AZ EMELETEN GYEREK SÍRT

Az emeleten gyerek sírt, s olyan forró és mozdulatlan volt a levegő, hogy csak ébren lehetett elviselni. Álmában nem tud szenvedni az ember, mert mindig talál menekülést: felébred. Severus Asper az ágya mellé rúgott takarót nézte. Mióta ül így? Él még egyáltalán? Feltápászkodott, könnyű ruhát vett magára, mert nem bírta tovább a meztelenséget. Vékony, ragadós izzadságréteg gyöngyözött ki az egész testén. A fehér vászon felitta, s ahogy szinte azonnal újabb réteg keletkezett, már a szövetbe mart. Megszomjazott, narancsot evett, a letépdesett héjat az asztal sarkán hagyta. Összepakolta a holmiját. Nagy bőrtáskába rakosgatta gondosan a kisebb-nagyobb üvegtégelyeket, nem tudta, melyikre lesz szüksége, mit kap majd készen, és amit kap, milyen minőségűnek bizonyul. Még mindig szomjas volt, de nem ment vízért, tegnapi bort ivott a kancsóból. Mintha nem is folyadékot nyelne, csak nyúlós, nyelvre tapadó, émelyítő, undorító ízt. Patkányfelsál félig nyersen. Vagy himlőhelyes, beteg ringyó csókja az utolsó vendégének. De tudta, mire számíthat, nem várt jobbat. A kábult alvásban kiszáradó testének ez a nedvesség is elegendő, hogy visszatérjen a se jó, se rossz e világi tapasztalatok közé. Állt a szobája közepén, örült, hogy nincsenek zavaros gondolatai, nem kuszálódott össze benne a szokásos rend. Az üres falakat nézte, de nem is akart látni senkit, éhesen kordult a gyomra, mégse jutott eszébe, hogy egyen, és reszelősen száraz maradt a szája, bár ivott. Vannak ezeknél is elemibb késztetések. Lehetetlen elviselni fekve a hőséget, vizelni kell, utol kell érni az elszabadult (mert elfelejtett) álmokat. Világos következtetésekre, tiszta lélekre vágyott. Ha már vagyona nincs, ilyen kincseket birtokolhasson. Végigment a szobáján, kilépett a folyosóra, ki a ház elé. Jobbra indult a folyó irányában, mint már annyiszor: pontosan tudta, merre kell mennie. Gépiesen fordult be sarkokon, és választotta az árnyékos oldalt. Leszegett fejjel kerülgette az embereket.

gyilkos vacogás

A tágas szobában magára maradt, pontosabban már egyedül lépett be Severus, csak a küszöbig kísérték. Egy alacsony, a földtől alig elemelkedő ágy állt a falaktól egyenlő távolságra. Nem lépett közelebb, még akkor sem, amikor bezáródott mögötte az ajtó. Elérkezett a pillanat, amit sosem tudott elkerülni. Borzongás? Hideglelés legbelül, az összeránduló gyomra fölött, az alig verő szíve alatt. Megszokhatatlan érzés, hogy kettesben marad egy halottal. Ráadásul ez a halott (legalábbis számára) még nem halott, nem halt meg teljesen. Kell még jó néhány óra, amíg elszakad minden lassan foszladozó kötelék. A tetem csukott szeme, felkötött szája, végérvényesen szétesett vonásai alig emlékeztettek élő mivoltára. Nem, nem ezt az embert ismerte. Az arca, testének arányai, mindaz, ami holtában lett, cáfolta korábbi tapasztalatait. Máskor is érezte ezt az ellentmondást, de most nem tudta elhessegetni olyan magától értetődően. A barátja feküdt előtte. Nagy vödörben langyos vizet hozott, puha rongyot mártott bele, majd lassú mozdulatokkal lemosta a testet. A barátja testét. Tud-e most így gondolni rá, s ha így gondol rá, tudja-e folytatni, amit csinál? Hozzáért. Ez nem kézfogás, nem baráti ölelés. Az arcát, a nyakát mosta le először. Pontos mozdulatok, megvan a maguk nehezen meghatározható súlya, nehézkessége, mégis valami gyilkos vacogás nem hagyta nyugodni. Hol járhatsz most, barátom? Átértél a másik oldalra? Merre bolyongsz? Így, ahogy a hátadon fekszel, mintha rám várnál, de tudom, hogy már nem vagy itt. Máshol keresel. Ha igaz, amit mondanak, hosszú tárnákon, folyosókon kell átvágnod, míg hatalmas épületbe érsz. Nincs teteje, csak óriási, felmagasodó falai, s annyi terme, szobája, amennyit nem lehet megszámolni. Nincs benne semmi és senki, ki kell találnod onnét, mert megérzed, hogy ez az épület rosszabb mindennél: megélt és elképzelt tapasztalatnál. Megtudod, vagy tudtad korábban is, de ott szerzel róla szörnyű bizonyosságot, hogy holt lelked is szenvedhet. Ha sikerül kijutnod ebből a szilárdan megépített ürességből, ebből az embertelen, tehát még emberhez mérhető semmiből, hatalmas víz partján kell várakoznod. Hűvösödik, a kavicsos parton fenyegetően loccsannak a hullámok. A víz hívogatóbb, mint a kietlen szárazföld, ahová nem vezet már út, és hiába keresed, eltűnt a hatalmas palota, ami kivetett magából. Itt veszíted el utolsó emlékeidet. Nincs este, nem süt a nap, és a sötétség is elkerül. Kék füst száll valahonnan távolról feléd, még nem ismered fel az illatát. Reménytelenül egyedül maradtál. Nem úgy, mint tegnapelőtt, amikor fáklyákat szúrtunk a föveny puha talajába, takarókat terítettünk le, s a kancsókból, mielőtt ittunk volna, bort loccsantottunk a földre a minden szépségű Apollón tiszteletére. Gyönyörű óarany fényben ragyogott a hold, többen heverésztünk szerteszét a parton. Mint mindig, akkor is azon vitatkoztunk, hová menjünk este. Külvárosi lebujokban próbáljuk ki a szerencsénket, szerelmet keressünk rossz hírű házakban, vagy csak lődörögjünk céltalanul a színház körül, hátha történik valami. Gondtalanul diskuráltunk, s úgy éreztük, minden karnyújtásnyira van tőlünk. Bármit akarhatunk. Most mindez eltávolodott. Semmi sincs körülötted, csak üres víz.

