KUTYAUGATÁS

Napok óta jókedvű voltam és, ez külön öröm, nem tudtam, miért. Figyeltem magam a cipőm fényesre suvickolt orrának visszatükröződésében vagy egy tócsában, és nem tudtam. Ekkor határoztam el, hogy megkísérlek olyan területet keresni a világban, ahol nem hallatszik kutyaugatás. Mindenáron őrizni akartam a jókedvemet, és ebben a kiváltságos pillanatban helyes következtetésekre törekedtem. Akkor (és most is) úgy éreztem (úgy érzem), hogy nincs más választásom. Ennél jobb magyarázattal nem szolgálhatok. Vitathatatlan, hogy a nem múló jókedvhez nagy célok illenek. Olyan helyet keresni, ahol nem hallatszik kutyaugatás, nem kis feladat. Akárhogyan is, érdemes belevágni. A kutyaugatás felismerése, látszólag, nem okoz különösebb nehézséget, így van remény, hogy a kutyaugatás nélküli terület azonosítása is gyerekjáték lesz. Persze abból a fajtából, ami felnőttek kezében veszélyes. Ezért szeretném szilárd alapokra helyezni a kutatásaimat, azaz néhány fontos szempontot azonnal megnevezek.

Nem hagyhatom figyelmen kívül az évszakok szerepét.

Minden kutya kutya.

Egyre kényelmesebb világ vesz körül.

Bármit megtehetnek velem.

a legelvetemültebb fantázia

Ezek után némileg megkönnyebbülve nyilatkozhatok önmagamról. Nem titkolom, nehéz anyagi körülmények között élek. Saját, meglehetősen szerény igényeim kielégítésén túl rám hárul három pártában maradt húgom és idős nagynéném gondozása is. A legelvetemültebb fantázia sem képes elképzelni, mi mindenre van szüksége egy (négy) vénkisasszonynak. Keszkenők, kamáslik, kravátlik, konyakok, kencék, koncok, kelme, kámzsa, kokain, kötélhágcsó, kopoltyú, kerékbilincs, köménymag, konyhapolc, kereplő. És ez csak a „k” betű, abból is csak az, ami hirtelen eszembe jutott. Csekély fizetésem (borravalókkal néha összejön pár ezer peták) erre édeskevés.

A kutyaugatás-mentes terület felkutatása rengeteg utazást, az utazások gondos előkészítést, a gondos előkészítés tökéletes nyugalmat igényel. Ez pedig, mai túlhajtott, minden tekintetben összezsugorodott világunkban gyakorlatilag megfizethetetlen. Célszerűnek tűnt kutatói ösztöndíjak után néznem. Rögtön az első próbálkozásaim után észrevettem, hogy hazánkban (de attól félek, nemcsak nálunk, hanem az egész átláthatatlanul kusza világegyetemben) nem ez (a kutatásfinanszírozás és az ösztöndíj-elbírálás) a legátláthatóbb, legjobban működő terület. A számos pályázati kiírás ellenére szinte lehetetlen ösztöndíjhoz jutni. Eleinte azt hittem, hogy furcsa, mindenkiből ellenszenvet kiváltó nevem ennek az oka, aztán fizimiskámat vizsgálgattam. Hát igen, a tépett szakáll, a lapos tekintet, a himlőhelyek nem keltenek bizalmat. Persze a legtöbb ösztöndíjpályázathoz nem kell fényképet mellékelni, és személyes találkozás csak nagyon ritkán jött létre (általában az első rostán kihullottam). A magyarázat ennél bonyolultabb lehet, s valamiféle összefüggésben van a kutyaugatással. (Ebben biztos vagyok.) Rövidre zárva: az etológusok értetlenkedtek, a geográfusok rám se hederítettek, a nyelvészek kinevettek, a jogászok nem válaszoltak. Alig maradt reményem, amikor eszembe jutott, hogy mint minden, az emberiséghez kapcsolható esemény, a kutyaugatás is történelmi jelenség. Csak ebben a kontextusban értelmezhető megfelelően. Ez döntő fordulatot jelentett gondolkodásomban, és jelentős változásnak bizonyult az ösztöndíjak szempontjából is. Az Országos Tudományos és Kutatásfejlesztési Tanács Történeti Ökológiai alprogramja kétéves kutató-ösztöndíjban részesített. Ha minden jól megy, ennyi idő alatt elvégezhetem munkámat, amelynek téziseit itt szeretném közrebocsátani.

