A ZÖLD SZIGET
2002 augusztus
„Keletiek, szkíták vagyunk, igen,
vad, sóvár, ferdeszemű fajta. /…/
A fullasztó, halálos hússzagot,
a hús színét-ízét szeretjük.
A mi bűnünk, hogy csontotok ropog,
Ha gyengéd mancsunk ráeresztjük?”[1]
A perzsákat, szkítákat, meg a Földközi- és a Fekete-tenger medencéjének sok tehetséges, életrevaló népét Hérodotosz „barbároknak” nevezte „érthetetlen” beszédük miatt, s még mi is gyakran „balkánira”, „délkelet-európaira” vagy „később csatlakozókra” finomítjuk a leszólást. Valójában már akkor sem a nyelvről volt szó. A civilizáció terjesztésének vágyától űzött görögök a fejlett, „intenzív” gazdálkodással tönkretett földjeik-vizeik helyett a szomszédaiknál akartak földművelő, halfeldolgozó és egyéb vállalkozásba kezdeni. Elmaradottá kellett hát nyilvánítani őket, hogy mielőbb felszabadíthatók és felfejleszthetők (civilizálhatók és gyarmatosíthatók) legyenek.
egérút
A történelem azonban mintha nem szeretné, amikor siettetni próbálják. Megy az a maga útján. Legfeljebb keres magának egy kerülő utat. Hogy az idősebb Bush elnök és Gorbacsov sikeres máltai tárgyalásainak eredményeként megszűnt Kelet-Európa, valamint a munkásság és az értelmiség, egyszer csak egérutat nyert a politikai és a gazdasági elit. Kialakult egy „kész” helyzet, amelyben aki „bújt”, az egyszeriben „polgárrá” (tulajdonossá vagy rendőrré) vált, aki „nem”, az meg továbbra is megbízhatatlan (értelmiségi, munkás, paraszt) maradt. Hatod- és hetedíziglen.
De nem kell megijedni! Jó munkánk eredményeként – mint eddig még minden valamirevaló század- és ezredfordulón – a „kész” helyzet ezúttal is egy lenyúlt és tönkretett, nullára írt Világot jelent. A romokon és szemétkupacokon pedig mindig színre léphetnek új számaikkal az echte szellemi emberek – mutatványosok, tűzkő- és csodaszer árusok, vándorpróféták, kuruzslók, filozófusok –, és túladhatnak elfekvő készleteiken. Nálunk például a millenniumi és egyéb Happy End pénzekkel feltunningolt magyarságtolulás folyik. A Világ szerencsésebb részén viszont David C. Korten hirdette meg a maga „ökológiai forradalmát”[2] és Guy Dauncey a „szivárványgazdaság”[3] felépítését.
félelmetesen hasonló
Ennek a két mozgalomnak a jelentősége jóval nagyobb annál, semhogy értékelni merészeljem itt. De hasonló szellemi jelenség ismertetését szeretném megkísérelni. Egy, a maihoz sok tekintetben félelmetesen hasonló időt-helyzetet idézek: az előző századfordulót, amikor végső szorultságában megint ránk, közép- és kelet-európai félbarbárokra is odafigyelt egy kicsit a Világ.
Oroszországban, ahol az elit mindig európaiabb akar lenni az európaiaknál, de minden valahogy karikatúra és absztrakció, amolyan állatorvosi ló, amelyen megtalálhatjuk a magunk felemás reformjainak, összecsapott és elárult forradalmainak minden nyavalyáját, ám van ebben a lóban – ha nyavalyás is – még mindig valami nagy életerő. Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy ennek titka éppen az, ami lemaradt a politológusok szemléltető ábráiról: a „mély”, ők úgy mondják inkább: „széles” orosz lélek. És az a valami, amiről mi mostanában kezdtünk csak el komolyabban beszélni, de ami az ő életüknek mindig is fő tényezője volt: a földjükhöz, s általában a természethez való viszonyuk. Ez leginkább a művészetben ragadható meg, ezért hivatkozom én is minduntalan erre.
a nép ópiuma
Lehetne ezt az életérzést és világszemléletet panteizmusnak nevezni. Korten és Dauncey, vagy Wilber felvetéseihez kapcsolódva nevezzük inkább holizmusnak. Mindenesetre – mint minden szellemi (lelki) jelenség – visszahat ez is a maga anyagi (társadalmi) alapjára. Ezért is olyan időszerű megint. David Korten és Guy Dauncey éppen ennek a Szellem vezérelte evolúciónak a nevében biztatja most az emberiséget, hogy a tudatánál (saját hajánál) fogva emelje ki magát a gödörből, amelyben ücsörgünk. A pusztulónak ítélt orosz civilizációról szólva egyik legértőbb russzistánk, Szilágyi Ákos viszont éppen ezt a mutatványt nevezi könyvében[4] „ideológiai mesének”. A kérdés az tehát, hogy a nagysikerű Hamburger, Hot Dog és Fried Chicken után csak nem fanyalodunk rá szégyenszemre a nép ópiumára megint? És éppen mi, a legnyugatosabb kelet-közép-európai éllovas?
