A SZAVAK MÁMORÍTÓ HATÁSA

Kállay Géza kötetének címe – Nem puszta tett – egyrészt előző könyvére, a Nem puszta szóra utal, másrészt Hamlet alapproblémájára, arra, hogy a Szellem által előírt feladatok kivitelezése mint puszta tett lehetetlennek bizonyul.

Keats majdhogy kétségbeesésbe nem forduló rajongással írta egyik költőbarátjának: „Shakespeare mindenről mindent elmondott már, nem hagyott nekünk semmit, amit még érdemes lenne elmondani.”^[1]

De mi az, amit elmondott? Milyen szálakból áll össze a sűrű élettapasztalat, mely ebben a hatalmas életműben megfogalmazódik, mik azok a szinte beláthatatlan mélységek az emberi létezés szigorú, s végső soron tragikus rendjében, amelyekbe bevilágít? Ezek a kérdések jelölik ki Kállay Géza kutatói és tanári pályájának eddigi menetét, s ezek azok a problémák, amelyek egymás mellé rendelik a legújabb kötetben közreadott tíz tanulmányt. Az elmúlt nyolc évben írt tudós esszék a Shakespeare-filológia tradicionális határait messze meghaladják, nemcsak a témaválasztásban – két dolgozat ugyanis a romantikus korszakhoz kapcsolódik –, hanem főleg a szerző következetesen érvényesülő interpretációs módszerében, hiszen a kötet eszmetörténeti és nyelvelméleti implikációkban is legalább olyan gazdag és sokrétű, mint amilyen mélyre hatol az irodalmi szövegek értelmezésében. Az irodalmi és gondolkodástörténeti hagyományok kezelésében Kállay Géza módszere a kötet főszereplőjének – ahogy a szerző maga nevezi –, Stanley Cavellnek és egyik szinte állandóan színpadon lévő mellékszereplőjének, Descartes-nak a módszeréhez hasonlítható: minden kijelentés személyes élettapasztalattá érlelt, személyes élettapasztalattal hitelesített „szövegteremtő pozícióból” nő ki a szemünk láttára, mégpedig általában a legtriviálisabb nyelv- és létszituációktól indulva: mondjuk olyasmiből, hogy az ember bemegy egy McDonald’sba, s azt mondja, „Kérek egy hamburgert, jól átsütött hússal, salátával, de mustárból keveset tegyen bele és csak csínján azzal a ketchuppal is”, s ebből a magunkéként felismert helyzetből jut el a lehetséges végső léttapasztalatok definíciójához. Oda, hogy megmutassa, a Cavell szellemében értelmezett Wittgenstein pozíciójából, Wittgensteinnek „az ontológiai etikával szembeni végtelen alázatából”^[2] az a következtetés adódik, hogy a világhoz való viszonyulásunk „nem ismeretelméleti természetű”, s azon az egyetlen kényszeren alapul, hogy felismerjük a szkepszishez és a bizalomhoz, „az egzisztenciális elválasztottsághoz és a hasonlóan egzisztenciális valamihez-való-tartozáshoz fűződő viszonyunk függvényé”-ben morális felelősségünket. Vagy oda, hogy kimutassa, Descartes személyes válságát az a felismerés oldotta meg, hogy a világ létezésének tétje Isten létezése, Isten létezésének tétje viszont az én létezése. Vagy oda, hogy megmagyarázza, a hamleti szituáció „a kibírhatatlan feszültség szüntelen elgondolását” jelenti, a „mászkálás kényszerét ég és föld között”. Vagy oda, hogy belássa, Vörösmarty számára az abszolút szeparáció fenyegető démonával szemben a bizonyosság nélküli várakozás szinte elviselhetetlen terhe az egyedüli menedék.