Kutyaugatás a 18. században

A kutyaugatást a 18. század fedezte fel számunkra mint összetett kulturális és ökológiai jelenséget. A 18. század előtti kutyaugatás, ha volt ilyen egyáltalán (megkérdőjelezhetetlen hitelű források ugyanis nem említik egyszer sem), megmaradt animális szinten. Ez a század egyébként is rendelkezik egy, ha nem is titkos, de elfelejtett történelemmel. Pontosabban ez az egyetlen olyan század, amelyben élesen megmutatkozik, mennyire nem a hagyományosan bevett és elfogadott történelmi jelenségek a meghatározók. A különböző háborúk és forradalmak és dinasztikus purparlék: a nagyhatalmi politika ostobácska és kisszerű kavargása mellett, mögött meghúzódott az emberiség nagyszabású próbálkozása, hogy bebizonyítsa, mennyire tehetséges. A bizonyítás elbukott, de a mi szempontunkból nem is ez a fontos. A 18. a leginkább félreértett század, paradox módon éppen azért, mert ezt akarták a legtöbben, a legtöbbször megérteni (ha nem vesszük figyelembe a reménytelen huszadikat, amit megérteni eleve képtelenség, ezért csak csalók vagy bolondok tettek rá kísérletet). Senki sem foglalkozott komolyabban a kérdéssel, beleértve a legélesebb megfigyelőkészséggel rendelkező kortársat: Giacomo Casanovát. Az ő memoárjai megmutatnak ebből valamit, de még Casanova alapos korrajza sem visz közelebb az ún. „újfajta” vagy „megemelt” kutyaugatás megértéséhez. Persze a régi és az új határvonala, ahogy az már lenni szokott, nagyon homályos, szinte kitapinthatatlan. Ezzel kapcsolatban egy személyes élményemet szeretném nyilvánosságra hozni. A 18. századból nem hallatszik át korunkba a kutyaugatás. Azt is gondolhatnánk, ez már félsiker, hiszen kutatásunk célja a kutyaugatástól mentes területek felfedezése. Olybá tűnhet, és ez a tudományos gondolkodás nagy eredménye volna, hogy kiindulópontunk, legalábbis történeti összefüggéseiben, a végpontunk is egyben. Megtaláltuk a helyes metódust, és ezzel be is fejeztük. Mégis, ebben a helyzetben a hallgatás legalábbis csalóka. Hódító hadak járta, sokszor elpusztított hazánk 18. századi építészeti emlékekben szerencsére bővelkedik, szinte valamennyi településen legalább egy templomot találunk ebből az évszázadból. A templom egyébként különösen jó választás, mivel általában csendes, nyugodt hely. Alkalmas, hogy feltűnés nélkül az egyik félhomályos sarokban a falhoz lépjünk és fülünket a hideg kőfelülethez tapasszuk. Rövid várakozás után felhangzik a kutyaugatás. Ha elvesszük a fülünket a faltól, elcsitul. Ha visszarakjuk, újra hallatszik. Más a helyzet a kastélyokkal. Itt talán nem akkora az ontológiai csend, a világcsend, mint egy templomban, de a kutyaugatásra nem kell várni egy pillanatig sem, és jóval hangosabban jelentkezik. Egész kutyafalkáról van szó, és nem tévedünk, ha vadászebek csaholására gyanakszunk. Kipróbáltam a dolgot polgár- és parasztházaknál, sőt, skanzenben, eredeti épületrészekből újraépített puzzle-házaknál. Minden esetben hallottam a kutyaugatást. Cseppet sem lepett meg, tudtam, éreztem, hogy nem lesz ilyen egyszerű a dolog.

A kutyaugatás mint kételkedés

Egy dolgot mindenesetre át kellett gondolnom a fentiek hatására. Létezik-e egyáltalán a kutyaugatás. Ha historikus vonatkozásaiban nézem: létezik-e mint történeti tény, vagy félre- és túlinterpretált források segítségével én konstruálom. Megijedtem, és közel merészkedtem egy kutyához. Nagy testű, fekete állat volt, büdös szájjal, vicsorgó fogakkal, párálló nyelvvel. Mellétérdeltem, átöleltem, és fülemet a bordái magasságában a testére tapasztottam. Minden korábbinál hangosabb kutyaugatást hallottam. Nem lehet kétséges: 1. a kutyaugatás nem független a kutyától: 2. kutyaugatás van. Nem kis megdöbbenésemre ekkor a kutya hevesen ugatni kezdett és elszaladt, majd visszajött és megnyalta az arcomat mintegy biztatásul. Igen, veregettem meg a hátát, van harmadik következtetés is: a kutyaugatás abszolútum-igénye a világkétely kifejeződése.

A kutyaugatás háborús felhasználása

A kutyaugatással kapcsolatban egy szomorú tényre kell felhívnom a figyelmet. Kocsárné, a fekete kutya gazdája, alattomos módon ugatásra biztatja ezt a dögöt, ha a gyerekek az ablaka alatt játszanak. A bérház belső udvara felerősíti a harci acsargást, mint egy szép mondat a gondolat igazát. Nem kell magyaráznom, hogy ez a logika hová vezet, ha történeti összefüggéseit nézzük. A kor technikai színvonalán pedig, ha az alapötlet rossz kezekbe kerül, beláthatatlan következményekkel jár.

Kutyaugatás a szakirodalomban

A kutyaugatásról született meglehetősen szerény irodalom szinte tökéletesen kimerül az összehasonlító etológia vizsgálataiban. Ráadásul a kutyaugatást kommunikációs funkcióval nem rendelkező hipertrofizált hangadási formának tartják. Kialakulására pedig jobb magyarázattal nem tudtak szolgálni, mint hogy felnőttkorban is megmaradó, neotén tulajdonság; relaxált szelekció miatt megjelenő, az általános izgatottsági szintet jelző viselkedésforma.

Még rosszabb a helyzet, sőt, szinte teljesen kitaposatlan ösvényen járunk, ha a kutyaugatás-mentesség irodalmát keressük. Egy majd’ másfél százados német monográfiát (Karl Brutt: Das Hundegebell als Wille und Willkommen, Leipzig 1869.) leszámítva, amely egy teljes fejezetet szentel a kérdésnek, alig pár sort írtak róla. Mindenképpen meg kell említenünk Gréczy Lajos monológját, ami ugyan írott formában nem maradt ránk, de említései – mivel a kérdés lényegét érintik – nagyon fontosak számunkra. Bár Gréczy nem tudományos alapossággal vizsgálta a problémát, inkább elragadtatott, látomásos költészetnek tarthatjuk művét, eksztázisa kimondatta vele mint kiválasztottal a legfontosabb igazságokat. A szakirodalomban a monológot első mondatáról: „Baszom az anyátokat, tetves dögök”-nek nevezik. A hajlékába megtérő Gréczy Lajos ebben az elhivatott ember radikalizmusával keresi a kutyaugatás-mentes élet lehetőségét, olyan nyelvi archaizmusok segítségével, amelyek a legnagyobb eposzköltőinket idézik.