Az „ideológiai meséket” persze nem Kelet-Európa „marxistái” találták fel, nem Korten és Dauncey, még csak nem is a mélymagyar látványfilmek rendezői. Hanem – ha már profikról beszélünk – a reneszánsz és a manierizmus korának Mediciei, Savonarolái és a többi „hatalomtechnológus”. „…Minden fontos kérdést esztétikai mérték alapján értékeltek újjá. A valóság átalakult a művészi élmény szubsztrátumává, maga az élet pedig műalkotássá”[5] – állapítja meg Hauser Arnold a késő középkor és kora újkor városlakóinak életszemléletéről. „Az állam mint művészi alkotás” – ezt a címet adta az itáliai reneszánszról írott nagy könyve egyik fejezetének Jacob Burckhardt.[6]
Az oroszok az előző századfordulón éreztek rá erre a lehetőségre. Vitatkoznak rajta ma is, hogy volt-e a tatárok dúlta Oroszországban reneszánsz egyáltalán. Azt mindenesetre biztosra vehetjük, hogy neoreneszánsz volt. Nyikolaj Bergyajev híres könyve, Az orosz kozmizmus értelme és eredete[7] már 1937-ben felhívta a figyelmet erre, az úgynevezett „ezüstkorban” megkezdett, mindmáig ható folyamatra, amelyet két fő eszme irányított: az orosz kozmizmus és a teurgia.
techno-optimizmus
A kozmizmus a századfordulós orosz filozófiának az az irányzata, amely a lét kozmikus átrendezését, egyfajta kozmikus forradalom végrehajtását tűzte ki célul. Erőteljes techno-optimizmus, a technika és a tudomány korlátlan lehetőségeibe vetett hit jellemezte. Leggyakrabban idézett képviselője most Nyikolaj Fjodorov. Ő még azt is lehetségesnek, sőt szükségesnek tartotta, hogy a tudomány eljusson arra a szintre, amikor fel lehet majd támasztani minden eddig élt embert. Nézete szerint ez teszi majd szükségessé végül az emberiség kozmikus szétrajzását a világegyetemben. Elmélete nagy hatást gyakorolt a bolsevikok egy részére is. [8]
A teurgia a filozófiai hübrisznek a kultúrában és művészetben való megnyilvánulása. Bergyajev így határozta meg a teurgikus cselekvés lényegét: „A teurgia nem egyszerű kulturális alkotás, hanem új lét teremtése, vagyis szuperkultúra, egy alternatív világ megteremtésének művészete. Leküzdi az alkotás örök tragédiáját, amikor a teremtő energiát egy új élet létrehozására irányítja. A teurgiában a szó testté, a művészet hatalommá válik.”[9] Mint látjuk, a filozófus itt a csődbe került emberiségnek ugyanahhoz az örök, nagy, megváltó mutatványához fordul, mint most mi. De tudunk-e róla egyáltalán? Akarunk-e tanulni az eszméiből, és főként azok – már-már parodisztikus – gyakorlati megvalósulásából a hazájában és nálunk?
zsenik és próféták
Ki a hibás? – kérdezik az oroszok vagy száz éve. Az elvakult és öngerjesztő, egymásnak tetszelgő zsenik és próféták, vagy a parasztok, akik átadják őket a csendőröknek? Kezdjük talán az előbbiekkel, ahogyan novelláiban Iszaak Bábel nevezi őket: a „szemüvegesekkel”!
A múzsák kalandja a muzsikokkal
Ha nem a posztmodernségük, hát a javíthatatlan naivitásuk miatt, az orosz és általában a kelet-európai – írók mindig is remek teurgisták voltak: kötelességüknek érezték, hogy az életben megoldhatatlan problémákat feltétlenül ők oldják meg. Csakhogy így akaratlanul is cinkosává váltak a cinikus hatalomnak, amely ugyanerre törekedett, de – náluk jóval bölcsebben – csak látszólag. „Mindannyian jól megkaptuk, de főként – én!” – jelentette ki elégedetten I. Miklós, és mindkét tenyerét vörösre tapsolta a Revizor bemutatóján. A szerző olyan zavarba jött ettől, hogy azonnal külföldre menekült. Tizenkét évig javítgatta a darabot, és tanulmányok sorában magyarázgatta, hogyan is kell érteni és játszani. A Holt lelkek második kötetét elégette, s vele kicsit önmagát is. Gogol nem tudott Oroszhonban „pozitívabb” kapitalistát találni Csicsikovnál, és kötelességének érezte, hogy ebbe belehaljon. Nem sokkal előbb ezt írta egy barátjának: „A kiábrándulás divatját éppúgy unjuk már, mint a lelkesültség rohamait annak idején. /…/A nyájat terelő pulik persze vadul csaholnak még, elszántan mardosva az elmaradt birkákat. De a vezérkos már tanácstalanul toporog, s nem tudja, merre vezesse tovább az eltévedt nyájat.”
