AUTOEXEFUTTATÁSA

„válaszd hozzá a …”
K. P. Kavafisz

---

Eleinte (hazudjuk azt: már gyerekkoromban; vagy: az idők kezdetén) a szép nevű, cornwalli Land’s Endet neveztem meg utazásom végcéljaként. Meg akartam nézni a helyet, ahonnét nincs tovább. Ahol már érdemes tépelődni, tegyek-e még egy lépést. Mert akkor kívül kerülnék a kereteken, amelyek addig (néhány ezer kilométert és évet értve ezalatt) meghatároztak. Nem a végtelenbe, hanem a fel nem mért végesség, az irtózatosan nagy távolságok vonzásába. Olyan ismeretlenbe, amelyet nem csak én nem ismerek. A látványa lenyűgöző, megrendítő, félelmetes. Ott tényleg valaminek a vége van. Onnan nem kell már tovább utazni, vagyis újra neki lehet indulni (egy picit nagyobb levegővétellel). Másrészt erre sincs szükség, elegendő bámulni a horizontvonalat, ahogy mindig is szerettem. Várni, hogy lassan teljesen kiürüljek, kimosson belőlem mindent a monoton hullámzás, mint oldalára döntött hordóból folyik ki az utolsó csepp bor. Ott persze azért ennek is nagyobb jelentősége van, egészen más tudni, hogy a horvát partokat, esetleg Afrikát nem látom ott, ahol nem látom, mint abban lubickolni, hogy tényleg nagyon sokáig nincs semmi, ahol nem látszik semmi.

már nem érvényes

De aztán lemondtam Land’s Endről. Nem megkapóan képeslapszerű képeslapokat akarok nézegetni egy vaskorlát túloldalán, hanem eljutni nyugat felé a határig. Olyan határig, ami esetleg nem is létezik, és semmi esetre sem kelt különösebb feltűnést. Az sem baj, ha nem tud róla senki. Ahová megérkezem, hogy végre kidobhassam az útlevelem, mert azon túl már nem érvényes. Szétnézhetek, és ha van kedvem (ki tudja, talán még lesz), felelőtlenül továbbmegyek. Jó, ha egy határnak van két oldala. Így maradt Jerez de la Frontera. A béna lábbal, elhullajtott dohányszemcsékkel, a kiborult fernet-palackkal, válogatott szitkaival; érzelmes szélviharok, feszült csendek városa. Nagyon messze, egy sok jóval kecsegtető borvidék közepén.

Nagyon lassan pakoltam össze. Napokat, heteket töltöttem ezzel. Volt úgy, hogy sok holmit akartam magammal vinni, máskor megelégedtem azzal, ami a zsebeimben elfér. Nem pakoltam tehát, hanem gondolkodtam a pakolásról. Kinyitottam, aztán lecsuktam a bőröndöket. Eltúlzott óvatosságnak tűnhet, de erről szó sincs. Csak felidézve világosodik meg, hogy az egymástól elszigetelődő foglalatoskodások már akkor összefüggtek. Hogy Jerez felé indulásomat készítettem elő. Beszédbe elegyedtem a postással (a lánya most érettségizik, elverte a jég a gyümölcsöt), s ettől megnyugodtam, mintha megoldódott volna egy hosszú évek óta rosszindulatúan húzódó ügy. A kávéházban konyakot ittam a feketéhez, amit addig elképzelhetetlennek tartottam. Más, hasonlóan jelentőségteli dolgot is tettem, amelynek fontossága és igazi értelme csak később világosodott meg, s mind összefüggésben volt Jerezzel. Véletlennek tetszett ugyanakkor, hogy fellapoztam az útlevelemet, s vetettem egy pillantást az érvényesség dátumára. Nagyobb mennyiségű pénzt váltottam, de éppen akkoriban került testközelbe, mint egy szép nő, az államcsőd, tehát ez tűnhetett egyszerű befektetésnek. Térképeket nem nézegettem, menetrendeket nem tanulmányoztam. Magabiztos voltam, tudtam, hogy minden út odavisz (nincs helyes irány), és minden menetrend megfelel nekem (hiszen indulási és érkezési időpontokat tartalmaz, én pedig csodálatos módon majd indulni akarok és meg akarok érkezni). Átfutottam néhány útikönyvet, fel akartam mérni, hogyan szűkíthetem a látnivalók számát még elviselhető mértékűre. Nem válogattam, egyszerűen kihagytam, kihúztam a nevezetességek kétharmadát. Miért pont ezt az egyharmadot hagytam meg? – tettem fel a kérdést. Végül kihúztam az összes látnivalót. Egyelőre megelégszem a buszpályaudvarok sötét belső terével, útszélek felszórt kavicscsíkjával, útjelző táblák visszafogott ornamentikájával, égbe szökkenő villanyoszlopokkal.

Ekkor futott be Tolsztoj, a békási remete a kéréssel, hogy segítsek kimeszelni a házát. Két-három évente mozdul ki a falujából, meghatódtam, hogy hozzám fordult. Szoba-konyhás házával gyorsan végzünk, nem okoz késedelmet, nem kell semmit elhalasztanom. Békás aprócska falu a Duna óvatosan kanyargó holtágai között, alig több mint másfél száz lakossal. Házai türelmesen követik a part furcsa kanyarulatait. A kertek végében folyik a lomha víz.

mindenbe belelógott

Gyorsvonattal utaztunk, olyan gyorssal, hogy Tolsztojnak csukott ablaknál is lebegett a szakálla. Tolsztoj mindenhol, minden körülmények között nagyon otthonosan érezte magát, annak ellenére, hogy mindenhol, minden körülmények között furcsán hatott. Nem tett egyébként semmi különöset. Ült a kupéban, lehúzta az ablakot, olvasnivalót keresett, kiment dohányozni, beszélgetett, leszállt. Eltúlzott szakálla valahogy mindenbe belelógott, mindig ott lebegett a tájkép, a fotó, az asztal szélén, de legalábbis az árnyéka ránk vetült. Mint lomha felhő takarta el a napot (érdekes: még este is). Egyébként ez volt a legkevésbé szakállszerű szakáll mindazok közül, amelyeket valaha is láttam. Nem lehetett úgy gondolni rá, mint ami belőle (Tolsztojból) nő, és ápolásra, tisztán tartásra szorul. Inkább botanikai csodának tetszett: a vattacukor és a jegenyefa kereszteződésének, amin valamiképpen (egy merész ejtőernyős ugrás során) fennakadt Tolsztoj.

Az utolsó kilométereket busszal tettük meg. Zötyögtünk a hepehupás utakon, egyre csillogóbb, mosolygósabb lett a táj. Egyre több részlet mutatkozott be udvariasan, míg végül az akácfák, az ágaik is ismerősen integettek. Így, a lehető legjobbakra felkészülve érkeztünk meg a háza elé.