Kutyaugatás a 20. században

Felnár Gyula a sírásók nehéz életét élte. A csatakos, dombos Pest megye egy félreeső, kis falujában ásta a sírokat a hol fagyott, hol nyúlós-sáros földbe. Emellett persze gondozta a temető növényzetét, nyírta a füvet, összegyűjtötte a fákról leszakadó ágakat, söpörte a leveleket, elszállíttatta a szemetet. Mégsem mondták róla, hogy kertész, aki szükség esetén megássa a sírokat. És csak a postás hívta gondnoknak. Ő is csak rosszmájú élcként, mivel végeredményben ő gondoskodik majd mindenkiről a faluban, másrészt az mindenkinek nagy gond, amit ő csinál. Nem is érdemes gondolkodni rajta. A temető melletti Süllyesztő nevű kocsma kopottra könyökölt pultja mellől eregette ezeket a mondatait torz mosoly kíséretében. Csak akkor hallgatott, ha gyászjelentés is volt a táskájában. Ilyenkor Felnár fizette a sört, és nem nagyon beszéltek semmiről, csak mosolyogtak maguk elé a kocsma puha és fényes gőzeibe.

sírásó volt mindegyik

Látszik, hogy a sírásó szakmának különleges, bár megmérhetetlen súlya van (mint egy ismeretlen eredetű idegen anyag kórosan megnagyobbodott atomjának), jóllehet a társadalmi respektusa az influenzajárványéval egyenlő. Felnárnak már az apja, sőt, a nagyapja is ezzel a teherrel küszködött. Sírásó volt mindegyik, egymástól tanulták a munka csínját-bínját. Mindhárman alacsony, tömör, széles vállú emberek, fekete, egyenes szálú hajjal, erős arccsontozattal. De nemcsak a sírásás öröklődött a családban, hanem a sportszeretet is. Az idősebb Felnár kapus volt a helyi csapatban, Gyula fia pedig kőkemény balhátvéd.

Gyula egy reggel arra ébredt, hogy különös szavak visszhangoznak a fejében. 16 éves, jó állapotban lévő Ford Escort első tulajdonostól eladó. Irányár 120 000 Ft. Felnár kiszállt az ágyból, felöltözött, megreggelizett, és mindvégig ezeket a csillogó, szépen gördülő szavakat ízlelgette. Első tulajdonos. Irányár. Mint egy szemérmes szerelmi vallomás. Mintha a világ ezekkel a szavakkal közölné, hogy végérvényesen belehabarodott Felnár Gyulába. Ő ennek megfelelő izgatottsággal készült a napra. Tiszta ruhát vett, a legjobbat, amit szekrényében talált, megfésülködött, majd cigarettázva, komótosan kisétált a buszmegállóba, mintha lánykérőbe menne, és szégyellné túlzott boldogságát. Megvárta a pesti buszt, kényelmesen elhelyezkedett a nászágy-méretű ülésen.

Az Árpád hídnál szállt le, igaz, a nagyváros letaglózó forgataga annyira elvonta figyelmét, hogy a buszsofőrnek kellett figyelmeztetnie. Hercegem! Gyorsabban suhanunk, mint szép gondolatod, mely most máshol jár. De jöjj, a folyót átívelő nagy híd előtt imádkozzunk együtt, aztán menj, az istenek vigyázzák lépéseid, szerezz nevet s dicsőséget magadnak és családodnak! Felnár alig hallotta a szavakat, füle eldugult, a tompa süketség mélyén kutyaugatást hallott. Felcihelődött mégis, majd odabiccentett a vizenyős tekintetű férfinak. Emlékezni fogok mindig rád, fajtádnak ékköve és bozontos harcosa. Üdv! Üdv! Üdv!

ímhol a vasparipa

A buszmegállóból bizonytalan léptekkel indult az aluljáró felé. Sírásó létére nem szívesen ment a föld alá. Ha ő maga ássa a gödröt, az más, az rendben van (amíg ő ássa, nem magának ássa), de így, ebben a hatalmas, előre elkészített föld alatti betonrendszerben nagyon rosszul érezte magát. Ráadásul a sok le- és följárat közül nem is igen tudta kiválasztani, merre kell elindulnia. Zúgott a feje, szeme előtt mintha lámpaoszlopok hajladoznának erős szélben és villámok csapkodnának. Mégis elindult, félig vakon és most már teljesen süketen. Ténfergett erre-arra, valahová lement, valahonnét feljött, míg végre határozottan megragadták a vállát. Hercegem, ímhol a vasparipa, melyre felszállni kívánsz, de hol a jegy, ó mondd, hol a jegy, melynek látványa eloroz kudarcot minden elől, s tovaléphetsz? Felnár Gyula a hiányos fogsorú szájat nézte, amelyből a hangok előjöttek. A sötét alak körül hasonló szigorúsággal állt még néhány egyenruhás. Karjukon ijesztő, vörös karszalag díszelgett. Nos, nem sajnáltam a pénzt, a kincset, hulljon a jószág, a barom, de jegyet vettem, s lásd, ím most átadom. Az egyenruhások elmosolyodtak, s fürkészve néztek Gyula arcába. Csak annak a tekintete komorult el, aki végül megszólalt, hangsúlyai vészjóslóan dörömböltek Felnár hallójárataiban, szeméből kárörvendő gyűlölet szikrázott. Tréfának nincs itt idő, hol ezernyi más történni nem rest, s mint viharló tenger forog a vész mindenfelé, ó gyáva, ó gaz, most nem menekülsz! Felnár az ellenőr felé nyújtott kezében szorongatott jegyre nézett. Elsápadt, torka kiszáradt, igen, hibázott, bár nem tudta felmérni, milyen következményekkel jár mindez. Mennyire veszélyezteti szerelmes vállalkozását. A kezeletlen jegyet visszacsúsztatta a zsebébe és kérdőn nézett az egyre magabiztosabb és vidámabb ellenőrökre.

