TÉL A SAN MARCO UTCÁBAN

Már vártuk a telet, mintha a hó megoldást nyújtana gondjainkra. Az ablakon túl havazik, és a szoba megtelik történéssel. Lehet fűteni, csavargatni a gázt, vé­dekezni a hideg ellen, melyet jólesően azonosíthatunk a Gonosszal. Almát is sü­tünk, amit eddig mindig csak terveztünk. Nincsenek telek, csak egyetlen tél, amely időről időre megszakad. Mód nyílik ilyen kijelentésekre is.
fröccse fölé hajolva
A kiscelli kastélyban operaelőadásokat tartanak, a Kecske utcában, az egyik bontásra ítélt, falusias házban esténként szárnykürtön Bachot játszik valaki, és a Duna-parton, a Goldberg vendéglőben, ahonnan a legjobban lehet figyelni a sod­ródó jégtáblákon utazó sirályokat, a cserépkályha mellett foglaltatunk magunknak asztalt. Én sört iszom, a lány — ahogy magamban nevezlek — vörösbort. Figyel­jük az elhízott, nyugdíjas edzőket, akik a Hajrá, Fradit éneklik, és a lány egy újságcikket tervez róluk, meg erről a lepusztult helyről, a Goliról, az örökké könnyes szemű csaposnőről, aki halálfejes gyűrűt visel az ujján, a kiszolgált, öreg sportújságíróról, aki a fröccse fölé hajolva a harmincas évek nagy hosszútávfu­tóival társalog, és a mennyezetről lógó, ottfelejtett lampionokról és szerpentinek­ről, amelyek miatt a Goliban mintha mindig január elseje volna, reggel; de az újságcikk soha nem készül el, azon a télen legalábbis semmiképp.

bontják
Éjszakánként „épp csak leugrunk” az éjjel-nappaliba, mert éjszakára mindig elfogy a cigink, nem tudjuk felmérni az arányokat (amikortól fel tudjuk mérni, onnan kezdődik a boldogtalanság — mondja a lány), aztán lent ragadunk az utcán, az Eső utcán, a Zápor utcán, a Vihar utcán, kimegyünk a Bécsi útra, és nézzük a nagy ásatási gödröket, mert szaggatják, bontják Óbudát, a kedvenc városnegye­dünket, a nagyját már lebontották, de most azt is lebontják, ami megmaradt. Bont­ják az öreg házakat a Bécsi úton, a Kolosy téren, bontják a Kecske utcát, a kopott, penészes falú, megroggyant, földszintes házakat, amelyek már egyáltalán nem illet­tek ebbe a városba, ebbe a hiú, falánk, pöffeszkedő és identitás-zavarokkal küzdő városba, és kiűzik a lakóikat, akik szintén nem illettek ide, falusias öltözködési szokásaikkal, régi lovaglócsizmáikkal, fejkendőikkel, behúzott csipkefüggönyeik­kel, nyúlketreceikkel, meg mert gyümölcsfát metszettek, szőlőt kapáltak, kutyát tartottak hosszú láncon, és hajnalban jókedvűen fütyörésztek.

Aztán a földgyaluk és a markolók harapni kezdik a földet, trepanálják az öreg kerteket, és a gödrök mélyén feltárul Aquincum, a város tudatalattija, utcák, házak, fürdők, boltok, mozaikpadlók és oszlopcsarnokok, melyekből titkos csatornákon és titkos nyelven, ahogy a városok egymással társalogni szoktak, e mostani város lelke táplálkozik. Éjszakai sétáinkon nézzük ezeket a gödröket, és római kutat lá­tunk, római utcát, mely aztán megy tovább a föld alatt, egy párduckoponyát (az amfiteátrum utolsó párducáé — mondja a lány) és egy egyiptomi sírsztélét, melyet nagy meggyőződéssel idáig cipelt valaki (itt elfáradt és letette — mondja a lány).