Tolsztoj nem szeretett füvet nyírni, ameddig át lehetett kelni az udvaron, hagyta, hadd nőjön. Most szokatlanul alacsony volt, csupán a cipőnket lepte el boka fölött a fűtenger (fűapály). Az udvar közepén álló terebélyes almafa éppen virágzott, halovány fehér virágszirmait megtartották a levegőben a hajladozó fűszálak. Itt-ott fakólila virágok díszelegtek, ebben gázoltunk, mintha sekély folyón kelnénk át. Aranykori nyugalom és a sosem-volt-sosem-lesz-másként nehezen magyarázható érzése fogott el, mint mindig, ha folyóban gázolok. Figyeltem mégis a mozdulataimat, magyarázatot kerestem, s amit találtam, nem tűnt elégségesnek. Nem találtam benne hibát vagy pontatlanságot, csak hézagosan töltötte ki a rendelkezésére álló teret. Valami olyasmi hiányzott, amit egyébként sem vagyok képes megfogalmazni. Nem is próbálkoztam vele.

Beléptünk a konyhába, lepakoltuk a táskáinkat. Kellemes hűvös fogadott, egy végletesen egyszerű szerkezet kipárolgása. Könnyen otthonosságnak vagy szeretetnek mondhatnánk, pedig nincs benne több, mint tiszta, világos, semmit sem akaró egyenletek.

A belső helyiségben, a szobában is kiegyensúlyozott rend uralkodott, az a pár bútor, ami bent várakozott ránk, jól érzékelhetően a helyén állt. Rögtön feltűnt a friss meszelés. Amikor a szivárgó fény és a tündöklő illatok is a falakból áradnak.

– Te Tolsztoj, ez a ház frissen van meszelve!

– Igen, és?

– Azt mondtad, meszelni jövünk.

– Dehogy mondtam, rosszul emlékszel.

– Azt mondtad, jöjjek le és segítsek meszelni.

– Őrült vagy, miért hívtalak volna segíteni, amikor kész vagyok.

Ez igaz. Miért hívna segítséget, amikor nincs szüksége semmire. Akkor viszont, miért vagyok én itt?

nem szabott határt semmi

Kieveztünk a holtágba. Olyan vizeken jártunk, amelyekre sűrű növénytakaró borult, fák és bokrok akadályozták a mozgást, máshol a folyó nyílt, ezüstös tükrét zöld árnytengerként alulról érintették hagymalevelek. Nem bökték át a felületét, de ha közel hajoltam, láttam a tökéletesen azonos formák végtelen ismétlődését. Mintha víz nem is volna köztük. Mi tartja akkor a csónakot? Festményen cikázunk erre-arra. Halkan siklottunk az elöntött ártéren, görbe fák között. Fel sem merült, merre menjünk, hiszen nem szabott határt semmi, közeledünk, távolodunk, mintha véletlenül. Bár Tolsztoj figyelmesen evezett, s ez a figyelem arra intett, tartunk valahová. Közben sokat beszélt, mint aki el akar mondani mindent az ártérről. Hát persze. Tolsztoj ideje nagy részét itt tölti kint, a harcsás, békás, vidrás vízi vadonban. Süllőfészket, hódvárat, róka rágta amurtetemeket emlegetett. Gázlókat, szigeteket, homokpadokat. Ismeri a folyót, követi változásait, minden jellegzetességére ügyel, semmi sem kerüli el a figyelmét. Nem horgászik, hanem a vízen, a vízzel él, és ha úgy adódik, visz haza halat. Jól ismeri a szokásaikat, kémkedik utánuk, s elveszi, ami kell neki. Mint egy kannibál rokon, kegyetlenül visszaél a bizalmukkal. De sokszor ő is pórul jár. Tudja, milyen az: üres kézzel hazamenni. Tehát mégis horgászik, s most is ezt mormogta a szakálla alól. Kimegyünk, fogunk halat.

Nem lehetett komolyan venni a felszerelését, bár jó néhány botot tartott készenlétben a fészerben, s egy nagy ládát telepakolt mindenféle horgászkellékkel. Ősrégi darabok keveredtek frissen vásároltakkal a szúette, százéves skatulyában. Az orsók múzeumba illettek, de nem vált meg tőlük. Azt mondta, ezekkel is fog halat, minek venne méregdrágán újakat. A kedvenc horgait maga hajlította, de az ártéri akadók megfosztották a legszebbektől, ezért mindig tartott magánál néhány tucat hosszú szárú, gondosan élezett, boltban vásárolt darabot. Igaz, ezekben nem bízott, csak akkor használta, ha a sajátjai elfogytak. Az úszókba valósággal szerelmes volt. Nemcsak a ládájában, a ház legkülönbözőbb szegleteiben is felbukkant egy-egy színes, karcsú, bóbitás, pihekönnyű példány. Büszkén mutogatta háromrészes bambuszbotját. Nem mondta, de valószínűleg örökség; az ő életében már nem gyártottak ilyet. Bizonygatta, hogy nem tud igazán horgászni, egyszerűen túl sok időt tölt kint a vízen, ezért fog több halat, mint az, aki valóban kedvtelésből pecázik. Neki ez inkább lelki szükséglet, a vízi élet, az állandó lebegés.

Sötét eső lógott a fák fölött, de nem csapott arcon a közelgő zápor hidege. Kérdőn néztem Tolsztojra, a vállát vonogatta. Itt ez így van. Kieveztünk a fák közül, s megszűnt a félhomály, az a vállvonogatós semmiben tocsogás. Végül egy nádas szélén, finom ívű öbölben megálltunk. Gondoltam, most akkor elővesszük a botokat, horgokat, felcsalizunk, aztán hajrá. De hiába kerestem, nem láttam a csónakban horgászfelszerelést. Na, most mi van, mégsem horgászunk?

– De hát miért akarsz horgászni? – kérdezte nevetve Tolsztoj.

– Én nem akarok, te mondtad, hogy fogunk halat.

– Miért fognánk, teli otthon a dézsa. Ponty, keszeg, harcsa, amit akarsz.