Tíz perccel később a metrón ült. Szemét lehunyta, nem tudta elviselni az egymással szembe kényszerített emberek céltalan pillantásait. Megpróbált minél jobban magába húzódni, mintha minden elvesztett négyzetcentiméternyi testfelület növelné az esélyeit. Az esélyeit, hogy elérje célját. Ekkor nagyon halkan, nagyon távolról, de olyan tisztán, ahogy Bruno Gelber ütötte le az első hangokat annak idején a Zeneakadémián, megint kutyaugatást hallott. Nem vidám csaholást, nem is vad acsargást, hanem kiegyensúlyozott, világos kutyaugatást. Laboratóriumi kutyaugatást. Átlagos testméretű kutyát képzelt el hozzá, ha nem is fajtisztát, de tisztességes korcsot. Barátságos, nem harapós, nem is bizalmaskodó természetűt.

Ó, hogy még egyszer e kegyben részesülhetek. Látásod nem csupán vigasz, de ajándék, dúsan terített asztal, s az asztalon legédesebb gyümölcs. Felnár kinyitotta szemét, Virág hajolt felé, barmokat idéző, oldalvást mozgó állkapcsával. Vizsgálati fogságban ültek együtt néhány hetet. Ő könnyű testi sértésért, Virág rablásért. Gonosz vagy jó szellemek akarták-e így, most mindegy, Florus! látom elmondandó vagy mindent, mi azóta esett, hogy hajlékunk közös volt. A metró fékezett, Virág megtántorodott, de amint visszanyerte egyensúlyát magabiztosan folytatta. Igen, jó herceg, jer velem s ürítsünk kelyhet e nap emlékére! Felnár azt remélte, hogy a használt Ford Escorttal utazik haza. Jogosítványa a belső zsebében lapult, táskája mélyén a vételár. Nem ihatott. A súlyos oksági láncolat, ami bilincsbe veri a világot, most nem mint filozofikus hebegés, hanem megélt valóság rémisztgette. Szerelem, szerelemféltés, kézremegés, gyomorfájás. És ki tudja még, mi következik. Gyula kólát rendelt, csendben kortyolgatta a miniatűr szénsavrobbanások miatt nehezen élvezhető, sötét italt, és nagyot nyelt minden alkalommal, amikor Virág lehajtott egy-egy fél vegyespálinkát, amiről oly nevezetes volt a hely, ahová betértek. Kedvetlenül válaszolgatott, inkább csak hallgatta, amit a másik mesélt. Nem lett jobb kedve a hallott történetektől, és Virág gigantikus ivászatát közelről figyelve félteni kezdte az autóra spórolt pénzét. Nézd, kelyhem üres már, jó Florusom, s temérdek teendő vár, menjen ki-ki merre szánja magát s a sors engedi. Virág azonban leintette. Nem úgy! jó hercegem, nem táncol még a nap oly vidáman, ahogy én szeretném, ha ilyen réglátottat elémbe terel, s ráadásul e csigavér, mit te hörpölsz, nem ital. Nohát fenékig az angyalát!

gőzölgő kuktafedőként

Gyula ment volna már, de barátja ekkor átölelte, magához húzta, s mintha kocsányos tölgyhöz vaskampókkal béklyózták volna, mozdulni sem tudott. Virág arca gőzölgő kuktafedőként váratlanul felnyílt, mosoly nyerített az álla fölött, karja szorítása megszűnt. Felnár gyanakodva hátrafordult, kíváncsi volt, mit látott meg a barátja. Enyhén hajlott hátú, fiatal nő állt a pinceborozó ajtajában, hosszú, keskeny orra egyenesen rájuk szegeződött. Andrea, szaladt végig Felnáron a riadalom, de nem szólt egy szót sem, leginkább azért, mert meglepetésében nem tudott megszólalni. Szedelődzködni kezdett, de olyan gyámoltalanul, hogy világos volt, nem fog elindulni.

