Peterdi Nagy László

KRAKKÓRÓL, MÁSKÉNT

2009 június

KRAKKÓRÓL, MÁSKÉNT

„Lengyel-magyar, két jó barát…”

Nem kell kidobni mindent, ami régi! Hányféle értelmezést és értelmezőt túlélt már ez a szlogen – persze nem abban a bugyuta értelemben, ahogy a KGST idejében beszéltünk a népek barátságáról, hogy egymás futballcsapatának drukkolunk, meg egymás selejtjén élünk, mint Ali meg a teve a sivatagban. Gondolhatunk a lengyelekről, amit akarunk, előbb-utóbb felkapaszkodunk valamelyik arrafelé tartó vonatra. Hová mehetnénk még? Ahogy Szibéria a két orosz főváros száműzött értelmiségének leszármazottaival van tele, Közép-Európa másként gondolkodóinak utánpótlásáról az egyetemekről kicsapott, jófejű és jótorkú, továbbá igen szerelmes természetű magyar diákok gondoskodnak. Nekem sincs képem azt hazudni, hogy csak a szakmai kíváncsiság kielégítése: Józef Kantor krakkói Cricot, Józef Szajna varsói Stúdió és Jerzy Grotowski wroclawi „szegény” színháza miatt utazgattam annak idején ezekbe a városokba.

sajátosan közép-európai

A rendszerváltás egyik nagy illúziója lett a hagyományos lengyel–magyar barátság újraélesztése, de érdemes visszanyúlni a történelembe, ha a barátságról valamit tudni akarunk. A balatonboglári lengyel iskola egykori növendékeiről. A Bem József Társaság aktivistáiról, akik gondosan megkoszorúztak minden, a közös múltra utaló emléktáblát. Krakkóban tanult egykor a magyar humanista ifjak színe-java. Mégis, amikor egy cipőkanál segítségével újra beillesztették a vasúti menetrendbe azt a fapados járatot, amely Pécs és Krakkó között ingázott kitartóan az újabb humanistákra várva, alig akadt utas. Pedig azt reméltük, ezzel a sajátosan közép-európai Barátság járattal csőstől érkeznek majd a lengyel turisták a 2000 éves mediterrán városba, meg a Balatonhoz is persze. De a Magyar Államvasutak túl drága lett az éhenkórászoknak. A két ország „vállalkozói szférája” egyelőre nemigen foglalkozik egymással. Az Adria után a lengyeleket nem érdekli a Balaton. Magára valamit adó magyar menedzser meg legalább az Alpokba jár síelni. Akkor hát, kinek, minek? – és a „kihasználatlanságra” hivatkozva, megszűnt a járat. Hamarosan ugyanez lett a sorsa a Krakkó és Ferihegy közötti repülőjáratnak is.

Spórolni kell! Pedig erre is inkább ráfizetünk. A 2010-ben Európa kulturális fővárosának rangjára pályázó Pécs ma jobbára csak a botrányairól híres. A műemlékeinek állagában és lakóinak életkorában, sőt, életformájában is sokkal fiatalosabb Krakkó viszont maradt, ami mindig is volt: Közép-Európa talán legfrissebb szellemű városa. Összeállt egy vállalkozó kedvű, fiatal társaság, és elindultak a gyors, kényelmes és olcsó Orangeways buszok a Kárpát-medence nagyvárosaiba. Úgy tűnik, ha jól csináljuk, kifizetődik a barátság még üzletileg is.