A filozófiában a 20. század elején bekövetkezett „nyelvi fordulatot”, úgy tetszik, egy irodalmi fordulat követte, s e kötet – mint Kállay Géza korábbi írásai is – ehhez a fordulathoz kapcsolódik. A fordulat olyan mélyreható, hogy kérdésessé vált, önálló filozófiát művelt-e Heidegger egyáltalán, vagy pedig a romantikus alapállást fogalmazta újra: tudtommal Cavell is felteszi a kérdést az 1983-as „Texts of Recovery” című tanulmányában;^[3] s maga Kállay Géza jelenti ki, hogy „a Tractatus líra, mégpedig a József Attila-i értelemben: logika, de nem tudomány”.^[4] Kállay szinte minden tanulmányban visszatér alapproblémájához: mi a köze filozófiának és irodalomnak egymáshoz, vajon van-e köztük kölcsönhatás. Bevallott célja, hogy az elemzésekben programszerűen Cavell gondolkodási modelljét alkalmazza a vizsgált irodalmi anyagban feltárandó ontológiai tanulságok megfogalmazásában, s a filozófia és irodalom kapcsolata nyilvánvalóan Cavellt magát is foglalkoztatta. Bár újra és újra szembetalálta magát saját szövegpozícióinak kialakítása során ezzel az ősi problémával, a kérdést Cavell – Kállay szerint – sem tisztázta sehol megnyugtató módon, s éppen ezért Kállay Géza felállít egy olyan hipotézist, amely szerint Cavell kísérleteiben „egy újfajta elemzési-kutatási gyakorlat van kialakulóban, amely „a filozófia által kidolgozott és kidolgozandó fogalmakat egy nekik tartalmilag megfelelő, képi, metaforikus síkra állítja, itt ezeket a fogalmakat szétbontja, elemzi, megérti és megérteti, hogy azután ismét elvont és általános kategóriákká alakítsa őket”. Ha a mai napig létező kényszerképzetünkért, miszerint a bölcselet és a költészet között kibékíthetetlen ellentét feszül, Platónt tesszük felelőssé, akkor azt is beláthatjuk, hogy a megoldás is valahol nála található. Szilasi Vilmos máig érvényesnek tűnő, igen szép, 1910-ből való, a platonikus tartalom és forma párhuzamosságáról szóló tanulmányában azt írja, „a platonikus dialógus érzéki és értelmi forma egyben, csakhogy érzéki elemei átalakulnak az értelmi elemek hatása alatt, és az értelmiek az érzékiek alatt.”^[5] Ez az a módszer, amely olyan gazdagon sokrétűvé teszi a Nem puszta tett című kötetben szereplő tanulmányok majd mindegyikét.

apró adalékok

Azt gondolom, az első, „Ha megful a fuldokló rend…”: a rend fogalma Shakespeare drámáiban című tanulmány egy egyetemi előadás platonikus ideájának megvalósulása. Először hatalmas, gondosan megválasztott információs anyagot kapunk a korra, a korszellemre vonatkozóan, apró adalékokat, például, hogy aki a rendre való igényt először megfogalmazta, éppen Morus Tamás sógora volt, vagy hogy „tehetségtelen, babonás, pöffeszkedő ember volt” Stuart Jakab skót király, majd az átfogó, a kor szellemiségét meghatározó tendenciákat veszi számba a szerző, s e gazdag expozíció után a rend, illetve káosz fogalmának kölcsönösségi viszonyát tárgyalja a III. Richárdban, az V. Henrikben, a Szentivánéji álomban, a Hamletben, az Othellóban, a Lear királyban és A viharban.

