge gyomrát. Esett, mint télen szinte mindig, és így estefelé meleg tengeri szél kapott az arcába. Nem tudta megszokni, és ezért nem tudott igazán örülni ennek az éghajlatnak (mert a meglepetésekért is csak a második pillanatban, elszenvedésük után rajongunk – mondogatta mindenkinek, aki búbánatos ábrázata miatt kérdőre vonta). Unottan bandukolt a barátságos színekben omladozó házak csepergő ereszcsatornái alatt, és az utolsó pillanatban balra fordult, hogy elkerülje a Piazza Santa Maria in Trasteverét. Ez ugyan jó nagy kerülőt jelentett, de megkímélte számos keserves élménytől. Üresebb, közömbösebb késő délutánba sétált így a furcsán összekeveredett apró utcákon. Mindent elviselhetetlenné tudnak tenni az emberek, még azt is, ami igazán szép – ezzel mentegette magát az érthetetlen kitérő miatt. A Lungarettán, a San Gallicanón, és a Fratte di Trasteverén fordult vissza a helyes irányba. Innen már csak két sarok a San Calisto bár, amelyet szinte kizárólag lecsúszott félértelmiségiek, művészek, prostituáltak, és prostituáltak szerelmei látogattak, és amelynek ezenkívül legfőbb és eltagadhatatlan érdekessége, hogy már csak itt lehet hallani a környékbeliek érthetetlen, fura dialektusát, amely legkevésbé zavarta minden emberi nyelv közül. A szitáló esőbe tompa fénynyalábokat bontott a bár üvegportálján kiszivárgó belső világítás, s miként kint a tócsákból, úgy verődött vissza némi kísértő fény bent, az egymás fölé hajló arcokról.
Ha valahová, hát ide szeretett eljönni néha, na persze, nem a társaság, azaz állandó társai miatt, akikről nem volt ereje eldönteni, hogy ellenségei vagy barátai valójában. Azt remélte, ők is hasonlóképpen éreznek iránta, azaz nem éreznek semmit.
Nem emlékezett pontosan, hogyan ismerte meg őket. Egyikük sem tartotta magára nézve kötelező érvényűnek a formaságokat. Leültek, ha megérkeztek, beszéltek, ha volt mondanivalójuk. Valahogy belecsúsztak, beleitatódtak egymás életébe, amikor úgy adódott. Ezért nem tudták kapcsolatukat semmilyen eseményhez kötni, vagy megnevezni akár egyetlen említésre érdemes részletét. Egy asztalnál ültek, nem tudták miért, mióta, meddig.
angol nevelőnő modorában
Jordi Reyes spanyol filozófus (ő nevezte magát így, egyébként sportfogadásokból élt meglehetősen szerény körülmények között) ült az asztal fal felőli oldalán, a szemüvegét törölgette, és csak a fejével biccentett köszönésképpen, de, és ez is nagyon valószínű feltételezés volt, lehet, hogy csak közelebb hajolt a lencsékhez, ellenőrizni tisztaságukat. Mediterrán mivoltát meghazudtolva viktoriánus, angol nevelőnő modorában érintkezett az emberiséggel. Oldalvást, az ajtó felőli széken, az érkezőnek félig háttal Venya Harkov orosz emigráns szobrász hevert, mindig ugyanabban a pózban, mintha éppen lecsúszna a földre. Hanyagul megrázta a feléje nyújtott kezet, másik kezével pedig ledöntött egy pohárka pálinkát a torkán. Kitűnő ütemérzékkel rendelkezett, és szinte mindig legalább két dolgot csinált egyszerre.
– Uraim! – üdvözölte őket magyarul az új vendég, Csábi Ferenc utcai mutatványos, zenetörténész, gyakorló és gyakorlott éhezőművész. – Itt eszi magukat a fene ma este is!?
A másik kettő nem foglalkozott vele, megszokták, sőt, néha élvezték is ennek a semmihez sem hasonlítható idegen nyelvnek a hegyomlásszerű, barbár robaját.
Csábi ezt nem tudta, és remélte, hogy kifejezetten bosszantja őket, ezért társalgásuk során több ízben is anyanyelvére váltott, nem törődve azzal, hogy lehetetlenné teszi a megértést. Sört rendelt, és várta, mit tesznek a többiek.
