Petrik Iván

CSAK VASÁRNAP

2012 január–február–március

CSAK VASÁRNAP

Kezdetben vala a sínvas. És ezután bármennyire is a szebbik arcát akarta mutatni a világ, nem sikerült neki. A helyzet persze korántsem olyan rossz, mint ahogy első pillantásra látszik. Ha az arca nem is szép, az alakja tetszetős, és van benne valami (diszkrét báj, máskor harsány hódító ösztön), ami rendszerint lenyűgöz. Bár ha érteni vélem üzeneteit, nem nyújt túl sok egyértelmű fogódzót. Úgy érzem magam, mint egy megmászhatatlan hegy örökös kudarcra ítélt alpinistája, vagy mint aki a hatalmas folyó felfedezetlen túlpartjára vágyakozik, de nem tud úszni, és csónakot sem talál. Az örökös kudarc tapasztalata nyomán mégis sok-sok reményt keltő feltételezést hordozok magamban. Mint a rozsdamentes idomacél a rozsda gunyoros gondolatát. A síkalapozás kehelynyaka egy hattyú kecsességét és vadságát. A szélrács a szélvihar viszonyát a teremtett világhoz. A beállító tüske egy mesehős nyugtalan álmát. Az oromgerenda Sir Edmund Percival Hillary emlékét. A lágyvasalás egy pehelyfelhő meggondolatlanul felkunkorodó szélét. Az ABH-20/100 kód a szemiotikai szemináriumon kapott rossz jegyet fővárosunk nagy egyetemén, egy szürkés szerda délutánon. A tompavarrat a vakbelem hűlt helyének kitapintására szánt csöndes perceket. Az ágyazatlezárás harmadik gyermekem születésére vonatkozó kérdésekre adott bizalmas válaszokat. Azaz cseppet sem titokzatosan.

Egyes teoretikusok feltették a kérdést: elképzelhető-e az ember sínvas nélkül.

Mások: ember nélkül a sínvas. Előkecmergett ekkor odújából Graham C. Taylor feltaláló, leporolta a kabátját, megigazította a haját, vetett egy pillantást a semmiben lebegő sínvasra és felhúzta az óráját. (Szeme sem rebbent, nevethetnék birizgálta a torkát, de nem nevetett.) Ebből az alkalomból szenvtelen elszántsággal elindította az elbeszélés cselekményét, amit koldusnak látott, aki határozottan egy irányban haladva, mégis támolygó léptekkel rója zavaros útját. E nevezetes pillanatban adjuk át a szót neki. (Talán érdemes megemlíteni, hogy Graham C. Taylor hazudni fog, amikor a foglalkozásáról beszél. Feltaláló. Ezt szögezzük le még egyszer.)

az emberiség barátja

Graham C. Taylor vagyok, az emberiség barátja, foglalkozásomra nézve katona. Ismeretlen életek kioltása a feladatom, persze a legnagyobb körültekintés mellett (azaz szinte sosem kerül rá sor), de azért felelőtlenül (azaz néha mégis sor kerül rá). Jelenlegi állomáshelyem a város legrövidebb villamosjárata, a 276-os vezetőfülkéje. (Háborús kultúrában élünk, ne csodálkozzanak!) Ebben a pillanatban kilépek lakásom ajtaján, és miután magamhoz térek a rám rohanó lehetőségek sokasága okozta kábulatból, elhatározom, hogy munkába megyek. Könnyű ez az elhatározás, mint a felvert tojásfehérje, és éppúgy nem szakad a fejemre, mert tudom, ebbe még belekeverek ezt-azt, hogy ízletesebb legyen, s a végén majd nagy étvággyal megeszem. Addig is elősorolok néhány késztetést, amelyeket a lehető legkisebb erőfeszítéssel vertem vissza. 1.) Hogy lekuporodjak az ajtó mellett és a nadrágom jobb zsebében található napraforgómagokat ropogtassam, amíg kitart, vagyis jó tíz percig, aztán ujjam hegyével szép ábrákat írjak a porba. 2.) Hogy balra forduljak, és becsöngessek a szomszédba, Rozsvánékhoz, a hisztérikus artistához és utcazenészhez, bár semmi dolgom velük, de hátha nekik szükségük van rám, és az életem ettől váratlan és érdekes fordulatot vesz. 3.) Hogy visszalépjek a lakásomba, majd újra elinduljak dolgozni. 4.) Hogy visszalépjek a lakásomba azzal az elhatározással, hogy soha többé nem indulok el dolgozni. 5.) Hogy jobbra forduljak, és megőrizzem a nyugalmamat, miközben felfedezem a haditengerészeti minisztérium épületét a következő sarkon. 6.) Hogy kétségbe vonjam személyazonosságomat egy gyönyörű nő kedvéért, aki talán feltűnik a következő pillanatban. 7.) Hogy elinduljak mégis, de az első utcán balra forduljak, aztán a következő utcán megint balra, majd megint balra. Tanácstalanul álldogáljak a sarkon, ahonnan látszik a lakásom, és ne tudjam, mit kell tennem ilyen esetben.

Ezek csupán találomra kiválasztott példák a késztetések változatos és felmérhetetlen tömegéből, amelyek reggelenként elfognak abban a pillanatban, mikor elhatározom, hogy munkába indulok. Elhatározásom természetesen végleges, és ügyelek mozdulataimra, hogy ne tűnjenek a napi rutin részének, habár szeretem, hogy minden olyan ismerős ebben az elhatározásban és a következményeiben.