A darabok meghatározott szempontú elemzése egyetlen ókori eredetű metafora, a „létezők hatalmas láncolatának” értelmezési lehetőségei köré szerveződik, mely a „középkoron át a reneszánsz korába is felszívódott”, de mondhatjuk, hogy még azon túl is él, a Pope-ot magyarító Bessenyei is beszél róla:

Nézd meg e’ Világnak lármás tenyészetét,
Oly sok dolog létét, és el-enyészését,
Tengeren, szárazon, levegő-egekbe’,
Lásd az örökös rend mit tesz mindenekbe.
Hány mozgásból vagyon az a lántz formálva,
Mely Isten kezéből jött ki alá-nyúlva…

– írja 1771-ben Az embernek próbájában, sőt Csokonai is megfelelő sémának tartja a saját természetfilozófiája kifejezésére, az anyag halhatatlanságának, örök körforgásának megfogalmazására Az álomban, 1794-ben:

Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja…

A kötet második tanulmányában, a Stanley Cavell: filozófia és irodalom mint a kétely és bizalom szövegei című esszében Kállay tanítványi szeretettel és személyességgel, de tisztán látó lényegkijelöléssel rajzol portrét Stanley Cavellről, s határozza meg Cavell helyét az európai gondolkodás és esztétikatörténeti hagyományban. Kállay Cavell jelentőségét a logosz és a mítosz szintézisére tett igen sikeres, speciális kísérletnek mondja, szemben azzal a folyamattal, amely körülbelül a 17. századtól indult, s körülbelül a 20. sz. közepéig, a logikai-analitikus filozófiai módszer és az új kritika térhódításáig tartott, s amelynek eredményeképp a „filozófia hosszú időre lemondott a mítosz – s vele az irodalom, a költészet – világmagyarázó lehetőségeiről, egy, főképpen a természettudományokon alapuló univerzum-értelmezés kedvéért”; ellenkező irányú tendencia indult el a romantikával, Schelling és Coleridge munkásságával, mely Kierkegaardon, Nietzschén és Heideggeren át vezet a 20. századba. Cavell „ontologizáló esztétikájának” minden olyan korábbi előzményhez képest, ahol az esztétikai hatásra szervezett költői szöveg szerepel mint az „emberi lényegnek”, mint ,,a lét lényegének” feltárulkozása, az a mozzanat a rendkívüli újdonsága, hogy „a hétköznapiság” relevanciáját bizonyítja az emberi lényeg megértése szempontjából”.

mozgásba hozni

„Az idő is adós tán?”– idő és önazonosság a Tévedések vígjátékában és A ládika, a gyűrű, és a zálog: a jelentés értelmei A velencei kalmárban című tanulmányok az elemzés lényeges pontján találkoznak egymással: Géher Istvánnak a könyvben is idézett szavai szerint Shakespeare „nem nyugszik, míg meg nem regényesíti a matematikát”: s talán mindkét darabban nagyon sok más eddig megfogalmazatlan vagy megoldatlan kérdés mellett az izgatja Kállay Gézát, hogy egy „zárt és ezért szükségképpen időtlen logikai struktúrát” hogyan képes Shakespeare mozgásba hozni azáltal, hogy valami enigmatikus, a sorstapasztalattal intim kapcsolatban álló tényezőt helyez bele, az első esetben tematizálja az időt az időtlenben, s az időélményen keresztül szembesít bennünket embervoltunkon belül egyediségünkkel és egyszeriségünkkel. A velencei kalmárban pedig a három különböző fémből készült, különböző felirattal ellátott ládikából kialakított formális és zárt rendszeren belül a rendszert hordozó elemeket poliszém kódokkal látja el, a ládák felnyitása vagy a kódok feloldása a szerelem tragikus lehetőségeinek vagy akár a létezés értelmének belátásához vezet.