Gogolt utánozta
Gogolt a „kritikai realisták” sajátították ki maguknak, véleményem szerint: jogtalanul. A szimbolisták voltak az ő igazi örökösei, akik a kegyetlen és embertelen új századba is át tudták vinni a szlavofil népi idillt: előbb a Moszkva környéki zöld réteket stilizálták fel bukolikus görög ligetekké (Valerij Brjuszov: Orfeusz és Euridiké), aztán Jézus Krisztust állították a vörös őrjáratok élére (Alekszandr Blok: Tizenketten). Fő teoretikusuk, az 1934-ben ágyban, párnák közt (sic!) meghalt Andrej Belij (Borisz Bugajev) még külső megjelenésében és beszédmódjában is Gogolt utánozta. Már csak ezért is ő a legalkalmasabb rá, hogy egybefűzze mindazt, amiről beszélek.
Az orosz szimbolizmus alaptémája ugyanaz volt, ami a szlavofileké: Kelet és Nyugat, Ázsia és Európa örök ellentéte és egymásra utaltsága. Az Ezüst galamb című regényben Belij a nemesi-paraszti, mindenképp nagyon orosz Moszkvát, a Pétervár címűben pedig I. Péter hideg, szürke és idegen városát, s abban a Nyugat torzképét igyekezett megrajzolni.
minden mozgásba jött
A Zöld mező és a Gogol című esszé az imént említett Brjuszov-versből kiindulva vetíti elénk a szerző vízióját. A Halál fellege nála azonban már az ipari üzemek fekete füstjeként jelenik meg a Csipkerózsika-álmát alvó Oroszország felett. És Csipkerózsika el kell döntse: a halált választja-e, vagy az életet. Katalin asszonynak is azt kell eldöntenie, kinek adja a szívét: férjének, a zöld mezőt védelmező kozáknak-e, vagy a fényes vasba öltözött idegen varázslónak. „Katalin asszony alakjában Gogol örökérvényűen fogalmazta meg hazánk, az alvó Csipkerózsika dilemmáját, akinek választania kell a Nyugat halott gépiessége és a Kelet primitív és vad életereje között” – írta Belij. 1905-ben felébredt aztán az alvó Csipkerózsika. Egyszerre minden mozgásba jött. A szimbólumokba, vallásfilozófiába, szlavofil, vagy éppen nyugatos ábrándokba feledkezett orosz értelmiség egyszer csak ugyanazzal a problémával találta szemközt magát, mint a „népek tavaszán”, 1848-ban a koppenhágai piactéren sétálgató Kierkegaard. Az arctalan tömeggel, amely nem csupán a megszeppent bűvészinast (a Szellemet kiszabadító értelmiséget) tiporja le, de – biztonság kedvéért – összetöri magát a palackot is. Orosz kémnek nevezi, és elkergeti Petőfit a szülőföldjéről, ahol képviselőnek jelöltette magát. Nagyon kiábrándító élményekben részesíti Jókait és Vörösmartyt, Aranyt, Tompát és Madáchot is.
„Mit teszünk, ha Gogol trojkája[10] egyenesen nekünk rohan, és ízzé-porrá zúz bennünket?” – kérdezte a mottóként idézett vers szerzője, Alekszandr Blok az Értelmiség és forradalom című tanulmányában. És ezt kérdezte a peresztrojka (katasztrojka) sok értelmiségi forradalmára és forradalmár értelmiségije is. Alighanem ezzel magyarázható, hogy 1989 késő nyarán, amikorra a hálás szovjet utókor Andrej Belijt és műveit már csaknem teljesen elfelejtette, díszes kötésben, 40 ezer példányban megjelent Moszkvában újra az Ezüst galamb, továbbá a Zöld mező és a Gogol. Hadd forgassák az emberek a metró huzatos folyosóin, a csupasz földre terített és hamarosan lucskosra vizelt kartonpapírokon éjszakázva! Akár a faszeszes vodka fogyasztása helyett is. És a – leginkább az Erdélyi Szépmíves Céh egykori kiadványaira emlékeztető – díszes borítót nézegetve hadd érezzék büszkén, hogy ők oroszok!
a trükk
Annak a történelmi mutatványnak kisszámú dokumentuma közé tartozik ez a kötet, amelyet Gorbacsov és Jelcin még együtt hajtottak végre: az internacionalistaként megbukott jó öreg Birodalom visszabújtatása a régi bőrébe és – Ázsiába. A világ legjobb kremlinológusai[11] törik a fejüket ezen a trükkön azóta is. Számunkra most maga a tény érdekes: hogy eszmék, ideológia és Szellem ismét valóságformáló igénnyel lép fel – éppen Kortennel és Dauncey-vel egy időben.
Az Ezüst galamb cselekménye 1906 forró nyarán, a parasztfelkelések idején játszódik egy Moszkva környéki faluban. Éppen a mai Domogyedovo légikikötő mellett, ahol a „közel-külföldről” érkező járatok döccennek a földre. Celebejevo. Beszédes név: gyógyhelyet, gyógyfürdőt, de mindenképp valami kies helyet jelent. Itt épülnek az állami szanatóriumok, a KB és a KGB dácsái, valamint az újgazdagok villái és a maffia erődítményei. Nálunk meg Kós Károly favázas templomai, újabban pedig a minden öko- és bio-luxussal felszerelt lakóparkok, ligetek.
