MŰHELYTÁRSAM 5.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„A nagy személyiségek kultusza nem magyar sajátosság. Európa-szerte megfigyelhető, különösen a 18. század végétől, hogy minden ország, minden nép kultuszt teremt történelmi, irodalmi vagy tudós nagyjai körül. Elzarándokol nyugvóhelyére, megrendezi ünnepeit, kialakítja az emlékezés szertartásait, lelki igényeket önt formákba. Amint Dávidházi Péter ’Isten másodszülöttje’ – A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza című művében (1989) kifejti, a kultusz fontos társadalmi megnyilvánulás, társadalmi szükséglet. Az emléket gondozó igyekezetből fejlődnek ki ’mind a kultusz, mind a kultúra tevékenységi formái’. A kultusz értéket hordoz és értéket teremt. A Jókai-idézet telibetaláló: ’Shakespeare elismerése egy darab civilizáció. Valami neme a kultusznak, ami a kultúrát tanúsítja.’ De vannak vulgáris formái, különös furcsaságai és taszító torzulásai. ’A fejtetőn a lék… a kifűrészelt csontgerezd… három ujjal belé lehet nyúlni… melynek helyén az agyvelőt kiszedték… – hangzott a hamvak feltalálásáról beszámoló előadásban. – Ürege most is tele van még azokkal a rövid darabkákra vagdalt s már összeszáradt keleti, finom balzsam füvekkel, melyekkel az agyvelő kiszedése után az orvosok megtöltötték (egy csipetnyit el is hoztam ereklyéül ezen füvekből).’ (S vajon a többi, hol naturalisztikus részletességgel, hol költői ömlengéssel előadott jelenet, ahogy önmagát a koponyával ábrázolja Thaly, nem valami halvány Hamlet-emlék lecsapódás nála?)
Hogyan ölt torz formát a kultusz? Hogyan válik furcsa pótcselekvéssé? Bizonyos, hogy a folyamat egy sereg váltón csattog át, de az első kisiklás mindig a tiltás. Ha egy társadalom nem beszélheti meg szabadon tegnapjait, ha nem tudhatja, mi történt vele, ha nem kaphat múltjáról pontos információkat, ha elzárják előle a valóságot, behúzódik lelki katakombáiba és maga teremt magának jól, rosszul történelmi rítust, szertartást, emlékezetet. Vagy elfogadja gyanútlanul a hamisat, amit nyújtanak neki.”
R. Várkonyi Ágnes: Kultusz és katarzis, 1997/1
A múlt alakjai körül kialakult kultuszok természetével kapcsolatban nem annyira a kultuszteremtés társadalmi funkciója érdekel, inkább az egyéni önmeghatározásban játszott szerepe. Például ahogy az angol romantikában az uralkodó társadalmi, művészeti értékrend érvényesülése következtében marginalizált költő, Keats az uralkodó Shakespeare-kultuszhoz folyamodik, hogy az óriás előd kultikus megidézése segítségével kialakítsa önnön művészi karakterét és közösségét a hagyományok megújítására vállalkozó művésztársaival, vagyis „történelmi rítust, szertartást, emlékezetet” teremt önmagának.
Abban, ahogy Keats alig három év alatt, 1816-tól 1819 szeptemberében betegsége súlya alatt bekövetkezett elhallgatása között a nyugat-európai líra legnagyobbjai közé tudott emelkedni, és a kései verseiben olyan igazságokról beszélt, amelyek „túl vannak megismerésünk határain – és elfog bennünket a horror sacri,” ahogy Szerb Antal kultikus Keats-portréjában írja, nagy szerepe volt mély és termékeny Shakespeare-élményének.
