MINDEN PONT ÚGY VAN
2009 április
Végig a Kegyesrendiek utcáján. Nem állni meg egy pillanatra sem! Nem mintha bármi is megállásra kényszerítene, mert végig, végig az egész utcán nincs semmi, de ezen a napon még fontosabb, hogy mindent pontosan elhatározzak. Épületek mindkét oldalon, egyikben sem laknak: irodaépület, parkolóház, és valami ismeretlen intézmény hátsó traktusa, hosszú vakablaksorral. Senki sincs az utcán, és semmi sem vonja magára az ember figyelmét. Tökéletesen egyedül mehetek végig, egészen végig a Kegyesrendiek utcáján, amíg éles kanyarral jobbra fordul, és elveszti a nevét, el a kihalt, néptelen, és ma reggel napfényes mivoltát. Mégis megállok, a nap felé fordulok, becsukom a szemem, így állok pár percig. Várom, hogy ne történjen semmi. Kinyitom a szemem, az ereszcsatornák közé zárt égen madarak szállnak. Pontosabban ide, a ház tetejére ereszkednek le. Megfordulok, megyek tovább, végig a Kegyesrendiek utcáján, addig a pontig, ahol éles kanyarral jobbra fordul. Itt megállok, éppen pirosra vált a lámpa. Autók húznak el mellettem, az egyik, egy fekete Golf mégis lelassít, kilép belőle egy fiú, és a járdán parkírozó autóhoz lép, betöri az első ablakát, és kikap belőle egy táskát. Fut. Utoléri a Golfot, amelyik kicsit előrébb gurult, beszáll, elszelelnek. Abban a pillanatban, amikor már semmi értelme, idősebb férfi rohan ki a szemközti házból. Szomorúan nézi az autóját, fut a tolvajok után, de annyira reménytelen, hogy pár lépés után abbahagyja. Mindezt közelről látom, az út túlsó oldalán állok, és bármennyire nem szeretném pont most, pont ezt látni, végigkövetem az eseményeket, aztán újra zöldre vált a lámpa, így hát átmegyek az úton, és még közelebb kerülök az autóhoz, a tulajdonosához. Kicsit félre is kell húzódnia a szánalmas arcot vágó férfinak, hogy elférjek mellette. Arra fordulok, amerre ő néz, azaz jobbra, továbbra is menetirányban, és majdnem abba a házba megyek be, ahonnét ő kijött, de mégsem, mert már messziről látom, hogy én a szomszédba megyek, pont egy kapuval odébb. A férfi most engem néz tanácstalanul, hatalmas verejtékcseppeket töröl le a homlokáról, engem néz, mintha engem is kiraboltak volna, vagy én is a rablók közé tartoznék.
Elhaladok a kukák és a levélszekrények sora előtt, és nem a lift, hanem a lépcsőház felé fordulok. Jobb kezemmel fogom a hűvös korlátot, úgy kapaszkodom egyre feljebb, emeletről emeletre. A harmadikon golyónyomok a falon. Itt a lépcsőházban, a belső falon. Fordulok tovább, de ekkor elém lép B-né, a negyedikről. Nem ismer meg, sose látott. Ijedten néz rám, talán nem hallotta, hogy itt vagyok. Ki akar kerülni, de megfogom a karját. Egészen pontosan a jobb csuklóját, kicsit följebb, mint ahol a szatyor füle feszül a kezére. Kérem, ne menjen el, magát keresem. De uram, soha életemben nem láttam. Tudom, tudom, tudom, de meg kell hallgasson, az előbb raboltak ki egy autót a ház előtt, és ki tudja, miféle szörnyűségek történhetnek ma még ebben a házban. Meg kell hallgatnia. A nő még ijedtebben néz, tudja, biztos benne, bolonddal van dolga. Fél, de uralkodik magán, nehogy tényleg nagyobb baj legyen. Miről van szó, kérem. Nézze, asszonyom, egyenesen a pályaudvarról jövök, most érkeztem, hosszú út van mögöttem, és nem haza mentem, hanem ide jöttem magához, ide vezetett az első utam, mert csak ön segíthet rajtam, B-né, aki egy irodaház segédalkalmazottja idestova húsz éve, nem is sejtette, hogy tudna valakin segíteni. Tett egy bizonytalan mozdulatot, ami arra utalt, hogy mégiscsak el akar menekülni, de nem engedtem. Egész éjszaka utaztam, asszonyom, egész éjszaka, és én egyáltalán nem tudok aludni vonaton. Hiába is próbáltam, nem ment. Aztán hajnalban mégis elaludtam, vagy inkább elájultam, nem alvás volt az. És amilyen hányatott volt a kábán töltött éjszaka, olyan kellemetlen az álom. Azt álmodtam, hogy vonaton utazom, hogy éjszaka van, és elalszom a sötét fülkében, ahol rajtam kívül csak egy ismeretlen férfi van, szót sem szól az egész út alatt. Zenét hallgat ilyen kicsi magnón, aminek a hangszóróit az ember a fülébe dugja. Vastag könyvet olvas, olyat, amit nem szoktak