PILINSZKY JÁNOS VERSÉRŐL
2013 augusztus
MONDOM NEKED
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna,
– hallgass, míg végére jutok! –
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
A kimértség (a cím szimmetriája, a sorok tagoltsága) és az utolsó versszakra kiteljesülő zaklatott idegesség (közbevágna valaki, de hallgass! a válasz), a szenvtelen részletezés és a lefojtott felsorolás ritmusát szinte fölrobbantva megjelenő végső motívum (az árvaság mint a két embert összekötő sorsszerű kapocs) teremti meg a két pillért, mely a vonzás és taszítás dinamizmusát fenntartja. A test s a szoba (a láb, a fog, a haj, a száj, a kar, a kéz, a lámpa, a párna) fojtogatóan szűkre szabja a vers univerzumát, éles ellentétben a menny és pokol közötti ádáz küzdelem verseiből összeállított kötet, a Trapéz és korlát többi darabjával, melyek az ég és föld között csapódnak ide-oda.
Az élet két pólusa – a sorok mögött megbúvó doromboló macska és a medúzafő – közötti teret a test uralja. Pilinszky naplójában a szerelmet a szabadság középső formái közé sorolta, az alkotás, a gondolkodás és a fölismerések közé. A merő szexualitás, bár a sors könyöradománya, a bomló test rabságában tart.