A LÓ ÉS A LOVAS

1982-ben a Jelenkor folyóirat közölt egy már-már vallomásos beszédmódban megfogalmazott, de játékos, nagyon személyes, a lehetséges társadalmi szerepek kényszerítő eshetőségét firtató Horgas Béla–Levendel Júlia négykezest. Leginkább az öntudatra ébredés folyamatát és annak a felnőtt énnel való kapcsolatát kutatják a kérdések és a válaszok. Én azóta sem olvastam tőlük soha ilyen közvetlenül a saját múltjukra, saját szereplehetőségeikre és kikristályosodott énjükre vonatkozó elbeszélést. A párbeszéd elején Levendel Júlia rákérdez Horgas Béla viszonyára az íráshoz. „Életfontosságú-e neked, hogy verseket írsz? Emlékszel, Rilke azt írta egy ifjú költőnek…”, mire Horgas Béla belevág: „hogy ’Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, gyökerei vajon a szíve legmélyébe nyúlnak-e… belehalna-e, ha nem írhatna … kérdezze meg éjszakája legcsöndesebb órájában: kell, hogy írjak? Mert ha írás nélkül is tudna élni… egyáltalán nem szabad írnia.’ – Persze hogy emlékszem. Fiatal költő koromban meg is fogadtam Rilke tanácsát, kérdeztem, és azt válaszoltam magamban: kell. Írtam verset vonaton és villamoson, a térdemre fektetett füzetbe, hivatali íróasztalom félig kihúzott fiókjában, megszentségtelenítve az almazöld és foszforsárga utalványokat, írtam vécéfülkében és tanári katedrán, családi asztal mellett, körmöltem éjjel a konyhában, pózosan talán, de szívdobogva, kényszert és vágyat érezve, szabadulást remélve, tanultam a szakmát és az életet, éreztem és gondoltam Rilke kell-jét – de hogy írás nélkül ne tudnék élni? Nem, ezt nem merném mondani, a költészet nem életfontosságú nekem, bár amikor ezt leírom, a kérdést is kérdésesnek tartom, elvontnak a saját loncsosságomhoz képest. Ha nem írhatnék, ha nem gyömöszölhetném-ringathatnám a szavakat és mondatokat, akkor talán festenék, rajzolnék, fát faragnék vagy követ, parkettáncos lennék, asztalos, építész, pap, bohóc, kertész, de bármit is csinálnék, megpróbálnám a saját képemre gyúrni, megpróbálnék belenőni a dolgokba, terjeszkedni az elevenségben. Az írás, ami ma teljességgel tartalmi a számomra, ilyenképpen mégiscsak formai elem az életemben, egyik életrétegem. Jó pillanataimban persze ironikus önteltséggel azt gondolom, hogy útkövezőként is „írnék”, de aztán szégyenkezve megrázom a fejem, mert ez csak üres játék – nem tudhatom, ki lenne az az útkövező.”

kozmikus összefüggésekből szőtt háló

Horgas Béla meghatározása szerint – nyilván szándékosan kerüli a fogalmi nyelvet – verset írni azt jelenti, hogy gyömöszkölni-ringatni a szavakat és mondatokat, vagyis betölteni a teret, uralmunk alá vonni a mozgást. Megpróbálni belenőni a dolgokba, terjeszkedni az elevenségben, tehát személyiségünket kitágítva átélni az univerzum eleven, mozgó és változó dolgait. Horgas Béla költészetének kitüntetett mozzanata a kozmikus összefüggésekből szőtt háló. Ez a háló áthallásokból, átlátásokból, átmozgásokból szövődik. És itt nemcsak Anna Margitra, Bálint Endrére, Vajda Lajosra, Kondorra, esetleg Boschra gondolok, nemcsak Bartókra és József Attilára, Gauguinre és Henry Moore-ra, hanem azt szeretném hangsúlyozni, hogy Horgas Béla „a művészet egyetemességében alkotott” (Veress Miklós), nem képviselt különálló kategóriát gondolkodásában a szépirodalom, a zene és a képzőművészet. Mint az Egy bronzkori edényre című versében írja: „ma az összetapadó agyag s ez az ujj, / ez a repedezett és vértől fekete ujj, ez a legszebb” – az alkotó tehetség, a kreativitás a legnagyobb érték. Ezt sugallja saját képeinek örökös visszatérte is, melyek költői világában a lét, ezen belül kitüntetetten a művészi lét meghatározását célzó, asszociációkban gazdag eszközök. Mindig konkrétak, de az ismétlés által ugyanakkor elvontak, általános érvényűek. Például a ló, a lovaglás mint vissza-visszatérő kép felidézi a falusi kisfiú élményvilágát éppúgy, mint a szép elevenségét és a mozgás dinamikáját – a létezés ajándékát (vagy felelősségének elviselhetetlen terhét).