Miután lemosta a testet, illatos balzsamokat vett elő. Ahogy mély öblű edényeiben keverte, elegyítette őket, megint elöntötte a színtiszta, a világító gyász keserűsége. Mulandó testeden megromlik a hús lassan, s ez már nem a te illatod, a halál koszos lehelete. Hát tényleg meghaltál. Hát tényleg te fekszel itt előttem. Ma este már nem találkozunk, nem futunk össze a sikátorokban. Nem verekszünk kocsmákban öntudatlan őrjöngéssel. Nem nézzük a lányokat, ahogy csípejüket billegetve hazafelé tartanak, és éles, fekete pillantásaikat szórják felénk. Nem markolunk a húsukba, nem csókolunk a déli nap melegét sokáig hordozó vállaikba. És te, te már biztosan nem viszel közülük asszonyt a házadba. Nem nemzel gyermeket. Nem művelsz földet, hogy gabonát arass. És nem leszel katona, hogy harcba szállhass az ellenségeinkkel. És nem vénülsz meg. És nem leszel újra és újra és újra szerelmes. Nem lakomázol, és nem iszod le magad többé velünk. Nem nevetünk egymásra betegen féktelenkedéseink másnapján. Nem hallom nyugodt okfejtéseidet, amelyek a legszebb tudásban gyökereznek, abban, amiből élvezettel töltekeztünk. Nem vagy velem, barátom!

