LAGÚNA

A velencei nagy történeti-etimológiai szótár összeállításakor, amelyet a venetói Accademia del Deserto tudománytörténeti osztálya kezdeményezett, a lagúna szó értelmezése váratlan nehézségekbe ütközött. Ismerték a szót, néhány közmondásban, népies fordulatban szerepelt, de nem tudták, pontosan mit jelent. A kötetet már tördelni kellett volna, a szócikk azonban nem volt kész. A három legkiválóbb filológus: Pienvasca, Maroso és Bongoccia válságtanácskozásra ült össze az intézmény eldugott termében. Nemcsak ezzel a szócikkel bajmolódtak, a már lezárt kérdéseket is újra elővették. Félő volt, hogy többet ártanak, mint használnak az ügynek. Végül abban maradtak, másnap reggel folytatják a megbeszélést, és bármi történjék, délben átadják a kéziratot a tördelőnek.

Vita közben rájuk esteledett, morogva váltak el, elsőként Cesare Bongoccia indult haza. Átsétált a gránittal burkolt Canal Grandén, elégedetten pillantott a Rialto felé. Minden alkalommal eszébe jutott, hogy a különös építmény rendeltetését ő tisztázta megnyugtatóan. Sokat segített ebben a felirat, amit egy ősi söröskupakon fedezett fel, így bizonyíthatta az építmény ipari jellegét. Az üvegművességhez kapcsolódó szellőzőpadlást aztán máshol is azonosították.

macskaléptű idegen

Előbb be akart térni a sikátorokba, de meggondolta magát és visszafordult a Canal Grandéra. A megkopott díszkövezeten sétált a Santa Maria della Salute felé. Még nem látta a templom kupoláját, a széles sétány kanyarulata eltakarta, amikor súlyos kéz nehezedett a vállára. Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy nem vette észre, amikor mellé lépett az idős, tagbaszakadt férfi. Pedig a tágas Canal Grandén a léptek messze visszhangoznak. A macskaléptű idegen nem sokat teketóriázott, egyik kezével a vállát markolta vaskapocsként, másikkal a karját ragadta meg. Bongoccia úgy érezte, lerázhatatlan béklyóba került. Az ismeretlen azonban váratlanul elnevette magát.

– Cesare, az egyetem óta követlek, úgy mész, mint egy holdkóros. Egyszer még bajba kerülsz.

Bongoccia megfordult, felismerte Baratrót, nagynénje egykori férjét, borostásan, elegáns, ám kopott felöltőben, elszántabban, mint valaha.

A Negyven rablóba ültek be, át kellett vágni az egész városon, de Baratro ragaszkodott hozzá, és ahhoz is, hogy egyenek valamit. Fenyőmagos, hagymás szárított húst rendelt. Bongoccia megelégedett volna egy pohár vízzel, de már nem ő döntött, mi legyen, és egyébként is belátta, a szárított húshoz bor dukál. Amikor a második palackot is megrendelték, megeredt Ambrogio (Baratro nyerte a keresztségben ezt a nevet a tudós szent tiszteletére) nyelve.

– Ide figyelj, drága Cesare, az igazat megvallva nem az egyetemtől, hanem napok óta követlek. Nem tudok máshoz fordulni… Éppen három éve, hogy a nagynénéd meghalt.

– És majdnem tíz éve, hogy elhagytad.

– Igen, de ez most nem tartozik ide. Már régen nem jutott eszembe, de most valahogy… Muszáj megtudnom, amit elfelejtettem vagy nem is tudtam. Már ezt sem tudom. Szóval, nem emlékszem, mert sosem volt jelentősége, most viszont… Volt egy nagyon régi fényképe. Nem tudom, hol készült és ki volt rajta, de mindig ott tartotta a komódján, a virágvázának támasztva.

– És a vázában nem volt soha virág.

– Pontosan.

– Mi van vele?

– Mi volt azon a képen?