Willem de Kooning, flickr.com

Látom az újságárus bódét a sarkon, a nehezék alá préselt újságtömböket, amelyek széle a friss szélben rakoncátlanul lobog. Ebben a kora reggeli derengésben még nem fehéredtek ki teljesen a lapok, mintha éppen most válnának el az ólombetűk az összemosódó háttértől. Amikor nekivágok a nem különösebben hosszú útnak, amelynek végén a munkahelyem vár hívogatón, úgy gondolom, hírt adnak arról is, hogy szilárd, megingathatatlan kitartással egyetlen célt tűztem magam elé: munkába indulok. Nem a címlapon szerepel ez a tudósítás, hanem az újság belsejében a negyedik vagy ötödik oldalon, a gazdasági hírek előtt. Mint a legtöbb ember, akinek a nevét nem mindennap nyomtatják ezerszám zizegő papírra, kicsit restellem, hogy bárki olvashat rólam. Nem is veszek ma reggel újságot, rohanok tovább, hogy első, legfontosabb, bár magától értetődő elhatározásomat véghezvigyem. Ez nem újabb, elhessegetett késztetés, mert az újságvásárlás nem tartozik mindennapos, kötelező tevékenységeim közé. Váratlan és megmagyarázhatatlan esemény, csendes őrület, egzaltáció. Most tehát nem veszek újságot, ahogy általában nem veszek, és ezt csak azért érdemes megemlíteni, mert az indokaim ezúttal mások. S ha az előzőekből ez nem volna világos, megkísérlem elképzelni, hogyan történne, ha mégis vennék egy napilapot az utca porával sűrűn meghintett korosodó, vagyis örökifjú újságárustól. Rövid, dísztelen mondatokkal, azaz majdnem mogorván intézem a vásárlást, arcomon mégis azzal a kifejezéssel, hogy ha úgy adódna, szívesen elbeszélgetnék bárkivel. Kezem remegése és hányaveti mozdulataim is ezt a kettősséget fejezik ki ösztönszerűen, vagy inkább fel nem ismert tudatossággal. Nem kérek vissza. Nem borravalót adok, hanem megszabadulok az aprópénzzel foglalatoskodás fáradalmaitól. Az újságot a hónom alá csapom, teszek így pár lépést, majd menet közben, lépéseimet alig észrevehetően lassítva, mégis felütöm. Tettetett nyugalommal átfutok néhány hírt: ez és ez az elnök látogatást tett itt és itt. Vagy. Valamennyi férőhellyel bővül az új vagy régi nemtudommi. Vagy. Ezt és ezt ki akarták rabolni, de ez és ez történt. Vagy. Így és így majdnem katasztrófa következett be, amit így és így akadályoztak meg. Nem értek az egészből többet, roppant felületesen olvasok, azzal az izgalommal, hogy a negyedik-ötödik oldalon talán ráakadok a hírre, ami közelről érint, és amelyről pontosan, nagyon pontosan tudom, miről tudósít. Nem úgy, mint ezekről, amelyekhez semmi közöm, és egy számomra érthetetlen absztrakció lenyomatai. Következtetéseket nem vonhatok le belőlük, mégis kötelességszerűen úgy teszek, mintha tisztában lennék jelentésükkel, mint amikor elégedetten bólintok a hírre, hogy anticiklon közeledik. Az útkereszteződésben mosolygós tízemeletek harapófogójában pislogó közlekedési lámpához érek, s mivel várakoznom kell, úgy döntök, beleolvasok az egyik cikkbe. A rablást választom, de ekkor már alig bírom megállni, hogy tovább ne kutassak a címek vastagabb betűvel szedett kuszaságában. Nem is értem igazán, miről van szó. Néhány zseniálisnak tartott bűnöző hosszas előkészületek után kirabolt egy nagyon, egy elképzelhetetlenül gazdag embert. Valamit mégis elbaltáztak, mert menekülés közben elfogták őket. Menekülés közben? Vagy még ott a házban? Mindegy. Az autók közben szép sorfalat állnak az úton, mintha biztosítani akarnának, hogy a munkába indulás szándékát éppen megvalósító, újságot olvasó férfiú megérdemel minden támogatást. Mire kényelmesen elhelyezkednek mind a négy sávban tágra nyílt, most mégsem világító szemekkel a szebbnél szebb gépjárművek, észbe kap a mi lámpánk is, és zöldre vált. Nekivágok a széles sugárútnak, s közben, ahogy elvonulok a szélvédők díszsorfala előtt, tovább olvasok. Kell ehhez bizonyos tehetség, de legalábbis némi gyakorlottság: ügyelni lépteinkre, megfelelő magasságban tartani az újságot, nem téveszteni el az irányt, megérteni a szavak értelmét, ilyesmi. Nem tűnik nehéz feladatnak, az úton mégis alig érek át. Közben éppúgy, mint a rablásos cikket, felületesen átfutom a katasztrófahelyzetről szóló beszámolót. Ehhez kép is tartozik. Egy félrevont csatornafedél, körülötte semmi, az sem látszik, mi rejtőzik a csatorna mélyén. A cikkből talán kiderül, miről van szó. Egy nyitva felejtett csatornába belesodródó teniszlabda komoly katasztrófától mentette meg a város egy részét, nagyjából a vadaspark és a folyókanyarulat közötti területen. Részletesen megírták, mely utcákat, tereket érintette volna a katasztrófa. Ezt, nem is tudom, miért, végigolvasom, szemben a műszaki probléma részletezésével, amit átugrok, pedig talán az lehetett az érdekesebb. A járdára lépve felocsúdok ténfergésemből, eszembe jut, mit is keresek valójában ebben az újságban, miért vettem meg annak ellenére, hogy nem szoktam reggel újságot venni. Furcsán zakatol az agyam, és keresem az egyetlen rövid hírt, aminek minden betűjét első olvasásra megtanulom. Graham C. Taylor ma reggel, mint ahogy mindennap, elhatározta, hogy munkába indul. Elhatározását különösebb nehézségek nélkül végrehajtotta. Rendkívüli esemény nem történt. Állok dermedten, tényleg nem tudok igazán örülni, hogy látom a nevemet kinyomtatva, valami furcsa szégyenérzet is megkísért. És itt, ebben a pillanatban befejezhetném a meg nem történt újságvásárlás históriáját, mivel azonban meg nem történt esemény leírásáról van szó, nem kell ragaszkodnom a dolgok valószínűségéhez. Beleírhatok a történetbe olyan eseményeket is, amelyek munkába menet sohasem fordultak, mert nem fordulhatnak elő. Engedek a csábításnak, hogy a komor törvényszerűségeket megtörjem, s ajándékozzak magamnak, a munkába indulás csendes hősének valami váratlant, nehezen magyarázhatót, ünnepélyest. Miután átérek tehát az úton, nem fordulok balra, hanem egyenesen betérek a hatalmas, hivalkodó üvegportálok mögött arisztokratikus nagyvonalúsággal megbúvó Café Peruba. A kerek, márványt imitáló asztalkák körül nem székek, hanem bordó bársonyborítású fotelok várnak. Az illatok leírásával nem érdemes próbálkozni. Menjen el mindenki a Balássy Miksa körút és a Felhőmenedék utca sarkán 10-től hajnali 3-ig nyitva tartó kávéházba. Ennél a nyitva tartásnál természetesen lehetetlen, hogy egy kora reggel munkába tartó személy betérjen ide kávézni, de ez egyébként sem fordult elő soha, tehát figyelmen kívül hagyhatjuk az ellentmondást. Belesüppedtem a fotelba, félig eltűntem, és az asztal váratlanul szinte elérhetetlen magasságokba emelkedett. Komoly tornamutatványokat kellett végeznem, hogy helyreállítsam egyensúlyomat. A pincér nyugodt, készséges arckifejezéssel várakozott karnyújtásnyira az asztaltól, kezében a reggeli lapokat tartotta. Intettem, hogy nem lesz rájuk szükség, és nem jó erős eszpresszót rendeltem, hanem mélange-t, bár nem tudtam pontosan, mi az, de egy régen látott ifjúsági film szépasszonyaira emlékeztetett a név. A pincér bólintott. Éles szemű megfigyelők fáradtnak írták volna le ezt a mozdulatát, az igazsághoz körömszakadtukig ragaszkodók viszont inkább semmilyennek. Az őszülő férfi tudta ezt a nagyon pincéres, igen, fáradtságot utánzó puha gépiességet, amiből higgadt előkelőség áradt, és némi nagyképűség. És ezt nem sikerül már soha levetnie magáról. Így nyomta meg a liftgombot, így szállt be az autójába, így kötötte be a cipőjét. És ezt szerette benne a felesége. Egy pillanatra csend lett, most vettem észre, hogy rajtam kívül még senki sincs a kávézóban. Furcsa, lusta álmosság kúszott elő a csontjaimból a bőröm felületére, olyan, amilyet korábban sosem éreztem, mert csak süppedős fotelokkal bútorozott kávéházakban lehet ilyesmit megtapasztalni, még nyitás előtt. Ezt a várakozó csendet nem törte meg finom zizegés, amit a fellapozott újság egymáshoz súrlódó lapjai okoztak, mert hozzá tartozott, mint szőlőlugashoz a darazsak dönögése. Teljesen biztos voltam, hogy semmi érdemlegeset nem találok a sűrűn egymás alá nyomtatott mondatok között, mégis, vagy talán pont ezért, nagyon figyelmesen végigolvastam azt a két tudósítást, amelyet korábban már átfutottam. A dolog úgy állt, hogy nem is igazán a rablásról szólt a cikk, hanem a bohózatba illő meghiúsulásáról. A Wickinack fasor 26. alatt álló elegáns villába hatoltak a betörők. Az egész elektronikus védelmi rendszert hihetetlen precizitással és felkészültséggel iktatták ki – mozgásérzékelőket, kamerákat, riasztókat. Menekülési útvonalnak a hátsó kertkaput szánták, miután előző este a távozó kertész nyomán egy puhára rágott rágógumival megakadályozták a rozsdás zárszerkezet tökéletes visszazáródását. A tervük az volt, hogy a házat még hajnalban a Wickinack sugárút felől közelítik meg a kábeltévé társaság egyenruhájába öltözve. Miután az általuk tervezett műszerekkel átmenetileg hatástalanították a riasztórendszert, kipakolják a lakást, majd a hátsó bejáraton távoznak, és a kertkapuhoz tolató furgonba könnyedén bepakolják a zsákmányt. A mozgásérzékelőkkel nem volt gond, de a kamerákat és a különleges hőérzékelőket csak egy órára tudták ártalmatlanná tenni. Mégis minden simán ment. Csupán egy dologgal nem számoltak. A heves szél kinyitotta a rosszul záródó, nyikorgó kertkaput, és egy mit sem sejtő járókelő nemtörődöm mozdulattal egész egyszerűen bevágta. A rágógumi leesett, az ajtó bezáródott. Erre nem juthattak át. Vissza már nem mehettek, minden pillanatban újraindulhatott a jelzőrendszer. Nem volt mit tenni, maradt a hagyományos módszer. Átdobálták az utcára a zsákokat (ami feltűnt az egyik szomszédnak), és a tolvajok éppen másztak át a kerítésen, amikor megérkezett a rendőrség. A cikk hiányosságai, ha már az első betűtől az utolsóig végigolvastam annak ellenére, hogy nem érdekelnek a bűnügyi hírek, magyarázatra szorulnak. Az újságíró, fiatal férfi fiatal feleséggel, egy gyerekkel, a város távoli negyedében élt boldogan, de a mindennapok gondjaitól gyötörten. Aznap barna ballonkabátot viselt (amelyet ajándékba kapott, de nem szerette), a cipője átázott, és fel kellett volna hívnia valakit, akinek a telefonja folyamatosan foglaltat jelzett. Nem ellenségesen, csak irigy bizalmatlansággal tekintett a Wickinack fasor lakóira. Talán idegenkedése miatt, talán tapasztalatlanságból, talán szakmája lényegét megértve néhány érdekes részt kihagyott a cikkből. A szomszédos ház ablakából céltalanul nézelődő középkorú nő, Ruka Radovszkaja bárónő ugyanis agydaganatban szenved. Nehezen, mankóra támaszkodva mozog, és beszédkészsége is erősen megromlott.

két mankóra támaszkodva

A kertre néző ablakhoz tolt asztalánál költötte el mindennap reggelijét. Egy csésze teát és két szelet pirítós kenyeret. Nagyon távolinak érezte magát azoktól az emberektől, akik furcsa, aranysárga overallban idegesen toporogtak a szomszéd udvaron. A betegség miatt egészen jelentéktelennek tűntek, bármit is tesznek. Figyelme szélét karistolták, egy olyan figyelemét, amelynek közepén már csak halott űr feszül. Ekkor azonban megcsörrent a telefon. Tudta, hogy mire két mankóra támaszkodva odaér és felveszi, már nem lesz senki a vonal másik végén. És mire visszavánszorog az ablakhoz, újra megszólal. Elindult azért, és megpróbálta kitalálni, kivel nem fog beszélni. Ki hívja? A fia, a lánya, a volt férje, az orvosa? Téves hívás? Mennyi meglepetést tartogat még így is ez a maradék életecske. Ez felébresztett, megmozdított benne valamit, ami nem Ruka Radovszkaja bárónő tulajdona, hanem a fiatal Csellér Ágnesé. Seszínű helyett szőke fürtökkel, kényszeredett, fájdalmas vigyor helyett mosolyogva, mindenbe kapaszkodás helyett szökdécselve.

Amikor a néma telefonhoz ért, tárcsázta a rendőrséget.

A diszpécser, mintha félszegen visszautasítana egy eleve nevetséges lehetőséget, az ujjait rázogatja, pedig csak a mosdóból érkezett vissza, ahol a törülközőt túl mocskosnak találta. Amikor megszólal a telefon, éppen azon morfondírozik, most azonnal leüljön újságot olvasni, vagy megvárja, amíg megszárad a keze. A telefoncsörgésről eszébe jut Kim és Bo, a két nevető szélmalomharcos. Még csaknem gyerek volt (egyenruha nélkül még most sem érezte mindig felnőttnek magát). Alig akart elmúlni az a furcsa nyár! Most is érzi a túlérett feketeribizli és szeder ízét, s hallja a láp távoli robbanásait, puffanásait. A házuk szinte felemelkedett a hajnali ködben, s az ujja hegyével tartotta meg, hogy amíg Kim és Bo fölébrednek, ne történjék semmi rendkívüli.