Mondd, kicsiny leheletem, drága sóhajom, gyönge hagymácskám, mit szeretnél? Florus, az istenért térj eszedre! – ijedt meg Virág herélt hangjától Felnár, de mint kiderült, nem őhozzá beszélt, hanem a nőhöz, aki időközben közelebb jött, kuncogva köszönt, majd nyelve hegyét beledugta Virág pálinkájába. Hát ezek meg honnan ismerik egymást? – csodálkozott, de nem szólt egy szót sem. A pince ablakához kötött kutyák, tacskó, spániel és egy szánhúzó husky közben olyan ricsajt csaptak, hogy nem értette, mit mond neki Virág. A lányt magyarázta, korábbi szerelmét, aki nem is olyan rég még őt látogatta az előzetesben, de Gyula csak ennyit hallott a harákolásokkal szabdalt zavart monológból: miiásbrrrgh nójámmmiggrrvakhvakh nemmminnyafofoggggg rara ra. Megértően bólogatott. Igen, persze, hogyne, megértem. Felfirkantotta egy cetlire a telefonszámát, kifizette a számlát, s rogyadozó lábbal kitámolygott a napfényre. Ki az utcára, ahol a matt, nejlonruhába öltözött délelőtt, mint valami kísértet lebegett a város fölött. Felnár szemében pedig megjelent ennek legigazabb visszatükröződése, az a könnytelen, száraz elszántság, amit a megindultság erőszakolt ki belőle. Megindultság a semmi előtt.

tökéletes csend

Kora délután húzta be a féket a temető melletti kis háznál. Az üléshuzatok szokatlan illata fészkelte be magát az orrába, szelíd benzinszaggal a háttérben. Ahogy a motor zúgása elhalt, csend lett. Kint talán mozgott a világ, a világban sokféle ismert és ismeretlen semmirekellőség, de a frissen mosott szélvédő eltávolította tőle ezeknek a zajhordalékait. Egy pillanatra tényleg azt hitte, hogy tökéletes nyugalom veszi körül, azaz tökéletes csend. Aztán megnyitotta az ajtót (még nem tárta ki), s a kis fémes kattanás rést ütött ezen a bénultságon. Jó volt az autóban, amely 16 éves múlt, és most már ő számolhatja tovább az időt is. Ezt a se szép, se csúnya, zötyögő-köhögő időt, amely felemésztette az irányár kifejezést. Ezt először, s később majd annyi minden mást, de most még ki kellene szállni. És akkor minden eddiginél hangosabban hangzott fel a láncokat tépő, kerítést marcangoló kutyák égi visszhangzású, gyilkos hangja.

Félelem a kutyaugatás-nélküliségtől (a kutyaugatás vége)

Némely teoretikusok bizonyítottnak látják, hogy a kutyaugatásnak vége. Eljutott fejlődése csúcsára, ahonnan nincs tovább. Megszűnt. Csak ne hallanék mindenhol kutyaugatást. Csak ne hallanám. Elhinném nekik, istenemre. Mások azt állítják, a kutyaugatás úgy tűnt el, hogy emberi alakot öltött. Egyesek látni is vélték. Elmondásuk szerint most egy irodában ücsörög. Alacsony, kopaszodó, esetleg jól táplált, magas férfi, gondosan ápolt bajusszal az orra alatt. Máskor szőrtelen, karakteres arcéle vágódik ki az irodaház liftjének félhomályában, mint elszakadt filmszalag széle régi mozikban. Ha nagyon erőt vesz rajta kutyaugatás-származása, felveszi vastag keretes szemüvegét, és mesélni kezd a régi szép időkről, amikor még Leningrádban vásárolta a vodkát utcasarkokon. Jelleme kiismerhetetlen. Ellenségei magának való, különös humorú embernek mondják: barátai szerint kicsinyes, rosszindulatú és ostoba. De ez persze csupán képzelgés, zavaros beszéd. Bizonyíték nincs semmire. A kutyaugatás velünk élő valóság, mint egy elhúzódó, semmire sem jó gazdasági reform.

(Összegzés helyett)

Amikor ezeket a sorokat írom, már egy évtizede elhagytuk a 20. századot, mégis úgy érzem, ebbe (abba) a századba zárva, börtönözve, kényszerítve élem az életem, és ez nem is fog már megváltozni. Halálomig 20. századi kutyaugatást fogok hallani. S a csend, ha megtalálom, 20. századi lesz. Reménytelenség ez? Kilátástalanság? Vagy inkább lehetőség a végérvényesen elveszettnek hitt dolgok örök megtartására. Kísértetlétezés? Hogy elejét vegyem a további bizonytalanságnak, vagy inkább ennek a bizonyosságnak új és határozott formát adjak, felidézek egy napot az elmúlt évszázadból. Nem biztos, hogy a sajátomat, de olyat, ami lehetne az enyém is és bármelyikünké.

Harmatos csillogású gyönyörű hajnalra ébredtem. Korábban, mint szoktam, s ez azzal járt, hogy nem tudtam, hol vagyok. Kellett pár perc ebben a jóindulatú meghatározatlanságban, amíg visszatértem korábbi önmagamhoz. A házba, amiben élek, a díszletek közé, amelyeket nem én válogattam össze magamnak az évek során. Az ágyam mellett újság hevert a földön, benne filctollal bekeretezett apróhirdetés. 16 éves jó állapotban lévő Ford Escort első tulajdonostól eladó. Irányár 120 000 Ft. Az egyszerű szavak cselekvésre késztettek. El kellett érnem a pesti buszt.

langyos áporodottság

A megtévesztésig ódonnak tetsző új Ikarus kényelmes ülésein aztán utolért a korai kelés fáradtsága. Csak néhányan utaztak rajtam kívül ezen a korai járaton, azok is távol ültek tőlem. Az ülések bombabiztos fedezékei mögött nem láttam senkit. A hajnali táj mintha még mély álomban terpeszkedne az út mellett, átrohantunkban a motor fémes zúgásától kelletlenül ébredezett. A néptelen utakon rohanó robusztus fémtest langyos áporodottságába a résnyire húzott ablakon friss hajnali levegő húzott be, ami gyógyított, olyan egyszerűen, mint egy könnyebb mérgezést a hideg víz. S bármennyire is tudható volt, hogy ez a nap sem lesz kevésbé fárasztó és kiábrándító, mint a többi, a korai zsizsegés-, cselekvés- és őrjöngésmentesség elandalított. Elhittem, hogy nem történik semmi, amibe még az is belefért, hogy utazom, nem is akárhova, hanem… Akárhogy is: elaludtam.