Engem először éppen a száguldó lovai ejtettek rabul.

A dzsigitek, a dzsigitek,
jönnek a dzsigit lovasok,
a lovak lába
a porond porába tapos,
csak a vágta, a vágta
a dzsigitek álma,
se nyereg, se kantár,
csak a csizma és a térd,
se porond, se pálya, se cél,
és mégis jönnek a dzsigitek,
a ló sörénye úszik a szélben,
száll a dzsigit,
felhő a ló hátán,
árnyék a ló oldalán,
a ló nyakához
tapad a dzsigit,
és háttal előre,
kézen állva, keresztben
a ló hasa alatt
csak jönnek a dzsigitek, a dzsigitek,
se nyereg, se kantár, se ló,
csak a dzsigitek, a dzsigitek…

Ez a szédítő hangmágia és ritmus kavalkád teljesen megbűvölte annak idején a gyerekeimet, s mint kiderült, a vőimet is. Nálunk és náluk is éveken át volt akkora gyerek a családban, aki épp lecövekelve vagy testét átengedve a verszenének beleveszett a bakelit lemezről áradó muzsikába. Mikor jöttek az unokák, a szülők megszerezték a Naplopó és Lókötőt CD-n, nehogy ez a számukra meghatározó irodalmi és zenei élmény kimaradjon saját gyerekeik csodát áhító világából. Mint azóta megtudtam, a dzsigit nem halandzsa név, hanem kozák lovast jelent. „Száll a dzsigit, / Felhő a ló hátán, / árnyék a ló oldalán, / a ló nyakához tapad a dzsigit.” Száll a levegőben a dzsigit, alatta (vagy fölötte) a ló sörénye úszik a szélben. A dzsigit és lovasa a tapintáson, a mozgáson át eggyé vált testek összehangoltságának gyönyörűségét villantja fel, a testi korlátok közüli szabadulásnak, a természet dinamikus, időtlen és határtalan, fizikai és lelki világába olvadásnak, a korlátlan szabadságnak eksztatikus örömét. Olyan sor is van, ahol már ló nincs is, csak a dzsigit, a száguldás.

Horgas Béla negyedik verskötete, a Sétalovaglás (1969) volt annak idején számomra a meghatározó élmény. A kritika kitüntető elismeréssel fogadta a kötetet. Veress Miklós a Tiszatájban emlékeztetett, hogy maga „Horgas Béla az eszmélet idejének vallja a két évet, amely alatt a kötet darabjai készültek.” S az eszmélet gyümölcse? Veress Miklós szerint „[é]rett hang, letisztult valóságlátás jellemzi a Sétalovaglást, ezt a hibátlan Horgas-könyvet.” A korábbi harmóniára törekvés helyett most megnő a disszonanciák szerepe, s a meghasonlás, a reményvesztés fenyegetése a tárgyiasult környezetből árad. A szenvedő ember alakja kap hangsúlyt. „Horgas mindig a szenvedés alkimistája volt, s ami eddigi köteteiben nem sikerült, most fölmutathatja a megtaláltat. A valódi szenvedés aranyát.”

Nincs vigaszom,
több szavam,
előre se hátra,
ver az ember szögeket
önmaga talpába,
és oda se néz,
ha lerúgja
végső lábbelijét.