Arshile Gorky, flickr.com

Soha annyira elszigetelten és annyira elszánt hevességgel nem élt, mint akkor. Este, amikor a feleségének mesélte, nem tudta megmagyarázni, miként kapcsolódik a telefoncsörgés Kimhez és Bóhoz. Abban azonban biztos volt, nem véletlen, hogy pont abban a pillanatban jutottak eszébe, amikor megszólalt a telefon. A monoton és fenyegető berregés oldott el benne valamit, ami az agysejtjeiben felszívódva heves emlékrohamokba torkollt. Ennek a nyárnak a feszült levegője zizegett a fejében, amikor óvatosan (oktalan és értelmetlen óvatoskodással) felemelte a kagylót. Nem értette a vonal másik végéről a megértést éhező hangokat. Azt hitte, elkalandozó figyelme akadályozza a bejelentés pontos rögzítésében, holott a női hang szokatlan lejtése, a szavak dadogásszerű szétesettsége magyarázta inkább. Jobban figyelt, és felderengett egy szó: Wickinack fasor.

tündöklő szépséggé változik

Fölemelem a fejem az újságból. Wickinack fasor? Ismerem, mint a tenyerem, mindennap fel s alá, fel s alá, fel s alá a villamossal, mindennap ezerszer. Fel s alá. A fák, mintha útjelző karók, a házak, mint a háttér impozáns foltjai. A kerítések egymásba folydogáló komor szájak, mintha éppen mosolyogni akarnának, de bizonytalan, valóban szándékukban áll-e. Mégsem emelkedik ki ebből a hajnali felhőből az a ház. Elírhatták a címet: a Wickinack fasorban nincs ilyen villa. A csillogó üvegportál, azaz a megnyugtatóan távoli külvilág felé nézek. Itt tűnik fel Liza, aki tüntető szépségén felülemelkedve jelenleg fáradt háziasszonyok leértékelt kíváncsiságával a szemében vánszorog az utcán. Ekkor azonban megáll, és vánszorgó háziasszony-fáradtsága újra tündöklő szépséggé változik. Bronzvörös haja vulkanikus szikrákat vet, szeme ellenben édes nyugalomra int, egymáshoz tapadt puha ajkai érzékiségéről pedig nem merek fogalmat alkotni, ezért gyorsan elkapom a tekintetem és másik cikkbe kezdek. Ez jóval rövidebb és sokkal kevésbé érdekes. Az esemény helyének és környékének, azaz a be nem következett katasztrófa esetleges helyszínének pontos meghatározása, és az újságíró által sem pontosan ismert műszaki adatok és törvényszerűségek ismertetésén túl nem sokat tudok meg. Egy sárga teniszlabda, ami a lejtős Lomnici utcán elgurult, olyan szerencsésen esett be a nyitva felejtett csatorna torkába, hogy néhány órára helyettesíteni tudta azt az elhasználódott tömítőgyűrűt, amely nélkül a távhőellátás rendszerében komoly problémák következhettek volna be. Az újságíró szerint (meglehet némi szenzációhajhász késztetésnek engedve) fel is robbanhatott volna a rendszer. A nyitva hagyott csatornafedél lezárására kiérkező három fáradt, olajmaszatos szerelő fedezte fel, és javította meg a hibát. Egyikük azt nyilatkozta, szabadalmaztatni kellene a megoldást, olyan jól működött. De hogy hogyan került oda teniszlabda, és ki hagyta nyitva a fedelet, arról nem írtak. Ez mindenesetre bosszant, és fel sem tűnik, hogy még nem hozták ki a kávémat, a mélange-t, ami most inkább Liza szájára emlékeztet. Ha az újságolvasást nem tekintjük eseménynek, a kávéházban egyetlen dolog történt: eszembe jutott Liza szája. Ez bármikor előfordulhat velem, még munkába menet is, még akkor is, ha épp el akarom kerülni, hogy Liza bármelyik testrésze eszembe jusson. Nem az a lehetetlen tehát, hogy történik valami egy ki sem nyitott kávéházban, hanem hogy Liza láttán nem jut eszembe a szája. Még akkor is, ha egyéb lehetetlenségek közepette tényleg nem történik semmi. No persze. Felemelem újra az újságot, kikeresem az aprócska tudósítást, amely a munkába indulásommal foglalkozik, s hogy egyszerre feleljek meg egy törvényszerűségnek és egy lehetetlennek, hangosan, jól tagoltan felolvasom. Graham C. Taylor izgalmas vállalkozásba kezdett ma hajnalban. Álmából megébredve megmosdott, felöltözött, megreggelizett, majd rövid töprengés után úgy döntött, munkába indul. Döntésében segítette a megszokás, és a biztos tudat, hogy várják a munkahelyén. Lakását elhagyva döbbenetes önmegtartóztatással nem vásárolt újságot, így csendes szemlélődésben sétált végig a Balássy sugárúton. A Café Peruban elfogyasztott, jól megérdemelt reggeli kávéja után munkahelyére, a Fővárosi Közlekedési Társaság déli telephelyére ezúttal is pontosan érkezett, mint még annyiszor fog hosszú élete során. Jó egészséget kívánunk neki! Idegesen dobom félre az újságot. Mit jönnek ezek az egészségemmel! Mi közük az életemhez, pláne ha hosszú lesz! De honnét tudják, hogy nem üt el… mondjuk egy villamos? Ekkor azonban eszembe jut, hogy még nem érkeztem meg a munkahelyemre, és a cikkben említett pontosság már aligha tartható. Ráadásul az utcán újra feltűnik Liza. Ezúttal fel s alá járkál a kávézó előtt, mint aki vár valakire. Átfutom a cikket még egyszer, hátha írnak róla is valamit, de nem. Szeretném, ha gőzöm sem volna, ki ez a nő. Mit csinál, kire vár. Intek a pincérnek, aki még mindig nem hozta a kávémat, de nem siettetni akarom, megkérem, hogy hívjon taxit.

Arshile Gorky, flickr.com

– Kérem szépen, ez lehetetlen!

– Hülye – figyelmeztetem egy újabb törvényszerűségre, majd pénzt hagyok az asztalon a kávéért, amit meg sem kaptam, és kirohanok az utcára. Liza közben szerencsére eltűnt, így nem kell azon tépelődnöm, hogy előbbre vinné-e a történetet, ha köszönök neki, ha belenézek sokat sejtető kíváncsisággal a szemébe, ha remegve összeesem a járdaszélen. Leintek inkább egy taxit. A sofőr halkan fütyörészik, amikor beülök mellé az első ülésre. Ezt amolyan baráti gesztusnak szánom, nem hátra ülök, mint az urak, hanem mellé, hiszen majdhogynem kollégák vagyunk. A taxis furcsa ellenséges hangsúllyal fordul felém.

– Gratulálok! Munkába. Taxival.

– Mennyivel tartozom? – kérdezem zavarodottan, és arra gondolok, hogy a taxisok mindig megveszik a reggeli újságokat, így ő már biztos olvasta a hírt; másrészt félek, mert nem hoztam magammal sok pénzt, és korántsem vagyok tisztában a tarifákkal.

– Azt majd a végén tisztázzuk, ember! Most inkább azt mondja meg, hová menjünk! – Tehát mégsem olvasta. Ez megnyugtat, és bemondom annak a kuplerájnak a címét, ami a munkahelyem mögött, a déli vasút vágányain túl áll.

halovány seggberúgásnyit hosszabb

Szóval ott hagytuk abba, hogy nem veszek újságot, azaz elhaladok az újságos mellett, kikerülöm a kukákat, majd váratlanul balra fordulok. Rendszerint egyenesen megyek tovább, mert balra egy halovány seggberúgásnyit hosszabb az út. Nincs nagy különbség egyébként, elkésni biztosan nem fogok, de azért jobban kell sietnem. Az utca enyhén lejt, ami ma reggel nem kényelmes. Megpróbálok emlékezni, máskor is éreztem-e így, de megzavar egy férfi, aki a járdán előttem guggol. Nagy, színes táskájának leszakadt pántjával babrál, a táska szája nyitva, körülötte mindenféle tárgyak elszórva. Ügyet sem vetek rá, s megpróbálom felidézni, éreztem-e már kényelmetlennek ezt az enyhén lejtő utcát, ahogy a lépteim maguktól gyorsulnak, szinte kiszaladna a lábam alólam, ha nem kellene fékeznem, hogy kikerüljem ezt az újabb akadályt (a guggoló férfit), mint előbb a kukákat. Indulatosan belerúgok egy teniszlabdába, ami (micsoda marhaság!) a lábam elé kerül. A labda messze elgurul az úton. A férfi, akit kikerülök, hangosan átkozódik, talán elvesztett valamit, esetleg meglopták. Mindenesetre nem vonja el a figyelmemet teljes egészében a lejtőről, de annyira igen, hogy ne találjak szilárd fogódzókat az emlékeim között. Olyan az utca lejtése, mint egy alacsonyra, tehát rosszul megépített magasugró sáncé: nem száguldok át rajta, és nem repülök ki belőle, egyszerűen lepottyanok a végén egy levegősebb és immár tökéletesen sík térbe. Visszanyeri a világ a munkába indulás kényelmét. Megszédülök a boldog meghatározatlanságban, ami az utcából kilépve, kiérve, kiszabadulva elfog. Nem megfeledkezve róla, inkább őrizgetve ezt az érzést óvatosan leslattyogok a partra. Le az öböl szemetes vizéhez, ahol már egészen közel vagyok a munkahelyemhez. Az óriás hullámtörők vaskos fém kötélfogói közül Vencezlaus közeledik. Hátára fordítja a messzelátóját, és zsebébe kotorja a szárított apróhal tetemeket, amelyeket egy közeli akvarisztikai szaküzletben árulnak ékszerteknős eleségként, de Vencezlaus a parton magányosan növő szaracéniát táplálja velük. Kisütött közben a nap, mindennek új, erőteljesebb színeket és szagokat kölcsönözve. Vencezlaus inge is kifehéredik, bőre megbarnul, teste határozottan elvékonyodik és megöregedik, de azzal az elegáns öregséggel, amire mindenki vágyik, akinek már eszébe jutott, hogy nem lesz mindig fiatal. Vászonnadrágjának szárát visszahajtotta, így szabadon hagyta bokáját, fején kalap, amelyet egészen tarkójára tolt, nem takarja el így szép, kerek, májfoltos fejét. Kezében zsíros, fehér papírban lángost tart, néha tép belőle egy-egy kisebb darabot. Miközben beszél, a lángost tartó kezével gesztikulál, így félő, hogy leejti, vagy egyszerűen hozzávágja ahhoz, aki éppen hallgatja. Én sem őt, hanem a röpködő, fénylő tésztát nézem.