Reyes magyarázott éppen olaszul, amit minden bizonnyal egyedül ő tartott a városban annak. Ez a sajátos, csak Reyesre jellemző nyelv a spanyol szavak olaszos kiejtéssel rontott alakjainak kavalkádja volt, mintha egy iskolázatlan olasz hangosan felolvasná a Don Quijotét eredeti nyelven. Annyi mindenesetre kiderült, hogy Harkovot oktatta kelet-európai, elsősorban orosz irodalomra. Venyát szemmel láthatóan nem érdekelte a téma. Az orosz irodalom számára már jó néhány éve egyetlen személyt jelentett: Misa Balunyint, akivel közös albérletben élt, és aki szép, hosszú és unalmas verseket írt arról, mennyire vágyódik Szentpétervárra, jóllehet meg sem fordult a fejében, hogy visszamenjen. Reyes viszont kínosan tájékozott volt a kérdésben, mint általában mindenben. Tudott egy kicsit oroszul, és viszonylag hibátlanul elmondta, bármennyit ivott is előtte, az „Ohota na volkov” című Viszockij-vers első versszakát. Záporoztak a nevek (és tényleg van ilyen eső késő ősszel, a tél elején, amikor a lezuhanó víz csak hideg sarat csinál, semmi mást). Tvardovszkij, Martinov, Szamojlov, Vinokurov. A füst elviselhetetlen sűrűségében már alig lehetett kivenni az asztal túloldalán ülő alakot, különösen azután, hogy Csábi is rágyújtott egy szivarra.
Szomorú volt, hogy nem ismeri ezeket a neveket, még akkor is, ha egy rejtélyes kolumbiai forradalmár életrajzírójaként (így tekintett magára azóta, hogy kitiltották az Accademia di Santa Cecilia kézirattárából, így zenetörténeti munkássága váratlan véget ért), ez nem is volt feltétlenül elvárható. Mégis bosszantotta, hogy ez a pökhendi spanyol kioktatja őket. Unalmat erőltetett az arcára, Reyes felé fújta a füstöt, és a kocsma további közönségét vizsgálgatta. Persze csak lopva és felületesen, mert nem tudott elképzelni kellemetlenebb helyzetet, mint amikor ilyen esetben összeakad a tekintete egy ismeretlenével. Ennyire nyilvánvalóan felnyársalódni egy szempár ólmos párájú sugarára: valóságos pornográfia.
Végre megszűnt az olasz hangzású spanyol szófolyam. Csábi most a feje fölé fújta a füstöt, és feltűnt a gomolygó, eloszló kékesszürke ködzuhatagon túl Reyes kecskeszakállas figurája, amint éppen pipára gyújt. Jobbján Harkov kis füzetébe rajzolgatott, nyilván emlékezetből, mert látni ő sem láthatott semmit. Harkov jóravaló alkoholista, ha van ennek a kifejezésnek értelme (megkülönböztető jelentése) egy kelet-európai emigráns esetében. Talán nem értette, de semmiképpen sem kedvelte kortársait. Klasszikus formákban gondolkodott. Képtelen volt felfogni, hogy lehet meg egy szobrász kalapács és véső nélkül. Néhány nappal korábban megverte egy kollégáját, mert az arról adott elő, hogy a szobrászat nagy távlatok és lehetőségek előtt áll: új, eddig nem létező tárgyakat, természeti formákat, gépeket, növényeket, emberi szerveket kell megalkotni. Át kell alakítani mindazt, amit eddig a formáról gondoltunk, ahogy eddig ezt láttuk. Harkov a hagyományos formák jegyében letépett bajuszt és véraláfutásos dudorokat ajándékozott a meglepett teoretikusnak. Reyes, talán ennek az incidensnek köszönhetően, kerülte a képzőművészeti témákat. De az irodalmat igazán a szívügyének tekintette, és mindenkit elrettentett hihetetlen műveltsége. Csábinak viszont meglehetősen rossz véleménye volt korának általános műveltség iránti szenvedélyéről. Elhatározta, hogy félbeszakítja a pipáját meggyújtó és újból beszélni kezdő spanyolt, csak még nem döntötte el, hogyan. Tulajdonképpen búcsúzni jött, másnap este elutazik – ez mindenesetre olyan téma, amelyet kénytelenek respektálni. Viszont túlontúl a saját személyére irányítaná a figyelmet, és ettől igaz indulattal undorodott. Úgy szeretett élni, mintha kitalálta volna valaki. Leginkább ő maga, ha ez lehetséges egyáltalán. Vagy még inkább, mintha egy nem túl forgalmas közlekedési csomópontban ácsorogna. Maga sem tudja, vár-e valakit, vagy csak képzeli. Elég ideje van, hogy megnézzen alaposan mindent és mindenkit, s ha úgy tűnik, a környező házakból röhögő szörnyfejek bámulják szánakozva, nem jön zavarba. Ácsorgása megszépíti a világot, a szörnyfejek megkövülnek, és épületdíszekké lesznek. Csábi (ő) kényelmesen ácsorog tovább. És mindezt nagyon komolyan gondolta, azaz nem tudott (képtelen volt) magáról beszélni. Akkor már jobb ötletnek tűnt zavarba hozni Reyest.