Igaz, láttam én is a dézsát. Miért is fognánk halat. Kezdtem belátni, nem könnyű ennyire világos következtetésekre jutni. A falat miért meszelnénk, ha ki van meszelve, halat miért fognánk, ha van otthon halunk.

leplezetlenül élvezi

Tolsztoj mindent összevetve nem igazi remete, bár jobb így gondolni rá, s nem mint levélkézbesítőre (ami az igazi foglalkozása). Deklasszálódott arisztokrata felmenőket álmodott magának, de ő sem gondolta mindig komolyan (máskor viszont verekedett álombéli őseiért). Békásra még feleségével költözött a megüresedett nagyszülői házba. Erika azonban pár évvel ezelőtt meghalt. Csúnya történet: valami ritka fertőzést kapott. Ráknak gondolták az orvosok, s mire rájöttek, hogy nem az, már késő volt. Meg sem műtötték, a kezelést egész egyszerűen abbahagyták. Mit lehet tenni? Van, amikor semmit. Tolsztoj, azt hiszem, nem szerette az egyedüllétet, ennek ellenére úgy tűnt, még társaságban is magányos. Ha beszélgetünk, ha magyaráz valamit, amihez közel s távol ő ért a legjobban és leplezetlenül élvezi, hogy taníthat, akkor is magányos. Persze, nem láthatok mindent. Lehet, hogy tévedek. Egy ember megítélésénél egy egészen kis figyelmetlenség, tévedés, torzulás, a nézőpont legcsekélyebb tévesztése is elmaszatolhat mindent.

Visszaeveztünk, Tolsztoj a kezembe nyomta az evezőlapátot, húzzam én is kicsit. Nem ragaszkodtam volna hozzá, nem az én sportom. Kikászálódtunk a csónakból, ködös alkonyatban ballagtunk fel a házhoz. A kutya már nem ugatott, ha meglátott, feküdt kinyújtózva a gerenda alatt. Üljünk le kint beszélgetni, mondta Tolsztoj, s én csak azért fordultam be a konyhába, hogy bort hozzak. Erika a sparhelt mellett ült, tésztát gyúrt. Pogácsát sütök nektek a bor mellé, mondta, és felállt, hogy megölelhessem. Addig vigyek ki füstölt halat, mutatott a kamra felé. Kint a verandán Tolsztoj úgy ült, mint akivel évezredek óta nem történt semmi említésre méltó. Nem is szólalt meg, én mocorogtam a padon, zavart a hallgatás, de nem tudtam, hol kezdjem. Végre rám nézett, de csak azért, hátha ettől elnyugszom. Azt mondta a pillantásával: otthon vagy, mit nem értesz, te hülye? A hülyét értettem a legpontosabban.

És így is volt. Nem kérdeztem semmit. Miért halt volna meg, ha él.

Eleinte mindkettejüknek furcsa lehetett Békás. Erikának különösen, hiszen egész addigi életét a fővárosban töltötte, sőt, a Nagykörúton túlra is ritkán merészkedett. Tolsztoj járt kint a nagyszüleinél néha, de nyaralni nem ide, hanem hegyekbe vagy tengerpartra vitték. Amikor megüresedett a ház, és el kellett gondolkodnia, mi legyen vele, mégsem habozott sokáig. Összeszedték magukat, s egyik pillanatról a másikra leköltöztek a Duna-partra. Azóta jószerével ki sem mozdult a faluból. Hova menne innen?, kérdezett vissza, ha szóba jött. S ha meglátogattam őket, megértettem, mire gondol. S ez így van jól. Végre egy ember, aki megtalálta a helyét ebben a bolond világban. Egyre biztosabb lett, hogy itt élik le az életüket. Ez a ragaszkodás szépen kivehető szerkezetet adott az életüknek. A ház ugyan nem lett nagyobb, de lakájosabb, kényelmesebb, élhetőbb. Egyre több olyan sarkot fedeztem fel, ahol jó lehet leülni, elidőzni, ha másért nem, hát árnyékokat nézegetni. Az udvar, a kert, bár alig gondozták, mindig arra biztatott, hogy maradjak még. Igenis van béke, szerelem, szépség; ezek az elnyűtt vagy elnyűhetetlen fogalmak létezőek. S talán pont ez taszított is. Mindig itt, az udvaron állt belém, hogy nem maradhatok sokáig. Biztosan mindenki számára tartanak fenn édenkertet, s ha ügyes és szerencsés, megtalálja, de ez nem az enyém. Ilyenkor kicsit ingerültebben beszéltem Tolsztojjal. Leküldtem a pincébe a másik borért. S vacsorára csirkét kértem rántott hal helyett. Miért eszel mindig halat, Toli? Csak a bokád nő tőle. Tolsztoj azonban nem sértődött meg, sőt, örült, hogy felhagytam álmélkodó ügyetlenkedésemmel. Hozott a másik borból, és tettetett méreggel azt mondta, ha nem jó a rántott hal, van még paszuly, vagy elmehetek szart falatozni a mekdonaldba, ha ugyan találok a környéken.

Ezúttal sem bírtam túl sokáig, s elterveztem, hogy hétvégén elutazom. Ki tudja, talán Jerez de la Fronterába, mindenesetre arrafelé. A következő nap reggelén Tolsztoj ébresztett, mögötte Erika állt mosolyogva, mindketten útra készen.

– Nekünk mennünk kell! Mindjárt jön a kocsi.

Milyen kocsi? Minek? Hova?

– Te bolond, erre sem emlékszel. Megvetted a házat. Itt van a kulcs, tessék.

Erika Tolsztoj válla fölött integetett. „Sok boldogságot”, tátogta, mintha nem akarna beszélni, bár nem látszott semmi, ami ebben megakadályozná. Én visszatátogtam: „Menjetek a fenébe!”

Szóval enyém a ház. Még szerencse, hogy kimeszelte, mielőtt elköltöztek. A dézsa teli hallal, mit akarhatnék még?

sötétbarnára kopott tákolmány

Megvártam, amíg elhalt a távolodó autó zúgása, és a por is leülepedett az úton, akkor aztán kikeltem az ágyból. Felöltöztem és széket húztam a verandára, hogy leüljek. Megszáradt kenyeret, halkocsonyát ettem. Beszívtam a virágzó fák illatát. Hallgattam az ismeretlen zajokat: fújt a szél, kutya ugatott, fát vágtak a szomszédban. Egyszóval csend volt (vagy valami, amit még csendnek gondoltam). Később eluntam az ücsörgést (bár az igazat megvallva, az első pillanattól untam, csak vártam, hátha mégsem), és megközelítettem a dézsát. Öreg, sötétbarnára kopott tákolmány, tetszetős formába öltött szép arányokkal. A vizet pofozta benne valami, de a dézsa széles, árnyékos öble ezt is barátságossá tette. Megirigyeltem a dézsát, bár nem sok különbséget találtam közte és új házam között. Talán a dézsa mogorvább, kevésbé személyre szóló, így átmenetibb, kötetlenebb tartózkodási hely, vagyis kevesebb időre szól, mégis a dézsa az elpusztíthatatlan, a változatlan. Különös fordulattal nem sok különbséget láttam a dézsa és a kutyám között sem. Erre már nehezebb magyarázatot találni, de mivel ugyanez az érzés fogott el a dézsa és a tegnapi újság viszonylatában (amiről kiderült, hogy nem tegnapi, hanem tegnapelőtti, és Tolsztoj csupán azért vásárolta, hogy legyen mivel begyújtania a sparheltet), nem gondolkoztam tovább a dolgon. Az újság gyújtós minőségében egyébként is fénylőn, fejedelmi módon hasznosult. Mit akarhatnék még a mindennapok által megszentelt árnyékok között? Az ünnepi, halnyákos vízzel áztatott dézsában? A szmokingba öltözött dézsa mellett? A ritka szivarokat pöfékelő dézsa helyén? A sebességkorlátozásban szenvedő dézsa fölött lebegve?