jó üzleti ötlet
A másnapokon mint egy halálhír, úgy csap le ránk a téli reggel, a dolgok reggelre valahogy hirtelen befagynak. A cipőnkön kiüt a só, éjszakai sétánk cikcakkos térképe, és hiába próbáljuk eltüntetni cipőkrémmel, vizes kefével. A szobából se­hogy sem lehet kiszellőztetni az elszalasztott lehetőségek, elmulasztott kötelessé­gek, beváltatlan remények és a cigaretta szagát. A lány délelőttönként a szakdolgo­zatát gépeli a konyhában, én pedig — hetente kétszer — eljárok a magántanítvá­nyomhoz, Flórához. Egyedül ő jelentkezett lámpaoszlopokon, telefonfülkéken ki­ragasztott hirdetésemre, melyen János Apokalipszisének olvasását kínáltam görö­gül és latinul. Ezt igen jó üzleti ötletnek tartottam, és arra számítottam, hogy ezek­ben a zavaros időkben, mikor az emberek minden baromságra kapnak, sőt a legna­gyobb baromságokra kapnak csak igazán, egy ilyen hajmeresztő és pimasz ötletnek nagy lesz a keletje. A sok őrült közül egyedül Flórát sikerült kihalásznom.
ahogy mondani szokás
Flóra mániás-depressziós, hatvanéves, és a Szabadság-hegyen lakik egy méreg­drága, de teljesen elhanyagolt és kopár lakásban a fogadott fiával, aki egyszersmind a szeretője. Különös nő ez a Flóra. Valamikor tehetséges kémikusnak indult, ki­emelt káder volt, több vállalatnál is magas beosztásban dolgozott, amíg a betegsége ketté nem törte a karrierjét, ahogy mondani szokás. Tárgyi és emberi környezete iránt teljes közönnyel viseltetik, csak és kizárólag betegsége csúcs- és mélypontjai­nak minél teljesebb megélése érdekli. Mánia idején naponta tizenöt kávét iszik, három doboz Symphoniát szív — nem is szívja, szabályosan eszi — és napi fél óra alvást engedélyez magának, depressziójában pedig hetente rafináltabbnál rafi­náltabb öngyilkossági kísérletekkel lepi meg fogadott fiát (szeretőjét). Ezeket az eseteket, a fickó döbbenetét, a pánikszerű orvosi beavatkozásokat mánia idején harsány hahotázások kíséretében meséli. Ekkor még nem sejthettem, hogy én is közönsége leszek egy hasonló előadásnak.

Azokban a hetekben javában tart nála a mánia, mikor felmegyek hozzá, zongo­rázni kezd nekem, és előadást tart a gombákról meg a gyógyfüvekről. Feltalálta a rák ellenszerét, meg akarja kóstoltatni, diszkréten hárítok. Félpercekre képes odafigyelni Jánosra és Apokalipszisére, behunyja a szemét, bólogat, aztán hirtelen eszébe jut valami, felpattan, kirohan, játszik két futamot a zongorán, bejön, és megtanít, hogy kérjek két kávét meg egy selyemlegyezőt kínaiul. De azért fizet rendesen.

