JUHÁSZ GYULA VERSÉRŐL
2013 április
Egy csók egy állomáson
Öt perc. Mehet. A sárga napsütésben,
Mely őszünk minden fényét nekem adta,
Egy nőnek csókja reszketett a légben.
Idegen nő. Neve Innominata.
Már nem emlékszik szemem a hajára
És nem emlékszik félig hunyt szemére,
De csókja édes volt, mint mustnak árja
És lángot szított bennem ifjú vére!
Öt perc. Mehet. A távolok már hívtak,
Szobák, melyekben álmos, ólmos ősz lesz,
Napok, mikor már arcom száz redő lesz.
Öt perc. Mehet. S mint holmi távol csillag,
Oly messze tűnt már csókos nő, verőfény.
Megyek, mint nem várt torra megy a vőfély!
Mi minden történt száz év alatt a költészettörténetben! 1818-ban Keats szonettben idézte fel egy ismeretlen nő emlékét, akit öt évvel korábban egy londoni parkban pillantott meg („Egy hölgyhöz, akit néhány pillanatig látott a Vauxhallban”), s akinek mozdulata, ahogy lehúzta kesztyűjét, rabul ejtette („snared by the ungloving of thine hand”). 1910-ben Juhász Gyula szonettjében a költő egy pályaudvaron (a századelő ikonikus terében) találkozik az ismeretlennel (a szimbolisták kedvelt alakjával), aki nemcsak mint látvány tűnik föl öt percre, hanem csókján át is feltárulkozik. Az eltűnt idő fájdalmát elmélyítő feledés tárgyaként a költő a lány haját, félig hunyt szemét és csókja ízét is megidézi. De hogy rohan az idő Juhásznál! A terzinákban már távol csillag a nő, s a férfi megy is a halotti torra. Keatsnél a tenger árapálya lassan görgeti az időt, s az emlékező benne marad az emlékektől átjárt jelenben: „emléked áttör minden gyönyörön / s búval tetézi édes örömöm” (Molnár Imre fordítása).