Estefelé kikászálódtam a dézsámból, és feltöltöttem vízzel a házamat. Rettegtem az elterebélyesedő vadszederbokortól, mert túlnő mindenen. (Így neveztem el az első estémet új otthonomban.) A sötétedés gyümölcsillatától viszont érzékeny helyen, a szívem kérgén szelíd ütést éreztem: nemsokára nagyon jó lesz itt. Ekkor azonban váratlanul tagbaszakadt, mázsás tekintetű, olajszagú férfi lépett be a kapun. Be sem húzta maga mögött, jött felém fölindultan.

– Hát maga? – Ezt ő kérdezte tőlem, pedig talán nekem kellett volna. Gyáva vagyok, hát rögtön, kissé kapkodva, sietősen válaszoltam.

– Megvettem Tolsztojtól a házat.

– Tolsztojtól? A házat?

– Igen. – Állítottam határozottan, mert egy ideje nem tudtam másra gondolni, mint hogy vettem Tolsztojtól egy házat.

– Akkor miért az én portámon ólálkodik? Miért nem megy a sajátjába?

Ijedten néztem körül, minden a helyén van, dézsa, ház, kutya, szederbokor, a madarak az égen, az a pár csupasz felhő.

– Hogy-hogy? Ez nem…

– Eggyel lejjebb – mutatott egy másik, valamivel odébb omladozó viskóra.

egyszemélyes űrállomás

Cseresznyét szedtem, bár még alig pirosodott. A sötétben, miközben a falu központja felé botorkáltam, jólesett a savanyú gyümölcs. A villanyoszlopok vezettek lefelé a dombról, a töredezett útpadka mutatta a pontos irányt. Aztán a telefonfülke, az én egyszemélyes űrállomásom. A benti fényben kikapartam a hangyákat a körmöm alól, mielőtt a kagylóhoz nyúltam. A számot tudtam fejből; mintha vakondtúrás lenne az éjszaka, úgy csöngött ki. Erika vette föl a telefont, Tolsztoj nem volt otthon. Lement a Café Argentínába iszogatni, dumálni, ostáblázni. Gyorsan elmondtam, mi történt. A ház nem az a ház. Az övék kisebb, csúnyább, üresebb, mintha sosem lakott volna benne senki. Nincs dézsa.

– Hagyjál a hülyeségeiddel! – Nevetett a kagylóba, de a hangja aggodalmasan megtört. Meglegyintette a gondolat, hogy valami súlyos és visszafordíthatatlan történt velem. Elragadott az őrület az első csillagtalan éjszakán? Nem volt kellőképpen felkészülve a szervezetem a novabor pszichés utóhatásaira? Unalmamat akarom elütni gyöngécske tréfákkal?

– De Erika, minden így történt!

– Ugyan, ez mese.

Legalább hűvös van – kerestem a viszonylagosság gyöngécske esélyeit, és az önáltatás ráncait húztam kisimult homlokomra. Megoldódni látszott minden fontos kérdés, bár ismét hazudtam magamnak. Nagyon meleg volt. Annyira, hogy a hűvösség képzete is enyhet adott. Fulladoztam a hőségben, amelyben a halmazállapotok átjárhatósága kínosan, nevetségesen közeli tapasztalat lett. És a távolodás-közeledés paradoxonát sem mertem végiggondolni. A hely, ahol éltem, már nem volt része az emlékezetemnek, s hogy hová megyünk, nem tudtam. Mégis: legalább árnyékba húzódhattam. Hát igen, de úgy is lehet mondani, hogy vaksötétben ültem. S jobb, ha ezt sem mondom, mert nem ültem, csak szerettem volna ülni. Nem is feküdtem, hiszen időm java részét a levegőben töltöttem, annyira rázott a kocsi. Szemem előtt aranysárga, vakítóan napfényes dombok hullámoztak, s olajfaligeteket, pineaerdőket helyeztek el rajtuk ízlésesen. És falvakat, és egy-egy kisebb folyót. Vibráló levegőt, amely mögött a tenger sejlik fel, bár tudtam, hogy a tenger messze van. Mégis, az illatát már érezni lehetett, bár azt még mindig, mindenhol éreztem. Láttam az eget is, ami itt a tenger visszája, komoly ígéret: a személyes szabadság isteni megalapozása. Ha nem a tájat néztem a szűk ablakon, önkéntelen mozdulataimon csodálkoztam, ahogy meg akarok kapaszkodni, és nem tudok. Kapaszkodni éppen még lett volna miben, de szorosan összebilincselt kezemmel nehezen ment. Megfeledkeztem mindezekről egy pillanatra, és arccal előre estem. Megütöttem magam, mégis egyedül a csuklómon húzódó bőr fájt. Nem tápászkodtam vissza az ülésre, a földön maradtam. Jól éreztem így magam, alul, legalul, minden alatt. S ez az alacsony fekvésű létezés megoldotta az egyensúlyproblémákat. Minden ugyanarra dőlt, azaz egyenesben voltunk. Néztem a foszladozó sötétséget, mintha ágyam szélén ülve a szobámban próbálnám kivenni a tárgyakat. Gyertyakoppintó, könyv, kalamáris. Aztán hirtelen megint magamra maradtam, minden, amit magam köré képzeltem, egy irányban csúszva átgázolt rajtam, s én maradtam, mintha lebegve, vak mozdulatlanságban. Bár ennek a lebegésnek súlya volt, amit megint csak az arcomon, a vállamon, a karomon éreztem. Megálltunk, s én nekicsapódtam az autó falának. Kinéztem az ablakon, szűk utcában vesztegeltünk; ismeretlen házak között idegen, bizalmatlan emberek figyelték a rabszállító szokatlan szürke fémtestét. Nem volt rajta felirat, semmi, ami eligazítana rendeltetése felől, mégis sejthető, miféle járgány, mit rejt magában. Az ablakon kinézve kerestem veszteglésünk értelmét, de nem láttam semmit, ami magyarázattal szolgálna. Az épületek nem középületek, a forgalom csekély, csend volt. Odébb egy kútból víz folyt az utcára, áttetsző patakban csordogált az autónk alá. Nincs magyarázat, nem először. Órák teltek el így. Addig sem gondoltam semmire, magammal foglalkoztam, mint egy azonosításra szoruló tárggyal. Végigvettem a töréseket, zúzódásokat, mindent, amit az elaggott test még szépszerével elviselt. Sőt, mivel csak a csuklómon meghúzódó bőr fájt, a gyógyulás ereje fénylett sejtjeimben. Ezt csendben megköszöntem. Ekkor nyílt az ajtó. Nem az igazi nevemet mondták.