A regény hőse egy fiatal költő, aki a népi gondolatért lelkesedik, és kedvéért – no meg egy tűzrőlpattant parasztmenyecske, Matrjona kedvéért – még arisztokrata menyasszonyát, a kedves Lizát is faképnél hagyja. A „nép közé vegyülés” művészdivat volt abban az időben. Krakkóban 1900. november 20-án Lucjan Rydel drámaíró vett el egy parasztlányt feleségül. A színes násznép a menyasszony falujába, Bronowicébe hajtatott. Az esküvői lakomán részt vett a krakkói művészértelmiség színe-java, köztük a vőlegény barátja, a zseniális Stanislaw Wyspianski is, aki két hónapon belül megírta a történetet a Menyegzőben, és be is mutatta a Stary Teatrban.
szomorúan végződött
Ha felidézzük magunkban Andrzej Wajda filmjének utolsó képsorait, láthatjuk, hogy a történet elég szomorúan végződött már akkor is. Egy másik nagy kortárs, Slowacki a Staryban egy évvel korábban bemutatott drámájának hőse, a Dalnok itt is felkelésre buzdítja a parasztokat. Nemhogy programot nem tud adni, de még egy mindenki számára érthető, egyértelmű jelet sem. A kijózanodó parasztok hiába várják Krakkó felől a lódobogást. A mozgósító üzenetet hozó Hírnök helyett a Szalmabáb tűnik fel, s gúnyos dalára, mintegy a menyegzői tánc paródiájaként, afféle haláltáncba kezdenek a szereplők.
Öt évvel később Oroszországban körös-körül lángoltak már az udvarházak. Ott még kevésbé működött a szlavofil népi idill. A mi költőnk választottja, Matrjona asszony még vaskosabb lábakkal gyökerezik az őstalajban, mint krakkói rokona. Az ő fejét meg nem zavarja ugyan egy kákabélű, nyápic ifiúr! És amikor megbízói, a paraszti szervezkedést irányító városi „miszticisták” (szocialisták), az Ezüst Galamb Társasága a szerelmes úrfiban besúgót gyanít, gondolkodás nélkül a kezükre adja őket. Azok meg agyonverik, és elássák a kertben.
sörrel hígított vodka
A szimbolisták Moszkva környéki görög ligeteit Sztálin később víztározóvá alakíttatta, és a gyorsesztergályossá átképzett parasztok ide jártak kirándulni a világ legolcsóbb villanyvonatával évtizedeken át. Teleették magukat a világ legolcsóbb kolbászával, és a nagy melegre való tekintettel sörrel hígított vodkát vedeltek hozzá. A kenyér és a kolbász héját, a sörösüvegeket és konzervdobozokat szétdobálták az erdőben. Ettől aztán összedőlt megint egy birodalom, és füstbe ment a század sok szép illúziója is.
Jöhet a következő század, meg a kapitalizmus elől menekülő széplelkek újabb illúziói! A kelet-európai vadkapitalizmus nem habos torta még Oroszországban sem. De tudja jól mindenki, aki megfordul ott néha, hogy az „egyszerű emberek” feltalálják azért magukat most is. Megeszik, megisszák a magukét, és öntudattal nyalják meg a szájuk szélét. – „Most, hogy sikerült kompromittálnunk a szocializmust, többé semmi nem akadályozhat már meg bennünket abban, hogy kompromittáljuk a kapitalizmust is!” – mondogatják büszkén.
Déjá vu
Az 1905-ös forradalom kiváltója a Világ stratégiai erőviszonyainak egy, a maihoz igen hasonló hirtelen felbillenése volt: az Orosz Birodalom szégyenletes veresége a Japánnal való első összecsapásban. Ezt az analógiát követi végig Nagy András Főbenjárás című esszékötetében, minden társadalmi és szellemi következményével együtt. A Játsszunk Dosztojevszkijt! – című tanulmányból való a következő bekezdés: „1905-től kezdődően Európa mind több pontján tűnnek fel – párizsi kávéházakban, bécsi egyetemi menzákon, berlini villamosmegállókban – a forradalom alatt vagy után elűzött oroszok: diákok, fiatal értelmiségiek, teoretikus ’bűnözők’. A fiúk fekete inget hordanak, hajukat hátrafésülik, a cigarettát csonkig szívják, a lányok nem ismerik a körömkefét, a félelmet. És valami ázsiai forróság csap ki belőlük: szegények, mosdatlanok és „jók”, és mélyen lenézik Európát.”[12] És persze – meg akarnak tanulni tőle azért mindent, amit csak lehet. De ekkorra már Európa is fogékonnyá vált az oroszok szellemi poggyászára. Rilke, aki annak idején megtanult dánul, hogy Kierkegaard-t eredetiben olvashassa, most Oroszországba utazik. És Windelband, Rickert, Hermann Cohen, Natorp és Husserl szemináriumaira Heidelbergbe, Berlinbe és Bécsbe érkeznek az újabb és újabb oroszok. És nem is akárkik: Szemjon Frank, Szergej Bulgakov, Fjodor Sztyepun, Nyikolaj Bergyajev. Heidelbergi villájának híres szerdai partijain Max Weber nagy érdeklődéssel fogadja őket, és – Marx és Rilke nyomán – tanulni kezdi a nyelvüket is.
