Peterdi Nagy László

DÉLIBÁB

2010 január

DÉLIBÁB

Jegyzet egy Illyés Gyula-idézethez. Az idézet: „Szendrey éppoly kevéssé ‘zord apa’, akár az öreg Petrovics. Megérthetjük, hogy a jelentkező vőjelöltekben nem a költői tehetséget, hanem a jó férfitulajdonságokat, elsősorban a tehetősséget kereste. Maga is szókimondó ember, de – mint a szókimondók általában – nehezen bírta el a szókimondást. Az a mai napig bujkáló balhiedelem ejtette meg, hogy a költők valahogy több bort és nőt fogyasztanak, mint a közönséges halandók, s fő törekvésük, hogy padlásszobában haljanak meg, éhen. Az előtte ágáló, a szabadságról, az emberi, illetve a szerelmesek jogairól pattogó költőről kiváltképp ez lehetett a véleménye… Szendrey féltette agyonkényeztetett, legkedvesebb lányát a hetyke fiatalembertől, aki az első komolyabb eszmecseréjük alkalmakor holmi francia ideákkal, az úri osztály közeli végével, forradalommal fenyegetőzve vérig sértette őt. Azt hiszem, közönséges hozományvadásznak tartotta.

Hogy is sejthette volna, hogy az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalemberben Európa legeszményibb férjjelöltje áll előtte? Szendrey nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet.” (Illyés Gyula: Petőfi)

évek óta nős szerző
Petőfi lánykéréséről írva Illyés fontosnak tartja megjegyezni, hogy „Szendrey éppoly kevéssé ’zord apa’, akár az öreg Petrovics.” Talán a „jó öreg kocsmáros” aszódi gimnáziumbeli nagyjelenetére utal, amelynek végén Petőfi egy vándorszínész abgangjával lépett le az intézményből. Az elszegényedett após-jelölt nem alaptalanul féltette rajongó és csapongó lányát az éhenkórász költőtől. „(…) Nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet” – magyarázza a még fiatal, de Párizst megjárt és sok-sok eszméltető történést megélt, évek óta nős szerző. Ám Illyés akkoriban sem úgy akarta kivetni sarkaiból a földet, mint Shelley és Byron, Puskin és Petőfi, vagy éppen a Fülep Lajos felidézte Ady. Református lelkész-ivadék volt, a hősszerelmes költők e világi és ez országbeli alternatívája. De hát, József Attilával szólva, ez sem kevés. Ezt akkor értettem meg, amikor egy kései Illyés-darab pécsi ősbemutatóján egy egész napot együtt tölthettem az idős szerzővel és intézményvezető feleségével. A kocsiban a költő megizzadt, Flóra ezért már a fogadóbizottságnak bejelentette, hogy új inget kell venniük. Estig vettünk is, legalább hármat. De mindegyik szörnyűmód dörzsölte a veszedelmes világfelforgató nyakát. A sok járkálástól aztán megfájdult Flóra visszeres lába. Fásliban nem ülhetett a díszpáholyba. A színpad bal oldalán, már a kulisszák közé tettünk egy széket, egy másikra meg felpolcoltuk a lábát. A szerző pedig az egész előadás idején mellette állt, és simogatta a kezét. Alkalmasint így nyugtatta saját magát is.

Nem tudom, jót vagy rosszat mondok-e vele, de az imént említett költők egyikét sem tudom elképzelni ebben a helyzetben. Főleg nem egy hosszú életen át. Azt hiszem, mégiscsak jót mondok. Mert valahogy használni is így próbált ő mindig. Valami közelinek tűnő, de el nem érhető szépség és nagyság szerényebb, számunkra még éppen felfogható változatával. ’56-ban, a Parasztpárt egyik vezetőjeként Bibóval együttműködve. A következő, hosszú évtizedekben viszont a sanda kompromisszumok „létező szocializmusának” szellemi alternatíváin dolgozott. Ahogyan Fülep Lajos és a polgári radikálisok némelyike is, talán túl hosszan.

De hát, tehette! Régóta gyanítom, hogy igazából csak öregkorra derül ki, mi lakozik az emberben. A magyar írók többségének azonban jóformán soha nem volt módja megmutatni ezt. A sok félreállás és a köpések törölgetése még a mindent lenyelő Aranynál is esszenciális hipertóniát meg epekövet okozott. A „gyakori fülzúgás”, amire oly sok levelében panaszkodik, végül is oda vezetett, hogy 63 éves korában készült, utolsó arcképén egy aggastyánt látunk. „Neked a jobbik rész jutott” – panaszolta a halott Petőfinek, és tudta, mit beszél.
végül is létrejött nászút
1847 szeptemberében, amikor az atyai tiltás és minden jó szó ellenére Júlia fejét a költő kebelére „tevé le”, Petőfi változatlanul a kivívott diadalba vágtató paripák fújtatásáról vizionál és hallucinál. A végül is létrejött nászút idején született Szeptember végén utolsó strófájában pedig afféle házassági egyezséget ajánl: ennek értelmében a férj halála esetén az özvegynek fátyolát sötét koszorúként az elhunyt fejfájára kell akasztani. Nyilván, hogy ne kelljen túl sokat keresgélni az újratemetésnél. Ehhez képest történt, ami történt. A kozáknak, aki abban a bizonyos kukoricásban a magyar őrnagyot keresztüldöfte, talán gyanús volt a kihajtott, fehér gallér. De a korábban levert lengyel felkelés poétái már jóval a végkifejlet előtt Párizsba szöktek, eleven költővel meg amúgy sem akadt még dolga. A lándzsát tehát nem szúrta le ideiglenes fejfaként, az özvegy így nem tudván hova akasztani fátylát, gondosan összehajtogatta, és a fehérneműs szekrény legalsó fiókjába rakta. – Jó lesz az még valamire!

Illyés egy életen át forgatta magában – nemcsak a Petőfi-témát, hanem a forradalom kérdéseit is. A költőről szóló 1936-os könyv ihletett és igen nagy körültekintéssel készült. Az 1952-es, Révai József népművelési miniszter támogatásával készült Fáklyaláng meg egészen más szemléletű. A közben, 1938-ban született vers, a Haza, a magasban mintha az ellentmondást igyekezett volna feloldani – jó előre. Ma olvasva a népet tollal szolgáló, mégis konkrétnak tűnő hitvallást, sok bölcs belátást, sőt, finom iróniát is találunk benne. Ilyen sorokat például: „Karolva könyvem kebelemre, // nevetve nézek ellenemre”.

Minél többször olvasom ezt, a sztoicizmusában még a zengővárkonyi tudós lelkészen, Fülep Lajoson is túltevő sort, és hallom lelki fülemmel az Illyés kiejtésében olyan murisan ismétlődő, nyílt, dunántúli e-ket, annál inkább az a benyomásom, hogy egy kicsit kényszeredetten, majdhogynem kínjában nevet itt a költő. Hiszen olyan nagyon magosan, talán már nem is egész valóságosan lebeg a fejünk felett ez a bizonyos elképzelt haza! A vers írásának idején még úgy mondták: mint egy felhő-kakukkvár. Ma inkább, hogy afféle délibábként lebeg. Mert, hogy – lebegtetik.

kép | Marcel Barbeau művei, wikiart.org