Cím nélkül, tumblr.com

Cím nélkül, tumblr.com

Kassára manapság csak juhtúróért járunk. A nyár végi kiárusításra érkezve törtettünk legutóbb a Tesco Áruház felé. Szemünk a kirakatokon, fejünk tele az akciós árakkal, amelyeket igyekeztünk átszámítani a jóval drágább forintra. Ilyen állapotban az ember szégyell bemenni a székesegyházba és a Rákóczi Palotába, az impozáns Városi Színházra meg ügyet sem vet. De kicsapódik a művészbejáró ajtaja, és furcsa pár kanyarodik elénk. Már nem fiatal, de igen szellősen öltözött, telt hölgy és egy idős úr, aki boldogan ugrándozó kiskutyát vezet hosszú pórázon. Alighanem az évad első rendelkező próbáinak egyike fejeződött be. Mind a ketten szerepelnek a darabban, talán még a kiskutya is. Most pedig mind a hárman a Fő utca divatos vendéglőjébe mennek ebédelni. De hogyan mennek!  Magasra tartott fejjel, újra és újra megmerülve a sétálgató, nézelődő közönség langyos áramában. Amely felismeri, befogadja, és magával ragadja őket. Két kassai polgár.

unatkozó Gestapo-tiszt

És tovább, fel a Magas-Tátrába! Onnét már északnak tartanak a folyók, de a lejtők változatlanul délre néznek. Ezek az utolsó területek, ahol megterem még a jó szőlő és a mediterrán városi polgár. Lemberg, ahol a mi Martinovicsunk egyetemi tanár volt, majd attól nem messze Drohobycz. Egy zsidó kereskedő elsőszülött fiaként ott járt iskolába a mindenre rácsodálkozó, érzékeny kamasz, Bruno Schulz. Ő lett a két világháború közötti Galícia jelentős írója.1 Maga illusztrálta novellái a kortárs lengyel irodalom legnagyobbjaival, az öngyilkos Witkacyval és a külföldre kényszerült Gombrowiczcsal együtt jelentek meg Krakkóban. Aztán egy unatkozó Gestapo-tiszt lepuffantotta a főutcán. Az egérszürke egyenruhában érkező népi hatalom pedig eltemette, jó mélyen.

A határhoz közel járunk: a fiatal írók itt néha még hazai szerzőket is olvasnak. Az egyik legtehetségesebb, Piotr Szewc Drohobycz mellett, Zamoścban született. A krakkói megjelenés után alig egy évvel, példás gyorsasággal nálunk is kiadott könyvében2 ugyanazt a háború előtti lengyel, zsidó, ukrán kisvárost festi meg, amit Schulz. Ugyanolyan féltő szeretettel és a költői prózának ugyanazzal az istenáldotta hajlékonyságával és érzékenységével, mint tragikus sorsú elődje. Megérthetjük belőle, hogy önmagán merengő világ volt ez, amelyben a az emberek még időt szántak a megfigyelésre, megismerésre – voltak, akik igyekeztek boldoggá tenni egymást.

Szarvasbőr 61, pinterest.com

Szarvasbőr 61, pinterest.com

Krakkó ennek a tájnak természetes központja. És amint a Magas-Tátra égig érő sziklái minden este visszasugározzák a nappali meleget, a középkori épületek is gondosan megőrizték a rengeteg hatást és energiát, amit az évszázadok alatt magukba gyűjtöttek. A városfalak keményen ellenálltak a mongol és török rohamoknak. Ennek a dicső múltnak egyik epizódját jeleníti meg Rába György A krakkói kürtös című verse3, amely Zsille Gábor Krakkó kürtszava című esszéjét ihlette.4 Három felkelés leverése és Lengyelország kétszeri felosztása után Krakkót nálunk jobbára csak a „tespedő” Galícia „kedélyes” fővárosaként emlegették. Így jelenik meg Mikszáth regényeiben és elbeszéléseiben is. Pedig még 1863-ban is véres felkelés helyszíne volt; a 19. és 20. század fordulóján a művészeti forradalom egyik legértékesebb központja lett Közép- és Kelet-Európában.5 És azután is a szellemi szabadság mintavárosa maradt, egészen a német, majd a szovjet megszállásig.

A magyar turisták inkább a régi, hangulatos kisvárost keresik. Ahol mindenki mindenkit ismert, és bár csúnyán megzsarolták és kihasználták, a maguk módján mégiscsak szerették egymást. Minden másban keservesen csalódva, manapság megint azt képzeljük: ez a boldogság. Megpróbáljuk újrateremteni a „békebeli” kisvárost és a „derék” (együgyű) polgárokat. Csakhogy, amint az alábbiakból is kiderül majd, a létező polgárok egészen mást akarnak.