– Anasztáziusz, gyere ki!

Kiléptem az éles fénybe, s bár szememet be kellett csuknom, a testem élvezte ezt a mániákus őrjöngést, az azonnal marcangoló napsugárzást. Nincs teste, nem tehet velem semmit már. Az egyik fegyveres odébb lökött, a járda felé. Kinyitottam a szemem, s ahogy a házak árnyékába értem, megláttam a sarkon a trafikot. Néhány mogorva, fehér inges, mellényes ember állt előtte, mind engem nézett. Mögöttük állványon újságok, címlapjukon óriásbetűkkel harsogó hírek, mindenre elszánt tekintetek, és a csodálkozásomnak, hogy mégis az én kezemen van bilincs, nem volt súlya. Ahogy almafavirág billeg füvön. Megálltam, nem láttam pár pillanatig az őröket, szédültem, megfájdult a fejem. Visszaléptem az autó felé, így kérdeztem csendesen.

– Vehetnék cigarettát?

Nem is tudom, mit válaszoltak, hogyan fejezték ki magukat, milyen szavakat használtak. A tömött bajuszban megragadt morzsákat láttam, a nagy, tompa orrot. Az ebédlők hűvöséhez szokott rengő tokát.

örömtelen arc

Lesétáltam a trafikig, az emberek utat nyitottak, szép sorban mindenki hátrébb lépett egyet, aztán ahogy elhaladtam előttük, vissza. Benyitottam a fülledt helyiségbe, mintha a gyerekszobámba vagy kolostori cellámba. Intimitás és egyszerűség a végletekig élezve. Majdnem elsírtam magam a durván gyalult pult láttán. Annyi minden kellene, hogy az eszembe jusson. Mögötte vékony férfi, dohányszínű arc, kopott ing, nyakkendő. Mintha az öcsém várna rám, s ahogy jobbra nézett, azt reméltem, a felesége lép elő. A nő magasabb volt nála, de ugyanolyan sovány, örömtelen arcán mély ráncok. A polcokra pakolt apró dobozokat. Cipőpaszta, cipőpertli.

– Mivel szolgálhatok?

– Cigarettadohányt szeretnék, az erősebbiket, és papírt.

Előttem hevertek a pulton, egy olyan csendélet részeként, amelyben az árnyékoknak is inkább szaguk van, mint színük. És a holt természetből kikandikált a bilincs. Képtelen voltam kivenni zsebemből a pénzt. A férfi a pult túloldalán zavartan figyelt, nem tudta, mit tegyen, hogyan segítsen. A felesége eltűnt időközben, más nem volt a trafikban. Nullapont közeli, semlegesnemű helyzet, a magyarázatokra képtelenség csapdája. Barátságosan váltunk el, mivel mindketten tisztában voltunk a lehetőségeinkkel, és nem tudtunk, nem akartunk többet. Kiléptem az ajtó elé, a fegyvereseket nem láttam sehol. Visszacsoszogtam az autóhoz, mint egy bámészkodó, unott érdeklődő, hátha ott lebzselnek valahol, de nem. Nem láttam senkit, hülyén éreztem magam nélkülük. Az ajtót nyitva hagyták. Bemásztam, bekászálódtam valahogy, elterültem az autó padlóján, újra a minden alatti levegőtlen árnyékban. Elaludtam. Amikor felébredek, éjszaka van, valamivel simább úton megyünk, kintről a szűk réseken is betör a tenger illata. Azt remélem, a megfagyott Jerez de la Frontera felé száguldunk; ha valahol, hát ott, a sarkkörön túli világban ítéljenek el. Kő helyett jeget törjek. S óriási spanyol barokk iglu börtönömben ne legyen fűtés.

A városháza csiriz szagú kopott termeiben töltöttem az egész délelőttöt. Szívesebben csináltam volna mást, de egyszer ennek is neki kellett veselkedni. Hiába a komor falak, a nem éppen szívderítő építészet, a csukott ablakok és ajtók, be kellett mennem. A folyosók félhomályosak; légyszaros festményeket és térképeket szögeltek a foltos olajfestékkel lekent falakra. Feltűnik egy-egy napfényes sarok, levegősebb lépcsőforduló, de sosem vezet arra az utam, és csöndre int az épület szigorú szerkezete, a belső udvarra nyíló ablakok. Várakozni kellett mindenhol. Nem küldözgettek találomra ide-oda, de több irodába is el kellett látogatnom, mire körvonalazódott, mi is a pontos hivatali útja, amit el akartam intézni. Igazolványaimat mindig a kezemben tartottam, hogy bárhol és azonnal fel tudjam mutatni, s egyszerre több űrlapot is gyűrögettem. Még nem volt dél, mire befészkelődött lelkembe a felismerés, hogy ügyem, bármit is gondoltam korábban, még aznap rendeződik. Az utolsó iroda előtt derűsen telepedtem le, s a várakozás jóleső pihenésnek tűnt. Puha, kocka alakú barna puffokat (négy csokis minyont) helyeztek el az ajtó előtt. Hátamat a radiátor bordázatának döntöttem, és hibátlan párhuzamosokban éreztem a meleg áramlását. Mintha nem én érinteném az épületet, hanem egy hatalmas, alvó szörnytest támaszkodott volna nekem, s most megérezném, hogy él. Nemsokára engem szólítottak, s igaz, hogy még le kellett szaladnom a földszintre elkérni egy nyomtatványt, majd a postára okmánybélyegért, délre kész voltam. Az irodában két írógépszerű, székhez nőtt, dús húsú alkalmazott éppen hatalmas aktahalmokat pakolgatott. Sikeremen fellelkesülve segítettem megtartani a leszakadó polcot, amíg leszedték a papírhalmokat. Por szitált, az élettelen papír romló illata lengedezett a szobában. A nehéz iratszekrényt úgy tartottam, mint egy kérvényt.