A kötet talán leggazdagabb tanulmánya a Szentivánéji álom kapcsán a mérték megalapozásának kérdésével foglalkozik. „Shakespeare idejében a szavak éltek, szenvedélyesen és természetesen, érzékletesen és mámorosan”, idézi a szerző Géher Istvánt, nos, e tanulmányban a szavak visszakapják ezt a mámorító hatásukat: Kállay Géza egy detektívregény izgalmát kelti az olvasóban, ahogy a szavak szertelen, megfékezhetetlen energiáját a reneszánsz gondolkodás mélyébe bevilágító történelmi kategóriák rendje szerint megszelídíti. A textust Zuboly varázsálmából felébredve tett híres kijelentése szolgáltatja: „Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én” (IV; 1), s a shakespeare-i textus a kultúr- és vallástörténeti szempontból oly igen kitüntetett bibliai textus mellé lesz helyezve Frank Kermode nyomán: a korinthusbeliekhez írt I. levél 2. részének 9. és 10. verse mellé: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is”, s ezután következik egy valóságos filológiai tour de force, annak bizonyítására, hogy a mennyiség, a mérés és a mérték problémája jelenik meg ironizált utalások egész sora formájában a dráma szövegének háttérzenéjében. Shakespeare korában ugyanis, ahogy Kállay Géza kifejti, „egy döntően a minőségen, az arisztotelészi kvalitatív kategóriákon nyugvó rendszert egy számokra épülő, mennyiségi szemlélet váltott föl”, s „a mérés mindennapos praxisában” jelenik meg először az az igény, amely majd Descartes-nak az „univerzális módszerre” törő gondolkodásmódjában éri el tetőpontját. A Szentivánéji álom megfejtéséhez Zubolynak éppúgy nincs mércéje, mint Montaigne-nek, aki így panaszkodik: „Hogy megbízhatóan ítélhessünk arról, aminek egy-egy dolog látszik, szükségünk lenne egy teljes bizonyossággal dönteni képes eszközre; de erről az eszközről megint minden kétséget kizáróan tudnunk kellene, hogy megbízható, ennek igazolására azonban megint egy újabb eszközre lenne szükségünk: körben forgunk.”

Zuboly és Montaigne

Így teremt Kállay Géza kapcsolatot Zuboly és Montaigne között ebben a bravúros esszében, mellyel kapcsolatban kénytelenek vagyunk minden kritikusi hitetlenségünket felfüggeszteni, meglehet, a darab világát én sokkal pogányabb világnak érzem, s az a benyomásom, a tanulmány végén a darabbeli erotikus tapasztalatokat mintha átsiklatná egy keresztény kontextusba, s már nem is szerelemről, de szeretetről beszélne, s a korinthuszbeliekhez írott első levél szeretethimnuszát is megidézi, amelyet én nehezen érzek szervesen beilleszthetőnek az egyébként koherens gondolatmenetbe.

„Lenni vagy nem lenni” és „Cogito ergo sum”: gondolat és lét a Hamletben és Descartes Elmélkedéseiben című tanulmányában Kállay ismét, saját megfogalmazása szerint, párbeszédet kezdeményez, Montaigne rejtett közvetítésén át, Descartes és Shakespeare között.

A hamleti szituációt új megvilágításba állító érvelésben kitüntetett szerepet kap Descartes-nak abban a híres túlfűtött szobában, egy mély gondolkodásban eltöltött napot követően bekövetkezett hármas álma, melynek során fantomok ijesztik, iszonyú gyengeség vesz erőt rajta, egy hirtelen támadt szélvihar háromszor megpörgeti, majd teljesen legyengülve elbotorkál az egyetemi kápolnáig, hogy imádkozzék, de vissza kell fordulnia, hogy köszönthesse azt a valakit, akit útja során elfelejtett üdvözölni, aztán újabb rejtélyes idegen jelenik meg előtte, majd a rejtélyes idegenhez újabbak csatlakoznak, akiket látszólag nem ingat meg a viharos szél, holott ő tántorog és kétrét görnyed. Az álom, ahogy Kállay W. T. Jones nyomán megfogalmazza, egyrészt mély, személyes válságról tanúskodik, másrészt mintegy megvilágítja a személyes hang jelentőségét is, mely a descartes-i vizsgálódások drámai sajátosságát megteremti. A drámai érvelésben egy megosztott személyiség két felének egymással szemben felhozott érvei egyforma intenzitással szerepelnek: ,,[a] beszélő még arra is képes lesz, hogy ’megossza’, ’kettévágja’ önmagát, és hogy a világra vonatkozó kételyeit – holmi forgószélként – visszafordítsa önmagára”. Descartes álmának elemzése azért is telitalálat, mert nemcsak az Elmélkedések lételméleti problémáinak megoldására tett kísérlet személyes válsághátterét érzékelteti, s mert a drámaian szerkesztett Elmélkedések analogikus párhuzamot nyújt a Hamlet-szituációban, elsősorban a nagymonológban felmerülő problématömeg értelmezéséhez, hanem valószínűleg egy csomópontot jelöl a modern éntudat kifejlődésének történetében. Irodalomkritikai hagyománya van ugyanis annak, hogy ezt az álmot mint Wordsworth nagyrészt az Előhangban megfogalmazott identitásválságának és a múltbéli énjeivel való szembesüléseken keresztül történő önmeghatározási kísérleteinek előzményeként értelmezzük.