A magyar értelmiség, hogy a pusztát és önmagát megértse – Adytól Illyésig –, Párizsba járt, most egyszer csak ott is az oroszokat találja. Lukács György – a jövendő Csehszlovákia első elnökével, Thomas Garrigue Masarykkal egyetemben – az orosz vallásfilozófiát tanulmányozza. Dosztojevszkij műveivel is a berlini, bécsi és heidelbergi egyetemi világban találkozott először. „Hogy egyszerűt mondjak: olvasson Dosztojevszkijt!”[13] – írja akkori szerelmének, Seidler Irmának, aki aztán – A Karamazov testvérekből Kirillov példáját követve – öngyilkos lesz.
Az obscsina[14]-forradalom
Nem sokkal a hatalomátvétel után Leninnek is be kellett látnia, hogy mégiscsak a korábbi feltételezése volt helyes: Oroszország nem érett még meg a proletárforradalomra. íme egy 1919 márciusában kelt feljegyzése: „Oroszország proletáriatusára azt a szerepet osztotta ki a történelem, hogy a kispolgári forradalom szálláscsinálója legyen”.[15] Milyen kár, hogy az éppen azokban a napokban hatalomra került Magyar Tanácsköztársaság vezetői közül senki nem volt képes ilyen felismerésre, és nem osztott földet! Kétségtelenül ez volt a legnagyobb politikai hiba, amelyet elkövettek. És – amint ezt életrajzi regényében Arthur Koestler írja – a közös dogmákhoz való szolgai alkalmazkodásból fakadt ez is, mint a későbbi hibák többsége. „A parasztság minden szocialista forradalom legfőbb akadálya. Ez a marxista elmélet megoldatlan problémája. A parasztprobléma ugyanis elsősorban lélektani kérdés, a pszichológia pedig hiányzik Marx sematikus absztrakcióiból. Lenin azért tudta enyhíteni átmenetileg a parasztok ellenségességét, mert eltért attól, amit az ortodoxia hirdetett.”[16]
az illúzió
A Horthy-rendszer megadta a parasztságnak a „nemzetfenntartó” osztály (rend) méltóságának – legalább – az illúzióját. Nem is az anyagi boldogulással. Hanem hogy „nálunk nem közös a csajka, az asszony meg a – föld”. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy kétszázezer magyar baka dalolva masírozzon ki a Don-kanyarba.
Tudjuk, hogy mi történt Rákosi, Kádár, majd – Antall lózsef idejében. A „parasztprobléma” ma sem mezőgazdasági és ökológiai, hanem elsősorban politikai és társadalompszichológiai kérdés. Mint kiderül, az EU csak a saját jóllakott és felvilágosult parasztjainak tud kárpótlást nyújtani azért, hogy nem túrják, locsolják és mérgezik, hanem gondozzák a földjüket. Ha nekünk viszont itt továbbra is termelni kell rajta, akkor ugyanazt tehetjük csak, amit szegényparaszti elődeink tettek: kíméletlenül kiszipolyozzuk magunkat, a családunkat, és persze a földet is a betevő falatért. Ebből pedig soha nem lesz így reményt adó szivárványgazdaság és – társadalom. Lehetnek modern gépeink és műtrágyáink, de a lényeg ugyanaz: a haszon reményében folytatott árutermelés.
„Amilyen a gondolkodásunk, olyanok leszünk, és olyan lesz a világunk is” – írja könyvének 47. oldalán Guy Dauncey. Ettől félek én is. Mert a gondolkodásunk módján nemigen látszik az a sok szép és okos szó, amivel egymást traktáljuk. Ő Kanadában él, és optimista: „Legmélyebb emberi szükségleteinket kielégítve és a magasabb emberi értékeket szolgálva, a vállalkozás vagy szervezet nemcsak sikeresebb, de boldogabb is lesz… Kialakuló emberi igényeink nyomása és a piaci nyomás – amely arra készteti a vállalkozókat, hogy folyamatosan fejlődjenek –, biztosíték rá, hogy mindez hamarosan bekövetkezik.” (65. old.) Hát – adja isten! A jogos emberi szükségletek kielégítésére hivatkozva az úgynevezett szocialista rendszerek a legnagyobb embertelenségeket követték el, a kapitalizmus restaurációja pedig – Kelet-Európában legalábbis – nem teremtette még meg azt a „piaci nyomást”, amely a vállalkozókat bármire is kényszeríthetné. Ők egyelőre egymással „versenyeznek”. És pénzüket az ehhez legtöbb segítséget ígérő politikai párt választási kampányára költik. Mi pedig, vájárnak meg agysebésznek tanult, másfél szobás lakótelepi panelekbe zsúfolt paraszti ifjak, alighanem ki kell járjuk