Sose raboltak még el. Ez a különös gondolat járt a fejemben, miután elraboltak. Vagy hát nem tudom. Meg sem kötöztek, a számat sem ragasztották le, egészen egyszerűen betessékeltek a szürke autójuk csomagtartójába. Annyira új élmény, hogy eleinte nem is voltam biztos benne, mi történt velem. Nem tudtam, persze, mire vélni a csomagtartóba tuszkolást, nem találtam rá magyarázatot, de nem szerettem volna eltúlozni a bajt. Mi is történt? Kiszaladtam a Városházáról, át a boltba, vettem savanyú cukrot a gyerekeknek, és váltottam pár szót a pénztáros kisasszonnyal. Szőke fürtje a homlokába esett, hófehér, vékony ujjaival a pénztárgépén matatott. Miközben vártuk, hogy beírhassam a pin-kódot, halkan, rám sem nézve azt mondta:

– A Nosztalgiát játsszák ma a moziban.

– És? Elmegy? – kérdeztem vissza szórakozottan, mert a pin-kódom felidézése általában nem ment könnyen, és amikor begépeltem, akkor is rettegtem, hogy eltévesztem a négy számot.

– Hát, az attól függ.

rosszkedv a nyelvem alatt

Rosszkedvvel jöttem ki a boltból. Nem tudtam, mint ahogy sohasem tudom, mit kell ilyenkor tenni. A savanyú cukor a zsebemben, rosszkedv a nyelvem alatt, mint egy gyógyszer indokolatlan elégedettség ellen. Szürke egyenruhás férfi lépett elém, távolabb másik három állt, halkan beszélgettek.

– Elnézést, ha lenne olyan szíves, szóval…

– Nos, mit szeretne? – kérdeztem ingerülten olyan mozdulat kíséretében, mintha rá akarnám vetni magam, hogy széttépjem. – Bökje már ki!

Az egyenruhás megütközve nézett, elhallgatott, aztán, mint aki nehezen szánja rá magát, újra megszólalt.

– Nem akartam én ezt így… ilyen hangvételben, de ha magánál nem megy másképp. – Megigazította a sapkáját, kihúzta magát. – Na, kérem, másszon fel a kocsiba egy-kettő! – Mutatta a nagy szürke rabszállító autó nyitott hátsó ajtaját.

– Ha ez önnek olyan fontos… – tártam szét a kezem, sok dolgom volt még, nem akartam húzni az időt ilyen apróságokkal. Felkapaszkodtam a kocsiba, rám csapták az ajtót. Nem hallottam a zár kattanását (érdekes, hogy hasonló helyzetben mindenki hallani szokta, én azonban nem), de biztos voltam benne, hogy zárva van az ajtó. Azonnal indultunk, azóta megyünk. Néha adnak vizet, legutóbb pedig belém böktek néhány injekciót. Azt mondják, a dzsungelvárosba megyünk, Jerez de la Fronterába. Az áthatolhatatlan vadonban majd nem látjuk, honnan és miként ér el a végzet. A klíma a legrettenetesebb, s az apró élősködők gyorsabban elpusztítanak, mint egy kiéhezett oroszlán. De ezek szerint még életben tartanak, nem akarnak azonnal végezni velem. Megmentenek Jerez de la Fronterától. Van még miben reménykednem.

A négy gyerek közül a legkisebb orvosnak tanult. Büszkén emlegette az egész család. Carmen néni szerint szegény megboldogult férje volt ilyen tehetséges, Zombi nagypapa magát látta visszaköszönni minden mozdulatában, Justice ízetlen vicceket farigcsált róla irigységében, Pola pedig mindig széles, és sokak szerint természetellenes mosolyra húzta a száját, amikor meglátta. Egyedül apa mondta, hogy ez a gyerek nem százas. Bár az igazat megvallva, amikor találkoztak, ő is kihasználta a helyzetet. Megnézette a vérnyomását, meghallgattatta a tüdejét, gyógyszereket íratott. Sőt, néha még futballmeccsre is elvitette magát. A kirendelt mentőben csempészték be a stadionba, aztán a pálya széléről együtt nézték a gól nélküli döntetleneket vagy a gólzáporos győzelmeket. Meccs után hosszasan és unalmasan beszámolt az eseményekről, és bármennyire is azt szerettem volna, hogy egyszer gólzáporos döntetlen vagy gól nélküli győzelem hírével érkezzék, ilyen nem fordult elő soha. A döntetlenek felett nem gyülekeztek gólfellegek, a győzelmeket nem adták ingyen. A potya meccsek lehetősége (amelyek egy mentőorvosnak olykor az ölébe hullanak) azért még apa szemében is bizonyos beérkezettséggel, karrierrel ért fel. Akárhogyan is, az orvos fiú vitte a legtöbbre. A másik három semmire sem jutott, élnek, éldegélnek, de nincs tisztes megélhetésük. Ez a legkisebb azonban talpraesett kölök. Mentőorvosként bravúrosabbnál bravúrosabb mentésekben vett részt. Hosszú évek után egy ilyen esettel kapcsolatban beszéltem vele ismét. Úgy kezdődött, hogy Dr. Lux lelépett az úttestre és megszédült. Nem tudta, hol van, megroggyant a lába, ráadásul a közelben lévő étteremből egy halat vágtak ki mérgesen az utcára. Átjárta a testét, a kopoltyú és a hátúszó súlyos sebet tépett a pulóverében és csontot ért. Dr. Lux összeesett. Szerencse vagy csoda? – ki-ki döntse el maga: az összeeső Lux éppen egy mentő elé zuhant, a szirénázó autó alig tudott lefékezni. A legkisebb gyerek ugrott ki belőle, s már vitték is ágyhoz kötözve a minderről mit sem sejtő férfit a kortalan betegek és holdkóros orvosok állomáshelyére. Nem ment könnyen, mert több kórházból elküldték őket. Nincs szabad ágy, sztrájkolnak a műtősök, az orvosok, a betegek, vagy egyszerűen bezártak. Végül találtak egyet, amely hajlandónak mutatkozott betegellátásra, de az igen messze volt. Dr. Lux állapota fokozatosan romlott, elvesztette újra az eszméletét, a pulzusa alig volt tapintható. A legkisebb fiú úgy döntött, életmentő műtétet hajt végre rajta. Először is recamier sphincter tágítást végzett, felhelyezte a feltáró eszközt, és pozicionálta a linea dentatát. A hátsó falon kezdve, a linea dentata felett 2-4 cm-re, sűrű dohányzacskó-öltést helyezett be, körben az egész lumen körül csak a mucosa és submucosa felvételével. Ezután felhelyezte a teljesen nyitott PPH bélvarrógépet. Megkötötte a dohányzacskó öltést a gép nyaka körül. A fonal feszítésével a varrógép házába húzta a nyálkahártya részletet, zárta a gépet, miközben ellenőrizte, hogy a varrógép a sphincter, illetve a linea dentata fölé kerüljön. Ezt követően sütötte el a varrógépet. A revisiót követően spongostan anale hengert vezetett a nyílásba, majd fáradtan hátradőlt. A műtét sikerült, egy újabb győztes csata a kórházba érkezés előtt. Mivel már biztos lehetett benne, hogy a beteg megmenekült, a legkisebb fiú megállította az autót, és kiszállt. A rádzsa jóga tanítása szerint zsebre vágta a tudatát és nyakkendőt kötött az asztráltestére. Nem is indultak azonnal tovább. A mentősök a fülkéjükben aludtak, Lux a nyitott ajtóban lóbázta a lábát, és halszagú sebeit simogatta. Ezek azok a pillanatok, amelyek nem változtatják meg a világot, ezért nyugodt szívvel lehet szeretni őket. De sajnos, ilyenkor a legtöbbször feltűnik valaki a megcsalt, kihasznált pillanatok nevében, és figyelmeztet a bosszantó mellékkörülményre, hogy mások is élnek a földön. Furcsán féloldalas arcú, idős férfi hajolt be az autóba.

