RADNÓTI MIKLÓS VERSÉRŐL
2012 október
HIMNUSZ A BÉKÉRŐL
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Az emlékezés képessége adja e versben a törékeny reményt, hogy a vágy képes lehet megteremteni az óhajtott jövőt. A reményt azonban súlyosan ellenpontozza a szinte minden sorban felsejlő kétely: a fény tünde fény, a reménység ritka éke a történelemnek, a béke eltűnt a télből. Nem zenghet himnusz a békéhez, csak a békéről. A természet idilli képeit beárnyékolja a létezés törvénye: a beteljesülés és az elmúlás egyszerre érvényesül minden élőben. Az aláhullás a létezés legszebb, legdiadalmasabb, már álomszerű megragadását is pontosítja a tragikus tudás nevében: a labdázó gyereksereg a napoknak alján visong, a csillogó lovak a hulló nap felé száguldanak, s a fecskefészkektől sötét az eresz. Egyetlen tökéletes pillanat képe villan fel: fáján akad a hullni kész dió! A megállított pillanat azonban illúzió: a téli nap se tud megállni fölöttünk, mert a kozmikus rendben könyörtelenül kell haladnia útján az idő végezetéig. Az egzisztenciális szorongást a konkrét történelmi helyzetre utalások elmélyítik, s a rémületet tovább fokozza a költő felelősségére kérdezés: de jaj, tudunk-e énekelni még? Nem lehet úgy olvasni a verset, hogy elfelejthetnénk, mi történt később. Az elkülönülő utolsó sor magánya és törékenysége az egyik legmegrendítőbb versbefejezés a magyar költészetben.