nem ismétlődik semmi

Lisztet kevert az olajhoz, aztán nápolyi, capuai, prænestei kenőcsöket vett elő. Severus Asper, a pollinctor, aki abból teremtette elő szűkös megélhetését, hogy halottakat mosdatott, balzsamozott, meg tudta különböztetni a tégelyeiből kiáradó illatok valamennyi összetevőjét. Rózsa, citrus, bazsalikom, liliom, ibolya, nárcisz, mirtusz, fahéj, kasszia, sáfrány, tömjén. Most, hogy az az ember feküdt előtte, akivel nap mint nap találkozott, aki hiába állt rangban, méltóságban, vagyonban felette, legbizalmasabb barátja lett, megkeseredtek orrában az édes illatok. Máskor elbódították, és megértették vele a halál magasztosságát. Hogy visszafelé születünk, és minden ezáltal nyeri el igazi súlyát. A halál nélkül nincs tapasztalat. Átélhetetlen minden élvezet, ha nem tudjuk, hogy egyszeri, felidézhetetlen, mulandó. Mert most ezen az egyszeriségen, felidézhetetlenségen, mulandóságon szomorkodott. Tegnapelőtt együtt indultunk a tengerpartról vissza a városba, a meleg, sós szélre dőltünk, a messziről, csendesen izzó házfalak kék árnyékaikkal húztak maguk felé. Többé ez sem történik meg velünk, s az sem, hogy együtt nevessük ki ennek a lehetetlenségét. Ki tudja, miért, mindig jókedvünk lett attól, hogy utánozhatatlan a világ, és benne mi is. Tudtuk, hogy nem ismétlődik semmi pontosan. És ezt szerettük olyan féktelen kedvvel, ezt a lényegtelennek tűnő tényt: hogy semmi sem hasonlít igazán. Hogy mi is olyan nagyon különbözőek vagyunk. De egyedül maradtam, és most fáj ez a különbözőség, mert ez nem magabiztos tudás, hanem végleges lemondás. Persze, persze, persze, nincs visszaút, nincs ismétlődés, de érzek valamit, ami ennél sokkal rosszabb: ezután nem történik egyáltalán semmi. Nem szakad el pont ott, pont ugyanúgy (nem szakad el sehol és sehogyan) a szandálod szíja, mint ahogy elszakadt aznap este, és nem mégy mezítláb tovább. Másik utat választottunk, nem azt, amit rendszerint, ha errefelé tekeregtünk. Pénzzel tartoztam pár embernek a környéken, messze el akartam kerülni őket. Erre sem kerülünk többé együtt. Aztán megint mást gondoltál. Unod a mesés falernumit – mondtad, igyunk egyszerűbb borokat. Clusiumit mérnek a kikötőben, forduljunk arra. No de, mi dolgunk lenne ott ilyenkor. Majd holnap délelőtt, ha felkeltünk, lemegyünk sült halat enni, akkor iszunk rá clusiumit, most tartsunk a többiekkel. Hát te sem jössz velem – néztél rám nevetve, s szemrehányást akkor nem, csak most látok halott szemed környékén, az elfehérült ráncokban. Nem bírta Severus sokáig ezt a hosszan kitartott őrületet, az elernyedt vonások önkínzó tanulmányozását. Szakszerű, gyors mozdulatokkal kente be a lábfejet, a lábszárat, combot, ágyékot, hasat, mellkast, az arcot. Ez nem ő – mondta maga elé, pedig teljes bizonyossággal tudta, hogy igenis ő az. Ez tehát ő – mondatta vele egy másik érzés –, az, akit sohasem ismertem, és akit már sohasem ismerhetek. Nem akart ezen tovább gondolkodni, gyorsan megfordította a testet.

Most a hátát látta, s úgy tűnt, távolodik, mintha elsétálna előle, ahogy ott a tengerparton, akkor, utoljára. Mert vele ment egy darabig, de, kelekótya ifjúság, félúton meggondolta magát. Akkor éjfélkor a színháznál találkozunk. Nem mondtak többet, minek is, értették egymást, intettek és másfelé indultak. Visszanézett pár méter után, a barátja nem. Ment semmivel sem törődve tovább. De most, ebben az új, halott távolodásában úgy látta, mégis visszafordul. Hátranéz, mondani akar valamit. Egy pillanatig látta az arcát, azt a másikat, az igazit, az élőt, itt maga előtt. Meg is érintette, ahogy a válla fölött oldalra fordult a fej, miközben a hátát kente a balzsammal. Hallotta a hangját. Hangjában ugyanaz a nyugodt derű, ami máskor, akkor is, amikor utoljára szólt. Ugye, most irigyelsz? Én nem leszek vénember, ahogy te. Fehér hajú, ráncos képű, roggyant térdű, görnyedt hátú, az öregségtől összeaszott. Én ettől végleg megmenekültem. Nem leszek szomjas, éhes, nem fogok fázni többé. Mert hidd el, sokkal jobb nem szomjazni, mint inni, nem éhezni, mint enni, nem fázni, mint tömérdek ruhában válogatni. Megmenekültem a betegségektől, nem félek már a láztól, sem az ellenségtől, sem a zsarnokoktól. Nem kínoz többé szerelem, nem tesz tönkre szeretkezés, nem kell naponta kétszer-háromszor teleennem magam. Gúnyos mosolyra húzta a száját, amilyenre életében soha. Ez már a halál torzulása az arcán, sárga, fertelmes és nagyon… nagyon hétköznapi. Megremegett a keze. Megszédült. Nem hitte el, hogy halott, aki a keze alatt fekszik. A gúnyos mosoly erre eltűnt, az arc haragvóan megmerevedett. Befejezte a munkát. Édes balzsam csillogott a halott bőrén, s egy nagyon finom kendővel még egyszer végigsimított rajta. A lapockája alatt apró, szemölcsnél nem nagyobb foltot vett észre. Közelebb hajolt, körmével megszáradt vérmorzsákat pergetett le a testről. Itt hatolt be a vékony tőr, hogy pont a szívében álljon meg. Megérintette az ujja hegyével, mintha ettől az érintéstől megtudhatná, hol és ki és miért ölte meg.