– Elnézést! – Nézett át Lux felett, s fürkészte az üres mentőautót. Talán látta, hogy ő a beteg, és nem akarta zavarni. – Elnézést! Van itt valaki?

– Hát persze, én! – válaszolta nyomatékkal Lux, de a másik ekkor sem méltatta figyelemre. Várt. Aztán belátta, hogy tényleg nincs itt senki rajta kívül (az alvókat nem vette észre), s végre megkérdezte.

– Meg tudná mondani, hogyan jutok el az állatkertbe?

– Azt nem, de én egy jó éttermet keresek itt a környéken.

Az óvatos férfi csalódottan ingatta a fejét.

– Na, jöjjön velem, a metróhoz megyek, nem messze van egy elég jó benzinkút.

Lux lekászálódott a kocsiról, és bár vitathatónak érezte az étterem felcserélését benzinkútra, elindultak a metrómegálló felé.

kihánytam magam

Valamivel korábban, de majdnem ezzel egy időben egy ártatlan és félreeső utcácskában, ahol senki sem jár, és a térképeken éppen csak a nyomvonala van feltüntetve, a neve nem, az ott lakók pedig, ha vannak ilyenek, mert naphosszat nem mutatkoznak, sosem hagyják el, szóval egy ilyen alig létező utcában elütött egy biciklista. Életében először kerekezett arra, azt hitte, eltévedt, kapkodta a fejét, hát istenem, nem vett észre. Azonnal a legkisebb testvért hívták (a biciklista és néhány utcabeli lakos, akik a csattanásra és a jajveszékelésre mégis előmerészkedtek), komolynak tűnt a baj. Ő azonban az előző bravúros mentésre hivatkozva, a pszichedelikumok belvizével átáztatott tudati mezőkről nem volt hajlandó visszatérni. Átadták nekem is a telefont, hátha a szenvedő hangom majd meggyőzi, de azt javasolta, rajzoljak egyelőre varázskört magam köré és harapjak hozzá ajahuaszkát. Adott végül egy címet, tuti tipp, ahol fogadnak betegeket és jó az ellátás, de azt ajánlotta, gyalog menjek. Megköszöntem, bár nem tudtam, hogy jutok el oda. A saját lábamon aligha, éppen nem tudtam megítélni, mennyire is van nekem még lábam. Autó nincs a környéken. Egy előzékeny házmester leszaladt az utca végébe, ahol egy másik nagyobb forgalmú utca keresztezte a miénket, mert úgy tudta, ott néha elmegy egy-egy autó. Jó ideig hiába várt, nem történt semmi. Semmi különös. A sarkon a kétszintes piros házban kicsapott egy ablakot a huzat. Mire másodszor is odanézett, már összegyűrt újságpapírral tisztította egy fejkendős asszony. A másik oldalon csenevész eperfára fészket rakott éppen egy feketerigó. Sokáig elmélyülten figyelte a házmester, így majdnem elmulasztotta a szürke nagy autót. Integetett neki, majdnem elé ugrott, mégsem állt meg. Nem állt meg, nem, nem, nem; tehát egyedül kell mennem. Feltápászkodtam, elbúcsúztam a megmentőimtől, majd felemeltem a csatorna fedelét, amire a bicikli lökött. Alámerültem a város szennyes levében. A sodrás azonnal magával ragadott, és én boldogan lubickoltam ebben a kevesek által ismert másik világban. Büdös volt, de a második percben, miután kihánytam magam, már szerettem. Kiszámoltam, hogy a sodrás sebességét megtartva pár hét alatt Jerezbe érhetek. Remélem, tényleg ott köp majd ki a világba ez a föld alá rejtőzött mocsok.

Az ifjú Jean-Marie Crapaud de la Grande márki (amely álnév alatt én rejtőzöm) már bizonyos lehetett benne, hogy elvesztette a fogadást. Nem fog megérkezni, s ha mégis megérkezik, hiába.

Téglalap, négyzet, így-úgy torzult trapéz, s ezek minden irányban, minden árnyalatban tobzódó sokasodása: barátkoztam a világ geometriájával, s minden olyan szabályosnak tűnt, nem értettem, hogyan kételkedhettem valaha is ebben. Milyen szenvedély vezetett a rendezetlen, a szabálytalan, a kivétel felé, amikor innen oly világosan látszik, hogy nincs kivétel. Még az erdő is szabályszerűen nő, s ha alakja nehezen megfogalmazható, színe, amit ugyanazzal az ecsettel kevertek ki, mint a mellette elterülő friss vetését, csak ez utóbbihoz több hígítót használtak, visszatalál a pontos megfelelések szabadságához. Nem hagyott el az érzés a falvakat szemlélve, s nem, ha a patakot néztem, ami vékony, fehér fonál, talán az előbb ejtettem el figyelmetlenül, mégsem találnék neki jobb helyet, akárhogy méricskélem a vidéket. S a malom. A tető eltakarta minduntalan az épületet, s nem láttam jól a forgó lapátokat, akárhogy hajolgattam ki a kosárból. Nem nagyon mertem, mert a bénult lábammal egyébként sem álltam túl biztosan az imbolygó tákolmányban, s irányításához sem értettem igazán, bár figyelmeztettek, nem is nagyon lesz módom rá. Kidobtam mindenesetre az összes ballasztsúlyt, aztán minden egyéb felesleges tárgyat, végül a nem feleslegeseket is. Nem maradt más velem, mint néhány üveg Veuve Cliquot, egy 15 milliméteres Gendarmerie és két Charles Moore párbajpisztoly.