Fogadott fia és szeretője nagy behemót, lassú mozgású, sötét, zavaros pillantású, harmincöt éve ellenére már rokkantnyugdíjas és valószínűleg masszív skizofrén. A behemót őrülten féltékeny rám. Mikor felmegyek Flórához, rendszerint azzal az ürüggyel, hogy kutyát sétáltatni indul — egyébként hol túláradó szeretetrohamaiban ölelgeti, hol üti, veri a nyomorult dögöt —, szóval ezzel az ürüggyel kisomfordál a lakásból, aztán lent az udvaron megáll az erkély vagy a konyhaablak alatt, és hallgatózik. Flóra később a fülem hallatára kijelenti neki, hogy ő ugyan bármikor lefeküdne velem, de én nem kezdeményezek. Zavartan bólogatok, vonogatom a vállam, hogy ez van, sajnálom, jó nő ugyan, de mit tegyünk, nem az esetem. Ám mindez nem látszik megnyugtatni a behemótot.
felolvassa
Aztán egyszer nincs otthon Flóra, csak a behemót. El akarok osonni, de beinvi­tál. Leülünk, beszélgetünk erről-arról, Flóra eltűnéseiről — Flóra ugyanis néha váratlanul eltűnt egy-két hétre —, beszélgetünk a behemóttal, bámuljuk egymást, én közben a menekülés esélyeit latolgatom. Kint közönyösen havazik. A behemót hirtelen elhallgat, látszik, tépelődik valamin, aztán gyors mozdulattal vaskos kéziratköteget ránt elő a zongora alól. „Költő vagyok” — mondja, és pillanatig olyan, mint egy félénk kisfiú. „Persze” — biztatom, „tudtam”. „Felolvasom” — bök a kéziratkötegre, és a pillantása újra megszigorodik. Felolvassa. Minden sor után felnéz, lesi a hatást. Fél szemével hunyorít, hevesen gesztikulál. Minden színészi képességemet össze kell szednem, hogy kellő érdeklődést erőltessek arcomra. Bor­zalmas versek: őskáosz, varjak (sőt: varjúháj), sivatag, anyám, diszkrepancia, éjbeszökellő vagina, holdfény, írógépkattogás. Minden. Nem is skizofrén — gondo­lom közben — inkább paranoiás. Gyönyörűséget kell erőltetnem az arcomra, mert látom, a nemtetszés legkisebb, óvatlan jelére megver. Egy-egy hosszabb sornál lopva kipillantok mögötte az ablakon. A havazásban nem is látszik a város, csak a hegyek körvonalai, a Várhegy, a Citadella. A Népstadionban égnek a reflekto­rok, meccs lehet.
zsákmány után
Aztán Flóra hetekig nem hív. A lány a szakdolgozatát gépeli a konyhában, a pénzünk fogy, tésztákat és befőttet eszünk. Délelőttönként Brucknert hallgatok, lusta, komor, téli zenét. Közben egyre többet havazik, néha napokon át, reggelen­ként alig lehet kinyitni az erkélyajtót, a lakás megtelik a kávé, a fűtés, a nagykabát, a tél szagával. A Bécsi úti építkezések egy időre leállnak, a római utcát betemeti a hó. Éjszakánként a lány nyugtalanul alszik, nyöszörög álmában. A havazás, mint egy voyeur, les minket az ablakon át. Hajnalban, három-négy körül sokszor feléb­redek, és nem tudok visszaaludni, mintha valami akarna tőlem valamit, de mielőtt kimondaná, még feszülten és hosszasan hallgat. Kimegyek az erkélyre, és a jeges levegőt mélyen belélegezve nézem Óbuda behavazott kertjeit. A macskák, lábukat óvatosan emelgetve zsákmány után lopakodnak a magas hóban. A Kecske utcában, valamelyik öreg házban, amely egyelőre megúszta a lebontást, a szárny kürtjén még mindig Bachot játszik valaki. Aquincum főútja, a Via Principalis némán ha­lad a házak, a házunk alatt, néhány céltalan gondolatmenet irányát is kijelölve.

Délutánonként sétálni járunk. Nézzük az óbudai házakat az evangélistáról elne­vezett utcában, az elvadult kertet, ahol római oszlopdobon áll a diófa alatt az asz­tal, egy másik kertet, ahol tyúkok kapirgálnak, egy harmadikat, ahol száz macska él, egy negyediket, ahol Halász Gábor lakott, egy ötödiket, egykor valami bor­kereskedő özvegyéét, ahová Krúdy járt, egy hatodikat, ahol érthetetlenül magas a hó, és egy negyvenkettes Ford Eiffel repkénnyel befutott roncsa áll. „Az elvará­zsolt kertek városa” — mondja a lány.
női elme
Aztán egy séta után cseng a telefon. Vontatott, tétova hang szól bele és a János kórházról beszél valamit. Beletelik kis időbe, amíg rájövök, hogy Flóra az, a hang valahogy fakó, csöppet sem nőies. János kórház, női elme, nyolcas kórterem — motyogja, és hogy azonnal menjek. Aztán hosszú szünet után suttogva hozzáteszi: „kirúgtam a fiam”.