– A nagyanyja. Vagyis az én dédanyám, persze fiatalon.

– Ennyi?

– Igen.

Baratro pálinkát kért, homloka verejtékben úszott, szeme kikerekedett. Látszott, az egyszerű és pontos válasz nem könnyítette meg a helyzetét.

– De miért?

– Mit miért?

– Miért nem hagy nyugodni ez a kép? Ne haragudj, de már régen elfelejtettem a nénéd. Most meg… A legkevésbé sem tudom, nem értem… de minden éjszaka erről a képről álmodom. Vagyis nem a képről, hanem arról, hogy én is ott vagyok. Ott. Ezek szerint a dédanyád mellett.

Bongoccia kicsit gondolkozott, ebben kétségkívül segítségére volt az elfogyasztott szárított hús, fenyőmag, eceteshagyma és a venetói bor.

– Ambrogio, el kellene költöznöd abból a palotából. Túl nagy neked. Túl sok benne a kísértet.

– Ne viccelődj ezzel, Cesare! Látom magam. És nem tudom, miért. Fiatal nők fürdőruhában, megvillannak a vállaik, a combjaik. Önfeledtek, boldogok. Mit keresek én közöttük?

– A fényképen Bennuota nagymama nevetgélt, és két barátnője, úgy emlékszem, amerikaiak, az udvariójuk meg fotózott. Akkor még nem lehetett tudni, kit fog elvenni.

– És kit vett el?

– Senkit.

Baratro nem nyugodott meg a válaszoktól. Ha egyáltalán válaszok voltak ezek.

– Hogy kerülök ebbe a képbe?

– Felejtsd el! Te akkor még meg sem születtél. Furdal a lelkiismeret a néni miatt. Semmi… Guggoltak a tűz körül. Anyám úgy mesélte, nyaraltak, valahol külföldön…

– Dehogy! Nem tudod, mit beszélsz. Itt készült a kép Velencében. Rajta volt a hátoldalon.

– Akkor valamit összekeversz, itt nincs olyan hely, ahol halat lehetett sütögetni… Hal sincs.

– Mert nem halat sütöttek, hanem…

– Hanem mit csináltak…

– Csónakban ültek.

– Miért ültek volna csónakban?

– Pedig csónakban ültek, nem is akármilyenben. Szép volt, szebb, mint amit valaha láttál, és siklottak a vízen.

– A vízen?

– A vízen.

Most Bongoccia ráncolta a homlokát. Víz! Nem rossz. A mindig szomjas Baratro megint túllőtt a célon. Őt kellene megérteni először, s csak utána a problémáit. Sötétebb színekben játszik ez a történet, mint maga a megérthetetlen város. Nem csupán egyetlen lélek árnyéka vetül rá. És végképp nem egyetlen sors zsákutcájában vergődik. Hazakísérte Ambrogio bácsit. Kicsit beszélgettek még erről-arról, kínosan ügyelve, hogy ne kerüljön szóba a család, a nagymama, Velence, a víz. Bongoccia végül Ambrogiónál aludt, mint már annyiszor, ha nem tudták elmondani egymásnak, amit akartak, és arról merengett, mielőtt álom nélküli alvásba merült, hogy miért pont egy holdkóros családba született. Persze alapvetően örült ennek. A gondolat öniróniájának – vagy inkább a család holdkórosságának. Ráadásul a Ca’ Bonvicini közelében ébred majd másnap, senki által nem látott freskók között, tériszonytól szomjasan. Mit akarhatna még?