alig-alig artikulálható misztérium

Akárcsak Descartes álmában a hármas számnak, úgy A nyolcéves kislány és a vén tengerész – a Lírai balladák első kiadásának kétszázadik évfordulójára című tanulmányban elemzett két romantikus versben, Wordsworth Heten vagyunk, illetve Coleridge Rege a vén tengerészről című balladájában Kállay értelmezése szerint valamiféle misztikus jelentés tulajdonítható a számoknak. A két vers az angol romantika két pólusát képviseli: a Rege „összetett, mély és kimeríthetetlen”, a Heten vagyunk látszólag egyszerű és önmagába zárt világ, vagy mondjuk, a Rege a démoni, a Heten vagyunk a naiv gyermeki megtapasztalása egy alig-alig artikulálható misztériumnak. Az elemzés legizgalmasabb, legújszerűbb részében Kállay a két versnek a különbözőség ellenére és ellenében is érvényesülő „különös együvé tartozásáról” beszél. Elsősorban a bűvös erejű számmegjelölésekről. Ennek a jelenségnek egyik vetülete a narratív szituáció is: a Rege három hangra komponált zenemű, az elbeszélő, a vén tengerész és az esküvői vendég egymással hol harmonizáló, hol disszonánsan egymásnak feszülő szólama közvetíti a történetet, a Heten vagyunkban két hang közötti párbeszéd hallható, az elbeszélő és a nyolcéves kislány dialógusa, de az eredeti változat tanúsága szerint Wordsworth egy harmadik személy jelenlétének lehetőségét is átgondolhatta, az első versszakban az elbeszélő ugyanis megszólított valakit, „kedves Jim testvéremként”, s az illető néma jelenlévőként része lett volna az így ugyancsak hármasságra épített elbeszélői szituációnak. Ezt a mágikus hármasságot Coleridge később négyességre cserélte: amikor a Rege szövegét az 1816-os gyűjteményes kötetét előkészítve átdolgozta, hozzáillesztette az oldalszéli glosszát, amelyben egy tizenhatodik századi tudós teológus hangnemében kommentálja az eseményeket. Ahogy egyik közös tanítványunk, Tímár Andrea emlékeztetett rá nemrég, Coleridge az első és az utolsó, a három hangra és a négy hangra fogalmazott szöveg elkészítése közben Németországban járt, s feltehetően megismerkedett a romantikus irónia akkoriban tisztázódó fogalmával, s elképzelhető, hogy a glosszával a „világ artikulálásának szubjektív pluralitását”^[6] kívánta felerősíteni. A glossza nagyobb hangsúlyt ad a mitikus mese egyik fordulópontjának, innen tudjuk meg, hogy a hajó áthaladt az Egyenlítőn. Az angol szövegben Coleridge a „line” – vonal – szót használja az Egyenlítő helyett, s Cavell érdekes értelmezése szerint ez az a vonal, határvonal, mely a megismerést a kanti rendszerben az önmagában való dolog természetétől elzárja, a vonal átlépését követő költői élmény pedig hírt ad a Ding an sich szerkezetéről. Milyen érdekes, hogy az angol fordítási hagyományok szerint Platón dialógusában, Az Állam VI. könyvében szintén a „line” – a vonal – szerepel abban a híres passzusban, mely a megismerés formáit két csoportba osztja, s a transzcendens megismerést elválasztja az érzéki szemlélet formáitól.