Angyal Krakkóban

Az egykori kisvárost a krakkóiak szépen konzerválták: körülültették a Planty évszázados fáival, és bezárták a középkori városközpontba. Körülötte jól élhető, modern nagyváros épült, amely drága ékkőként foglalja magába az Óvárost, de egy pillanatra sem azonosul vele. A Planty sétányának padjain és a középkori pincékbe települt kávézókban alig száz éve még az elszegényedett arisztokraták és a nyugdíjas városi tisztviselők üldögéltek. Ma mindenütt csak fiatalokat látni. Az öregek az üres bevásárlókocsikat tologatják a helyükre a nagy bevásárló-központokban, és ők ülnek a régi kis szatócsüzletek pultjai mögött is. De ezeknek ma már alig van forgalma.

viharos paradigmaváltás

A századfordulón a mindössze ötvenezer lakosú város ugyanígy, habzsolva és egyszerre fogadta magába a levert felkelés óta eltelt idő minden szellemi és politikai irányzatát. Nem részesítették előnyben egyiket sem a másikkal szemben – legalábbis nem egykönnyen. És ez korántsem korlátozódott a színházra. A filozófiában, szociológiában, történettudományban és esztétikában éppen olyan viharos paradigmaváltás zajlott le, mint a Monarchia többi szellemi központjában. Bécstől, Budapesttől, Prágától és Zágrábtól eltérően Krakkó fontos megkülönböztető jele volt az erős francia és orosz irányultság. A fellépő új irányzatok hivatkoztak és kapcsolódtak – túlláttak a saját eltökéltségükön is. Slowacki Bécsből, Wyspianski Berlinből, Zapolska Párizsból érkezett. És innét indult később Grotowski is, a kissé megkésett, de annál öntudatosabb Sztanyiszlavszkij-tanítvány.

Egyfelől az európaiság, másfelől a nemzeti gyökerek. Ez az egyensúly most megint igen fontos. A nemzetieskedő konzervatívokkal folytatott harcukban a Mloda Polska fiatal tudósai és művészei az akkor már nyolcvan éve készen álló Ősöket bemutatva, a romantikus Mickiewiczet tolták maguk elé. A Stary Teatr igazgatójává lett Wyspianski a Felszabadulás bemutatóját aztán már a Költő – a Ryneken ma is látható – szobrának felavatására időzítette. A szobor pontos mását a színpadon is felépítették, hogy az általa képviselt lázas és misztikus nacionalizmus értelméről vitázzon vele Konrad, az új darab főhőse.

Ember-bábok, pinterest.com

Ember-bábok, pinterest.com

Ugyanilyen tudatdráma (happening) volt a nálunk is jól ismert Mennyegző, amit a témájául szolgáló esemény után mindössze néhány nappal mutattak be (1901. március 16.). A plakátokon szerepelt az eredeti szereplők neve is. Amint a Wajda-filmben is érzékelhettük, a mű hangvételét az utolsó, az 1863-as nemesi felkelés tragikomédiája határozta meg. (A lengyel nemesség indította mozgalom vitorláiból a cár akkor azzal fogta ki a szelet, hogy földet ígért a parasztjaiknak.) A darabból ugyanakkor az a felismerés is kiolvasható, hogy a nemzet valóságos problémáit nem tudja megoldani a korabeli európai avantgárdnak még a Mloda Polska mozgalomban képviselt legjava sem. A parasztok közé házasodó, velük iszogató városi írók és művészek nem tudnak új célokat és reális feladatokat kijelölni. Marad a vodka, a várakozás a Krakkóból érkező küldöncre, és az ukrán folklórból átvett Szalmabáb, amely öngúnyoló haláltáncra invitálja a lakodalmi gyülekezetet.