Nincs kedvem sietni, gyalog megyek föl a Moszkva tértől a januári ködben. A kórház parkja kihalt, csak egy üres rokkantkocsi áll egy kőpad mellett. Csupasz, jeges fák, kukázó macskák — bizonyára vakbélen, cisztán, agydaganaton híztak ilyen szép kövérre. Téblábolok a rideg, egyforma kórházépületek között. Az abla­kokból kivetülő hideg neonfényben ugrásra kész, fekete bokrok. Raktárak és klórszagú mosodák ajtaján kopogtatok, mígnem egy csipás, borostás férfi, aki egy halom mocskos, gyűrött ágyneműn ülve vakarózik, útbaigazít. A női elme előtt befagyott szökőkút, korsót tartó, hósapkás nimfa, vagy éppen danaida. Az épület falain repkény, alatta repedezett, szürke vakolat. A folyosón és a kórtermekben tömör húgyszag, magasba vesző plafonok, a festés mállik, potyog. Pendelyes, vagy éppen meztelen, öreg és fiatal, bolond nők kóvályognak mindenütt, ümmögnek, nyammognak, sikoltoznak és mekegnek. Némelyek apatikusan üldögélnek és ma­guk elé bámulnak, mások őrült sebességgel, esetleg lólépésben róják a folyosót. Egy sarokban, nyurga, sápadt fikusz alatt egy csoport nyakig bebugyolálva üldögél és a hidegre panaszkodik (fullasztó meleg van). Arrébb babáznak. Egy csapat épp akkor rohan ki a zuhanyzóból úgy-ahogy maguk elé tartott törülközővel, és sikon­gatnak, mint a kamaszlányok.
egy pillanatra el is hiszem
A nyolcas kórtermet keresem. A kórterem előtt kócos, öreg néni áll, mondhatni posztol, nagyon komolyan és elmélyülten, mintha ez volna a feladata. Megkérde­zem tőle, itt van-e Flóra. — Nincs itt senki, senki sincs itt, én vagyok egyedül — mondja hivatalos hangon, hogy egy pillanatra el is hiszem. Közben azért benézek az ágyakra, látom, fekszenek benn ketten-hárman. Belépek, hogy megkeressem Flórát, a néni közben konokul hajtogatja mögöttem: nincs itt senki, nem látja, fiam, én vagyok egyedül. A nyolcas kórteremben még sokkal erősebb a húgyszag. Az ablak zárva, a kicsapódott pára kis patakokban csorran le az üvegen. A padlón szanaszét zoknik, sapkák, papucsok.

Aztán észreveszem Flórát. Teljesen megváltozott. Meghízott, valahogy fölpuffadt. Az arca most teljesen ránctalan. Nehezen, sípolva veszi a levegőt. Nyitott szemmel fekszik, de látom, nem vett észre. „Szia, Flóra” — lépek hozzá, és meg­fogom a kezét. „Miért hívtál?” Nem válaszol, ugyanúgy néz a levegőbe. Aztán érzem, hogy a keze rákulcsolódik az enyémre és szorítja, már nem is szorítja, simogatja. Valamit motyog közben, nem értem, mit. A takaró félrecsúszik, ekkor veszem észre a hálóing csipkés gallérja alatt, a nyakán a lilásfekete, körkörös hor­zsolást. „A fregoli zsinórja” — mondja a hátam mögött egy csitri kis nővér, aki időközben bejött. Jobbnak látom, ha elmegyek. Kint már sötét van. A havazás elállt, csak a faágakról pottyannak le kis hókupa­cok, ahogy a varjak mocorognak rajtuk. Megint nincs kedvem villamosozni, gya­logolok inkább a Moszkva térig. Még a nyolcvannégyesen is érzem magamon a ruhámba ivódott, áporodott húgyszagot.

nagyon de nagyon szép
Otthon a lány megint tésztát főz, de olyan kedvesen kínálja, hogy szinte jólesik. Néhány nap múlva befejezi a szakdolgozatát, és újra van időnk, végtelenül soknak tűnik. Le-lenézünk a Goliba, még gyakrabban a Schlosserbe, ahová az igazi óbu­daiak járnak. Fényes szaténnadrágban, flitteres selyemmellényben egy kiöregedett bárzenész játszik itt szintetizátoron és tangóharmonikán. A Schlosserben állandóan táncolnak, a Mindenkinek van egy álmára és a Homokórára lassúznak, a Kacsa­táncra, a Kalinka-Kalinkára csárdást, néhány új elemmel. Vastag derekú, lógó mel­lű, zsíros hajú nők táncolnak rossz kartonruhákban, hócsizmában vagy éppen pa­pucsban, tréningben az öreg, részeges óbudaiakkal, akik egy másik világból ma­radtak itt szertartásos bókjaikkal, nyírott bajuszkáikkal, zsúrfiús kézcsókjaikkal, kínosan kifényezett, nagyon régi cipőkben. A lány néha táncol ezekkel az öregurak­kal, és nagyon de nagyon szép ilyenkor. Tízkor-tizenegykor sétálunk haza a ropo­gó, friss hóban, és a régi világbeli, óbudai öregurakról beszélgetünk.

fotó | fortepan.hu