– Szerinted meg tudom mondani egészen pontosan, hogy milyen magas a Mont Everest?

– Attól tartok, igen – válaszolom, mert egyszer már azt is megmondta, milyen számokat fognak kihúzni másnap a lottón, de mi, ostobák, nem hittünk neki. Okultam a hibából, s miközben átveszem a szatyrot, azt nézem, jön-e még valaki utána. De ma egyedül tartott edzést a szépen fejlődő húsevő virágnak.

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Hülye vagy, fiam, mert nem tudom – veti oda egy lesújtó pillantás kíséretében. – Nem tudom, mert folyamatosan nő. Minden évben 4-5 milliméterrel nagyobb lesz.

– Ha viszont tudná, mennyi volt tavaly, akkor…

Megpróbálok olyasmivel előállni, ami kapcsolódhat a szavaihoz, de egy beszélgetés Vencezlausszal mindig nagyon bizonytalan pálya, sosem lehet az ember biztos, hogy amit ártatlanul kapcsolódónak vél, az Vencezlaus szerint is megállja a helyét, mert okfejtéseiben a legváratlanabb fordulatok is bekövetkezhetnek.

– Ugyan! Nem erről van szó! Ráadásul nemcsak nő, hanem tolódik is évente 27 milliméterrel északnyugat felé.

– Akkor már csak pár ezer év, és ideér. Maga biztos megéri. Fog még síelni az oldalában.

– Én? Síelni? Megőrültél! – és heves lángoslebegtetésbe kezd. Megpróbálom elképzelni, hogy nem álltam meg vele beszélgetni, mert Lizával van találkozóm. Rohanok, nem érek rá semmire. Persze Vencezlaus nem hagyja annyiban, megragadja a karom, és követhetetlen gyorsasággal sorol adatokat a Mauna Kea, a Chimborazo és más hegyek magasságáról, távolságáról a föld középpontjától.

a feje fölött vetek szaltót

De ezzel most nem megy semmire. Átnézek rajta, s ha elém áll, a feje fölött vetek szaltót, úgy futok tovább. Dolgom van. Liza vár. Vencezlaus után egy rendőr is megpróbálja az utamat állni, félrelököm. Karok nyúlnak utánam, de erőm megtöbbszöröződik, nincs esélyük. Aztán majdnem elüt egy autó, majdnem elsodor egy tüntető menet, majdnem felemel egy exkavátor. Átsiklom, kúszom, repülök közöttük, végül kis híján orrba ver egy kivágódó kertkapu, de az utolsó pillanatban félreugrom, s bár nincs jelentősége, könnyedén meglököm, amitől nagy robajjal visszacsapódik. A puskalövésszerű csattanás tovább fokozza lelkesültségemet. Rohanok, lábam nem éri a földet, s tudom, elértem azt a sebességet, ami miatt messziről fékeznem kell, ha nem akarok majd nekirohanni a Café Peru üvegportáljának. A kávézó még természetesen zárva lesz (ez rendben, erre fölkészültem), de félek, nagyon félek, hogy Liza sem lesz ott. El fogok késni. Még azt is el tudom rontani, amit én képzelek el. Lizának nyoma sem lesz, semmi, ami rá utalna, amiből arra lehetne következtetni, hogy itt, de legalábbis erre járt. Bár az ő esetében, ha nyoma sincs, az is olyan Lizás, csak ő tud úgy, nagyon úgy nem ott lenni. Több embert egyszerre mozgató s állandóan szinte tektonikus feszültséggel, vibrálással telített körei, értelmezhetetlen viszonyai közelébe kerültem. Ráadásul az igazság, hogy Liza ott volt a megbeszélt helyen, de valamivel korábban, és nem rám várt. A Balássy és a Felhőmenedék sarkára hívta Zézét, valamint úgy emlékezett, hogy ugyanide, ugyanekkorra Kábét, mivel be akarta mutatni egymásnak a két férfit. Egészen aprócska hibát követett csak el, Kábével ugyanis valójában nagyjából száz méterre onnét, a Café Peru elé beszélt meg találkozót, ráadásul a kávézónak van bejárata a Balássyval párhuzamos Penész utcára is. Pontosabban az utca furcsa görbületére, a kapualj nagyságú és illatú Ulánbátor térre. Kábé itt várakozott, már jóval a megbeszélt idő előtt, mivel nem szeret késni. Zézé pontos akart lenni, de előző nap a felesége, nyilván tréfának szánta (esetleg tudta, hogy Lizával fog találkozni), egy órával előbbre állította az óráját, így amikor ő azt hitte, hogy jelentős (fél órás) késéssel érkezik a Balássy és a Felhőmenedék sarkára, harminc percet kellett még várnia. Liza viszont később, de tíz perccel a megbeszélt idő előtt futott be a Peru Balássy úti üvegportálja elé (én azt sem tudom, hol vagyok, csak rohanok: hátam mögött a tudós Vencezlaus, előttem a csodatevő Liza), majd tíz perc után feldúltan megállított egy taxit, és elviharzott. Ugyanebben a pillanatban sétál le a sarokról Zézé és kanyarodik ki a Penész utcából Kábé. Zavarodottan méregetik egymást, ahogy a nehezen felszívódó rosszindulatra alapozott futó ismeretségek nem tudnak mit kezdeni a viszontlátással. Mindketten ugyanazzal a reggeli busszal utaztak a belvárosba, Zézé szállt fel előbb, majd három megállóval később Kábé. Mivel Zézé nem tudta pontosan, hol kell majd leszállnia, nem akart nagyon eltávolodni az ajtótól. Csomagját a lába elé tette a földre, s Kábé finoman belerúgott, amikor felszállt. Maga sem tudta eldönteni, szándékosan tette-e, mindenesetre útjában volt a testes fekete táska. Leült és újságjába mélyedt. Rajtuk kívül csak páran utaztak a buszon a kocsi elülső felében, a sofőrfülkéhez tapadva. Pár perc múlva Zézé megkérdezte, hol kell leszállnia, ha a Balássy és a Felhőmenedék sarkához akar eljutni. Kábé kiszámolta, hány megállót kell még mennie, majd hozzáadott egyet, és kisvártatva még egyet. Ezt a számot közölte Zézével. Nem egyszerűen ki akart szúrni a másikkal, inkább unta a pontos kérdésekre adott pontos válaszokat. Sok minden múlhat egy ilyen kis tévedésen. (Összetalálkozik leendő feleségével, főnökével, beosztottjával, szerencséjének kovácsával, múltja elveszettnek hitt tanújával, emberiségbe vetett hitének visszaadójával stb.) Hátha egy ellenállhatatlan lavina elindítója lesz. Nem lett. Zézé gyorsan visszatalált, s amint újra szembekerülnek, Kábénak kellemetlen érzései támadnak. Mint egy fülön csípett gyereknek. Maga sem tudja, miért, talán a várakozás unalma vitte rá, int a másik férfinak.

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Húúúú, az előbb félrevezettem, elnézést, elszámoltam magam.

Zézé kényszeredetten mosolyog.

– Nem tesz semmit.

– Kér egy cigarettát?

– Kávét innék inkább, de úgy látom, ez még nincs nyitva.

– Jöjjön, tudok itt egy másik presszót, meghívom egy italra.

– Rendben.

Miközben Kábé az út másik oldalára, a Próbababa presszóra mutat, én erről mit sem tudva rohanok, futok, szaladok, kapkodom a lábam. S ha látnám is Kábé mozdulatát, nem törődnék vele, mert éppen ellenkező irányban száguldok. Ha mégis felfigyelnék rá, csak abban a szűkös értelemben foglalkoznék vele, hogy ez a mozdulat ellentmond a legnemesebb szándékaimnak, a leghőbb vágyaimnak.

Ez a mozdulat egy elfordított, napkelet helyett napnyugatra mutató útjelző tábla.

sörszagú vendégek

Ez a mozdulat két, tudtukon és akaratukon kívül ellenemre élő ember zavarodott összeesküvése, maguk sem tudják, minek az érdekében. Szemben velük, a buszmegálló mögött tátog a szűk, füstös helyiség bejárata. Koszos sárga felirat hirdeti az ajtó fölött, hogy éjjel-nappal nyitva tartanak, s mintha csak a fenti tételt kívánnák bizonyítani, kába, sörszagú vendégek támolyognak ki a napfényre a presszó hánykolódó gyomrából egy még hajnalhasadás előtt elfelejtett éjszaka után. Szellőztetnek éppen, az ajtót székkel támasztották ki. Zézé óvatosan érdeklődik, zárva vannak-e. Senki sem válaszol, de Kábé biztatására beljebb lépnek. A pultnak háttal, az ajtó mellett ülnek le, s ha kicsit előredőlnek, a nyitott ajtón keresztül láthatják a Peru környékét. Nem tudják egymásról, de mindketten abban reménykednek, hogy feltűnik Liza.

Miután elhelyezkednek, Kábé éppen hozzákezdene, hogy bemutatkozzon, de eszébe jut, hogy a Próbababában még az éjszakai rendtartás van érvényben, azaz nincs kiszolgálás. Feláll az asztaltól, és egészen a helyiség mélyére, a pultig merészkedik. Örvendezve látja a fényesre csiszolt, ódivatú kávégépet, és megérzi a reggeli gőzöket, párákat, köztük a friss csapolás és a kávé illatát. Fejmagasságban túlpirult melegszendvics szaga zuhog az elfeketült szendvicssütőből, mint a kormos eső. És a reggeli tiszta zajok: ugyanazok, mint éjszaka, csak magasabb regiszterekben, tisztábban szólnak. Majd, mint egy fenséges operanyitány első hangjai, kotyogni kezd a kávégép.