halálos komolyan

A lengyelek úgy tartják, ilyenkor feltétlenül el kell csattannia néhány pisztolylövésnek. Megtörtént ez akkor is. Nem a darabban, hanem a valóságban. De csaknem ugyanazt jelentette, már akkor is. A Mennyegző bemutatója után vetett véget életének az 1863-as felkelés egyik vezetője, a századvég sikeres komédiaírója, Krakkó ünnepelt zsurnalisztája és belletristája, Michal Balucki. Úgy tudom, a lengyel kollégák még mindig vitatják az öngyilkosság igazi okait és körülményeit. Nem szeretnék belekontárkodni a dolgukba, csak feltételezem, hogy ahol ilyen halálos komolyan veszik a színházat, az egybeesés nem lehet véletlen. Ezen a véleményen van a krakkói Maciej Wojtyszko is, akinek Egy elszalasztott élet című darabját a Slowacki Színház kis színpadán játsszák. A darab egy bűnügyi dráma logikája szerint próbálja megfejteni, hogy a már nem fiatal, börtönviselt, „vörös” Balucki, aki egész életében bátran állta a klérus és az elszegényedett, demoralizálódott arisztokrácia dühös támadásait, miért kedvetlenedett el ennyire a Mloda Polska avantgárdjának demonstrációjától.

Baluckit talán az akkori fiatalok életkorukhoz nem illő józansága és öniróniája győzte meg, hogy liberalizmussal feljavított nemesi patriotizmusa felett menthetetlenül eljárt az idő. Azt még elfogadta valahogy, hogy a párizsi kommünárokkal hasonlítsák össze. De sehogyan sem akarta eljátszani „a hatvanas évek embere”, a szószátyár Gajev szerepét Csehov Cseresznyéskertjéből6. Inkább radikális megoldással próbálkozott. És nem a levegőbe durrogtatott, nem is a családjába, hanem magát lőtte fejbe. Ráadásul nem választási vereség vagy gazdasági világválság, hanem egy színházi bemutató alkalmából. Felismerte tévedését, és levonta a következtetéseket.

Krakkóban évszázadok óta a magyar diákokat hívják minden nagyobb verekedéshez. Lehet, hogy most is készülődik valami? Közvetlen vonat- és repülőjárat nélkül is egyre gyakrabban hallani magyar szót. A Csoda Krakkóban című új film hőse mai magyar diáklány, aki Krakkó reneszánsz, „zsidó” negyedéről, a híres Kazimierzről írja diplomamunkáját. De a valóság egészen másnak bizonyul, mint ahogy az okkult tudományok és a misztika iránt érzékeny széplelkek elbeszélései nyomán képzelte. A 14. század első felében uralkodó Kázmér király nem azért telepített ide több ezer zsidó orvost, kézművest és kereskedőt, mert a kóser kifőzdék, a hangulatos kis kávéházak meg az értelmiségi klubok mai forgalmát akarta növelni. Egyszerűen csak hipochonder volt, és a titokzatos Keletről jött zsidó orvosokban bízott meg legjobban. És azok persze protezsáltak másokat is.

Tartuffe rajz az Engedd a művészeket meghalni c. darabhoz, Circot 2, 1985, pinterest.com

Tartuffe rajz az Engedd a művészeket meghalni c. darabhoz, Circot 2, 1985, pinterest.com

Amint látni fogjuk, sok minden történt itt később, Heidrich, a Reich helytartója és a későbbi János Pál pápa káplánsága idején. De a legnagyobb megpróbáltatás mégis akkor kezdődött, amikor felépítették a közelben a Nowa Huta-i acélművet, ami az uralkodó széliránynak megfelelően naponta több százezer tonna pernyével borította be a műemlékeket. Mindez már a múlté. A Kazimierz negyedben most a város legnagyobb zsibáru piaca és az Arkady szupermarket-lánc legjobb nagyáruháza üzemel, amit ingyenes buszjárat köt össze az Óvárosban, a vasúti és a buszpályaudvar mellett épült párjával. De a film hősnője ezt már láthatóan nem tudja. Végül taxival éri csak el a pesti vonatot, és az nagyon drága manapság, még Krakkóban is.