vagy talán katalán
– Drága Jordi, ne haragudj, hogy szavadba vágok, de szükségem volna a segítségedre. – Kis szünetet tartott, a pult felé fordult, mintha kérdésénél jelentősebb tény elragadta volna figyelmét pár röpke pillanatra, de folytatta. – Egy spanyol, vagy talán katalán költőről kérdezlek. A minap szóba került egy társaságban, és bevallom, én még sohasem hallottam róla. A neve azonban… A hangzása… nagyon, hmmm, magyaros.
– Hogy hívják? – kérdezte Reyes azon a hangon, ahogy kórházlátogatók érdeklődnek a beteg hogyléte felől.
– Francisco Xabi… – Amint kiejtette az abban a pillanatban kitalált nevet, máris megbánta, annyira ostobának tűnt. Nem szeretett viccelődni, de ha már megengedett magának néha egy-egy tréfát, adott arra, hogy csak ő maga nevessen rajta. Itt és most azonban fennállt a veszélye, hogy Reyes egy gúnyos mosoly, esetleg harsány kacagás kíséretében letolja a színről a túlontúl átlátszó felvetést. De ahogy sakknagymesterek is, váratlan sakkvakságban, ütésbe húzzák a nyertes parti végén a vezérüket, Reyesnek sem tűnt fel az olcsó tréfa. Mint aki néhány haszontalan morzsát söpör le a gallérjáról, szemrebbenés nélkül ugrott át a kérdésen. Pipáját szívogatta, és arról beszélt, hogyan lehet áthidalni az irodalmi közeledésben, közlekedésben akár több ezer kilométert, és hogy egy észt költőnek néha a legközelebbi szellemi rokonai Katalóniában vannak. Ez nem érdekelt senkit. Venya Harkovot olyannyira lefoglalta az anyaggal való küzdelem, szobrászként és emigránsként is, hogy gyakran hitte, nincs az emberben semmi szellemi. Minden lefelé húz, nehezedik, a kő a tökéletesség metaforája, és a cél a kárhozat. Reyesszel kapcsolatban mégsem voltak fenntartásai, szünet nélküli előadása bármiről, a sosem fogyó szóáradat szivárgó lávafolyamként vette körül őket. Egyszer meg is mintázta, de aztán félbehagyta a munkát. Kinek kell egy Jordi Reyes-szobor, amelyiken ráadásul csak Jordi Reyes nem látszik, mert mindent eltakar egy végtelen szóáradás lavinatömbje?
Csábi mindeközben mosolygott. Ez kifejezetten nehezére esett, mert arcizmait az ernyedt rosszkedvhez szoktatta. Egy idő után álla két oldalán fájdalmak jelentkeztek, de kitartott. Így jelezte, hogy ő nem feledkezett meg a kérdésről, és tisztában van vele, hogy Reyes érdektelen okfejtése mögött mi rejtőzik. Jobb kezét az asztal lapjának szélén nyugtatta úgy, hogy hüvelykujja már az asztallap alá ért. Apró ráncokkal teleírt vékony ujjait éppen megvilágította a füstös félhomályban alig derengő, csak szimbolikus, a bár nyitvatartását jelző lámpa. Persze közelebb állna az igazsághoz, ha azt mondanánk, Csábi beletette a kezét abba a fénynyalábba, ami véletlenül, és még inkább érthetetlenül utat tört magának a kipárolgások és füstök bevehetetlennek tetsző falán az asztalukig. A megfáradt fényben vakítóan fehér volt a bőre, mint a frissen leesett hó, és hosszú árnyékot vetett az asztal Harkov felé eső részére. Egyenes háttal ült, olyan pózban, mint aki nem tudja eldönteni, kocsmában vagy biedermeier szalonban vár arra, hogy kiderüljön, tulajdonképpen ő az est hőse. Ekkor megszólalt másodszor is, ezúttal magyarul.