Zézét, ahogy egyedül marad az asztalnál, a rettenetes kialvatlansága piszkálgatja nevetgélve. Megráncigálja arcán a nyúlós bőrt, combját gyúrja, a hátát apró csontokat ropogtatva görnyeszti. Feleslegesen kelt fel olyan korán, hiszen Liza sehol. Liza nem jött, talán meg sem beszélték ezt a találkozót. Fáradtsága büntetés, mert elmulasztotta Lizát, s a büntetés gyors és kíméletlen. Elvakítja a fény, a felkelő napnak a megnyitott ajtón visszaverődő első sugara. Az úton végigviharzó locsolókocsi elmossa a sejtelmes éjszaka és a biztató hajnal illatait, a felébredő város forgalmának lüktető indulóit a pult felől utat törő szemcsés rádiózuhatag folyja körbe: alig hallja meg a mobiltelefonja csörgését. Liza az.

– Hol vagy?

– Én? Te hol vagy?

– Itt ülök…

– A Peruban?

– Dehogy. A Próbababában.

– De hát a Perut beszéltük meg.

– Persze, ott is voltam, de…

– Én is ott voltam.

– De most hol vagy?

– Nem tudtam tovább várni!

– Na mindegy.

Leteszi maga elé az asztalra a kikapcsolt telefont, éppen jókor, megérkezik Kábé a két kávéval.

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Méregerős eszpresszó. Itt reggel mindig nagyon jó kávét főznek.

– Miért, este nem?

– Nem. Vagy nem tudom…

Ne hallgassuk tovább ezt a párbeszédet, egyébként is rögtön félbeszakad, ráadásul fel szeretném hívni a figyelmet mérges folyóáradáshoz hasonlítható rohanásomra. Meg sem fordul a fejemben, hogy megálljak, feladjam a versenyt. Inkább azt szeretném, ha még több akadály magasodna elém, hogy átrepüljek felettük, s még édesebb legyen a pillanat, amikor átszakítom a célszalagot. Fejemben sorjáznak a futáshoz kapcsolható hasonlatok, történelmi és mitologikus párhuzamok Pheidippidésztől John Fodenig, de mind brutális leegyszerűsítésnek tűnik ehhez a színes, szikrázó, elmondhatatlan városi ámokfutáshoz képest. A párbeszéd közben valóban félbeszakad, mert Zézé feláll, és hátrasétál a pulthoz. Megkérdi, hol van a mosdó, pedig nincs rá szükség, a fertőtlenítő csípős szaga, a visszhangos zajok, már az első lépések után útbaigazították. Félve lép a piszoárok közé, de megnyugszik, nem a tisztaság, inkább a domesztikált mocsok láttán. A bűzt elnyomja a szúrós hipó, a koszt fényesre törölték, s bár úgy érzi, hogy a csapból folyó tiszta víz is fertőző, meg tudja úszni, hogy bármihez hozzáérjen.

Anarchy in the UK

Kábé a kávéját kevergeti unottan, Zézé telefonját nézi, s amikor megszólal az övé, nem tudja hirtelen eldönteni, melyik szól. Csak a második pillanatban ismeri fel az Anarchy in the UK első taktusait. Liza az.

– Megvárhattál volna!

– Vártam eleget.

– Én is.

– Na most mi legyen?

– Vegyünk egy mázsa szemes műtrágyát felesbe.

– Hát igen, inkább pihenj, majd hívlak.

8. kép

Mit lehet ilyenkor mondani, nyilván csak a legfontosabb dologról nem ejtenek szót, amiért találkozniuk kellett volna. Állítólag tudott valakit, aki kiadná a lakását nagyon kedvező feltételekkel. De Lizánál sosem lehet tudni. Az is előfordulhat, hogy a következő pillanatban belép az ajtón, és mindent elsimít. Na jó, inkább felkavar, de kisülhet abból is valami jó.

(Nem, nem lép be az ajtón a következő pillanatban, legalábbis ezt remélem, mert már közel, pár saroknyira vagyok, szedem a lábam, ahogy csak tudom. Rohanok, s nem szeretném, ha Liza most eltűnne a Próbababában.)

Kábé közben már nem Zézé telefonját, hanem a csomagját nézi. Mi lehet benne? Ruhanemű, hideg élelem, vagy talán fegyverek. Kedve lenne ezen elmélázni: véletlenül a város legelvetemültebb orgyilkosával futott össze, és édes Istenem!, belerúgott a táskájába. Rendőrt kellene hívni. Késő. Amint kilép a vécéből, hozzávágja a széket, ráadásnak a szendvicssütőt. Nem lesz könnyű megszerezni, a pincér így is gyanúsan méregeti. Hagyjuk. Megpróbál inkább valami megmagyarázhatatlant elképzelni: parókákkal és frissen vásárolt hallal tömött a táska. Hogy miért? Azonnal kérdőre vonja Kábét, amint kilép a mosdóból. A néhány tucat póthaj és a megfulladt heringek minden bizonnyal magyarázattal szolgálnak majd a mai reggelnél nagyobb kérdésekre is. Feltéve, ha póthajat és heringet rejt a táska. Nem is sejti, hogy egy tervrajz és részletes dokumentációja hever a mélyén. Zézé jelenleg egy kültelki koncertterem programszervezője, de szabadidejében – furcsa hobbi – tervrajzokat vizsgálgat. A vadaspark mellett, a folyó kanyarulatán átívelő híd tervrajzának másolatai hevernek a táskájában, amit történetesen Kábé rajzolt. Zézé felfedezett bennük egy alig észrevehető kis mérési hibát, ami az egész beruházást kudarcra ítéli. El akar menni a kivitelező nagyvállalathoz, a csupa üveg roppant székház ijesztő irodáiba, hogy önzetlenül megossza velük felfedezését, de előtte még találkozni akart Lizával, aki azt ígérte, szerez neki megbízható albérlőt.

Álljunk csak meg egy pillanatra! Képes lehet egy programszervező egy rendkívül bonyolult építészeti tervdokumentációban hibát felfedezni? Nem. Akkor miért állítottam ezt? Mert Zézé nem egyszerűen programszervező. Amennyiben? Egy neves építész-dinasztia sarja. És? Zézé apja szerette volna, ha egyetlen fia a nyomdokaiba lép. Az apa tehát speciális ismeretekkel látta el a gyermeket? Nagyon is! Kisgyermekkorától férfivá érésének hajnaláig magyarázta neki reggel, délben, este a statika, a szilárdságtan, a dinamika, a szerkezettan, a geodézia, a geológia, a talajmechanika, a hidraulika, a hidrológia, a geotechnika és stabilitáselmélet alapjait. Felért ez egy építőmérnöki képzéssel? Nem, de sokat jelentett neki, amikor felnőtt fejjel érdeklődése mégis az építészet felé fordult. Miért nem lett építész akkor apja akarata szerint? Kamaszkori lázadása az oka. Mindenben ellentmondott apjának. Megbánta ezt később? Számtalanszor. Tudott tehát annyit, hogy felismerjen egy hibát egy bonyolult építészeti tervdokumentációban? Nem, de a szerencse is a kezére játszott. Esetleg megbeszélte a dolgot az apjával? Nem került rá sor. Miért? Messze vezetne az okok elősorolása, jelen helyzetben elegendő a tény leszögezése: nem mutatta meg apjának a terveket. Tisztában volt Zézé azzal, hogy a terveket a vele szemben ülő Kábé készítette? A legkevésbé sem. Akkor ez rendben is volna. Zézé tehát igenis ért valamit az építészethez, a hídépítéshez is, nem idegen számára a rozsdamentes idomacél, a síkalapozás kehelynyaka, a szélrács, a beállító tüske, az oromgerenda, a lágyvasalás, az ABH-20/100, a tompavarrat, az ágyazatlezárás kifejezés. A vécéből visszafelé jövet mégis inkább azon merengett, mitől olyan magabiztos ez a Kábé. Tudatosan küldte tovább, vagy tényleg elszámolta magát? És akkor hogy volt pofája megszólítani, meghívni egy kávéra. Honnét ez a mindenekfelett álló, semmivel sem számoló, a közöny és a nagyon éles figyelem keverékéből kikristályosodó magabiztosság. Nem is sejtette, hogy Kábé tegnap kapta meg a leleteit a legutolsó gyógyszeres kezelés után. Beleegyezett, hogy egy új kísérleti gyógyszert alkalmazzanak nála. A kezelés fényesen bevált. Gyakorlatilag tünetmentes, és míg az elmúlt hónapokban a halál vicsorgott vissza rá a tükörből minden reggel, ez volt az első napja, hogy a saját arcát vizsgálhatta benne újra. A csodaszert persze még nem forgalmazták. Csak páran tudtak róla, Kábé volt az egyik a fél tucatból. Nem gondolta, hogy újjászületett, de minden gondolata, cselekedete új távlatokat kapott, s egyelőre nagyon élvezte tágasságukat.

Helen Frankenthaler, flickr.com

Valóban súlyos beteg volt Kábé? Igen. Valóban felgyógyult? Igen. Valóban egy gyógyszerkísérlet eredményeként? Igen. Valóban előző nap tudta meg? Igen. És még valami. Valóban ugyanabban a betegségben szenvedett, mint Zézé felesége? Igen. Valóban még csak nem is sejtette egyikük sem ezt? Igen. Ha kiderül, ez segíthetett volna Zézé feleségének? Igen.

Zézé kilépett a mosdóból, és azt gondolta, itt hagyja ezt a pökhendi faszt.

Kábé unatkozott. Milyen jó is unatkozni, bánta már, hogy megszólította, zavarta ez a pöcs.

Szóval ott hagytuk abba, hogy megállok, és váltok néhány szót Vencezlausszal. Közben észre sem veszem, pontosabban nem akarom észrevenni, mert ha észrevenném, azonnal el kellene rohannom az ellenkező irányba, elindulunk, araszolgatunk Vencezlaus lakása felé. Viszem a szatyrát, önkéntelen udvarias gesztus a részemről, az idős ember iránti tisztelet. Az erejét vesztett fölség kései dicsérete az ereje teljében lévő férfitól. Azaz nagyképűség, de mindez megfér együtt az udvariasság kilúgozó univerzális emésztőgödrében. Amikor visszaadom a szatyrot, csodálkozom, hogy nálam van, mert arra éppannyira nem figyeltem föl, hogy átvettem, mint hogy lassacskán elindultunk. Mi lehet egy ilyen szatyorban? Egy nagyáruház roncsolt nevét magán hordozó zacskóban, amit ez a jóravaló öregember hurcol magával reggelente, amikor kicsoszog a kikötőbe halakat virággal etetni, vagy fordítva. Miserere nobis. Ha nem vigyázok, elérzékenyülök. Érted, amit mondok, fiam? Bólintok, de közben mégis megpróbálom elképzelni, mi lehet a szatyorban. Vizsgáljuk meg a kérdést alaposan. Készítsünk részletes leltárt. A szatyor tartalma tehát.