kicsöppen a mennyországból

S ha már filmről van szó, jó szívvel ajánlhatok egy másik alkotást is, amelynek Angyal Krakkóban a címe. A hőse hajléktalan férfi, a remek Krzysztof Globisz alakításában. Ez a művészibb és igazibb alkotás a kettő közül: feltűnően hiányzik belőle a művészkedés, mégis közvetlenül érintkezik a transzcendens világgal. A történet egyszerű: egy hímnemű betanuló angyal az Úrral történt tiszteletlen szóváltás után kicsöppen a mennyországból, és éppen Krakkóban ér földet. Az átmeneti szálláson összekerül a válási infarktusát kannás borral kúrálgató hajléktalannal. Segítségével és némi véletlen szerencse folytán egy kisfiát egyedül nevelő, nagybeteg fiatalasszony befogadja az életből kiszorult, de még ép lelkű embert. Az asszony halála után a férfi neveli fel a gyermeket. Ennyi az egész. De nyilvánvaló az is, hogy mindez nem történhetett volna meg máshol, csak ebben a természetes, emberi léptékű, reneszánsz városban. Ma már az angyalok is tudják, hol érdemes éppen alászállni.

Mondok még egy példát. Krakkó másik híressége, Tadeusz Kantor – színháza, a Cricot-2 emlékmúzeuma számára maga formázta meg mellszobrát. Pénzszűke miatt azonban mindmáig nem készülhetett el. Halálának 18. évfordulója alkalmából színészei elhatározták, hogy performansszal adóznak mesterük emlékének. Jan Ksązek, Waclaw és Leslaw Janicki összetologatták a bábuk szállítására használt konténereket, felkapaszkodtak rájuk, és a legutolsó előadáson szerepelt bábuk ruháiban, az akkori pózokba merevedve álltak a decemberi hidegben a Kanonicza utcán. A nézők is dideregtek, de hősiesen kitartottak. A városi önkormányzatnak maradt még két éve a szobor elkészítésére, a huszadik évfordulóig. Nem elég ez forradalomnak?

 

Színház

Krakkóban mindig ide lyukadunk ki: az utóbbi száz évben ez a legfontosabb közéleti, hatalmi pozíció és a legfőbb beszédtéma is. Úgy kezdődött, hogy az 1893-ban közadakozásból felépült, elbűvölően népi stílusú szecessziós épület, a Stary Teatr vezetését már nem a városi hatóságok nevezték ki: igazi pályázaton lehetett csak elnyerni. És a bukással az igazgató magánvagyona is odaveszett. Így amint Wyspianski, majd a század második felében Konrad Swinarski7, Jerzy Jarocki és Andrzej Wajda vagy Tadeusz Kantor esetében is láthattuk, rátermett emberek kerültek az élére„Úgy kell elképzelnünk a századforduló krakkói színházát – írja Spiró György már említett tanulmányában –, hogy a színpadon és a nézőtéren érzelmeikben, vágyaikban Ady Endréhez hasonló emberek foglaltak helyet, akik Ady tisztánlátásával is rendelkeztek a maguk korlátai között, akik a lengyel kérdések megoldhatatlanságát és a változás későn benyújtott számlájának keserűségét cipelték magukban. Humortalanok voltak, hősök, borúlátó váteszek. A tehetségesebbek színésznek álltak vagy írónak, a csupán érzékenyek közönségnek.”8

 