még a kapitalista árutermelés iskoláját a mezőgazdaságban is. Pedig – éppen ez elől menekültek dédapáink a Nagy Októberi Szocialista forradalomba, vagy – a fasizmusba. A vulgáris marxista történelemfelfogás szerint az 1917-es orosz forradalomban az egyik oldalon álltak a lelkes vöröskatonák és szegényparasztok, a másikon meg a kapitalisták és a nagy, kerek hasú földesurak. Vlagyimir Buldakov orosz kutató volt az első, aki kimutatta: a paraszti felkelés elsősorban a reformer Sztolipin telepesei (a farmerek, mezőgazdasági vállalkozók[17]), és nem a földesurak ellen irányult. Konkrét példákkal igazolta, hogy a parasztok szinte csak a „földfoglalók” ellen keltek fel. Csupán az volt a szándékuk az obscsina és a faluközösség egyéb formáinak aktivizálásával[18], hogy megakadályozzák a cári rendszer utolsó, már tisztán kapitalista típusú önátmentési kísérletét. A földesúrnak ugyanis még lehetett gombászni az erdejében, le lehetett még kaszálni a szénáját. Ezek viszont „kerítettek”. És – ami a legnagyobb baj volt velük – olcsóbban és jobbat termeltek, mint a kisparaszti gazdaságok. A faluközösségek nagyobb része ezért már a vesztes háború zűrzavarában elfoglalta a szántóföldeket, és elűzte a bérlőket. Az obscsina-forradalom gyors győzelmének az volt a fő oka, hogy amikor az Ideiglenes Kormány megszüntette a csendőrséget, a rendőrséget és a nyomozószerveket, gyakorlatilag leszámolt az államapparátussal. Éppen ezek a struktúrák biztosították ugyanis az Orosz Birodalom csodálatosan primitív bürokráciájának zavartalan működését. A csendőri és rendőri erő volt ezen felül csaknem az egyetlen állami intézmény, amelynek szervei leértek megyei és járási szintre is. Egy olyan országban, ahol a lakosság 80 százaléka falun él, ez döntő jelentőségű.
tehetetlenség
Csak hogy ne kelljen beismernie tehetetlenségét, az Ideiglenes Kormány valamiféle polgári-demokratikus forradalomnak nevezte az egészet. Ősz lett, mire a – már bolsevik – kormány kezdte megérteni, hogy a néphatalom helyi képviselői nem hajlandók szolidaritást vállalni velük, és soha nem fogják önként odaadni a gabonát. De a zavargások addigra olyan méreteket öltöttek, hogy a katonai egységek nem tudtak elbánni velük. A rendőrség is gyengének bizonyult, csendőrök pedig nem voltak.
A bolsevikok az államhatalom megragadása és megszilárdítása, valamint a szovjetek, „államosítása” után leszámoltak az obscsina forradalommal is. Előbb a nagyüzemekben „szovjetesítették” a munkásönkormányzatokat, majd sor került a szegényparaszt bizottságokra is. A kolhozosítás második hullámában, 1929 és 1931 között több mint tízmillió kulákot és középparasztot fizikailag is megsemisítettek. (A szegényparasztságot viszont az éhínség tizedelte meg.)
Mindabban, ami 1917-ben és az utána következő években történt, nem a proletariátus forradalmi lelkesültségének, hanem a parasztság passzív ellenállásának volt döntő jelentősége. De ez egyáltalán nem tétlenséget és határozatlanságot jelentett, amint Tolsztojról írott cikkében Lenin fejtegeti, hanem figyelést, kivárást, és a döntő pillanatban tömeges megmozdulást.
hűségtüntetések
A parasztság igenis hitt abban, hogy az orosz államiság egyetlen méltó megtestesülése a cári önkényuralom. Mind 1905-ben, mind ’17-ben ennek a patriarchális – továbbá annyira szép és kényelmes – illúziónak a megvédelmezésére kelt fel. Akciói, amelyekben Lenin valami felemás forradalmiságot vélt felfedezni, valójában a feudalizmus 19. századi formái melletti – nagyon kemény és határozott – hűségtüntetések voltak.
A parasztság féltékenyen vigyázott rá, hogy urai a háború nehézségeire hivatkozva ne változtathassák meg egyoldalúan a játékszabályokat. Ösztönös politikai bölcsességét éppen ez a rafináltan „passzív”, majdhogynem „virtuális” fellépés bizonyítja a legjobban. Nem rajta múlott, hogy a másik fél alkalmatlannak bizonyult a feladat megoldására, hogy nem cselekedett idejében, és Oroszország nem lett – mondjuk! – alkotmányos monarchia.
