ARANYHÁLÓ

Nem lehet a percet kalickába zárni, még saját aranyhálójában sem lehet rabul ejteni, állította Louis MacNeice a harmincas években, az európai történelem egyik baljós előjelekkel fenyegető korszakában. De csak azért is megírta a Napfény a kerten című verset, amelyben kijelenti, hogy nem lehet a percet saját örömeiben sem fogva tartani: You cannot cage the minute / Within its nets of gold… És persze a vers fogva tartja a perc örömét elmúlásának rémületével együtt, s így megtapasztalhatóvá teszi az örök mozgásban lévő percek és a végtelen idő egyensúlyát. Talán minden vers, minden műalkotás ebből az „azért is”-ből születik: a lehetetlent véghezvinni, a „futós időt” (15) megállítani, az időtapasztalatnak értéket adni. Ez a „fogatösszeszorító dac” (525) hajthatta azokat is, akik megcsinálták ezt a könyvet, a Liget Verses öröknaptárát, amelynek megjelenése fölötti örömünket kinyilvánítani és megosztani gyűltünk most össze.^[1] Mint műtárgy ez a kötet is erre a paradoxonra épül, a fogalmi összeegyeztethetetlenségére a napnak és az öröknek, a huszonnégy órából álló napnak, a háromszázhatvanöt napból – mellesleg a szerkesztők szökőévvel számoltak, tehát háromszázhatvanhat napból – álló évnek, ezeknek a természeti tapasztalatainkkal mérhető ritmusegységeknek és a végtelenről való sejtelmünknek.

a félelmen felülemelkedő öröm

Kant szerint a képzelet nem képes összefogni a megmérhetetlent, „összeroskad önmagába a feladat súlya alatt”. Az, hogy képtelenek vagyunk egészében megragadni a végtelent, mint egészet elgondolni, félelmet kelt, de ez a félelem előhívja az észben eleve benne lévő fenséges eszméjét, mely ráébreszt bennünket fölényünkre a természettel szemben, az észnek az érzékeléstől független lehetőségeire. A fenséges tapasztalatát kísérő érzelmi állapotot Kant mint a félelmen felülemelkedő örömöt határozza meg.

Feltehetően ez a félelmen való felülemelkedésre, a megmérhetetlen magunk alá gyűrésére ösztönző vágy késztette az észt, hogy apró részeire szabdalja az időt (15), és létrehozza a végtelen mérhető egységeinek fikcióját. Hogy ez miként történt, arra Platón enged következtetni: az ember felnézett a csillagos égre és megtalálta a természeti rendben ismétlődő mozgásokat, a csillagok szabályos járását, és az égi harmóniában felismerte a saját értelmében működő rend érzékelhető képét. Ezzel a renddel azonosítható Platón demiurgosza, aki „az örökkévaló istenek számára létrejött szentélynek” láttán „örvendezett, és örömében arra gondolt, hogy mintaképéhez még hasonlóbbá teszi… mozgó képmását alkotja meg az örökkévalóságnak, és berendezvén az eget, ezzel megalkotja az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmását, amelynek mi az idő nevet adtuk.”

Az i. e. 3. század végén a világ egy másik pontján keletkezett Jób könyvének írója már tud mérőeszközről is: a napórán az árnyék lassú kúszása mutatja a végtelen idő mérhető szakaszait, az évekké, hónapokká összeálló napokon belül az órákat: „Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai? Amint a szolga kívánja az árnyékot és amint a béres reményli az ő bérét: úgy részesültem én keserves hónapokban és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.”

Ezt a szubjektíve a keserűség által kimért időt, objektíve a fény elől futó árnyék sebességével meghatározható időt a modern kalendáriumok egy szűkebb vagy tágabb közösség mindennapi életéhez kötik azáltal, hogy összehangolják az egyén és a közösség érdekeit. Rögzítik a társadalmi, kereskedelmi, gazdasági élet eseményeit, s hozzá hangolják az azokban résztvevő egyedek mentalitását, minthogy a felkínált információkon és egyszerű moralizáló szövegeken keresztül felekezettel, régióval, csoporttal való azonosulásra késztetik, például nőként, férfiként, gyermekként szólítják meg, földművesként, tanítóként vagy diákként határozzák meg a felhasználót. A Liget-naptár a hagyományos kalendáriumoktól eltérően olyan közösség tagjává avatja az olvasót, amely nem tud embercsoportokra vonatkozó osztályozási kategóriákról, vagyis történelmi, életkor- vagy nembeli, nemzeti, vallási korlátok által meghatározható egyénről. Olyan a végtelenségig tágítható olvasóközösséget hoz létre, melynek tagjai ismerik és felismerik Kant fenségesét, vagy akik vallásos megrendülést élnek át a platonikus égbolton vándorló csillagképek láttán (36), s mindenekelőtt akikben örömteli megrendülés támad, ha újra megtapasztalják a magyar nyelvű irodalmon belül keringő áramkörök erejét, ha szinte egyszerre gyönyörködhetnek Babits és Bornemisza Péter nyelvi csodáiban (82, 84).