Monotype, pinterest.com

Monotípia, pinterest.com

De magyarok nélkül ma már nem mehet ez sem. Harminc évvel ezelőtt Sarkadi Imre Kőműves Kelemenével és Csurka István Házmestersiratójával jártunk ott. És most is egyszerre két színházban, két magyar köti le a nézők figyelmét: Spiró György és Bodolay Géza. Emlékeztetik a már árucikkekkel is jól ellátott lengyeleket, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Elvoltunk mi is a „fridzsider-„ és „cekker-szocializmus” frenetikus vívmányainak kellős közepén. Kit érdekelt, hogy felrobbantották a Nemzeti Színház épületét, mert állítólag útjában volt a metróépítkezésnek? Az előző korszak enigmatikus figuráját, Major Tamást leváltották, több súlyos műtéten esett át. De hajlott alakja hamarosan újra feltűnt az Erzsébetvárosban meghúzódó színházban, és akárcsak nagy lengyel elődje, Wojciech Boguslawski, szódásüveg vastagságú szemüvegét bőszen villogtatva rendszerint a büfébe vette be magát. Spirót, aki ezekben az években velem együtt a színház ösztöndíjasa volt, Major megfigyelése arra indította, hogy az örökifjú komédiás életsorsát a Boguslawski-analógiával fejtse megAmikor az egykori legendás igazgató Krakkóból megtört öregemberként visszatér a Narodowy büféjébe, így összegzi a Szent Szövetség megkötése utáni tapasztalatait: „Nem vagytok valami derűsek – állapította meg Boguslawski –, pedig van kása.”9 Ezt a hedonista (kádárista) életbölcsességet sugározta Major öreg hobó figurája, amint azt utolsó szerepköre meg is kívánta tőle. Ebből lett az első nagyregény, Az Ikszek.

felbőszült varsói hatalmasságok

Hiába volt a fiatal szlavista kelet-európai drámáról írott disszertációjában is Wyspianski a főhős, Az Ikszeken felbőszült varsói hatalmasságok a regény megjelenése után még sokáig nem engedték lengyel állami intézmények közelébe. A magyarországi „puha diktatúra” sem tehetett mást, mint hogy a Nemzetiből éppen kiebrudalt kaposvári csapat Katona József Színházban bemutatott Imposztor előadásából, amiben szintén Major Tamás játszotta a főszerepet, felszólítást olvasson ki a bársonyos színházi forradalomra. De kit érdekelt már ez akkor? Feloszlattuk a KGST-t, a Varsói Szerződést, és Nyugat-Európának neveztük magunkat – egészen Tbilisziig. És egy életre kielégítettük Gorenje hűtőszekrény-szükségletünket.

Spiró György az élenjáró jugoszláv ipar termékeit idéző, Prah című darabját a Radnóti Színház premierjével szinte egy időben mutatta be a krakkói Teatr Ludowy (Népszínház) is. A közönség igen lelkesen fogadja a középkori Városháza mindenféle komor emléket idéző pincéjében játszott előadást. Nézők és színészek késő éjszakáig együtt maradnak, hogy megvitassák: szabad-e manapság összetépni egy nyertes lottószelvényt? A beszélgetés végére kiderül, hogy bármennyire hihetetlen, a két főhős gürcölésbe rokkant életén a főnyeremény sem segít már. A házasságukon, meg a könnyű és gyors meggazdagodást ígérő reklámokat majmoló gyerekeiken sem. Amikor ezt fokozatosan felismerik, kétségbeesett, sötét düh vesz rajtuk erőt. Ugyanaz, amit itthon, az utcán is látunk oly sok arcon. Végül széttépik, elégetik a nyertes szelvényt, és elátkozzák azokat, akik csapdába csalták őket. Jól teszik-e, és mit tehetnének még? Azóta is erről folyik a vita minden előadáson.

Rori, pinterest.com

Rori, pinterest.com

Az utóbbi negyed század kelet-európai avantgárdjának keserű tapasztalatait rendezte előadásába a másik magyar, Bodolay Géza is. Grotowski wroclawi, Szajna varsói, Swinarski és Wajda krakkói színházába járt akkoriban ő is, és éppen csak megtűrt Mrozek és Jasienski darabokat rendezett vidéken. Wyspianski Mennyegzőjét, amelybe szükség esetén belefoglalható ez a tapasztalat is, tíz éve rendezte meg először. Most a Vígszínháznál vagy háromszor nagyobb Slowacki Színház bízta meg az alapmű színpadra állításával. „A rendező víziója a lengyel hagyomány mély ismeretéről tanúskodik, ugyanakkor friss és egyéni. Új, meglepő válaszokat ad a lengyel élet legfontosabb kérdéseire” – írja a műsorfüzet.