önpusztító alkotói igyekezet
Hogy költői tehetségét mérlegre tegye, 1817 áprilisában elvonult Londonból a Wight-szigetre, ahol hamarosan a nyomasztó magány és az önpusztító alkotói igyekezet szinte elviselhetetlenné vált. Egyik ifjú költőtársától, J. H. Reynoldstól így kért lelki segítséget: „Tudod, mit? 23-án született Shakespeare. Milyen pompás volna, ha aznap George-éktól [fivérei] és tőled is kapnék levelet. Ha írsz, írj mindig néhány szót Shakespeare-nek valamelyik passzusáról, mely újraolvasva is megdöbbent… Nekem napok óta folyton ez jár a fejemben a Learből: Hogy zúg a tenger, tán nem hallod-e?” Pár héttel később írta A tenger című szonettet.
Shakespeare kultikussá növelt alakjának természetéről kissé átgondoltabban először egy rövid színházi kritikában nyilatkozott. 1816 decemberében látta a Drury Lane színház III. Richárd előadását, a címszerepben Edmund Keannel. A színházi élmény, a színész művészi teljesítménye és természetesen maga a darab s értelmezése egy sor olyan gondolatot indított el benne, amely már megelőlegezi későbbi esztétikai felismeréseit, önmeghatározásait és az annus mirabilis (1818. szeptembertől 1819 szeptembere) verseit.
Edmund Kean 1814-ben lépett fel először Londonban és valósággal lázban tartotta a közönséget. Testi valójában jelentéktelen figura volt, alacsony, képlékeny arcú férfi, aki – a közelállók jól tudták – a színházon kívül féktelen ivócimborákkal, alja nőkkel vette körül magát, de a színpadon átlényegült, s úgy jelent meg a nézők előtt mint a megtestesült művészi teremtőerő. Az utókor szemében valóságos színházi legenda lett belőle, a szerepjátszás zsenialitása és mulandósága, a színészi hivatás diadala és illékonysága (l. Tarján Tamás, Színház, 2001. április) közötti feszültséget, a magamutogató ripacs és a szereppel testi-lelki azonosulásra képes művész közötti hajszálvékony határvonal törékenységét szimbolizálja Alexandre Dumas, Jean-Paul Sartre színdarabjaiban, majd a moziban, illetve TV-filmeken, ahol Anthony Hopkins, majd Ben Kingsley formálta meg alakját, nálunk Haumann Péter és Gálffi László játszotta emlékezetesen.
érzéki és eszmei szépség
Kean ösztönös zsenialitásával addig soha nem látott lelki mélységeket tudott felmutatni Shakespeare-szerepeiben. Dinamikus, ideges, a szereppel tökéletesen azonosuló előadásmódja aláásta az akkor uralkodó deklamáló, pátoszos és statikus játékstílust. Szerepformálása a legnagyobb hatást Keatsre az érzéki és eszmei szépség szimultán megjelenítésével tette: „Az eszmei szépség ragyog előttünk, miközben a beláthatatlan mélységekről valló nyelvnek még a betűi is, még az ékezetei is mint a szépség hieroglifái tűnnek elénk szabadkőműves sejtelem időn túlmutató misztikus jeleiként. Annak, aki ismeri a shakespeare-i hieroglifák titkát, vagyis jól ismeri az eszmei tartalmát azoknak a soroknak, melyeknek Kean olyan érzéki, sugárzó ragyogást ad, az a benyomása, hogy a színész nyelve megrabolta Hübla méheit, s összes mézüket elragadta tőlük. Ez adja hangjának gáttalan áradását. Hallatán úgy érezzük, a múltra és a jövőre gondol, holott a jelenről beszél.”
Keats ezekben a napokban fejezte be az ars poeticáját megfogalmazó Álom és Költészet című versét, amelyben egy antik görög szobrot megidéző képben foglalta össze véleményét a költészet lényegéről: ’Tis might half-slumbering on its own right arm’ – Erő, mely jobb karjára dőlve szendereg. A művészet forrása valahol az álom és az ébrenlét közötti állapotban található. Érzéki élményt és intellektuális sejtelmet közöl egyszerre: „a költő szeme földről az égre, égről földre villan”. Múlt, jelen s jövendő szimultán van jelen látomásaiban, megmutatja a Létet a létezőben, a másképp aligha megragadható kapcsolatot a Szép és Igaz között, ahogy majd az Óda egy görög vázához című versében fogja talányosan állítani.