Pienvasca és Maroso együtt indult útnak a megbeszélés után. Ők eleve nem otthonuk békéjét keresték a másnapi, legvégső egyeztetés előtt. Maroso ismerte a legveszedelmesebb játékbarlangokat a környéken. A város egybefüggő tömbje mögött, furcsa formájú kiemelkedésen feküdt a Giudecca nevű városrész. Lovaskordén gyorsan elérték, miközben Maroso új felesége erényeiről beszélt, nagy átéléssel. Nem könnyű egyetemi fizetésből szép ékszereket, finom ruhákat vásárolni, de a kocka is hoz valamit, ráadásul nagyon megéri. Nem derült ki, hogy a drága ajándékok vásárlása vagy a kockajáték, mert a kocsi megállt, fizettek, és máris elnyelte őket a zajos-füstös terem. Éppen csak biccentettek az egyenruhás portásnak, aki régi ismerősként köszöntötte őket. Mindig mindenkinek így köszönt.

kidobták a hátsó kapun

Szinte azonnal elvesztették egymást. Pienvasca jóval éjfél előtt, köszönés nélkül elindult. Így nem tudhatott arról, hogy Marosét kettő után kidobták a hátsó kapun. Elvesztette minden pénzét, aztán valahogy mégis nyert valamicskét. Ezt az ellentmondást senki sem tudta feloldani. Maroso magyarázatai pedig nem győzték meg a szigorú személyzetet. Megragadták, hogy érezze, nem merő udvariasságból foglalkoznak vele, de azért túlélje, és kilódították a város egyik reménytelen sikátorába. Az utcácska talaja a küszöbök alatt húzódott, nagyot puffant a porban. Fáradtan feltápászkodott, leporolta a ruháját, és éppen megérlelődött benne az elhatározás, hogy megkerüli a háztömböt, és ismét belép a főbejáraton, amikor újabb pórul járt vendéget löktek ki ugyanott. A másik férfi éppen ráesett, mindketten meghengeredtek a porban. Még a földön ülve nyújtotta felé a kezét az idegen.

– Seccotratto, Aloisio.

Seccotratto vele egyidősnek tűnt, öltözködésük is hasonlított, de rögtön feltűnt idegen hangzású kiejtése. A férfi minden mozdulatának különös jelentőséget tulajdonítva, mint egy műsoron kívüli rossz bűvész, műanyag palackot vett elő a zsebéből.

– Kidobhatnak. De jövőre vagy azután tőlem vásárolnak mindent, és térden állva könyörögnek – a műanyag palackkal fenyegető mozdulatokat tett, jobb híján, az épület felé.

Maroso derűs kíváncsisággal figyelte.

– Miért, mi maga? Kockagyáros?

– Van annál fontosabb is a világon.

– Na, ne mondja! És mi lenne az?

– Ártalmatlannak látszik, bár aki ilyen helyekre jár… Na mindegy, magának elárulom. Enyém a jövő nagy üzlete.

– Ehhez végképp nem értek. Mi az a nagy üzlet?

– Van egy elhagyott szeméttelepem itt, nem messze.

– Hát ez nem túl különös, sőt, semmi.

– Látom, nem ért, A régi szeméttelep az enyém. Tele olyan hulladékkal, amiről ma már nem is tudják, hogy szemét. Itt van például ez a műanyag palack.

– Igen, már sehol sem csinálnak ilyesmit.

– De elpusztíthatatlan. Csak ki kell találni, mit teszek bele.

Maroso közelebb ment, megnézte, mit tart a másik férfi a kezében. A félliteres palackban áttetsző folyadék lötybölődött.

– Mi ez?

– Nem gondolom, hogy a legjobb megoldás, de be akartam mutatni…bizonyos megvilágításban nincs szükség… Szóval éppen elegendő, hogy ne kelljen… Néhány ügyes mozdulat, és nem kell… mosdót keresni.

Maroso arcáról lehervadt a mosoly.

– Hát, ami azt illeti, jobbra számítottam.

– Ez csak a kezdet. Sok mindenre felhasználható.

– Nem tudna például most taxivá alakulni, és hazavinni minket?

– Nem, azt nem tudja, de jöjjön, sétáljunk ki a Canal Grandéra. Ismerek itt egy másik kártyaszalont, az még nyitva van.