Szárított haltetemek morzsái.

Három görbe, kiszáradt cigaretta.

Egy paróka.

Fulladt hering (a parókába csomagolva).

Számlatömb.

Revolver.

Szakácskönyv.

Lőszerek.

2 db. meggyűrődött, üres A4-es papírlap.

Minden egyes darabhoz tartozik egy hosszadalmas történet, amelyek a Csendes-óceán távoli vizeire röpítenének, megidéznének néhány elfeledett asszonyt, hosszú távú kihatásaikban magyarázattal szolgálnának talán a globális felmelegedésre is, az viszont teljesen bizonyos, hogy névváltoztatásra késztetnének néhányakat, akiket tanácsosabb lett volna meg sem ismerni. Ezek a történetek azonban ma messze elkerülnek, mert Vencezlaus megragadja a karom, és a lehető legkomolyabban kérdezi.

– Tudod, mi az a mély torok?

Zavartan hümmögök, és már nagyon sajnálom, hogy a szatyorral voltam elfoglalva az előző percekben, így nem tudom, hogyan keveredtünk ehhez a kérdéshez.

– Asszem, igen.

Rögtön látom, hogy Vencezlaus elégedetlen a válaszommal, az is lehet, hogy elpirultam közben.

– Tehát nem. A „mély torok” a kommunikációelmélet egyik legújabb terminusa – magyarázza átéléssel. – A kifejezés a Watergate-ügyet kirobbantó két amerikai újságíró titkos informátorának elnevezéséből származott át. Egy Felt nevű fickóról. De ez csak jóval később derült ki. Már hogy Feltnek hívják az informátort. Ma már tudjuk, hogy a „mély torok” álnév W. Mark Feltet, az FBI akkori második emberét takarta. Minden idők legtovább fedezett informátora csupán harminc évvel az ügy kirobbanás után, 91 évesen ismerte el, hogy ő volt a modern történelem legnevezetesebb politikai botrányának kulcsfigurája. Később az elnevezés általánosabb értelmet nyert, és valamennyi veszélyes körülmények között, titokban szerzett információt, az információt szolgáltató személyt, szóval az egész gebaszt így hívták. Még később a fogalom kiterjedt az információszerzés aktusára is, végül, elszakadva eredeti értelmétől, az olyan információátadásra korlátozódott, amely során a befogadó fél nem kíváncsi az információra (nem mintha nem volna érdekes vagy hasznos, csak tisztában van vele, hogy végeredményben veszélyes és tulajdonképpen titkos), azt mégis lenyomják a torkán. Tudsz követni?

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Miért mondja ezt nekem? – kérdezem önkéntelen ártatlansággal, olyan őszintén, amire csak jelen időben van mód.

A jelen idő, ami korántsem jelent laboratóriumi körülményeket, elutasítja a reflexív hazudozás, mismásolás lehetőségét. Miért kérdezem tehát Vencezlaustól, amit megkérdezek? Mert valóban kíváncsi vagyok a válaszra. Értem, amit mond, nagyon is értem, de felötlik bennem, miért pont ma, ezen a csillogóan napfényes reggelen osztja meg velem rejtélyes okfejtéseit. És persze félek a meglepetésektől, mert valami azt súgja, ha megértem, amit mondani akar, nem lesz egyszerű megemészteni. Maradjunk annyiban, hogy a jelen idő lehet ártatlan, de a múlt sosem. Nem fogja megengedni a következő pillanat ezt a fényűzést, ezt a jóindulatú nemtörődömséget.

– Tudod te azt nagyon jól.

Vigyázat! El kell hitetnem, hogy nem érzem teljesen hülyének magam, és ez nem könnyű, mert úgy áll a helyzet, hogy nem tudok szabadulni ettől az érzéstől.

– Hát, ami azt illeti…

– Rendben – vág közbe azonnal Vencezlaus –, kezdjük máshonnan. Szerinted megél egy szaracénia ebben a kikötőben?

Ezen még nem gondolkoztam el, de nem merem bevallani az öregnek. És ettől a kérdéstől eleve rosszabbul érzem magam, mert cseppet sem segített megérteni az előzőt.

– Azt hittem, ahogy más nyugdíjasok galambot etetnek a parkban, meg macskákat a házuk előtt, maga…

– Ide figyelj, kezdem megbánni, hogy téged választottalak! – Az indulattól enyhén, nagyon enyhén, éppen csak a pofacsontja csúcsán, kipirul. – Egy kis becsületesség még nem minden. Ha ilyen naivitással, vagy hát, bocsáss meg, hogy ezt mondom, de hülyeséggel párosul, akkor…

bizonytalan hangsúlyokkal

Elhatározom, hogy ezután figyelni fogok. Figyelni minden szavára, nem mulasztok el egy kötőszót, egy lélegzetvételnyi szünetet sem. Hallom a hangját, követem a mozdulatait, minden gesztusát, értem is, amit mond, mégsem világos, hogyan érkezünk el a monológ végére a felfedezéshez, hogy Vencezlaus a Peru bár tulajdonosa. Talán a felesége révén tett szert a vendéglőre, hiszen róla is sokat beszél, tárgyilagosan, mégis bizonytalan hangsúlyokkal, így nem tudom megállapítani, hogy fel akarja idézni az alakját, vagy megpróbálja elfelejteni. Úgy tűnik azonban, mégsem róla szállt rá a vagyona, mert a közös pont az életükben egy hajdanvolt dicstelen társbérlet valahol az Óperencián túl. Készülök rá, hogy megkérdezzem, hogy is van ez, de mire odajutnék, már az ókortudós fiáról mesél. Szóba jönnek bizonyos praenestei, cumaei, neapolisi kenőcsök, halottmosdatás, halottmosók, koszorúk, temetési menetek, virrasztások, s megint nem tudom, ez a fia disszertációjának a témája, vagy egy szörnyű emlék, ami megtapadt az agykérge hibás redőzetében egy reinkarnációs baleset eredményeként. Figyelmesen hallgatom, csupa olyasmit tudok meg, amiről korábban fogalmam sem volt. Ez önmagában jó, de elbizonytalanít, s örömömet viszonylagossá teszi, hogy tudom, tudni vélem: hazudozik. Méghozzá úgy hazudik, hogy tudjam, megsejtsem, nem mond igazat. Mit akar ezzel? Jó, jó, rendben, szándékosan akar összezavarni (maradjunk egyelőre ennél a feltevésnél), megjátszani ezt az „olvastam már valahol” érzést, hogy végül minden különösebb erőlködés nélkül lépre csaljon. Mint részeg medikust a folyékony dietiléter. Bólogatok. Nem vágok a szavába, félek, hogy lemaradok megint egy döntő fontosságú mozzanatról, s annak ellenére, hogy tartom magam az elhatározásomhoz, és egy szót sem szólok, csak figyelek, nem értem (a következő pillanatban már úgy mondom: nem akarom elhinni), hogy ő a Peru tulajdonosa.

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Nézze, ha egy nyugdíjas koszos reklámszatyorral vánszorog az utcán naphosszat, arról nehéz elhinni, hogy kávéház-tulajdonos.

– Honnét veszed, hogy nyugdíjas vagyok. Mellékesen azt, hogy vánszorgok, a te érdekedben elengedem a fülem mellett. Dolgozom, fiam! Csak éppen nem úgy, ahogy te. Én nagyon jól tudom, hogy nem az a jó munka, ami fáradsággal jár, vagy amihez csavarhúzó kell, hanem amihez ez!

És előhúz a szatyorból egy számlatömböt. A pókhálós-rojtos, fülledt, megsűrűsödő aljnövényzet, a nehezen beszívható illatok arra figyelmeztetnek, hogy a vadasparkhoz közeledünk, és a lágy ívben kanyarodó folyó, mintha csak igazolni akarna minden feltételezést a földi élet nagyszerűségével kapcsolatban, ellentmondást nem tűrően a tengerbe torkollik. A nagyszabású látványt nagyszabású zajok (szél, hajóduda, hullámverés, távoli madárvijjogás) kísérik. S az épülő híd óriási vastraverzeit mintha kifejezetten azért tervezték volna, hogy érthetetlen legyen a szándék, amit megvalósítani akar. Nincs szó közlekedésről, áthidalható mélységről; a dzsungel (a vadaspark, a város) ihletett absztrakciója, amit kizárólag emberi elme képes valósággá emelni. Vencezlaus széles árnyékot vető eukaliptuszfa alá elhelyezett padhoz ér.

vérszomj

Leül, s ahogy az árnyékba lép, bőre kivilágosodik, testének arányai megvastagodnak, mintha megfiatalodna. Arcvonásai vérszomjasabbnak tetszenek így, de továbbra sem fenyegetőek. Van vérszomj, amit elkerül a kegyetlenség.

– Ott lakom – mutat a folyó íve fölé kiugró sziklameredélyen magasodó villára.

Látom, zavarja elképedésem, de most nem szól, csak kipakolja a szatyor tartalmát a padra. Előbb a revolvert, a lőszert, aztán a heringeket, parókát, mindent.

– Kezded kapizsgálni? – mosolyog jóindulatúan, bár nagy erőfeszítésébe kerül.

Nézem a fegyvert, a haltetemeket, a megtöredezett barnásvörös hajszálakat,

és megpróbálom külön-külön magam elé képzelni minden egyes darabot. Mintha színpadra helyezném, félszegen arra várva, hogy történjen velük valami. Nincs más ötletem, előremenekülök.

– Igen, minden világos.