– Don Reyes, ha ilyen lassan kortyolgatja a kávéját, még azt a maradék szimpátiámat is elveszti, amit eddig megőrzött. Olyan most, mint egy sarokba tolt vulkánfíber bőrönd, szomorú alicantei délutánokon. – Arra azonban már nem volt módja, hogy megmagyarázza, hogyan is érti ezt, mert Reyes közbevágott.
– A nagy újítók közé tartozott a háború előtt, ha jól emlékszem. Van egy-két jobban sikerült munkája, de összességében nem jelentős. És legfőképpen: nincs benne semmi magyar.
nem túl jelentős költő
Csábi elégedetten dőlt hátra, elengedte arcáról a kényszeredett mosolyt, és halkan, hosszasan káromkodott, mint mindig, ha különösen kellemes élményben volt része. Az az ember, aki nem szereti, ha nem tud valamit, bármire képes. A szellemi hiúság ocsmány bűn, bár ebben az esetben felettébb produktív. Teremtettek egy költőt röpke fél óra alatt, életműve ugyan nincs, és elveszett a magyar irodalom számára is, de azért ne becsüljük alá, hiszen hány nem túl jelentős költőről (akiknek azért volt egy-két jobb munkájuk) nem őrzött meg az irodalomtörténet még ennyi információt (a nevüket) sem. De a legizgalmasabb ebben az volt, hogy mindezt Reyesnek éppúgy tudnia kellett, mint neki. Néhány percig szótlanul méregették egymást, majd Csábi felállt, és kiment a mosdóba.
Sorba kellett állni a reménytelenül összefirkált ajtó előtt, és ettől rögvest elillant az elégedettsége. A sorban állást a legmegalázóbb demokratikus törvényszerűségnek tartotta, és mint ilyet kivédhetetlennek. Tudta, nem úszhatja meg (olyan országból származott, ahol ez köztapasztalat), de nem bírt kibékülni ezzel sem. Pár lépés választotta el az asztaltól, de szinte egy másik (szubtrópusiból trópusi) éghajlat alá ért: a terem közepén még fojtogató, száraz dohányfüst marta arcbőrét, itt a terem sarkában ragadós, vizelet- és fertőtlenítőszagú nedvesség tapadt rá, és ha az üvegportál melletti székén ülve félhomályosnak tűnt a helyiség, a vécé környékének elhagyott tárnára emlékeztető éjszakai sötétjéből nézve szinte nagyvilági, pazarló ragyogásban úszott a terem közepe. Méregdrága bundába csavart középkorú nő lépett ki sírva a vécéből, minden mozdulatára ékszerek csillantak meg teste különböző pontjain. Csábinak volt ugyan érzéke a tragikumra, és végeredményben érdekelték az emberek, de nem szívesen vett tudomást személyes tragédiákról, ezért az összetört, támolygó nőt félretolta útjából, és magára zárta az ajtót.