– Nem, köszönöm, nekem mára elég volt, a holnapi sem lesz könnyű nap.

A két férfi mégis egyfelé indult. Maroso a ruháját porolta, a másik messzire hajította a műanyag palackot.

– Maga idevalósi – nem kérdezte, megállapította.

– Öt generáció, ami biztos, de lehet, hogy több. És maga?

– Nálam az egy generáció is kérdéses.

– Szóval külföldi.

– Nem tudom. A családomtól egyetlen dolgot örököltem. Egy fényképet, ezt itt. – És előhúzott a zsebéből egy megfakult fotót. – Látja ezeket a fiatal lányokat a csónakban? Jól néznek ki, mi?

– Hol készült?

– Valami tengerpart, folyó. Mittudomén.

– És kik ezek?

– Ha nincs mit csinálnom, mert teszem azt, otthon ébredek, és még minden kaszinó zárva van, azzal szórakozom, hogy megpróbálom kitalálni, kik lehetnek.

– Miért gondolja, hogy a rokonai?

– Ez az egyetlen személyes tárgyam. Velem volt mindig, arra sem emlékszem, ki adta, hogyan került hozzám. Szóval…

– A szülei?

Felesleges volt a kérdés, de kicsúszott a száján.

– Nem ismertem őket.

Maroso zavarában dúdolni kezdett, és erről eszébe jutott, hogyan terelhetné másra a szót.

– Ezt ismeri?… Azzurro, il pomeriggio troppo azzuro e lungo per me…

– Adriano Celentano?

– Á, hagyjuk! Paolo Conte. Nem hallott róla?

– Ne haragudjon, azt hiszem, nem vagyok idevalósi.

– Via, via, vieni via di qui, niente piú ti lega a questi luoghi…

– Nnnem. Nem ugrik be.

– Na, figyeljen: I dream of you…chips, chips, du-du-du-du-du…

– Valami dereng.

– Tényleg hagyjuk, maga az Északi-sarkon született.

Közben az elhajított palack közelébe értek. Kupakja leesett, kiömlött, ami benne volt. A henger alakú műanyag visszagurult az utca közepére. Maroso belerúgott, aztán még egyszer, de nem találta el jól. Lehajolt hát, de nem vette föl. Eszébe jutott, amit a másik mondott a mosdókról. Hátha nem viccelt.

– És mi lenne, ha vizet tenne beléjük. Lenne rá kereslet.

– Megőrült?! Nem gyarmatáru boltra gondoltam. Nem érné meg.

– Kicsiben nem, de nagy tételben…

– Hülyeség, itt azt sem tudják, mi az a víz.

– Éppen azért lenne rá kereslet.

– Sokat kellene marketingre költeni.

Seccotratto a Calle Cosmo és a Calle del Pistor közötti park egyik fájának tövében könnyített magán. Közben arra gondolt, nem lesz egyszerű a műanyag palackokkal, mert sötétben elegendő elfordulni.

A legkülönösebb események aznap este Pienvascával estek meg. A Giudeccáról vissza akart térni Cannaregióba, leintett egy taxit, de amint megállt az autó, kisebb társaság rohanta meg. Rövid vita után megállapodtak, hogy együtt mennek a Canal Grandéig. A Giudecca után azonban az autó éles kanyarral éppen az ellenkező irányba fordult. A sivatag szélén száguldottak, bele a megveszekedett éjszakába. Utastársait, úgy látszott, ez nem zavarja. Beletörődött hát, hogy kerülővel megy haza. Amikor azonban kikanyarodtak a homokdűnék közé, s a sofőr egyre fokozta a sebességet, Pienvasca megragadta vállát.

– Ember! Mit csinál! Hová visz!?