Ez meg itt meghalt nekem. Hé, ember, megérkezett! Ár-pád-híd!! Ár-pád-híd!!! Leszállás! Rekedt, kiköpnivaló hang ébresztett, a buszsofőr rángatta a kabátomat. A reggeli visszfények, az egymásba kavarodó, megkülönböztethetetlen mozgások, és leginkább e reggeli kába álom mégis azt mondatta velem, jól van ez így. Megköszöntem a sofőr segítségét és lekászálódtam a buszról.

Az aluljáró bejáratánál elfogott a remegés, mint mindig, amikor a föld alá merészkedem, de a tiszta ruha nemcsak első látásra elviselhető külsőt, hanem némi magabiztosságot is kölcsönzött. Rövid toporgás után aláereszkedtem az alsó világba, a városba ütött üszkösödő seben keresztül. Otthonosan éreztem magam ebben a távoli, ismeretlen tájban, és minden bizonnyal idegennek láttak azok az emberek, akik ismerősnek tűntek nekem. De nem bíztam bennük egy cseppet sem, és nem is tetszettek. Öregnek láttam valamennyit: halálukért imádkozó, elveszett lelkek, akiknek a nevét én írom cikornyás betűkkel a fekete fémtáblára. Annyiféle barátságos halálarc, amennyi nép itt kering körülöttem, és tudomást sem vesznek arról, hogy mindannyiukhoz közöm van. Úgy indultam el köztük, mint egy idegen földről jött próféta, aki új országában váratlanul némasági fogadalmat tett. Az egyikük azonban, akinek koponyájára valóban alig tapadt hús és bőr, megragadta a karom. Amikor megszólalt, jól látszott, hogy az állkapcsában csak fogak roncsai dőlnek egymásnak, sivítva, levegősen beszélt, jegyeket, bérleteket kérem! Csodálkozva néztem rá, aztán a többiekre, mert többen álltak körülötte (vagy körülöttem, nehéz volt eldönteni). Mindkét szemem mást látott. Az egyik fogatlan, torkomat figyelő csontvázat, a másik elesett, megszáradt, kitintestbe rogyott koravént, aki alamizsnáért könyörgött. Az egyik szemem szerint fenyegetően körbevettek, a másik szerint a gyászoló rokonság mosolyogni próbált. Gondoltam, nem rontom el a kedvüket, elég egy napra egy halott, és átadtam a jegyet.

kissé hivalkodó koszorú

Ne szórakozz velünk, haver! Mit akarsz ezzel? Forgattam a jegyemet a kezemben, nem értettem, mi a bajuk vele. Jó állapotban lévő, frissen vásárolt, hibátlan jegy De ha ez nem tetszik, van másik. Előhúztam a többi halványlila papírost, szétterítettem, mint egy pakli kártyát. Úgy néztek ki így félkör alakban összefogva, akár egy szép, talán kissé hivalkodó koszorú. Éppen a színezett, lila virág volt divatban.

Mindent összevetve rendesen viselkedtek a gyászhuszárok. Tíz perc sem telt bele, és túl voltunk a hivatalos formaságokon. Mivel lassan értettem meg, mi történik, fel sem idegesítettem magam. A fogatlan száj és tartozékai, kinövései, klónjai végig derűsen figyelték az eseményeket. Az izgalom és a megalázottság meg sem legyintett, kényszeres jókedvvel váltunk el egymástól. Ostoba félreértés, emlegettem én is, ők is. Úgy topogtunk egymás körül, mint egy távoli rokon a ritkán látogatott sír mellett.