Az udvar legérzékenyebb (legtehetségesebb) tagjai nagyon is jól értették a jelzéseket. De ez sajnos nem II. Miklósra, csupán – nem is orosz származású – feleségére vonatkozik. Ez a magyarázata annak a hallatlan politikai befolyásnak, amelyre a szibériai parasztpópa, Raszputyin tett szert az udvarban az összeomlást megelőző hónapokban. Szuggesztív egyéniségével, már-már irracionális pózaival (raszputsztvo – kicsapongás, de raszputyje – válaszút) Raszputyin a népakaratot fejezte ki: az „ezeréves rend”, a nép és uralkodója közötti patriarchális bizalom megerősítésével a cár torlaszolja el a „városi”, polgári erők közvetlen útját a hatalomba, „mentse meg Oroszországot”! Csoda-e, hogy az antikapitalista pópának lassanként Antikrisztussá kellett válnia, és mindenképpen el kellett pusztulnia?
elorozták
Ezután kezdődött az obscsina „passzív” forradalmának második felvonása: a parasztkatonák hazatódultak, és a földesuraktól meg Sztolipin telepeseitől elvették a földet. Csakhogy a jobban szervezett és céltudatosabb „városiak”, ezúttal a bolsevikok, elorozták tőlük, a megmozdulás minden politikai gyümölcsével együtt. Mindez egyáltalán nem volt szükségszerű, még kevésbé törvényszerű. Mindez történhetett volna egészen másként is. Megint csak a parasztság „passzív” magatartásán múlott, hogy így történt.
A legújabb kutatások nem hagynak kétséget afelől, hogy sem Lenin, sem Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics, vagy a politikai (katonai) hatalomért küzdő többi „városi” erő nem akart sem „csekát”, sem „fehérterrort”. Csak – egymástól bizony alig-alig különböző módon – meg akarták „váltani”, fel akarták „szabadítani” a parasztocskákat, el akarták venni tőlük a forradalmukat. Mivel azonban azok annyira hálátlannak bizonyultak, hogy – mindjárt az első nyáron – nem akarták önként beszolgáltatni a kenyérgabonát, „kénytelenek” voltak hathatósabb eszközökhöz nyúlni. Csodálkozhatunk-e, hogy a parasztocskák egyformán bizalmatlanok lettek minden városi „szemüvegessel” szemben? És hogy most is azok?
bolsevik tündérmese
A nézők kéréseinek eleget téve, az MTV Filmmúzeuma alig győzi újra meg újra levetíteni a Naum Korzsavin: A professzor a frontra megy című verses drámájából vagy húsz éve készült tévéjátékot. A rendező, Szász Péter „bolsevik tündérmesének” nevezte ezt a művet, amikor először beszéltem neki róla. Úgy is vitte képernyőre: idézőjelben, mint valami forradalmi happeninget. A polgárháború zűrzavarában a Páger Antal megszemélyesítette Vaszilij Kljucsevszkij történészprofesszor hol a vörösök, hol a fehérek fogságába kerül. Mindkét táborban egy-egy – „szemüveges” – tanítványa a parancsnok, így remek alkalmuk nyílik folytatni az egyetemen megkezdett diskurzust Oroszország sorsáról. A „tündérmese” báját azonban nem ezek az okoskodások adják. Hanem hogy nyilvánvaló: Oroszország sorsát nem ezek a szemüveges „szellemi emberek” döntik majd el. A vorkutai láger lakója, Varlam Salamov írja ezekről a fennkölt lelkekről: „A XIX. századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli, a XX. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne… Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa…”
A parasztkatonák megtűrik, s hagyják még egy ideig okoskodni őket. Hol az ikont, hol egy vörös rongydarabot kapnak elő a sarokból, attól függően, hogy melyik sereg közelít. És falustól állnak át egyikből a másikba. Nem azon múlik az. Hanem hogy mi lesz azután. Lesz-e föld, lesz-e boldogulás.
A bolsevikok történelmi bűne itt mutatkozik meg talán legvilágosabban: megnyerték a háborút, de elveszítették a békét. „Eltékozoltuk egykori gazdagságunkat, elpusztítottuk a paraszti osztályt, településeivel együtt, elvettük a kedvét még attól is, hogy kenyérnek valót termesszen, a földet leszoktattuk arról, hogy termést hozzon, ráadásul elárasztottuk tengerekkel-mocsarakkal”[19] – írja Szolzsenyicin. A peresztrojka egyik vezetője, Alekszandr Jakovlev 1990. augusztus 20-án így ismerte be ezt: „A parasztság ellen intézett iszonytató megtorlás nemcsak felborította a társadalom egyensúlyát, de országunk fejlődését is kerékbe törte. A történelemben még soha nem irányult ember ellen ilyen koncentrált gyűlölet.”[20]
a parasztság diktatúrája
A nagy port felvert „akadémiai ügy” fő vádlottja, V. Platonov akadémikus azt jövendölte egykor, hogy Oroszországot 1917. után a parasztság diktatúrája várja. „A szovjethatalom beköszöntének fő okát abban látom, hogy az a parasztság engedékenysége révén valósult meg. Meg vagyok győződve róla, hogy a jövőben a parasztság vezető erővé válik a munkásosztállyal szemben.”[21]
Mint a későbbi, még több mint egy évtizedig elhúzódó megmozdulások bizonyították, a parasztság „engedékenysége” ezúttal is inkább hajlékonyságot, manőverezési készséget jelentett.