Vencezlaus hosszan a szemembe néz, de félek, nem rám kíváncsi, nem arra, mit gondolok, és még csak nem is arra, amit mondok. Három-négy kérdéssel és válasszal előbbre tart.

– Akkor tessék, válassz!

Gondolkozni próbálok, de minden sikertelen kísérlet után egyre biztosabb leszek benne, nem éri meg a fáradságot. Csak rosszabb lesz, ha megértem, hogy nem értek semmit. Megsimogatom a parókát.

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Gyere, te idióta! – felránt a padról, most érzem meg, mennyi erő van benne, szinte vonszol maga után. Húz, repít a háza felé. Pár perc múlva a konyhájában ülünk, nem a panorámaablak mögött a nappaliban, hanem a konyhában a frizsider mellé tolt sámlikon. Vencezlaus a gótikus ívű borospalackból elegáns mozdulattal emeli ki a dugót, mindkettőnknek tölt.

– Nem ihatok! – jelentem ki határozottan és azzal az örömmel, hogy valami mégis az én döntésemtől függ. – Dolgozom ma. Mennem is kellene, mert elkésem.

– Ne izgulj! – int le az öreg, és a hűtő alól előhúzott lapos dobozból részvényeket dob elém. – Én vagyok a közlekedési vállalat többségi tulajdonosa.

Kibámulok az apró konyhai ablakon, mintha eltévedt villamos után kutatnék a tekintetemmel, amely látványra támaszkodva majd megfogalmazhatom ellenvetéseimet, de csuklásomat elnyomva csak ennyit motyogok:

– Azt hittem, hogy városi cég.

– Neked az is, de nem nekem.

– Ki maga? – Ösztöneim azt súgják, a legegyszerűbb kérdésekre léteznek érthető válaszok. Mégsem.

– Nem ez a fontos. Nem az, hogy én ki vagyok, mi az enyém, mi áll a hatalmamban. Ezekkel te ne törődj! Az a fontos, hogy veled mi lesz.

– Velem? – kérdezem csodálkozva, de egy folyamatosan fiatalodó nyugdíjassal szemben, aki számlatömböt és revolvert hord a szatyrában tej és kenyér helyett, már ez is nagy merészség.

– Igen, veled. El kell rendeznünk ezt a dolgot. Valami igazán fontosat szeretnénk kérni tőled – hosszabb hatásszünetet tart, az orrát piszkálja közben és krákog, végül nagyot sóhajt –, itt az idő. Régóta figyellek, te vagy a legjobb. Meg tudod csinálni!

marhaság

A hűtő tövében, a lakás különös szűrt fénytelen fényességében még fiatalabbnak és erőteljesebbnek tűnik. Bármit mond, bármilyen marhaságot: elhiszem neki.

Mondatai egyre határozottabbak, parancsoló módba vált, és én meg sem próbálok ellenkezni.

– Mást nem is igen kell tudnod. Ebben találod a részletes utasításokat. Siess! Fogy az időd! – A szatyorból szakácskönyvet húz elő, átnyújtja, majd kifordul a konyhából. Még mielőtt magamra hagyna, odaveti:

– Olvasd el, aztán semmisítsd meg. Én addig előkészítem a felszerelésedet.

Egyedül maradok a konyhában, nincs időm, hogy kétségeimmel foglalkozzam.

Helen Frankenthaler, flick.rcom

Lázasan zakatol az agyam, felütöm a szakácskönyvet, és minden mondatát jól az eszembe vésem. Az útvonalat, a célt, a hozzávalókat, mindent, amit meg kell tennem. Az elolvasott oldalakat kitépem és megeszem. Amit nem bírok lenyelni, a mosogatóban meggyújtom. A füsttől beindul a tűzjelző, erős szirénahangban lépek ki az előszobába. Vencezlaus már vár, arcán, először aznap, emberi vonások tüntetnek csendesen, aggodalmasan méreget.

– Öltözz át! – Ezt inkább kéri, mint parancsolja, s megteszem, amit mond, magamra húzom a nadrágot, az inget, a kabátot.

Nem búcsúzik, nem ölel át, nem veregeti meg a vállam, átnyújt egy másik reklámszatyrot.

– Erre szükséged lesz – szárazon ejti ki a szavakat, nincs idő most kutatni, miért, aztán csak a szemével int, hogy mehetek.

hallucinálok?

Mielőtt elindulnék, becsúszik egyetlen, esetleg mégis inkább két másodperc, amivel nem tudok elszámolni. Tényleg megtörténik vagy csak képzelődöm? Tényleg utánam szól vagy hallucinálok? Tényleg hallom a mondatot? (Nyugodj meg, fiam, ezúttal nem a képzeleted játszik veled, ez a, hogyismondjam, a valóság.) Vagy én idegesítem magam az ő hangján.

Szóval ott tartunk, hogy átprogramozva, parancsra, másik ruhában, friss semmit-sem-értésben elindulok – Vencezlaus úgy mondta – a bevetésre. Nem keresek megfelelőbb szót. A bevetés minden jelentésárnyalatával tisztában vagyok, és majd’ mindegyiktől viszolygok. Talán ezzel magyarázható, hogy szinte sosem használtam eddig. De mi van, ha tényleg eljött a pillanat. A pillanat, amit komolyan kell venni. Életem nagy lehetősége. Amikor bizonyíthatok. Amikor minden erőmre, tehetségemre, tudásomra, és a fene se tudja, mire még, szükségem lesz, ami most eszembe sem jut, de majd, amikor eljön az idő… Akkor igen. És ettől kezdve nem vagyok a magam ura, mindent úgy teszek, ahogy parancsolták. Gépiesen követem az utasításokat. Le a lépcsőn, ki a kertbe, nyitom a kaput, zárom a kaput, köszönök a kockás zakós férfinak, lesietek a meredek utcán, kettesével veszem a lépcsőket, leérek, megállok, ez felkiáltójeles, hogy lássanak, zsebre dugom a kezem, leszegett fejjel megyek, a torkolatnál jobbra fordulok, nem nézek fel a félig kész hídra, a tengerpart vonalát követem, itt már nem köszönök senkinek, nem nézek senkire, veszélyes lehetne, megyek tovább, míg le nem érek az öbölhöz a nagy térre, átugrálok a síneken, így rövidebb, és ez most nagyon fontos, három felkiáltójeles bejegyzés, időt spórolok meg, fontos perceket, a síneken túl még mindig a tér, de már egy otromba szürke épület oldalához szorulva alig két járdányi szélességben, itt nagyot fújtathatok, enged a feszültség, bár biztonságban még nem vagyok, az épületet megkerülöm, innét még visszanézhetek a térre, egy pillanatra kiszélesedik jobb kéz felől a panoráma, de csak egyetlen pillantást vetek rá, egy fényképfelvételnyi, kattanásnyi időt, és valóban lefotózom a látványt, tudnom kell, mi van a hátam mögött, mert a hátamat fordítom a térnek, és behatolok az épületek közé, ez már vadvízi evezésre hasonlít inkább, gyors fordulatok jobbra-balra, aztán balra, balra, balra, és egy utolsó jobbra, ösztönösen, egyre jobban magamba szorulva, kizárom a külvilágot, most nem zavarhat meg semmi, ebben a nemsokára elérkező legutolsó pillanatban, amikor végre feltűnik a kapu, amin be kell lépnem.

Eddig, egészen eddig a pillanatig minden nagyon gyorsan történt, még ebben a semmire sem jó sebességekkel megvert világban is természetellenesen.

Willem de Kooning, flickr.com

Magam sem tudom, hogyan és miért, s nem csupán a gépiességről, az akarat feláldozásáról van szó, hanem a parancsoló módból eredeztethető csendesen izzó szenvedélyességről. Eddig nem tapasztalt teljesítmény szakadt ki belőlem, önkéntelenül, vagyis parancsra, úgy, hogy végeredményben semmi közöm nem volt hozzá, mégis büszkeséggel tölt el (amivel, mint nem túl ismerős érzéssel, nem tudok mit kezdeni). Végigrohantam ezt a távolságot Vencezlaustól a kapuig, amin be kell lépnem, és ahol majd eldől a sorsom, mert a másik oldalán megint kapok egy pici, egy egészen pici szabad akaratot, de ott még egyelőre nem tartok. Éppen véget ér ez a különös, nagyon pontos, nagyon kiszámított száguldás, végérvényesen megszűnik, feloldódik a megérkezés és a megsemmisülés érzésétől egyforma távolságra helyezkedő erős viszketegséggel és fejfájással járó magamra találásban. Van egy olyan lecsúszott pofonszerű, alig csattanó érzésem is, hogy közvetlenül a hátam mögött valaki kiradírozza, amit éppen teszek. Ezt jobb nem végiggondolni, mert bajom eshet. Biztos csupán, hogy hajnali rohanásom éppen véget ér, a másként-nem-történhet fellengzősségével, mint amikor kikapcsolják a hiperhajtóművet egy olyan világban, ahol a hiperhajtómű nem túlzás, hanem teljesen természetes segédeszköz. Lebegek a bosszantóan tágas univerzum kellős közepén, a távoli föld pedig mozdulatlan. És tényleg. (A tévedés alig észrevehető.) Ha nem is mozdulatlan, és nem is a föld, azért nagyon lassú. Elérkezik a pillanat, amikor éppen véget ér a száguldás, és ami korábban száguldott, az most természetes sebességénél jóval lassabb tempóra vált. Meglep, hogy a lassúság most nem az én tulajdonságom. Áll a férfi előttem, nekem háttal, közvetlenül a közelemben. Félek, nekirohanok, de amit én veszélynek érzek, az egyelőre csak a közeledésnek alig tapasztalható vonzása, vibrálása. A férfi mégis megérzi, és fordul, vagy csak fordulni készül, mint akinek eszébe jut, hogy megnézi a jobb vállát hátulról. Kék zakóján, szürke nadrágján, kopaszodó fején, amelyen a maradék fekete hajat szorosan az olajos koponyájára simította, fénypatakok csordogálnak alá. S ahogy a folyóvizek a laza alluviális talajban évszázadok alatt számtalan irányban változtatták medrüket, úgy gördülnek erre-arra a fények is, talán valamiféle törvényszerűségnek engedelmeskedve, de lehet, hogy csak kedvtelve, semmiben sem bízva. Az évszázadok, évezredek jelen vannak ezeken a megfeszülő szöveteken, amelyeken a korpa és a hajszál jelent vigasztalást csupán az esendő emberiségért aggódóknak, akiket félelemmel tölt el minden tökéletesség. Én viszont továbbra is attól tartok, hogy nekirohanok ennek a megfordulni képtelen hátnak. Mit tehetnék ez ellen, morfondírozok növekvő rémülettel. Belenézek a szatyorba, amit Vencezlaustól kaptam, de nem találok semmit, ami első látásra a segítségemre lenne. Csak a paróka és néhány döglött hering hever az alján. Hogyan kérjek segítséget tőletek, halak, hiszen azt sem tudom megítélni, figyelmesen úsztok vagy tűnődve, lassan! Milyen fejről gyomláltak ki, paróka? Honnan tudhatnám ezt, amikor éppen attól félek, nekirohanok egy kopasz hátnak? Kiveszem azért a szatyorból, érintésére azonnal bizseregni kezdenek az ujjaim, és szinte látom, ahogy fakult piros kiütések nyomakodnak elszántan bőröm felszíne felé. Nem dobom el ijedten, a fejemre igazítom, éppen jó, nem lóg a szemembe egyetlen tincs sem. Mire a helyére kerül a póthajam, a férfi mozgása nyomon követhető lesz, a fényfolyók most az arcizmain, a pofacsontján rohannak céltalan céljuk felé, s kék zakója hajtókájára csöpögnek, fröccsennek ezerszám.