Ha ittam a pezsgőből, mintha láttam volna magam előtt Cliquot úr neje őnagyságát, s ettől rögtön lövöldöznöm kellett. Macerás megtölteni egy Gendarmerie-t, különösen ha szelek, légáramok lökdösnek ide-oda, de addig-addig próbálkoztam, míg sikerült, s csak kevés lőpor szóródott a nadrágomra, cipőmre. Óvatosnak kellett lennem, mert a fejem felett megfeszülő selyemszövet egy rossz irányban véletlenül elsült pisztolylövéstől könnyen széthasad. Ezek a mozdulatok adtak sajátos ritmust a repülésemnek, s bármennyire is szerették volna, nem az alant rohanók fenyegetőzései. Mi bajuk lehetett? Nem érdekelt. Néha rájuk céloztam, de inkább csak melléjük, s ha madarat láttam, hát akkor arra. Megajándékoztam üldözőimet néhány vadkacsával, egy kócsaggal (régente megették azt is), és pár varjúval, de ez a „vadászat” csak a zárójele a másiknak, az igazinak. Nem tudtam, hol érek földet, nincs igazán hatalmam a ballon fölött, irányításával, talán már említettem, meg sem próbálkoztam. A lentiek, ahogy onnét ki tudtam venni, szívesen a kezükbe kaparintottak volna. Több falu határában kazlakat égettek, ki tudja, mi okból, de rosszízű humorom azt súgta, le akarnak pörkölni az ég aljáról, hogy aztán majd ugyanazokon a máglyákon megégessenek. Lövök azért még egyet-kettőt addig. Kár, hogy nem lehet innét kiszállni, majd vissza. Megmozgatni elgémberedett tagjaimat, béna lábamat felpolcolva nyugtatni. Végérvényes az irány, a távolság, a sebesség; s ahogy mondtam, egyikhez sincs közöm. Csak a Veuve Cliquot-hoz, a fogyatkozó ólomgolyóbisokhoz, az ujjaim között pergő lőporhoz, s a gyapotdarabkákhoz. Talán még egy kicsit a csökkenő magassághoz, s várom, hogy a távolban feltűnjenek a romok, amelyekhez nem tudok majd olyan közel menni, hogy épületeknek lássam őket. Ha földet érek, és nem ölnek meg azonnal, tökéletesítem a ballonomat. Olyat tervezek, amellyel nem kell leszállnom soha. Fölöttetek fogok lebegni, árulók! Fent a legmagasabb régiókban, a felhők feletti Jerez de la Fronterában reménykedve.

egyfolytában fecserészett

Legyen az új neved: Autoexefuttatása. Ezzel kergetett az őrületbe, mert hát máshová nem kergethetett, hiszen a háta mögött ültem. Esetleg én kergethettem volna, de nem tettem, mert kapaszkodtam inkább a bicikli csomagtartójába. Nagy lendülettel haladtunk a falu felé, de csak néha ötlött fel bennem, hogy ha megcsúszunk, a folyóban végezzük, mert Kismákos egyfolytában fecserészett, alig törődött azzal, mit tesz. Nem figyeltem folyamatosan, mert nem mindig volt mire, de újra és újra előállt ezzel a névvel.

– Ide figyelj, Autoexefuttatása! – üvöltötte hátra és nagyot röhögött. – Mondok én neked valamit! – De nem mondott semmit, bár el sem hallgatott, csak hirtelen egészen másról kezdett beszélni. Barnára sült, vékony keze alig volt vastagabb, mint a kerékpár ormótlan ívű nagy kormánya, és félig állva pedálozott, mert nem ért le teljesen a lába. Mégis magabiztosan haladtunk, bár nekem vágta a combom a csomagtartó csíptetője, és kényelmetlenül el kellett tartanom a lábam a küllőktől.

– Még szerencse, hogy bőrönd nincs nálad! – kiáltotta hátra, aztán hozzátette: – Autoexefuttatása!

– Nemsokára hazaérünk! – üvöltöttem előre, s ő bólogatva mosolygott, bár nem biztos, hogy értette, amit mondok.

– Igen, a folyó! Mindjárt! – ezt olyan boldogan rikkantotta, mintha kilazult volna egy halszálka a háború előtti sortján. Közeledtünk a dombhoz, balra megritkultak a házak, s az utcafrontról beljebb húzódtak a kertek mélyére.

– Lassan meg kellene állni! – ütögettem a hátát. Ő azonban tekert tovább eszelősen.

– Nem! Lassan meg kellene állni! – kurjantott vidáman, s azon gondolkodott, mit kezdjen azzal a dögletes ténnyel, hogy nincs fék a biciklin.

– Irány a domb! – biztattam reménykedve, hogy a kaptatón lelassulunk, és végre leszállhatok, tehetek pár lépést a saját lábamon.

– Igen, a kanyar után már lejteni fog!

– Hová megyünk?! – kérdeztem puszta kíváncsiságból.

– De legalább bőröndöt nem hoztál magaddal! – fordult hátra, s szemébe csapta a haját a menetszél, de így is látszott, hogy ragyog a szeme. – Autoexefuttatása!

Vigyorgott, és minden kátyúba vadul belement, ami kínálkozott az egyre kiismerhetetlenebb éjszakában.

óriási hatással lesz

Ezek persze teljesen lényegtelen tények (tények, mert minden valóban így történt), és mögöttük sincs semmi, az égvilágon semmi. Sokkal izgalmasabb, hogy Dominique Strauss-Kahn valóban megerőszakolta-e a szobalányt vagy sem. Sőt. Az igazán fontos dolgok közül is magasan kiemelkedik a Barcelona–Manchester United bajnokok ligája döntő. A mérkőzés kimenetele óriási hatással lesz a világ sorsára. Ha a Barcelona nyer, a török gazdaság teljesítménye jelentősen javulni fog, ha veszít, az néhány világméretű járvány megelőzését jelentené. Ellenben ha a Manchester nyer, a föld édesvízkészlete vészesen megfogyatkozik, ha viszont veszít, az Amazonas őserdeit lebetonozzák és buszpályaudvarrá alakítják. És ez még nem minden. Ha Xavi Alonso gólt szerez, amnesztiát hirdetnek a spanyol börtönökben. Ha Piqué lő gólt, esni fog a lókolbász ára. Ha Messi, esni fog az eső. A legjobb az egészben mégiscsak az, hogy Ryan Giggs 37 évesen is pályára léphet. Minden eshetőségre fel kell készülni.

kép | adobe.com