MIÉRT?

(Egy megválaszolhatatlan kérdés előzményei)

Két karjára támaszkodva felhúzta magát a medence szélére, rám nézett, elmosolyodott, és azt suttogta: szeretlek. Nem tudta sokáig tartani magát – a karja még nem erősödött meg – ezért visszacsúszott a medencébe, amely­nek oldalát eleve úgy képezték ki, hogy ne lehessen elhagyni. A csúszás után el­merült a vízben, majd amikor újra előbukkant, a saját nyelvén be­szélt. A hanghordozásából nem tudtam következtetni semmire. Méltatlan­kodott vagy enni kért? Vagy azt ismételgette, amit az imént mondott? Gya­nakodni kezdtem. Nem beszéli a nyelvünket, ki tudja, mit akart közölni. Le­het, hogy csak a törülközőjét kérte, és összekeverte a szavakat. Hallgattam még kicsit izgatottnak tűnő, de egyre halkuló hangját, aztán kihátráltam a te­remből. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, talán nem vette észre senki, hogy itt jártam.

kicsit elesett
Nagyon ritkán alakult úgy, hogy összefutottunk, két szót sem váltottunk köz­ben. Én persze tudtam jól, kicsoda ő, de körülötte annyian forgolódtak, mindenféle fontos ember, orvosok, tudósok, hogy engem nyilván észre sem vett. Mostanában, hogy nem kellett állandó felügyelet alatt tartani, több al­kalom kínálkozott, de persze nem engedhettem meg magamnak, hogy tola­kodó legyek. A folyosó végéről néztem, ahogy megerősödve egyre tovább tart­ja magát a medence szélén. Szép volt, és kicsit elesett is, mint mindegyik ebben az állapotában. Az orvosok bizakodtak. Nemsokára jöhetnek a komo­lyabb beavatkozások. Az átállás első nagy próbatételén túl volt, lassan hozzászokott a vízen kívüli élethez.

Ha tehetem, sem mertem volna megkérdezni, ráadásul alig pár szót is­mert nyelvünkön, így nem is lett volna értelme, de furdalt a kíváncsiság: miért van itt nálunk. Hogy került ide? Érdekeltek az indokai, a szempontjai. Jobb híján azt reméltem, ha mélyen és sokáig a szemébe nézek, megértek va­lamit. De sajnos, nem adódott megfelelő alkalom. Miután kiemelték a me­den­céből, hosszabb ideig nem is láttam. Legközelebb a pikkelytelenítés alatt kerültem olyan közel hozzá, hogy alaposabban megfigyelhettem. A ha­tal­mas műszer eltakarta a testét, csak a feje látszott ki a boltozatos vászonborítás alól. Tekintete riadt volt, és a műtét egész ideje alatt egyetlen pont­ra szegeződött. A poroltó készülékre, mindjárt az ajtó mellett. Mintha élő em­bert nem akarna közben látni. Pedig ekkor lépett át arra az oldalra, ahol mi állunk. Innen már nem volt visszaút. Rezzenéstelen, kemény arccal tűrte a hosszú műtét legnehezebb pillanatait, csak akkor enyhült meg, amikor az orvosok fáradtan, de elégedetten hátraléptek. Lágyak, nyugodtak lettek a vo­ná­sai. Előrébb húzódtam, hátha észrevesz, de nem nézett rám, igaz, más­ra sem, csak mosolygott maga elé. Kicsit unottan, mintha kifejezetten a mi kedvünkért lenne kedves. Nem udvariasságból, hanem mert látja rajtunk, hogy ez megnyugtató, és így jobban tetszik nekünk.

Amikor leemelték róla a gépet, feltárult pikkelytelen testének minden dom­borulata. Szégyenérzet még nem alakult ki benne, én annál inkább za­varban voltam. Engem jelöltek ki az utókezelések irányítására, így egészen kö­zel kerülhettem hozzá. A várva várt méz, mandula- és vaníliaillatok helyett bőrének még csípős fertőtlenítő- és orvosságszaga volt. Félóránként átkentük különféle növényi olajokkal és vakargattuk róla az apróbb pikkelyeket. Ez ment egy héten keresztül, és szerdára már nem éreztem a közelségét varázslatosnak. Végre eljött a következő hétfő, amikor átadhattuk a sebészetnek.

sallangmentesen
A hát­uszony-eltávolításnak is lehetnek kockázatai, de nagy baj ilyenkor már ritkán következik be. Ráadásul igazán jó orvost szereztünk. Irina Gegenwild Halstaff bulgár-dán származású, messze földön híres specialista jött el hozzánk. Gyanútlan szemlélő inkább hentesnek gondolhatta, de nagy, párnás ke­zét varázslatos ügyességgel használta. Mondhatni, sallangmentesen dolgozott, asszisztériát sem kért, öt-hat gyors vágással meg is volt az egész. A je­lenlévő többi orvos a gyors műtét végén önkéntelenül is megtapsolta. Irina hátra sem fordult, letisztogatta a sérült bőrfelületet.

Pár nappal később felkelhetett, megtette első lépéseit, de mintha kény­sze­resen, egyfolytában nevetett. Egyszer séta közben váratlanul mellé lép­tem és a fülébe suttogtam: szeretlek. Hatalmasat kacagott, számtalan apró, ezüst harangocska szólalt meg valahol a szája körül. Nevettem én is. Más­nap megfogtam a kezét, a szemébe néztem, és azt mondtam: olajoshordó. Ka­cagott megint, most mintha az ezerfelé ugrándozó hajfürtjei is visszhan­gozták volna a mennyei csilingelést. El voltam bűvölve. Később szomorúan közöltem vele, hogy meghaltam, és már oszlásnak is indultam, majd gondo­san kiválasztott időpontokban a terített betli, a lábgomba és a torokvérzés ki­fejezéseket használtam. Mindannyiszor gyönyörűen nevetett. Úgy tűnt, egye­lőre csak olyasmit lehet vele közölni, bárhogyan is fejezze ki magát az ember, aminek örül. Minden megcsiklandozta. Talán felelőtlenség ilyen fokú és kontraszttalan boldogságnak kitenni. Milyen világból jöhet, ahonnét nem hozott semmilyen kellemetlen tapasztalatot? Hogyan boldogul a miénkben? Mit gondol például rólam?

Én kísértem ki a kapuig. Könnyű nyári ruhában volt, ahogy kilépett az utcára, a délutáni napsütés fénynyalábjai körbesimogatták a testét, és az áttetsző anya­gon megmutatkoztak kerekded formái. A gyors gyógyulással együtt felszedett pár kilót. Ha nem is feltűnően, de kihízta a ruháit, és látszott, hogy a bal lábán félre fogja taposni a körömcipőjét. A hátán egyre terjedelmesebb szívalakban átizzadta virágmintás ruháját. Mindezzel együtt nagyon szép volt, és nagyon sajnáltam. Tudtam (mert mindig ez történt), hogy egyszer majd visszajön. Holnap, holnapután, vagy csak évek múlva. Felrepedezett, le­foszló bőrrel, fuldokolva, elolvadó csontozattal, vakon könyörög, hogy se­gít­sünk rajta, és akkor ő is éppannyira sajnálja majd, mint én most, hogy nem maradt az a gyönyörű, ezüstösen fickándozó, nem a mi világunkra való sellő, aki egészen mostanáig volt. És akkor ő is azon fog gondolkozni, amin én. Megpróbál emlékezni, miért is jött ide, miért is akarta közöttünk leélni az életét.

kép | Hórusz Archívum