félelem is

A haja, halántéka sárga napkitöréssé lényegül, és meglátom a szemét egy olyan szemüregben, ami inkább domb, friss sírhant kettényílva, benne a barna szemgolyó egészen a szem vágatának jobb szélső tartófalához szorul. Egyelőre kifejezéstelen, s majd csak később, amikor a fényzuhatagok az orrtövében nyargalnak, s a napkitörések a homlokának ébredő jobb felére vándorolnak, csillan benne valami, ami a kíváncsiságra emlékeztet, vagy inkább egy kellőképpen nem kevergetett, megcsomósodó tejbegríz fortyogására. Mégis inkább kíváncsiság, kíváncsiság bizony, ami mindig félelem is. Nem rettegés, nem egyszerű rosszkedv: félelem. A sors vak szeszélyétől, a látható világ meglepetéseitől. Persze ehhez is idő kell, de a végtelen lassúsága kedvez a kedvezőtlen változásoknak. Még nem ostromolja meg a fénygejzír az orra hegyét, s nem ömlik szét a homlokán, amikor meglátom mindkét szemét, bennük megtörik a felismerés bizonytalansága, majd a bizonyossága, és igen, igen, igen a leplezetlen öröm szelíd virágzása bomlik szét az arcon. Ezt erősíti a száj önkéntelen torzulása, a két széle felfelé rándul, majd a húsos ajkak szétnyílnak.

Helen Frankenthaler, flickr.com

A feltáruló homályos, fekete ürességben nem látszik még szinte semmi, a fogak sem, a beszéd képzéséhez feltétlenül szükséges nyelv sem, mégis biztosan tudom, azaz látom, hogy az éppen felém forduló kék kabátos férfi megszólal. Ugyanazzal az évmilliókhoz szabott lassúsággal, ahogy a teste mozdul, így nem hallom még, mit mond, de leplezetlen kíváncsisággal várom, hogy elérjenek hozzám a szavak, amelyek az orrom előtt hagyták el az ajkát. Addig is marad időm, hogy megfigyeljem, mi történik körülöttünk. A kék kabáttól is, a sínen gördülő nagy kaputól is jobbra, egy hosszan elnyúló kerítésen túl néhány galamb tipeg. Szárnyukat már kitárták, tollazatuk a szürke, kék, zöld kopott árnyalataiból áll össze, szemük szokatlan értelmet tükröz, s ha jobban megfigyelem, látom, hogy lábuk már nem érinti a földet, egy egész picit már a levegőben lebegnek. Kiterjesztett szárnyuk, fejtartásuk, mintha a férfi jobb vállával alkotna párhuzamost, a kettő alig észrevehetően valahogy

egyfelé tart, s ehhez még sok más is előtüremlik. Jóval hátrébb egy megkötött kutya figyelme, az elkoszosodott betonlapokból összerakott udvar túlsó sarkában egy kinyíló ajtó, s valami, ami mögöttem van. Mást még nem tudok róla, de a hátam érzi a súlyát.

– Sssssszzzzzzeeeeeeeerrrrrrrvvvvvvvuuuuuuusssszzzzzzzz….

– Mi a helyzet! – válaszolom magától értetődően, mert ez a válaszmondat szerepel az utasítások között. S már látom is, hogy tovább mozog a szája ugyanabban a tempóban, de vonásait összerendezi, a fénypatakok kiszáradnak, eltűnnek. Nem ez okozza, hanem felületes önfegyelme, hogy örömét ügyesen leplezi, bár mosolya, valamivel üresebben, az arcán ragad. Amíg várom, hogy megérkezzenek az újabb hangok, megértem, mi történt a fényfolyókkal. Látok egy kis darab eget ugyanis a háttérben, belelógnak mindenféle dolgok, tetők, antennák, madarak, tornyok, mégis (hiszen az égbolt azért égbolt) magabiztosan feszít mindezek mögött. Ahogy az előbb a férfi arca felém, úgy fordul most el tőlem az ég. Behúznak egy függönyt, elfordítanak egy lámpát, becsuknak egy ajtót, végtelen kiterjedésű árnyék vetül az arcra. Az a kis darab ég ásít egyet, a szájból a meddő feketeség bújik elő, de itt látszik a nyelv is, a bodros szélű szürke felhő.

– Nnnnnaaaaa hhhhhhooooooggggggyyyyyyy mmmmmeeeeeennnnnnttttttt?

keserves és édes élet

Megáll bennem a keserves és édes élet, belépek (parancs szerint) a kapun, koordinátáimat átlendítem azon a tengelyen, amelynek titkos értékeit senki sem ismeri, s amelyet hiába szeretnék átölelni, magamhoz húzni, nem lehet. Határ, ahol képtelenség megállni.

Helen Frankenthaler, flickr.com

– Fffffffoooooooggggggttttááááááállllllvvvvvaaaaaaaaallllllllllaaaaaaaammmmmiiiiiitttttt?

– Mindig fogok – tudom a szerepem, hiszen világ életemben ezt csináltam, és ez megnyugtat (bár gondolkoznom kellene a nyugalom szó pontos jelentésén). Átnyújtom a szatyrot. A nejlon kellemetlen csikordulásán érződik, hogy a két sebesség most egymásnak feszül egyetlen pillanatra. A férfi arcáról cseppenként leolvad, mint egy gleccser jege a ráirányított hajszárítótól, a mosoly, és a szeme már azt ígéri, hogy a meglepetés pillanatnyi simasága tarolja le a vonásait. Az összeütközést viszonylag magabiztosan elkerülve haladok el mellette, még látom, hogy újra mozdul a szája, de aztán eltűnik mögöttem az egész alak. A kapun túli mozdulatlanságról nem tudom eldönteni, hogy az eltérő sebességek egymásba gabalyodásából fakadó hiánykoincidencia az oka, vagy éppen nem történik semmi az udvaron. Így telik el a pillanat másik fele, aztán a visszagyorsult szavak löknek tovább.

– Kösz, mester, az asszony örülni fog. Jó, ha vannak az embernek ilyen barátai!

A hangja még mindig nevet, aztán már csak magának mondja, vagy annak az embernyi súlynak, ami a hátamra telepedett az előbb. – A halat nem eszi, de horgászni horgászik.

visszaintek

Úgy teszek, mint aki nem figyel rá, erre pedig azzal hívom fel a figyelmét, hogy lazán visszaintek (ebben a mozdulatban rejlett az a pici szabad akarat, amire oly nagyon számítottam a kapu másik oldalán). A bejárat mögötti falra szerelt órát nézem, 7 óra 59. Megérkeztem, pont időben. Minden a terv szerint.

Helen Frankenthaler, flickr.com

Negyedóra múlva a 276-os villamos vezetőfülkéjében ülök. Előttem a párhuzamosan futó két sínvas, mondjuk így, a végtelenbe vész, körülöttem a tágas világegyetem, mint frissen mosott szélvédő, s benne ez a város, mint egy bogár, amely szétkenődő maradványaival ejti az első foltot rajta.

Pontosan beértem, de ilyen azért nem mindennap fordul elő, ennyire sima utam csak vasárnap van. Csak vasárnap. Látom a sínvasat, a sínvas végét, ahogy mered bele a semmibe, abba a semmibe, ami a munkába indulásom és a munkába érkezésem között lebeg. Abba a pár percbe, ami szinte nem is az életem része, annyira üres. Filmszakadás. Előveszem az órámat, van még pár perc az indulásig, beteszem az újságot a műszerfal mögé, megigazítom az ülést, aztán lekecmergek a kollégákhoz bagózni. Közben elhessegetek pár száz csábító késztetést, olyan természetességgel, hogy szinte észre sem veszem, mit teszek. Felsorolok azért néhányat. 1. Feltaláljak egy mindennél erősebb feszítővasat, és megrongáljam a sínt a járat teljes hosszában. 2. Feltaláljak egy narrátort, aki le tudja zárni az elbeszélést. 3. Feltaláljak egy cigarettát, amire nem lehet rágyújtani, ezért aztán szedjem össze a cókmókomat, és hagyjam el a Közlekedési Vállalat déli telephelyét, úgy, ahogy jöttem, a kék zakós portás csodálkozó tekintetétől követve. 4. Feltaláljak egy gépet magam helyett, amely képes hangosan nevetni úgy, ahogy mély értelmű és sokat sejtető jeleneteket szoktak lezárni néha. 5. Feltaláljak egy kedves villamost, másszak be alá, és semmilyen felszólításra, kérlelésre ne jöjjek elő. 6. Mondjam azt, hogy fapapucs.

felső kép | Willem de Kooning, flickr.com