tágabb ívű kapcsolódások

A történelmi értelemben vett barátok itt ismét együtt vannak: Pilinszky Négysorosa mellett ott van Kondor Béla egyik rajza, Petőfi újra maga mellett tudhatja Arany Jánost: március 15-én két vers szerepel, a Nemzeti dal és az Évnapra (120). Február a legsúlyosabb hónap, de itt újra találkozik Babits és József Attila, mert egymás után olvashatjuk a Balázsolást és a Magad emésztőt, a Nem emel fölt és az Ősz és tavasz közöttet (66, 68; 81, 82). Tágabb ívű kapcsolódásoknak is tanúi vagyunk, például Weöres Sándor T. S. Eliot iránt érzett nagyrabecsülésének (201), Kosztolányi Virág Benedek iránti hódolatának (51), vagy Kondor Béla Blake előtti tisztelgésének, sőt, azáltal, hogy Kondor Szent Péter képét is a vers mellé illeszti, egy mélyenszántó Blake-értelmezést is nyújt a szellemes társításokon át fogalmazó naptár (238). Mert ugyancsak gondolatébresztő a versek és képek párbeszéde. Sokszor a kép illusztrálja, de forma- és színspekulációi jóvoltából elmélyíti a versek korábban felismert jelentésrétegeit: A puszta télen dimenzióit Tornyai János Téli tája nyitja még tágasabbra, Vörösmarty Előszavának megőszült istenét, mely megteremti a világot s az embert, e félig istent, félig állatot és elborzad a zordon mű felett, mintha Vajda Lajos Ezüst gnómja a szöveg alatt valami félszemű vagy sokszemű életellenes idolként fogalmazná újra (26–7). Vajda János Virrasztók című versének kategorikus imperatívuszát felerősíti Ország Lili képén az egymásra hányt sziklákon lebegő gyöngéd bokor formája, zöldje (46–7). Sokszor a kép ellenpontként szerepel: Vörösmarty iszonytató kijelentésének súlyán – „az ember fáj a földnek…, a testvérgyűlölési átok virágzik homlokán” – könnyít valamit, nem is keveset, Anna Margit bűbájosan ártatlan Múzsája rögtön a vers alatt zöld levelekből font koszorújával (266–7). Csokonai kéjt óhajtó esedezése a rózsabimbóhoz a férfi és a nő szempontjából kap értelmezést a mellé helyezett Gulácsy-képen, az Eksztázison (199). Hihetetlenül felerősíti egyik-másik kép hatását, hogy milyen szövegkörnyezetbe kerül, vagy egy-egy vers erejét, hogy milyen képek, formák és az azokkal hagyományos asszociációs kapcsolatban felmerülő gondolatok mellé kerül. Talán leginkább Mednyánszky képeinek aktualitása és mindentudása válik ismét nagyon is egyértelművé. Felmagasztosul a test, holott csak „rossz gúnya, melyet a könny öntöz” (32), holott csak „a lassú lázak háza” (33) csodás férfiaktjaiban, lenyűgöző intenzitású arcaiban.

Az is gondolat- és érzelemgazdag élményt nyújt, ahogy a verseket a széljegyzetekben előolvasóink szemérmesen személytelenül vagy meghitten személyesen, kisajátítva magyarázzák. Milyen megfellebbezhetetlen a hang, amely szerint a Téli éjszaka jól ismert két sora – „Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja / a pántos égbolt lógó ajtaját” – azt közli, hogy visszavonhatatlanul magunkra maradtunk, s milyen igaza van annak is, akinek gondolat- és érzelemvilágában József Attila szeretetet kolduló kisöcsénkként van jelen!

Az újra olvasott versekről írt kommentárokban felsejlik kinek-kinek az egész élete, életének fontos terei, például a Városmajor, vagy meghatározó időpontjai, például az ötvenes évek. A személyes érintettség a látszólag objektív hang- és ritmusmagyarázatokból, a kultúrtörténeti érvelésekből, az okos szöveg-egybevetésekből is kiolvasható, s ez megkérdőjelezhetetlen hitelt ad az értelmezéseknek.

történelmi lecke

A szó legszorosabb értelmében öröknaptárt kaptunk: nincs korszakolás a versek és képek sorrendjében, a vers soha nem redukálódik a közéleti gondok merő illusztrációjává. Azonban valóságos történelmi lecke fiúknak és lányoknak, ahogy január 18-án éppen a Fortissimo szerepel, ahogy március 15-e hagyományosan a Nemzeti dalt hívja elő kulturális emlékezetünkből, április 4-én a Harmadnapont kínálja a naptár újraolvasásra, ahogy október 23-án az Egy mondat a zsanokságrólt. A képek mindeközben átívelnek ezeken a pontokon és azt sugallják, hogy egybeesik a kezdet és a vég.

Ahogy az idő mérhető, mérhető talán a jutalom is, amelyben a naptár által életre hívott közösség részesül. Mit kap a költő béréül? Jó esetben egy almát Virág Benedektől. A szerkesztők reményeim szerint újabb együtt való töprengésre kész barátokat. Az olvasó meg valamit abból, ami az Ember víg célja: „Piros, tartós öröm”-öt (89), a gazdagság, az együtt átélt érzések és gondolatok s rajtuk keresztül a gazdagodás élményének az emlékét.

A zárójelekben szereplő számok a Verses öröknaptár oldalaira vonatkoznak.

1. Elhangzott a Verses öröknaptár című antológia bemutatóján. ↑

   felső kép | Egry József: Napfelkelte