Az utolsó tanulmány Vörösmarty A vén cigányának megrendítően szép elemzése. Ahogy Descartes álmában szembesül – a romantikából kiinduló értelmezések szerint – egykori énjeivel, úgy Kállay Géza is diákkorában írt dolgozatának tételeit sorolja elő, s a mára felgyűlt irodalmi, gondolati és természetesen személyes életbeli tapasztalatai alapján kiegészíti azokat. A konklúzió feltárja alapvetően etikai viszonyulását az irodalomhoz: az utolsó versszakról írja: „…hogy lesz-e ’vésztelen’, ’viszálytalan’ pillanat? Várunk. Várjuk. Wittgenstein, Heidegger és Beckett századában is”. Én – nem a 20. század felől, hanem a romantika szellemiségéből kiindulva – nagyobb hangsúlyt adnék az értelmezésben az ünnep szónak. Akármilyen keservesek is Vörösmarty emberről mondott szavai, az „őrült sár”-ról, „az ész és rosz akarat” közötti „istentelen frigy”-ről, a hosszú békéről, amikor „az ember rémítő szapora, talán hogy a dögvésznek egyszer dicsőbb legyen tora”, azért mégiscsak ott a remény, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Heidegger állítja a kötetben többször is említett Hölderlin-előadásaiban, hogy az ünnep menyegzőt jelent, „az emberek és Istenek találkozását – amelyből azoknak a születése ered, akik az emberek és az Istenek között állnak, s ezt a ’között’-et kiállják”. Heidegger szerint ők a költők, akiknek születése elhozza „a nappalodást (Tagen), melynek fényében a költő jönni látja, amit az ő szava kell kimondjon, a szentet.”^[7] A szent pedig, Vajda Mihály értelmezése szerint, „annak a dimenziónak szerepét játssza, amely nélkül nem jöhet el az Isten, aki még megmenthet bennünket.”^[8] De Vörösmarty szerint eljön az ünnep, eljön a szent, eljön a bennünket megváltó tiszta élmény.

Ha a kötet első tanulmányában Kállay a „létezők hatalmas láncolatának” reneszánsz értelmezését taglalja, az utolsóban, mondhatjuk, iszonytató látomást mutat fel, melyben, úgy tetszik, ez a láncolat összeomlott, Vörösmartynak a világról s benne az emberről adott „őrült” vagy nagyon is épelméjű költői látleletében kozmikus katasztrófa váltotta föl a rendet: ily módon a platonikus világkoncepció történeti sorsa a különböző alkalmakra és indíttatással írt tanulmányokat szép ívű, egységessé összeálló zárt kötetté rendezi el.

1. Keats levelei. Szerk., ford.: Péter Ágnes. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 33. oldal. ↑

2. L. Kállay Géza Magyar Évának; Visszaszámlálás. Beszélgetőkönyv, Liget, 1998. 40. oldal. ↑

3. Stanley Cavell: In Quest of the Ordinary. Lines of Skepticism and Romanticism. Chicago and London: University of Chicago Press, 1988. 66. oldal. ↑

4. Visszaszámlálás, 40. oldal. ↑

5. Szilasi Vilmos: Platón. Tartalom és forma párhuzamossága dialógusaiban. Budapest: Franklin, 1910. 32. oldal. ↑

6. Bowie, Andrew: From Romanticism to Critical Theory. The Philosophy of German Literary Theory. London and New York: Routledge, 1997. 86. oldal. ↑

7. Martin Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez. Ford. és utószó Szabó Csaba. Debrecen: Latin Betűk, 1998. 110. oldal. ↑

8. Vajda Mihály: A posztmodern Heidegger. Budapest: T-Twins—Századvég, 1993. 89. oldal. ↑

kép | Carla Accardi művei, wikiart.org