A magány, az ember szent joga az egyedülléthez jobbára csak így adatik meg – erre gondolt éppen, amikor megakadt a tekintete egy csatorna vagy szellőzőjárat öntöttvas fedelén. Unottan, szinte tudomást sem véve róla hangosan kiolvasta a kidomborodó betűket: s, p, q, r. Sono pazzi questi romani. Búcsúzásnak ennyi éppen elég lett volna, de a földön szétszórt apró tárgyakat vett észre. Zsebből, táskából hullottak ki, de az is lehet, valaki szándékosan dobta el. A tulajdonos vagy egy tolvaj szabadult meg a számára értéktelen kacatoktól? Ez ott, abban a vánszorgó pillanatban tökéletesen mindegy volt. Csábi számára azonban ez a nagy „mindegy” tette érdekessé a világ dolgait. Lehajolt, először egy fényképet vett fel. Fiatal nő állt magas házak között, hátlapján semmi más, csak a dátum: 1983. június 17. Aztán egy amerikai útlevelet emelt fel: az első oldal lepecsételt fényképére nézett. Hiába volt egyértelmű, hogy ugyanarról az emberről van szó, Csábi megpróbált úgy gondolni rájuk, mint két különböző személyre. Aztán elszégyellte magát, hogy ilyesmin gondolkozik, ahelyett, hogy felháborodna, amiért megzavarták nehezen elért magányát. Francisco Xabi megteremtőjeként magasztosabb gondolatokon is járhatna az esze. Ha mást nem is, a Grande Enciclopedia Catalana 23. kötetének (Xa–Xi) egyik fontos címszavát megfogalmazhatná fejben. (Francisco Jacint Xabi de Torre. (Torredembarra, 1907–) Költő, író. A jezsuitáknál végezte a középiskolát, majd a Barcelonai Egyetemen tanult tovább, de tanulmányait félbeszakította. A katalán irodalmi megújulás egyik vezéralakja. Formai megoldásai ugyan sok vitát kavartak, de mindvégig a nemzeti irodalom zászlaja alatt képzelte az új, európai irányzatok átvételét. F. Pessoával levelezett, később eltávolodtak egymástól, ezért személyes találkozó sohasem jött létre. Folyóiratokban publikált, első kötetét csak későn, 1946-ban jelentették meg (F. X. hihetetlen utazása és hazatalálása, 1927., megj.:1946.), ezután sorra kinyomtatták a polgárháború előtt írt jelentős műveit (Kétkedés virágai, 1929., megj:1948., A másik szoba, 1930., megj.: 1949., Eltűnt tenger, 1931., megj.: 1951.). A polgárháború alatt vidéki birtokán élt, különösebb szerepet nem vállalt. A köztársaság bukásával költészete elkomorult, metafizikai spekulációkba menekült. (A létige tagadása, avagy Don Santorino lelkének elrablása, 1937., megj.: 1957.) A háború után utolsó alkotói korszakát egy nagyeposz megírásának szentelte, amelyben J. Joyce eredményeinek felhasználásával a modern katalán/ spanyol életet akarta megjeleníteni (Sancho Panza törvénytelen gyermekei, 1946–1959.). Műve befejezetlen maradt, kiadását megtiltotta, ugyanakkor a monumentális regénytorzót hozzáférhetővé tette. Bárki elolvashatja, aki elzarándokol szülővárosa könyvtárába, ahol a kézirat egy példányát letétbe helyezte. Miután 1959-ben adott utolsó interjújában befejezhetetlennek nevezte regényét, felhagyott az írással. Azóta visszavonultan él, és szinte semmilyen kapcsolatot nem tart fenn a külvilággal. Xabi mindvégig a lét…) A fojtogatóan szűk helyiségből kilépve, ami a megtagadhatatlan testi kontaktus egyetemességét hirdette, Csábi vetett egy pillantást társai felé.
megöregedett Venus
A középkorú, túlékszerezett nő állt az asztaluk mellett, de ügyet sem vetett rájuk. Az üvegportál visszatükröződésében nézte feldagadt, kisírt arcát. Úgy tűnt, talán rendbe akarja hozni magát, kevés púdert, rúzst ken a megfelelő helyekre, hogy a látszatok látszata fenntartható legyen még pár életmentő pillanatig. A pár életmentő pillanat azonban elpergett, és ez a vécéből előlépő, megöregedett Venus továbbra sem mozdult. Dermedten nézte magát, mint egy jelenést, mintha éppen összetalálkozott volna valakivel, aki ismerős, de nem tudja pontosan hová tenni. A nevét keresgéli szétomlott tudatában, de folyvást egy lakcím jut eszébe, amiről viszont nem tudja, ki lakik ott, amiről eszébe jut egy arc, amelyiknek nem tudja a nevét, és így tovább. Az üvegportál másik oldalán környékbeli vénasszonyok ültek a bár előtt, kíváncsian tekintgettek befelé, és boszorkányossá gyötrődött, ráncos arcukba belemosódott az üvegen lebegő női alak.
Csábi megfelelőnek találta a pillanatot a távozásra. A fizetés kellemetlen procedúráját pénztelen barátaira hagyta, kilépett az utcára, s a hűvös éjszakában sietősen haladva annak a dalnak az együgyű dallamát fütyörészte, amelyet a San Calisto bár ajtajában utoljára hallott.