szabadulni akart

A szolgálólány nézett be az ajtón. A ruhát hozta. Igen, kész, fel lehet öltöztetni. A lány átnyújtotta a ruhát és már fordult is ki, nem akart tovább maradni egy perccel sem. Ebben a buta, ijedt mozdulatában, ahogy szabadulni akart és gyorsan fordult el, fiatal testének minden porcikája megmozdult. A bő és hosszú ruha alatt is érzékelhető volt ez a lendület. A férfi rögtön észrevette, és jó alaposan megnézte a lányt, amíg kifelé lépdelt a szobából. Utána kellene szólni, hogy megálljon, megforduljon, és még jobban szemügyre vehesse. Majd később, végezni akart a munkájával minél előbb. Még ráölti a díszes, cifra ruhát, amit életében alig viselt. Megéhezett, vagyis felfigyelt reggel óta mardosó éhségére, és ezúttal enni akart, bár sejtelme sem volt róla, mikor lesz rá módja. Ha kifizetnék azonnal, ami jár neki, akkor lesétálhatna a kikötőbe, ahogy korábban tervezte, ehetne sült halat, s ihatna rá clusiumi bort. Ha nem, akkor koplalni fog estig. Kölcsönkérhetne esetleg, de kitől? Újra kinyílt az ajtó. A szolgálólány most a koszorúkat hozta be. Csalódott volt. hogy Severus még nem fejezte be az öltöztetést. Zavarodottan egyik lábáról a másikra állt, menni akart, de maradnia kellett. Nem tehette a koszorúkat a földre. A legtávolabbi sarokba állt, elfordult, aztán mégis úgy döntött, kimegy a szobából, és a folyosón várakozik.

– Kész van! – szólalt meg mögötte Severus Asper, és hátrébb lépett, hogy utat adjon a lánynak. Nem vette le róla a szemét. – A gazdád itthon van?

– Nincs. Csak ebédre jön haza. Megvárhatja a konyhában, ha akarja.

Akarta, hát persze, hogy akarta. Lépegetett a lány után, formás lábát, csípőjét nézte, olajbarna bőrét, szép ívű nyakát. Szomjas volt, éhes, és kívánta ezt a nőt, aki a ház félhomályos folyosóin vezette, mintha valami titkos helyre. Az alagsorba jutottak, elmentek a hátsó bejárat előtt, amit most gondosan bereteszeltek, hogy a déli hőséget távol tartsák a hűvös folyosótól. Beértek a konyhába, a példás rendben tartott bútorok között a kihűlt kemence mellett telepedett le.

– Hát a szakácsnő?

– Ma nem főzünk – válaszolta a lány, és az előző napról maradt lepényt vette elő, rádobta egy tányérra és a fiú elé tette. – Maguk ismerték egymást, ugye? Láttam itt már máskor is.

Severus hallgatott, beszívta az üres, dologtalan konyha szagát. Az elpakolt edények és ételek bujkáló illatait. Köztük az alacsony, telt húsú gyönyörűséget csak látta, nem értette, mit beszél.

– Maga sem tudja, miért ölték meg? Azt mondják, összekeverték valakivel. Nem őt akarták.

A lány közelebb lépett, Severus megérezte a nő tiszta testszagát. A napból, izzadtságból, szépségből kevert illatot. Elkapta a csuklóját, és már mozdult a másik keze, hogy a derekára fonódjon, de elszégyellte magát. A barátja fent fekszik kiterítve, a lelke nyugtalanul bolyong ismeretlen, félelmetes területeken, az előbb még őt érintette. A lány kihasználta pillanatnyi tétovaságát, kirántotta kezét a gyengülő szorításból, és kiszaladt a konyhából. Severus Asper, te marha, ezt sem látod többet! Az üres konyhától, az ismeretlen folyosóktól, a friss és máris megkopó gyásztól megrészegülve, zavartan kereste a helyes megoldást. Visszamegy a barátjához, megkeresi a lányt, eszik, hazaindul. Elfáradt. Minek dönteni, ha dönteni kell.