Ezek a kérdések – megoldhatatlanok, idéztük az imént Spirót. A darab születése idején független államiság nem volt, a nemzeti lét csaknem kizárólag a kultúrában valósulhatott meg. Ám ebben a kultúrában a nép is magára akart ismerni. Fonták már a szalmacsóvákat, amelyeket néhány év múlva az udvarházak tetejére dobáltak. De a Mloda Polska osztrák, német ihletésű művészete egészen más úton haladt. A Stary Teatr népi motívumokkal át- meg átszőtt, szecessziós épülete szerencsés kivételnek bizonyult csupán. Az író és művész urak ahelyett, hogy megpróbálták volna felismerni a parasztság valóságos szerepét a nemzeti államiság megvalósításában, furcsa divatot követve közéjük nősültek. A vendéglátásért lejárt nemzeti szólamokkal fizettek. A parasztok meghallgatták, nagyot sóhajtottak, és újratöltötték a poharaikat.

elázott értelmiségiek

Száz év telt el. Sok ostobaságba belevittük a parasztokat azóta is, itt is, ott is. A Slowacki Színház hatalmas színpadán a folklór helyett megint izgalmas és aktuális viták folynak. A parasztok feszülten figyelnek a félig meg egészen elázott értelmiségiek nemzetmegváltó monológjaira. Igyekeznek kihámozni a lényeget. Hiszen az ő bőrükről van szó. Ki fizeti meg a szédelgések árát? És mi lesz a földdel? Nem adhatják el, nem mehetnek Brüsszelbe képviselőnek vagy vízvezetékszerelőnek. Az utóbbi húsz évben kipróbálták csaknem minden irányzat jó tanácsait – kevés eredménnyel.

 

Európa, Auschwitz felől

Mint afféle nadrágos ember, azt prédikálom én is: nemcsak kenyérrel él az ember. De azért azzal is! Egy kortárs német szerző, Mark Miller dokumentumdrámája, a Terezín is figyelmeztet az alapigazságra. Theresienstadtról, a megszállt Csehországban létesített hatalmas gyűjtőtáborról van szó, ahonnan naponta indultak a már munkaképtelen foglyokkal teli vonatok Oswecim-Brzezinski gázkamráihoz. A Gestapo ennek ellenére szinte mindvégig fenn tudta tartani a mintaszerű, a nemzetközi segélyszervezetek által gyakran látogatott fogolytábor látszatát. Az életben maradt foglyok és az SS-őrség vallomásait most egy multimédiás projekt dolgozza fel, amelynek virtuális múzeum létrehozása a célja: Európa, Auschwitz felől.

Zbigniew Mich rendező és a színpadi változat készítője ma is időszerű kérdést tesz fel: a kisebb-nagyobb, de mindig csak időleges kedvezményeken túl mi késztette az áldozatokat, hogy részt vegyenek az aljas játékban? És arra a következtetésre jut, hogy a szánalmas komédiát mintegy megemelve, bécsi operetté, pesti vagy krakkói kabarévá stilizálva a túlélés, vagy éppen az emberhez méltó halál lehetséges formáját keresték. Nagy zeneértők lévén, a németek még operaelőadások létrejöttét is támogatták. Később perverz örömüket lelték a legjobb szereplők kérlelhetetlen lemészárlásában. De addig is – az operákat hosszan kellett próbálni!

Cím nélkül, 1959, tumblr.com

Cím nélkül, 1959, tumblr.com

A most bemutatott előadás az Örkény megírta lágerszínházat idézi. A litván Stasys Eidrigevicius festő és díszlettervező az egykori Terezín házainak pontos makettjét helyezte el a színpadon. A cselekmény (a likvidálás) előrehaladtával maguk a szereplők (emlékezők) rendezik át (rombolják le) a házakat és utcákat, az egész színpadot és az egész szituációt. Az előadás végén büszkén és fegyelmezetten sorakoznak fel a rámpánál, jól nevelt túlélőkként.