A taxis megpróbálta kiszabadítani a vállát, olyasmit üvöltött, hogy tankolnia kell – erről valóban volt szó –, de hirtelen belefúródtak egy homokbuckába. A San Francesco del Deserto előtti első, vagy máshonnan nézve az utolsó dűnénél borult fel az autó. Pienvasca az ajtónál ült, alaposan beverte a fejét az ablaküvegbe.

Vér szivárgott az orrából, elvesztette az eszméletét. A mentő gyorsan odaért, szerencsére Del Desertóban található a legjobb velencei kórház. Pienvasca már a mentőautóban magához tért, az ambulanciára úgy sétált be, mint aki csak beugrott szétnézni. Az orvos fontoskodva végigmérte.

– Neve?

– Pienvasca Sonnambulo.

– Kora?

– 47 év.

– Szenved valamilyen krónikus betegségben?

– Nem.

– Tisztán lát engem?

– Igen.

– Fogyasztott alkoholt?

– Igen.

– Befejezik holnap végre a könyvet?

Ez a kérdés már nem hangzott el. Pienvasca leszédült a székéről. A nővér előzékenyen megakadályozta, hogy a padlóba verje a fejét, az orvos felállt.

– Felvesszük 24 órás megfigyelésre!

Pienvasca egyetlen szót mondott ki, s mivel ezúttal nem vesztette el az eszméletét, maga is elgondolkozott, miért. A szó ez volt: „kőolaj-finomító”.

Az orvos Pienvascára nézett, s mint aki ennek hatására döntött, a nővérhez fordult.

– Tegyük a hetesbe.

– Ott vannak a kiszáradtak. Teltház.

– Nyolcas?

– A napszúrásosak. Nincs hely. Esetleg ha hazaküldjük Piovucciót.

– Nem lehet. Tegnap kiengedtük Fiumonét.

– Akkor marad a hatos.

– A hatos.

Mire Pienvasca megkérdezhette volna, hogy valóban szükség van-e erre, már egy fehér szobában feküdt. Mikor újra felébredt, félelmetes fejet látott közvetlenül az arca előtt, elsősorban egy szájat, ami azt mondta: „lagúna”.

– Nem kérem, én Pienvasca vagyok. Filológus.

– Akkor maga az én emberem. Jöjjön!

Az ijesztő fejhez csíkos pizsamás test is tartozott. A kitárt ablakhoz lépett, kihajolt, és ennyit mondott:

– Ő az.

Megelevenedtek az ablak előtti árnyékok, három hegymászó külsejű alak ugrott a kórterembe. Megragadták a csodálkozó filológust, megkötözték, s mint egy csomagot, leengedték az udvarra. Pienvasca megértette, hogy a harmadik emeleten feküdt eddig a szobájában, amit megszokni sem volt alkalma. Lent betuszkolták egy mentőautóba, alkalmasint abba, amivel behozták, és szirénázva elszáguldottak.

Amikor pár perccel később fékeztek és kinyílt a mentőautó hátsó ajtaja, megjelent az ijesztő fej, ezúttal nem pizsamás testen egyensúlyozva, hanem szmokingban. Kezében másik szmokingot tartott.

– Ezt vegye fel! – Utasította Pienvascát, aki immár meg volt győződve, hogy álmodik, valamilyen tévedésből kapott orvosság hatására. Készséggel felvette a szmokingot, éppen ráillett, és várt. Azon sem lepődött meg, hogy a Fenice előtt állnak. Éppen befejeződött az előadás, áramolt ki a tömeg a színház elé. Átvágtak a fényes előcsarnokon, a nézőtéren, majd az öltözők felé tartottak. Az egyiket üresen találták, itt az ijesztő arc megkérte, hogy üljön le. Éppen összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze, miért az előadás végére hozták ide, de amint megszólalt, leütötték.

ijesztő arc

Fehér kórházi szobában ébredt. Az ijesztő arc hajolt fölé, s ettől, először aznap, elkedvetlenedett. Kezdte megszokni, hogy egy rémálom mellékszereplője, de hogy mindez ismétlődjék is, az sok. Az ijesztő arc visszahúzódott, Pienvasca megnyugodhatott: másik kórteremben feküdt. Ezen nem volt ablak, és ajtó sem.