vonaton olvasni. Életmechanika, ez volt a címe. És ahogy olvasta, egyszer sem nézett föl a könyvből, nem érdekelte, hogy alszom-e vagy ébren vagyok. És akkor bejött a kalauz, elkérte az ismeretlen férfi jegyét, kezelte, majd visszaadta neki, de engem nem ébresztett fel, hogy én is adjam oda a jegyemet, hanem erélyes mozdulattal itt, ahol a zakómat nem tudom összegombolni, a mellcsont alatt belenyúlt a testembe és kiemelt valamit, valamit, ami az enyém, aztán nyugodtan kilépett a fülkéből és elment. Képzelheti, milyen rosszul aludtam. És az álmomnak itt még nem volt vége, mert az a férfi, aki szemben ült velem, ezután már nem olvasott, hanem engem nézett, de pont ugyanúgy, mint ahogy a könyvet nézte, amikor olvasott, mintha én lennék az Életmechanika című vastag könyv, de nem én voltam. Így nézett az egész hátra lévő úton, aztán mielőtt befutottunk a főpályaudvarra, felébresztett, mert még mindig aludtam, és azt mondta, ne ijedjek meg, a kalauz kivett belőlem valamit, azért érzem ilyen furcsán magamat, de nincs nagyobb baj. Ha vissza akarom kapni, menjek a kalauz után, keressem meg, nem tarthatja magánál, nincs hozzá joga. Én erre felugrottam, és rohantam megkeresni a kalauzt, de sehol sem találtam, és akkor azt mondták a kollégái, hogy jöjjek ide, ebbe a házba, itt keressem B-t, a kalauzt, ha ő nincs otthon, akkor a feleségét, majd az visszaadja, amit kivett belőlem a férje. Hát itt tartottam álmomban, amikor felébredtem, és bár még nem érkeztünk meg a főpályaudvarra, nagyon rosszkedvűen, idegesen összepakoltam a holmimat, és kiálltam a folyosóra, alig vártam, hogy megérkezzünk, és eljöjjek ide önhöz, ahogy azt szépen megálmodtam. B-né sápadt volt, az ajkát harapdálta, miközben beszéltem, aztán, amikor már hallgattam, és újra csend volt a visszhangos lépcsőházban, lassan kihúzta a kezét a szorításomból, és halkan, suttogva, a vastag piros rúzs mögött rejtőzködő szájával arra kért, várjam meg itt, mindjárt visszajön. Azt mondta, azt hiszi, tud rajtam segíteni. Azzal megfordult, és visszament a negyedikre. Láttam a szolíd, szürkészöld kabátjának a hátát, középen varrás vonala, ahogy imbolyogva távolodik, emelkedik felfelé a lépcsőházban, fel a legfelső, negyedik emeletre. Jól lehetett hallani ebben a halott, hideg csöndben, hogy becsukja maga mögött az ajtót, gondosan kulcsra zárja, és beakasztja a biztonsági zárat.
Egy óra múlva elgémberedtek a korlátra fonódott ujjaim, újabb óra múlva heves vizelési inger jött rám, nem baj, sokáig vissza tudom tartani. Dél körül odajött hozzám egy ember, és azt kérdezte, mit keresek itt. Nem tudtam neki válaszolni, hát csendben maradtam. Elment. De nemsokára visszajött, és azt mondta, menjek innét, mert útban leszek, hozzák föl a pianínót. Ekkor sem válaszoltam, és szilárdan elhatároztam, hogy nem mozdulok a helyemről, mert csak ez az egyetlen módja, hogy megőrizzem a lehetőségét – hogy minek is? És tényleg útban voltam. Akárhogyan próbálták, nem tudtak befordulni tőlem a pianínóval. Hangosan, hosszan káromkodtak. Az édesanyámat emlegették, meg az én tehetetlenségemet. Hát igen. Végül az egyik odajött hozzám és arrébb lökött, és nem föl, a negyedik felé, hanem le, a második felé, ahol a többiek álltak a pianínóval. Ráestem a lezárt klaviatúrára, az erős ütéstől így is megszólalt néhány tompa hang. Na, most már tényleg elég volt. Ezt az a férfi mondta, aki először jött hozzám, és ő is meglökött, és ő is lefelé lökött, a második felé, majdnem elestem, majdnem lebukfenceztem a lépcsőkön, de sikerült megkapaszkodnom a korlátban, így csak térdre estem, de az is eléggé fájt. Felálltam, leszaladtam a földszintre, kiléptem az utcára. A kapu mellett az a férfi ácsorgott, akinek kirabolták az autóját, rám nézett, nagyot fújt, mint akivel végre aznap először valami jó, de legalábbis nem kifejezetten rossz történik. Na, végre, magát keresem, maga látott mindent. El kell jönnie velem tanúskodni. Bólintottam, és elindultunk együtt a rendőrségre, csak háromsaroknyira van innét, ismerem jól a környéket, minden pont úgy van, ahogy megálmodtam. Nincs szerencsém, minden úgy van, ahogy megálmodtam.