„GITÁR MEG HÁZI TÜCSÖK”

Csehov Ványa bácsijának 3. felvonásában is ott van az a rengeteg^[1]. Közép-Oroszország erdőségeinek kellős közepén, valahol a szerző birtoka, a Melihovo közeli udvarházban vagyunk. Ott van a „bácsi” és az unokahúga, Szonya – ők végzik az irodai munkát is –, ott időzik új, fiatal feleségével a nyugalmazott professzor, oda jár, a „saját” szobájában dolgozik Asztrov doktor is – éppen a járás flórájának és faunájának pusztulását szemléltető térképet színezgeti. Meleg van, csend, a kályhában ciripel a házi tücsök. „Csehovi hangulat”. Így nevezik ezt még ma is. – Függetlenül attól, hogy voltaképpen mi történik a színpadon.

imponálni akar a szépasszonynak

A színpadon mintha ártatlan szerelmi játék folyna éppen. A doktor nemcsak azért vette elő a térképet, hogy a nézőket – és az unatkozó professzornét – a járás élővilágának pusztulásáról meggyőzze. A „kedves kis ragadozót” nem is érdekli az ügy, apropót keres csak, hogy egyedül maradhasson a férfival. De Asztrov látszólag nem zavartatja magát. Az ökológiai világvégéről szónokol, holott imponálni akar a szépasszonynak. Jelena Andrejevna kerek szemmel hallgatja, ámuldozik és olvadozik. A néző viszont – ásítozik.

A Művész Színház bemutatója után a kaján pályatárs, Kuprin kivágta, és elküldte a szerzőnek a Börzei Hírekben megjelent recenziót. „Vannak divatos szavak, amelyekkel nyakra-főre dobálóznak a lusta gondolkodású emberek. Az egyik ilyen szó a ’hangulat’… Ez, tudják, valami ködös, megfoghatatlan dolog, szavakban nem is lehet talán kifejezni… A ’hangulat’ akkor áll be, amikor a színpadot félhomály fedi, és a nézők kéjesen dőlnek hátra a székben. A színfalak mögött egy távolodó szán csengője szól. Artyom úr valami bánatos dallamot penget a gitáron, Andrejeva, vagy Knyipper úrhölgy pedig hátát a díszletnek vetve, halkan sírdogál. ’Hangulatnak’ azt nevezik, ahogyan mindez az ember idegeire megy.”

Először úgy volt, hogy Sztanyiszlavszkij játssza a címszerepet, aztán inkább a doktort alakította. Hamarosan kiderült, miért. Asztrov doktor pusztuló erdeibe „az orosz élet tragédiáját” képzelte bele. Meg akkor már – a sajátját is. És a dolog így maradt. Az előadás tulajdonképpen róla és az orosz erdőkről-mezőkről szólt. Évtizedekig nem is igen hiányzott senkinek a címszereplő, akinek a hajtókáját markolászva órákig magyarázta a próbákon a szerző: „m-maga intelligens ember, m-maga Párizsból hozatja a nyakkendőit!” Azt nem kellett már látnia, amint Szász János nyíregyházi előadásában ez az „intelligens” ember csatos üvegből vedeli a pálinkát, és könyékig a befőttes üvegbe mászva falja hozzá a kovászos uborkát.

Pedig a 46 éves Ványa bácsi igazán képtelen a kocsmai hősködésre. Ezért is fontos a szerzőnek. Baja támad az élettel, amelyet sem a régi szerelmi háromszöggel, sem az ezzel járó lövöldözéssel nem lehet már rendbe hozni. Egészen új dramaturgiát kell kitalálni. Mikor a Sirályt fogalmazta, Csehov még újra meg újra átírta A Manót, évekkel a bemutató után is – míg Ványa bácsi lett belőle. Bár a szerző mindig hevesen tiltakozott a feltételezés ellen, megállapítható, hogy a két darab szövege helyenként teljesen azonos. Igaz, A Manóban a fõhős öngyilkos lesz, a Ványa bácsiban meg csak pisztollyal ront élete megrontójára, a professzorra. Rálő kétszer is, de nem talál, közben gyerekesen mondogatja: „puff, puff!”, csodálkozva mosolyog is, aztán eldobja a pisztolyt, és átrohan a szomszéd szobába bevenni a gyógyszereit.