[quote style=”boxed” float=”left”]cinikus játék[/quote]

Megszólal azonban egy disszonáns hang is, kissé fátyolosan, alig hallhatón. A szöveg szó szerint követi a dráma anyagát képező vallomásokat és visszaemlékezéseket. De a színház nem csak szövegből áll. És lehetetlen nem észrevenni, hogy az egyik túlélő, Katarzyna Krzanowska asszony, aki egész családját elveszítette a táborban, valahogy másként mondja a szöveget, mint a többiek. Bizonytalanul, elidegenítve és elidegenülve. Mintha nem volna egészen bizonyos, hogy ő volt-e az a szőke kislány, aki akkora lelkesedéssel énekelt az operában. Vagy hogy valóban ő ez a még mindig fiatalos, tipikusan lengyel külsejű asszonyka, aki a háború után megtalálta a vőlegényét, és újra kezdte az életet. És most itt van. De ahelyett, hogy amint illik, kidüllesztené a mellét, inkább mintha restellné már az egészet. Hiszen tudja, hogy mindez nemcsak az ellenállás és a túlélés egyik lehetősége volt, hanem öncsalás és önfeladás, a teljes reménytelenség hősies komédiája is. De ezt nem tudta elmondani, ma este sem. A rutin elmosta az igazi drámát, és folytatódik tovább a sunnyogás és a mellébeszélés, az egész cinikus játék. Ezzel kellene szembenézni most, szerte Európában! De főleg innen, Krakkó és Auschwitz felől. Hol értsék ezt, ha nem itt?

Feltűnően sok farmeres, pulóveres fiatal ül a nézőtéren. Csendben, de igen intenzíven figyelnek. Talán épp a jelenlétük keltette Katarzyna asszonyban ezeket a rendhagyó gondolatokat és érzéseket. Minden színész közül ő kapja a legnagyobb tapsot. Aztán csendben, elgondolkozva ballagunk kifelé, az olcsó kávéautomatákkal telerakott, gyönyörű műemlék előcsarnokba. Nem tudja még senki megfogalmazni, mit értettünk meg kicsit jobban ma este. Bibó Istvánt? Hazánkat, Kelet-Közép-Európát? Önmagunkat? Talán épp a könnyű, gyors és olcsó válaszok kerülése köt ide minket legszorosabban.

1   Műveinek első magyar kiadása Fahajas boltok címen jelent meg 1998-ban Pécsett, a Jelenkornál.
2   Alkonyok és reggelek. Balassi Kiadó. Budapest. 2002.
3   A jelenlét furfangjai. Liget, 2001. 63. old.
4   Liget, 2004/ 6. 34–46. old.
5   Ezt a Krakkót mutatja be a Tiszatáj 1981. 6. száma, a nagy változásokra készülő lengyel szellemi élet erővonalaira fókuszálva. Ez a szám közli a kelet-európai drámáról szóló kandidátusi disszertációján dolgozó Spiró György Wyspianskinak szentelt tanulmányát, A krakkói színház nagy korszaka címmel.
6   Az előző nagy Csehov darab, a Három nővér bemutatója a Mennyegzőjével éppen egyidőben, 1901-ben volt Moszkvában. De nemcsak a két szerző nem tudott egymásról: Lukács György 1908-ban megjelent, A modern dráma című kötetében sem említi egyiküket sem.
7   1975-ben a kivételes tehetségű rendező egy nemzetközi konferenciáról hazafelé – Vujicsics Tihamérral együtt – légi szerencsétlenség áldozata lett.
8   Tiszatáj, 1981. 6. szám. 49. old.
9   Spiró György: Az Ikszek. Szépirodalmi. 1981. 8. old.
kép | Tadeusz Kantor művei
felső kép | Egyik nap Velazquez Infánsnője bejött a szobámba, pinterest.com