HARMADIK NEKIFUTÁSRA

„… és este lett, és reggel lett, és lőn az ember…”
Először nem is tűnt rossz ötletnek.
Megvolt benne a lehetőség, hogy sokra viszi még,
létrehoz például csodálatos dolgokat. De a csodálatos
dolgokról kiderült, hogy inkább különösek, a különösekről,
hogy különösen veszélyesek. A biztató kezdetek
(annyi mindenre alkalmasnak ígérkezett: mozgott, gondolkodott,
tervezett, fantáziált, szándékai, érzelmei voltak) után, gyorsan
nyilvánvaló lett, hogy (köztünk szólva) nincs minden rendben vele.
A képességei szinte kizárólag rosszra csábítják,
és mindig mások ellenében él. Abban a zavaros sok mindenben,
ami a világa, lerakódik a gonoszság, képmutatás, hazudozás,
hübrisz. Ezekből az iszapszennyeződésekből ülepedett le
a szemcsés anyag, amiből nagy nehezen összegyúrták. De azért
mégsem volt teljesen elvetélt ötlet (például a szerelem
vagy a képviselőfánk receptje eléggé bevált).
Majdnem sikerült tehát valami egészen jót összehozni.
A teremtésben azonban (szemben az emberi gondolkodással),
nem lehet kategória a „majdnem”. És este lett,
és reggel lett, és látta, hogy ez így nem jó.
Fel kellett javítani kicsit a dolgot, persze nem úgy, ahogy a kávé
ánizslikőrrel már corretto, és nem szimpla fekete.
Ennél valamivel több kellett volna második nekifutásra,
és tényleg jobb is lett, már majdnem tökéletes,
de még mindig nem az igazi. Gondolkodásuk ugyan
érthetővé vált, és szándékaik csak arra irányulhattak,
amit az ösztöneik parancsolnak, s a beszéd helyett
a nagyon leegyszerűsített igazságok nyers közlése maradt,
semmi más, ennek ellenére ez a fejlesztés még nem érte el a célját.
Úgy sem, hogy a csökevényes emberforma helyett
a formák sokfélesége jött létre. Két láb helyett négy (vagy
száz), a kínos földön járás kizárólagossága helyett
repülés, úszás, lebegés (azóta irigykednek az emberek,
mert érzik, legalább ennyivel biztosan kevesebbek).
Milliónyi szín, hang, forma, egyebek, amelyekre enciklopédiák
sorát lehet majd alapozni (Brehm nemhiába születik meg).
De nem lehetnek meg ezek az élőlények sem máshogy,
csak a másik kárára. Elemésztik egymást ők is.
A sebességet, az élesebb érzékeket a felülkerekedés
állati szenvedélyére pazarolják, ami még persze
az első körből maradt rájuk, és nem tudtak megszabadulni tőle.
A zabolázhatatlan erőszakot teremtették újra.
És este lett, és reggel lett, és látta, hogy ez így
még mindig nem jó. De legalább világos lett,
mi a valódi probléma.

Valami, ami mindig is szem előtt volt, de
nem vették komolyan. Ha minden túl gyorsan
történik, fel sem merül, mi a legmegfelelőbb sebesség.
Le kell ugyanis nagyon (nagyon-nagyon, nagyon-nagyon-nagyon)
lassulni: s csak ebben az egzisztenciális lelassultságban,
le———las———sult———ság———–ban,
vagy mondjuk inkább úgy, hogy majdnem teljesen
behúzott kézifékkel vehető észre a
minden dolog mélyén ott rejlő méltóság.
Ehhez a legmegfelelőbb sebesség pedig az, amellyel a fa nő,
ahogy kacsok csavarodnak egymásba,
ahogy a gyökér egyre beljebb hatol a földbe.
S bár a méltóság eddig is szerepelt a tervben, de
valahogy mindig háttérbe szorult.
Oké, persze, a méltóság, klassz, de mire is jó – kérdezte
mindenki minden alkalommal, és tovább lépett. Eddig.
Most képzeljük magunk elé, ahogy az erdei fenyők
roppant koronája megtartja a ráfagyott havat, vagy
a szemhatárig terjedő nyár végi rét hullámokat vet
a feltámadó szélben, vagy a téli vizeket
felissza a sötéten lélegző erdők alja – ennyi. A korábbi
primitív létformákból végül sikerült szublimálni
valami egészen más minőséget.
Már az igazán okos emberek is azt állították, hogy
amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. A növények
nemcsak ezt tudják, hanem azt is, hogy semmiről nem kell
beszélni, mert az érintésben mutatkozik meg
az egyetlen igazi közösség. A földbe ezért nem metróalagutakat fúrnak,
nem gázvezetéket fektetnek, hanem gyökérindáik
hatolnak a mélybe, hogy elmondják mindazt, amit
a föld feletti ágaikkal elképzeltek.
Képtelenek életet szándékosan kioltani,
mert abban a letisztult folyamatban,
amiben az ártatlanság életfunkció, nincsen halál.
Azaz, és ez teljesen nyilvánvaló, kiérdemelték az örök élet titkát.
Összehúzódnak és kitágulnak, elfordulnak és mindenbe belenéznek,
remegnek és mozdulatlanná dermednek, az ég felé törnek
és elomlanak a földön, mindig készen arra,
hogy éppen akkor, éppen ott, éppen úgy
megmentsenek minket. Bizony. Ez van.
Végre – harmadik nekifutásra – sikerült.
És látta, hogy ez így jó, és este lett és reggel lett, és.

(Ráadásul az egészben van még egy újítás (ez volt a legnagyobb ötlet):
mindig minden újraindul, berúgják a motort újra és újra,
felzúg az engine of the universe, mint az angyalok rekedt gospel-kórusa.
Azaz nem lesz negyedik próbálkozás, mert
minden pillanat az. Hát ennyi. Ezzel tényleg kész.
És látta (végre), hogy ez így jó, és este lett és reggel lett, és.)

kép | shutterstock.com