– Köszönöm, hogy eljött. – Szólalt meg egy ismeretlen, nyugalmat sugalló hang.

– Nagyon szívesen. – Válaszolta Pienvasca, és bizonytalan pillantást vetett az ijesztő arcú emberre, aki illedelmesen visszahúzódott az egyik sarokba.

– Tisztában vagyok vele, hogy nem mindennapi körülmények között került ide. De nagyon sürgős dologról van szó. Remélem, nem viselték meg az események.

– Szóra sem érdemes. – Válaszolta nem túl meggyőzően, és szeretett volna végre felébredni. Hátha az a kedves nővér megmagyarázza, miért nincs még otthon és miért nem tudja, mi az a lagúna. Megérintette a koponyáján a legjobban fájó helyet. Kétségbeejtő, hogy már nem tudott meglepődni. Várta, mi lesz.

Másnap, ahogy megbeszélték, az egyetem büféjében találkoztak. Együtt reggeliztek. Bongoccia nyúzottnak tűnt, mint aki napok óta nem aludt, Maroso feltűnően ideges volt. Keze remegését nem tudta megállítani. Pienvasca jóízűen evett, szemmel láthatóan elégedett volt mindennel: az étellel, az időjárással, a kollégái fáradtságával és idegességével. Talán csak a kissé gyűrött szmokingja nem illett a körülményekhez, de senki nem tette szóvá.

– De hát, ki ez az ember? – kérdezte Bongoccia, mint akinek minden mindegy, még az is, hogy esetleg pontos választ kap. – Mit mondtál, hogy hívják?

– Amir della Guna. Tulajdonképpen kolléga, csak a módszerei eltérőek.

– És mit akar tőlünk? – kérdezte Maroso.

– Az egyik legrégebbi velencei családba született. Övék volt a legnagyobb kőolajfinomító. Ebből élt az egész város és a környéke is. Ez tette naggyá Velencét. Kár, hogy eddig elkerülte a figyelmünket. Ugyanaz a család birtokolta mindvégig, és a teljes dokumentációját is ők őrzik. Tegnap volt alkalmam belepillantani.

– A Fenice alatt – tette hozzá beletörődően Maroso.

– Igen, a Fenice alatt. Azt is ők építették maguknak. Gyönge álca egy hatalmas kazamatarendszeren. De, ami még jobb, tudjátok-e, hogy hívták az óriási kőolaj-finomítót?

– Na, hogy?

– Majdnem úgy, ahogy a családot. Lagúna.

– Ez tehát megoldódott – mondta néhány másodperc hallgatás után Bongoccia. – De az még mindig nem derült ki, mit akar tőlünk.

– Sajátos elképzelése van a város múltjáról. Ezért mondtam, hogy kolléga. Szerinte Velence vízre épült. Ennek persze semmi nyoma, leszámítva a néhány hamisítványt: levelet, csónaktöredéket, fotót, amit ő szórt el a világban. Azaz nem egyszerűen kitalált egy alternatív történeti valóságot, hanem megpróbálja becsempészni az emberek tudatába.

– Át akarja írni a történelmet, ráadásul a szöges ellentétét annak, ami van?

Pienvasca a távolba révedve válaszolt.

– Igen, tulajdonképpen igen. Pontosabban, amit mi gondolunk róla. A fantáziánk lesz a történelmünk terepe. Ezt akarja stimulálni. Tehát nem igazán csalás. Csak egy másik múlt kezdeteit akarja valósággá tenni. Nagy ötlet. Rendkívül artisztikus.

Kicsit értetlenkedve figyelték a lelkesedését a többiek.

– De mi a fenét akar tőlünk?