Nem tudom megmagyarázni, pontosan miért, de vad boldogság vett erőt rajtam. Azt gondoltam, ezzel legyőztem minden akadályt, most már egyenes, sima, bársonyos út vezet az autóig. S hogy leróttam mihaszna életem után a kötelező bírságot, már minden hatóság engem támogat, engem segít. Biztos voltam benne, hogy a metróvezető pont ott fogja lefékezni négy ravatalozónyi óriási fémkoporsóját, ahol nekem kell. A közlekedési lámpákat eközben valaki átállítja úgy, hogy minden úttesten sértetlenül áthaladhassak. S talán a rendőrhatóság pár nyomozója, titkos megbízottja, egyszerű közege előttem megy, hogy megszűrje rossz utakon járó polgártársainkat, akik utamba akadhatnak. Ilyesfajta elégedettség tombolt a szívemben, s mivel féltem, hogy elsírom magam, lehunytam a szemem, és csendben befelé figyeltem. Kigyulladt bennem, a torkom tájékán egy felforrósodó, kísértetfényű neon. Perzselt, és attól tartottam, hullaszínűre festi a bőröm. Ekkor nagyon halkan, nagyon távolról, de olyan tisztán, ahogy Bruno Gelber ütötte le az első hangokat annak idején a Zeneakadémián, kutyaugatást hallottam. Nem vidám csaholást, nem is vad acsargást, hanem kiegyensúlyozott, világos kutyaugatást. Laboratóriumi kutyaugatást. Átlagos testméretű kutyát képzeltem hozzá, ha nem is fajtisztát, de tisztességes korcsot. Barátságos, nem harapós, nem is bizalmaskodó természetűt. Egy kutyát, amelyik nem lehet itt a metrón, de mindig mindenhol a hónom alá fúrja orrát, s így nem tud ugatni, csak barátságosan nyöszörög. Ugatását egyedül én hallom. Há’ nem hiszem el! Há’ te meg hogy a rétesbe kerültél ide? Kurvára örülök! Vannak az embernek ismerősei, akikkel nagyon szeretne találkozni, s amikor végre összehozza velük a sors, inkább a pokolban aprítana gyújtóst, mint hogy éppen akkor, éppen ott legyen. Virág lógott felettem egy fogantyún, mint egy oldalszalonna. Virág! Hogy a fenébe engedtek ki ilyen hamar? Hülye vagy, hogyne engedtek volna ki. Bent sem voltam sehol. Gyere, igyunk valamit! Azzal lerángatott a metróról, olyan lendülettel és elszántsággal, ahogy a vizsgálati fogságban bizonygatta még nekünk is, többieknek, hogy nem akart akkorát ütni, és tényleg nem vette észre, hogy a pajszer a kezében van.

a nagy ijedtségre

Azt reméltem, autóval megyek haza. Bár a félretett pénzem vészesen fogyatkozott, az ár mint irányár még tartható volt. Azért jó lesz vigyázni. Mire ezt átgondoltam, Virág már megivott két pálinkát. Mondta is rögtön, látszik, hogy van pénzem, neki meg egy vasa sincs. Köszöni, hogy meghívom. Ennyi még belefér, biztattam magam, és két sört én is lehúztam a nagy ijedtségre. Délelőtt máshogy festenek a kocsmák, délutánra át is rendezik, talán el is költöztetik őket. Nem sokkal odébb, de egy kicsivel mégis. Sosem találtam vissza olyan helyre, ahol délelőtt ittam. Persze azt is számításba kell venni, hogy ez már meglehetősen régen fordult elő. Az idegenség érzése azonban megint nagyon határozottan ismerős volt, valahogy úgy, mint egy reggeli temetésen, ahol azt sem lehet tudni, ki a megboldogult. Este aztán nagy a csodálkozás. Nézd, Virág, most az egyszer tényleg dolgom van. Itt hagyok egy százast, igyál még, de nekem mennem kell. Álljálljálljálljálljállj! Ez így nem mehet tovább! Nem voltál te ilyen hülye, különben sem volt soha semmi dolgod…

Félteni kezdtem ezt a Virágot, elsősorban magamtól. Ártatlanul volt hülye és szenvedélyesen gazember, és mindez olyan érzékeny egyensúlyban állt, hogy féltem, egyetlen szavammal kibillenthetem tetszhalott, nyugalmi helyzetéből. Akkor pedig Virág mint Virág összeomlik és körülötte is minden. Úgy éreztem, tökéletesen megásott, mély sírban vagyok, és hányom magunkra a földet. A szomszéd sírban fekvő hullára nézek, kortalan, ballonkabátos férfi, sállal a nyaka körül, szandálban. Most éppen nem iszik. Széles mosolya váratlanul megkövül az arcán. Homályos pillantása megtörik. Bőrének üres pergamenjére némi szín, inkább árnyék vetül, mintha egy hihetetlen gyorsasággal terjedő penészgomba lelt volna új otthonra arcán. Hangja igazi hullahang, novemberi temetők varjúkárogása. Rózsaszál! Gerlicém, eszem a szíved… Zavartan elfordultam, amikor a hulla nagy átéléssel megcsókolta a hozzá támolygó hullalányt. Egymásba kapaszkodtak végérvényesen, így közösen indultak oszlásnak. Lassan elfogyott a fény itt a föld alatt, az utolsó rögök hulltak a pinceablak elé. Virág közben egyre nagyobb indulattal magyarázott, végül torkon ragadott, és a falhoz kent. Virág, bazmeg… Ennyit bírtam kinyögni, semmi mást. Ezután jó sokáig közvetlen közelről figyelhettem az arcát. Meg tudtam számolni a gyér szakállában tenyésző begyulladt, gennyes szőrtüszőit. Közben kint a friss hantolású sír mellé kikötött kutyák vonítottak. Talán az ő vérükben is pezsegtek már a rozsdás hullabetegség vírusai. Nem tudtam megkülönböztetni a hangjukat Virág zombivartyogásától, bár mindent tisztán hallottam. Miiásbrrrgh nójámmmiggrrvakhvakh nemmminynyafofoggggg rara ra.

recsegő kézifék

Kora este érkeztem haza, éppen sötétedni kezdett. Az autó megállt a ház előtt, azzal a végleges nyugalommal, hogy többet el sem indul. Fájdalmas vonszolódása olyan volt, mintha haldoklókat kényszerítenének, hogy tegyék meg – és futva – utolsó útjukat a temetőig. De végre volt autóm. Rozsdásodó karosszériával, szakadt üléshuzattal, lyukas kipufogódobbal, csepergő olajjal. Nagyon összeillettünk, azonnal belészerettem, és tudtam, ez az érzés kitart mindhalálig, akármelyikünk is pusztul el előbb. Behúztam a recsegő kéziféket, tökéletes nyugalom vett körül, azaz tökéletes csend. Aztán megnyitottam az ajtót (csak a zárat oldottam ki), s a kis fémes kattanás mégis rést ütött ezen a bénultságon, és minden eddiginél hangosabban felhangzott a láncokat tépő, kerítést marcangoló kutyák égi visszhangzású, gyilkos hangja.