nem lövöm főbe magam

Sztanyiszlavszkijék meg – mivel egyszer már olyan jól „bejött” –, továbbra is A Manót játszották a Ványa bácsiban, egyre meghatottabban. Az pedig telis-tele van nemes eszmékkel és erkölcsi öntökéletesedéssel. Az utolsó jelenetben például Zsorzs ilyeneket mond: „Az ember legyen férfi, és álljon meg szilárdan a lábán. Én nem lövöm főbe magam, és nem ugrom a malomárokba… lehet, hogy nem vagyok hős, de ha kell, majd az leszek! Sasszárnyat növesztek magamnak, és nem ijeszt meg sem a tűzvész, sem maga az ördög. Ha felégetik az erdőt, hát majd újat ültetek. Ha nem szeretnek, hát majd megszeretek én is valaki mást!” Sztanyiszlavszkij ezt a pátoszt vitte át Asztrov megszólalásaiba, teljesen figyelmen kívül hagyva az ironikus felhangokat. Hogy például A Manó utolsó szavait a bugyuta Gyágyin sógor mondja ki, így kontrázva az elhangzott fogadkozásokra: „Hát ez nagyszerű! Hát ez nagyszerű!” – Mintha az erkölcsnemesítő spektákulum után a szerző csúfondáros mosollyal húzná össze a függönyt. A „szent öregnek”, Tolsztojnak mégsem tetszett az előadás. Azt mondta Nyemirovics-Dancsenkónak: „Ugyan már, kérem! Gitár meg házi tücsök. Mit lehet mondani erre?” A színház irodalmi vezetője pedig – maga is sikeres színpadi szerző, aki éppen akkor küldte vissza az Akadémiának az év legsikeresebb drámaírójának járó díjat, mert Csehov azt még nem kapta meg – kötelességének érezte, hogy azonnal tájékoztassa barátját a történtekről. 1900. február 8-án, Tolsztoj látogatásának másnapján kelt levelében írta: „Talán hallottad már, hogy Tolsztoj megnézte a Ványa bácsit. Nagy tisztelőd, jól tudod. Nagyon találó megfigyelései vannak a tehetséged egyes sajátosságait illetően. De a darabjaidat nem érti. Meglehet persze, hogy éppen azért nem, mert én akkora hévvel igyekeztem megmutatni neki, hogy hol van a darab magja, amit ő nem talál. Azt mondja, hogy a Ványa bácsiban is nagyszerű helyek vannak, de nem érezni az alaphelyzet tragédiáját. Az ellenvetésemre azt válaszolta: „Ugyan már, kérem! Gitár meg házi tücsök…”

Mások is siettek eláztatni Tolsztojt a szereposztó házi szerzőnél. A moszkvai Lenin Könyvtár Kézirattárában őrzik a színház egyik színészének, Alekszej Szanyinnak Csehovhoz írott levelét ugyanerről az eseményről. „’Hol van itt a dráma? – kiáltott fel a mi nagy öregünk. – Miben van? A darab végig egy helyben topog.’ Aztán kijelentette, hogy Asztrov és Ványa bácsi hitvány semmirekellők, akik a feladat elől menekültek vidékre. De még ott is csak sopánkodnak. Ahelyett, hogy elvennék feleségül Aljonát, vagy Matrjónát A sötétség hatalmából, vagy legalább megfognák maguk is az eke szarvát […] Tolsztojt már teljesen benőtte a moha és ellepte a penész. Csak ült itt a gimnasztyorkájában, mint valami Buddha, mint valami önmagáról készült eleven szöveggyűjtemény, és nem értett meg semmit. – Hogy ezek a tehetséges emberek, igenis, élni és dolgozni akarnak!”

ingerli és taszítja

Epizód című dokumentumnovellájában Levendel Júlia megidézi-elképzeli Tolsztoj és Csehov talán legdrámaibb találkozását – 1897 tavaszán, az első súlyosabb tüdővérzést követően Csehov a moszkvai Osztroumov klinikán feküdt, s egy este Tolsztoj meglátogatta. A végsőkig gyöngéd és suta, s a végsőkig szenvedélyes meg visszafogott együttlét végén mintha Tolsztoj azt dünnyögte volna, hogy „Jó ember maga, Anton Pavlovics, de a darabjai mégiscsak rosszak!” Négy és fél év múlva, jaltai villájából Csehov látogat a szomszédos Gagrában gyógyuló öreghez, s itt – most már tanúk jelenlétében – ismét elhangzik a kérésnek álcázott komoly figyelmeztetés: ne írjon több színdarabot. „Tudja, Shakespeare-t sem szenvedhetem, de a maga darabjai még rosszabbak. Shakespeare mégiscsak galléron ragadja az embert, és egy bizonyos cél felé vezeti, nem engedi, hogy kitérőt tegyen. De hova jut az ember a maga hőseivel? A díványtól, amelyen heverésznek, a kamráig, és vissza?” Csehov talán ideges, túl-harsány nevetéssel próbálta tréfára venni a lehető legrosszabbkor elhangzott kritikát. Maga sem tudta pontosan, miért kapja az elutasítást? Talán ingerli Tolsztojt, hogy itt nincs kinyilatkoztatás? Valami ingerli és taszítja, az biztos.