Az obscsina-forradalom kisajátításával, majd kíméletlen eltiprásával egészen más forgatókönyv lépett érvénybe. Ennek a logikája sem idegen az orosz történelemtől. A földesúr és a muzsik végül is ugyanannak a világnak a két főszereplője volt, akiket a gazdasági és társadalmi, valamint a morális és kulturális viszony szálainak egész rendszere fűzött egymáshoz. Ha egyikük elesik, vele kell pusztuljon a másik is. Nyekraszov Kinek jó Oroszországban? című poémájában így mondja ezt az egyik muzsik: „A nagy lánc elszakadt bizony. Kettőt ütött két végivel: Az egyikkel földesurat, Másikkal muzsikot…”[22]
Igaz ugyan, hogy egyfajta cinikus „kárpótlásként” a győztes osztály, a proletariátus nevében fellépő állami- és pártbürokrácia átvette a paraszti gondolkodás és létforma külsőségeit. A sarló ott díszelgett az utolsó pillanatig a Szovjetunió jelvényében, pedig a szemináriumokon úgy tanították, hogy a kalapács már régen összezúzta, és traktor meg tank készült belőle.
hamisítás
A társadalomban határozott „elparasztosodás” ment végbe. A politikai elit tagjai szinte kivétel nélkül a patriarchális falusi rétegekből kerültek ki, és ezt hangoztatták is hamisítatlan tájszólásban, úton-útfélen.[23] Szellemi fronton azonban nem megy olyan könnyen a hamisítás. Hát még ha egy-egy olyan nagyságrendű költő szólaltatta meg a maga természetes valójából kiforgatott parasztság tragédiáját, mint Szergej Jeszenyin, Alekszandr Tvardovszkij, vagy olyan írók, mint Szergej Zaligin, Alekszandr Szolzsenyicin. Utóbbinak a Matrjona háza című rövid elbeszélése jóval nagyobb vihart kavart annak idején, mint akár az Iván Gyenyiszovics, akár a többi politikai regény.
1917 után a falu át kellett adja történelmi életformáját és kultúráját a városnak. Ezt akkor modernizációnak nevezték, neveztük. Sokkal inkább illik rá azonban a manipuláció szó. Hiszen ami létrejött, az – a villamosítással, iparosítással és kolhozosítással együtt is – silány utánzat lehetett csak: egy hazug, virtuális civilizáció, amelynek semmi köze nem volt sem egyik, sem a másik osztály valóságos életéhez és kultúrájához. Nem néhány Kafka- meg Beckett-epigon életműve, hanem ez, a társadalom egész gondolkodását átható abszurd és groteszk képmutatás lett a mai kelet-európai posztmodern genezise.
A „kozmikus” forradalom
A Nyugat-Európából hazatért és az itthoni padlásszobákban nyomorgó „szemüvegeseket” először a megalázó breszt-litovszki béke bizonytalanította el. Akkor alakult meg Péterváron az eszer párt főideológusának, Ivanov Razumnyik vezetésével a Szkíták Társasága, amelynek Alekszandr Blok és Szergej Jeszenyin is tagja lett. A „szkíták” tevékenységének végül is „Lejba”, Lev Trockij egyik cikke vetett akkor véget, amely a proletár internacionalizmus vasöklének segítségével zúzta szét ezeket a „sértett értelmiségi képzelgéseket”.
katonacsizmák
Ma már nincsenek Oroszországban ilyen nagy ideológusok. Így aztán a „liberális-demokrata” párt vezetője, Vlagyimir Zsirinovszkij az Indiai-óceánban akarja lemosni a Csecsenföldön bemocskolódott katonacsizmákat, Gennagyij Zjuganov kommunista pártvezér pedig – az egyre növekvő számú mai „szkítákra” sandítva – Oroszország eurázsiai jellegéről és küldetéséről ír könyvet. „Az eurázsiaiak számára a patriotizmus nem a kötelesség hívó szava, a hőstett akarása, hanem habzó és részegítő ital. Az eurázsiaiságban a természet elemi erőinek megkésett romantikus pátosza tör a felszínre, amely haragos, hatalomittas és szivárványszínű”[24] – írja Georgij Florovszkij történész. Ez a pátosz most – a régi szerző új szövegével – az Alekszandrov szerzette régi/új állami himnuszban szólal meg ismét: „Szabaddá tett népek örök szövetsége…” Mint látjuk, ez a reneszánsz nem a dzsúdózó és vadászpilótaként tündöklő Putyin elnök és a szépreményű új orosz tőke vívmánya, hanem egy nagy szellemi nemzedék tragikus választásának a következménye. „Mindennek teljesen meg kell változnia!” – ismételte meg többször is az Értelmiség és forradalom című nagy cikkében Blok, és nem vette észre talán maga sem, hogy tulajdonképpen Wagnert, Nietzschét és Spenglert idézi. Csakhogy az Ukrajnába betóduló német csapatok katonái nem olvasták ezeket a honfitársaikat. Az orosz parasztok nem olvastak semmit, a vöröskatonák pedig mahorkát sodortak az újságpapirosba. „Nem hallom a zenét!” – panaszkodott Blok élete utolsó napjaiban. – Mármint hogy a forradalom „kozmikus”, wagneri zenéjét.
Mi, akik dédapáink „kozmikus” forradalmát és a Szovjetuniót túléltük, különösen óvatosan kell közeledjünk minden világformáló ötlethez. De közelednünk azért – kellene.