(Epilógus)

Bruno Gelber többször is fellépett Magyarországon, de a legemlékezetesebb talán az első koncertje volt a Zeneakadémián a 70-es évek végén, vagy a 80-as évek elején. Sosem hallottam még dél-amerikai zongoraművészt korábban, és amint leütötte az első hangot, érezni véltem valami sajátos temperamentumot, vadsággal kevert finomságot a játékában. Ha ezt bárkinek említettem, kinevettek. Én mindenesetre lenyűgözve, a székembe préselve mozdulni sem tudtam a koncert után. Ültem még jó sokáig, a terem közben kiürült, és vártam a pillanatot, ami visszazökkent a zenén kívüli világba. Tudtam, akkor majd fölállok, elnézést kérek mindenkitől, mint egy udvarias utolsó vendég, aztán valahogy hazavánszorgok. De nem érkezett el ez a pillanat. Pedig a cipőm nagyon szorított, komoly fájdalmaim voltak, még akkor is, amikor a cipőpertlit meglazítottam. Sőt, ebben a hányaveti lazaságban talán még kellemetlenebbül sugárzott a fájdalom, mint a szorosra húzott, katonás szigorúságban. Néha a fájdalom pulzál a húsban, a csontban, a bőr alatt. Hullámokban tör utat magának, de a hullámok apályában még sincs enyhület. Máskor az állandóság tébolya téveszt meg, és úgy tűnik, megállíthatatlanul növekszik a pusztító érzés. S amikor valóban növekvő fájdalom szaggatja a testet, már inkább hőnek, láznak érezzük, amit ki lehet lehelni a szoba áporodott levegőjébe. Engem akkor, ott, a Zeneakadémián folyamatosan szaggatva, pulzálva, lázban égve marcangolt a fájdalom, egészen pontosan a jobb lábfejemet mindkét oldalon. Miközben megpróbáltam belenyugodni, hogy ez mindaddig így lesz, amíg hazaérve, az előszobában, üvöltve le nem rúgom magamról a cipőt, meglepve tapasztaltam (bár ez a meglepődés kétes öröm, s mint tapasztalat még nem tudtam, mit rejt magában), hogy közvetlenül a lábujjam alatt valami élesen nyomja a talpamat. Ezt eddig nem éreztem. S amennyire új volt az érzés, annyira világos a következtetés: cipőmbe kavics szorult. Hogy hol és miként, először ezt szerettem volna tisztázni, de ötletem sem volt. Hol jártam én apró kaviccsal felszórt talajon a lakkcipőmben? Sehol. Végiggondoltam az egész estét attól a pillanattól, amikor szertefoszló és olcsó szellemeskedésnek tűnő jajszavak kíséretében magamra öltöttem a szigorú lábbelit, egészen addig, amíg Bruno Gelber leütötte az utolsó hangot, és én villámsújtottan tapsolni sem tudtam. Az azóta eltelt idő nem jöhetett számításba, hiszen a cipőm a lábamon a bal térdemre helyezve az orrom előtt lebeg. Egyszóval nem találtam magyarázatot az éles kavics cipőmbeli elhelyezkedésére. Nem akartam a kérdést megválaszolatlanul hagyni, egyelőre mégis félretoltam. Megpróbáltam inkább elképzelni, milyen is az a kavics, ami a talpamba nyomódva kínoz. Apró, fehér színű, kockába hajló, sokszögű murvadarabkának képzeltem először. Nemcsak hegyei, élei is vannak, s miniatűr kiterjedése nem akadályozza meg, inkább segíti fájdalmas szolgálatában. Reménytelen vállalkozás volna megkísérelni a lábujjak mozgatásával, a talp megfeszítésével odébb görgetni olyan helyre, ahol nem vág annyira. Egy ilyen jól csiszolt apró kavics magabiztosan ül meg az átizzadt zoknitól körülvéve a talppárna ráncaiban. Mennyivel szebb lenne egy laposra csiszolt folyami hordalékkő. Dunakavics, nem drazsé, hanem amivel kacsázni jó, miközben a kompra várunk. De nincs ilyen szerencsénk, ezt az élesedő fájdalom is megérteti velünk. Kompromisszumra törekedve szürke bazaltdarabkát is elképzelek. Vulkanikus izzása van, ami nem tévesztendő össze a fájdalom lázával, bár fáj ez is. De nem úgy. Nem pont úgy. Élei tompábbak, kiterjedése kényelmesebb, jóllehet nem sokkal nagyobb méretű, mint a murvadarab. Szétnéztem, hátha végre felszólít valaki, hogy távozzam. Hátha segít valaki, de végérvényesen egyedül maradtam. Ottfelejtettek. Engem és a terebélyesedő, éles fájdalmat a jobb lábfejemben. És ebben a hülye, idegtépő csendben most már kedvesen, holdkóros szeretettel gondoltam rá. A vaksötétben, a süket csöndben nem maradt nekem semmi más, csak az a kutyaugatásszerű fájdalom ott, ahol majd felállva az egyensúlyomat keresem. Később persze, a távoli jövőben, amikor megteszem az első bizonytalan, önálló lépéseimet.

kép | vecteezy.com