Az orosz írók – szinte mindannyian – a természettudományoknak szentelték ifjúságukat. Gogol összehasonlító földrajztudománnyal, Turgenyev természetfilozófiával foglalkozott. Goncsarov megismételte Darwin földkörüli útját. Az orvos Csehov pedig még Jaltán is megvizsgálta, végigkopogtatta a Művész Színház egész társulatát, holott éppenséggel őt, a beteg szerzőt látogatták. A természettudományos szemlélet áthatotta az irodalmat – az orosz drámák is ezért panteisztikusak és holisztikusak? Vagy – éppen fordítva? Mindenesetre Asztrov doktor erdeitől a Sirály „varázsos taván” át a Cseresznyéskert fehér izzásáig Csehovnál is drámai személyként jelenik meg a természet. És amikor felkönyörögték a latyakos Moszkvába, hogy nézze meg a Három nővér próbáit, akkor is csak a tűzharang kongatásának a ritmusát magyarázta a díszletmunkásoknak. S hogy aztán mégsem egészen úgy szólt a harmadik felvonásban, ahogyan kellett volna, halott sápadtan távozott a bemutatóról.

A Ványa bácsi persze nem Asztrov doktor erdeiről szól.

1969 zimankós telén láttam Leonyid Hejfec előadását a Szovjet Hadsereg Színháza hatalmas kupolájában elrejtett tenyérnyi színpadon. Ott akkoriban kezdődött a természetvédelem, amit polgári ellenállásként űztek. Az igazi dráma azonban az embervédelem volt. Az előadás egy korengedménnyel nyugdíjazott értelmiségi „középkáderről” szólt, aki képtelen feldolgozni eszményeinek bukását. Oldalra próbál kitörni, a szerelembe, de ott van már Asztrov, akire csapatostól buknak a Jelena típusú „erdei nimfák”. Szonyát egy fiús alkatú, fáradt arcú fiatal színésznő játszotta, aki természetesen nem hitt – nem hihetett – semmiféle földöntúli megoldásban. Mégis, nagy nehezen keresgélve a valamikor gyermekkorában hallott régimódi szavakat, akadozva vigasztalta megfáradt, becsapott társát. Bármily hihetetlen, évtizedekkel és egy rendszerváltással később valami ilyesmi történt meg Szász János előadásának a végén is. Ahogyan a Dadus mondja: „kigágogták magukat a gúnárok…” A professzort ő viszi „csicsikálni”, Szonya meg Ványa bácsit.

Alig néhány hónappal Gorbacsov megválasztása után, 1985 őszén nagy színházi találkozót rendeztek Csehov szülővárosában, Taganrogban. A 125. születési évforduló nyilván csak alkalom volt egy fontos üzenet közvetítésére, amit a színházi és a tudományos előadások nem tudtak megfogalmazni, a találkozó plakátja azonban igen. – Hetekig virított a hirdetőoszlopokon, szerte a Szovjetunióban. Csehov doktor úr cvikkeres, kalapos, télikabátos képe szigorúan, és kissé bizalmatlanul tekintett le erről a kétségkívül politikai plakátról a birodalom soros színeváltozására készülő szovjet polgárokra. És látnivaló volt, Gorbacsov ilyennek képzelte az osztályhatalomra jutott orosz értelmiségit. Mi, magyarok talán Károlyi Mihályra ismerhetünk benne: sovány, félszeg értelmiségi, aki belefáradt, hogy mindig költögesse, aztán meg csitítgassa a népét.

Ez Csehov egyik legjobb képe. Itt lóg azóta is, szobám falán.

1. Az AZ A RENGETEG című összeállításból ↑

kép | Amadeo de Souza-Cardoso művei, wikiart.org