Pienvasca még most sem a kérdésre válaszolt.

– Nézzétek, igen elszánt férfi, sajátos életmóddal. Hogy úgy mondjam, erre tette fel az életét. Hiába szűnt meg a Lagúna olajfinomító, vagyona, befolyása megmaradt, amit most erre a nagyszabású ötletére használ fel.

– Hogy Velence vízre épült.

– Igen.

– A lagúna pedig egy kőolaj-finomító neve.

– Pontosan.

– Ez mindent megold. Már ami a szócikket illeti. Az a kérdés, hogy ki írja meg. Délig ez nem fog menni. A kötet csúszik…

– Nem egészen. Pont ez az, amit szeretne.

Bongoccia és Maroso érdeklődést próbáltak magukra erőltetni.

– Szóval – folytatta Pienvasca – itt a szócikk. Ő írta. Azt szeretné, hogy ez jelenjen meg a kötetben. A nyelvezete kicsit elüt…, de végeredményben.

Hirtelen elhallgatott. Maroso felállt, a pulthoz sétált és elmélyült beszélgetést kezdeményezett a pincérrel a szendvicsekről, süteményekről, hideg és meleg ételekről. Pienvasca feltette a szemüvegét és figyelmesen elolvasta a szöveget.

Aztán még egyszer. Így kezdődött: „Mindez álomvilág. Csak vélhető, csak kívánható.

Egy város, amit körülölel a víz, házak, amelyek alapja vízbe fúródik. Maga a legkihívóbb, legvonzóbb lehetetlen. Annyira gyönyörű, hogy nem volna képes elviselni az emberiség. Biztosan megpróbálná tönkre tenni. Tiszta, bűntelen, mégis végtelenül bonyolult fantázia. Mindennek ellentmond, szent titok. Helyzetünk megmásíthatatlanságának cáfolata. Hitünk a folyvást változó életben, reményünk a lehetőségek sokféleségében. Örök szerelem.” És így tovább, nagyjából másfél oldalon.

Amikor befejezte az olvasást, kényelmesen hátradőlt a széken. Marosóra nézett, aki éppen fizetett, gondosan kiszámolva az összeget. Aprópénz csörgött, papírpénz zizegett a kezében. Végre befejezte, visszasétált az asztalhoz.

– Akkor mehetünk?

– Te most kifizettél mindent?

– Persze, tegnap nyertem valamicskét.

– Ne hülyéskedj, akkor sem lehet! Nem is ettél semmit.

– Jaj, hagyjuk már ezt!

Közben elindultak, Pienvasca ment elöl, kinyitotta az ajtót. Megcsapta őket a kinti hőség. Nagy porfelleg lebegett a város felett, a feltámadó szél ide-oda vágta a sivatagi homokot.

– Vihar lesz – kémlelte az eget Bongoccia.

– Igyunk valamit – olvasta ki a felhőkből Maroso.

– Rendben, de akkor most én fizetek. Hova menjünk?

– Ne túl messze, én még visszajövök az egyetemre.

Elindultak a legközelebbi bárba, de Pienvasca megállította őket.

– Ott lesz Vaporelli! Menjünk máshova!

Szó nélkül fordultak másik irányba. Vaporellit egyikük sem állhatta. Maroso leszakadt kicsit, megállt újságot venni. Onnan integetett nekik, hogy menjenek, majd utoléri őket.

– Ez a Michele egyre rosszabbul néz ki.

– Igen, mióta megházasodott.

– Harmadszor.

– Nem irigylem, bár amit mesélt…

– Eladta a lakását?

– Nem tudom, majd megkérdezzük tőle.

– Annyira nem érdekel, csak van egy ismerősöm, aki éppen most keres…

– Megvárjuk itt?

– Ne, menjünk. Utálok várakozni.

– Addig megbeszélhetnénk, hogy holnap…

felső kép | Fortepan / UWM Libraries