dermedt mozdulatlanság

Megette a lepényt az utolsó morzsáig, bár már az első harapásnál kellemetlen ízt érzett rajta. Nem friss, az biztos, de talán még nem romlott meg teljesen. Éhes volt, s alighogy a lány elpárolgott a konyhából, nem tudott másra figyelni, csak korgó gyomrára. Miután felfalta az elé tett ételt, hátradőlt, kényelmesen nekitámasztotta hátát a kemencének. Minek várni, ha várni kell. Minek tétlenkedni, ha nem kell tenni semmit. Minek a konyha, ha csak ő van benne. Semmi más. Mert figyelme nagyvonalúan elkerülte az alaposan lesikált asztalokat, a gyúró- és vágódeszkákat, a tűzhelyet. A repedésekben megbújó lisztszemcséket, a sámli alatt tört edényben lassan megpenészedő ételmaradékot, a mozaikkockák szélére állított egérfogót, benne a nyúlós sajtot, s mellette nagy vödörben a moccanatlan felszínű vizet. A falba vert kampókra akasztott lábosokat és fazéksorozatokat. Mindezek használaton kívül várakoztak, sőt, senkinek sem állt szándékában használni őket. Ez a félretoltság, amivel elvesztették eredeti rendeltetésüket is, ez okozhatta a semleges tisztaság kísértet-érzetét. Hosszú ideig csak az történt, ami ennek az elbizonytalanító konyhaállapotnak leginkább megfelelt: semmi. Csend volt, dermedt mozdulatlanság, s bár élesen rajzolódtak ki a bútorok körülötte, olyan sokáig nézte őket, hogy elvesztették szilárdságukat. Kezdte azt hinni, képzelete játszik vele. Ez a konyha nem létezik, és benne ő sem. Meghalt, mint a barátja. És nem igazak a tárnákról, folyosókról, labirintusról, tengerről szóló mendemondák, egy konyha Hádész birodalmának előszobája. Vagy mindenkinek más, és nemsokára sötét démonok (gyönyörű lányok képében?) jönnek értem, hogy végleg elragadjanak. Mindenesetre nem szabadultam meg semmitől. Szomjas vagyok, éhes, fázom, szeretkezésen jár az eszem. Nincs bátorságom, hogy sorra vegyem, mitől is volna okom félni. Bár beteg… beteg talán nem vagyok. Éppen itt tartott elmélkedésében, amikor furcsa, bugyborékoló hang tört fel a gyomrából, olyan hangosan, hogy ijedten kapta fel a fejét. Erre tán az egész háznép összefut. De ideje nem volt töprengeni, mert szinte ugyanabban a pillanatban éles fájdalom hasított belé. A romlott lepény már futtában jutott eszébe, miközben kirontott a konyhából.

Miután kiadott magából mindent, a derűs nyugalom kábulatában sokáig ücsörgött még. Mosolygott maga elé, s csak fennkölt eszméket morzsolgatott. Ebben a másfajta magányban, kellemes magára maradottságban nem zavarta semmi, mert minden a helyén volt, önnön fontosságának és meghatározottságának teljes biztonságában: a légy, ami feje körül dönögött, a fa kesernyés illata, távolról érkező, megszelídült huzatok, saját maga. Fel akart állni, de tapogatózó keze egy könyvet érintett. Felemelte. Ki olvas itt Lukiánoszt? A szakácsnő? Az nem lehet. Az a kis formás cseléd? Szép is volna. Eszébe jutottak az ínycsiklandó formák, a lány reszkető pillantása, amikor a csuklóját fogta. Úgy rémlett neki, mégis inkább biztatóan nézett rá, s a félelem másnak szólt, a furcsa helyzetnek, a… Nem jutott eszébe jobb magyarázat. Maradt inkább ott, ahol ült, fellapozta a könyvet, és találomra beleolvasott. „Híre járt, hogy Philipposz közeledik már Korinthoszhoz. A város minden lakója sürgött-forgott, munkához látott. Fegyvert kovácsoltak, köveket szállítottak, kijavították a falakat, megerősítették a mellvédeket, mindenki más-más hasznos dolgot végzett. Látván ezt Diogenész, minthogy nem tudta, mit tegyen semmire sem tudták használni –, nekigyürkőzött ő is, és a Kraneion negyedben nagy odaadással kezdte görgetni föl és alá a hordóját, amelyben lakott. – Miért teszed ezt, Diogenész? – kérdezte tőle egy ismerőse…” Severus nagyot nyögve eldobta a könyvet, és a gyomrához kapott. Újabb, minden eddiginél hevesebb görcsök rántották össze. Kintről halk, ide-oda forduló, kíváncsi neszezést hallott. Valaki megjött. De Severus Aspert egyáltalán nem érdekelte, hogy ki az.

kép | vecteezy.com