Nincs szó, csak a szögek vannak. „Irgalmas isten, / ne verj ilyen vadul.”

Ahogy a Levendel Júliával írt József Attila-könyvben is hangsúlyt kap, Horgas pályáját is az állandó önmagán túllépés jellemezte, a kötet nézőpontjának, beszédmódjának állandó átértékelése, meghaladása. „Az embernek újra és újra be kell járnia az önteremtés útjait, állandó folyamatban találni meg a személyiség alakításának lehetőségét. A keresés és az épülés közben azonban súlyos konfliktusokat élhet át […], megismeri a magányt és a pusztulás tudatának fájdalmát, a sikertelenségek akadályozzák személyiségének megvalósításában, reménytelenségbe kergetik.”

A Sétalovaglás azonban nemcsak összegzés. Parancs János megfogalmazása szerint „[t]ovábblépés is egyben. A korábban keresett és versről versre kivívott egyensúly felborul. Rezignáció, keserűség, szorongás, a kiszolgáltatottság, az undor érzése kap hangot, öltözik képekbe a könyv darabjainak többségében. E változás természetéről, társadalmi-történelmi motívumairól legközvetlenebbül A ló és a lovas ciklus prózaversei (A dögök, A repülő csészealjak, Barangolás a Gyönyörök Kertjében) és A tizenegyedik csapás című, az ószövetségi történetet parafrazeáló és továbbgondoló nagyobb kompozíciója vallanak. […] A Sétalovaglás tehát Horgas Bélát pályája derekára érkező, korábbi eredményeit magasabb szinten megismétlő, de egyben továbblépő és több irányban kísérletező költőnek mutatja.”

A ló és lovasa ebben a kötetben is kitüntetett szerephez jut. A szekeret vagy hintót húzó lovak és aki hajtja őket, a kocsis és a rohanás a gyermekkor emlékképanyagához kötődik. Az Ez az éjszaka című versben a „grófi kocsisok” és „forró summáslányok” a fogathajtó nagyapával együtt nemcsak a családi, a személyes múltat, de a közösség életének immár odalett esélyét a szépre – lombos – és a kárhozatra – rongyos – szinte ugyanazzal a hangalakkal villantja fel:

nagyapám lovai röpítik a mázas hintót
lombos utakra rongyos háborúkba

Az emlékezés természetének megfelelően ez a „parádéskocsis” nagypapa időnként belevész a mesék sűrű homályába, a misztikus és mitikus világutalás rendszerének időtlen koordinátái közé:

Parádéskocsis nagyapám hat fehér lovat hajt (Tüskefa).

Vagy

Hatlábú lovamnak nem kell nyereg, kantár. [ugyanis hat szárnya van] (Mesebeli).

Vagy

Május királynő ezüstlovai táncolnak trombitára a falu főterén (Május királynő).

És a Fűkirály, „ő / küldi nyihogó lovait, / szekerét, / a sár fővárosába, ő, / Üdvöz légy, Fűkirály!”

Ugyanakkor a ló a lovasával örökös utalás is két látomásos festő képi világára. Többek között Veress Miklós is hangsúlyozta, hogy „a legtöbbet – mondva és bevallatlanul – a látomásos festőktől tanulta a költő.” A kötetben a Homokfelhő-ciklus műveltségélményen alapuló verseiben fogalmazza meg legkiérleltebb formában „a megszenvedett harmóniára törekvő világképét”, ahogy Parancs János is írta. Ebben a ciklusban található a kötet címadó verse, a Sétalovaglás is. Horgas Bélától tudjuk, hogy a Sétalovaglás címlapjára egy Gulácsyt és Csontváryt továbbvivő képet kért Anna Margittól. A vers Anna Margit képének sajátos értelmezése, de egyszersmind a hasonló cím alatt ismert Gulácsy-, illetve Csontváry-képek motívumainak, élményanyagának illúziómentes, kritikai számbavétele.

Sétalovaglás

Megkezdődnek a sétalovaglások.
A tenger gömbjei földobódnak,
dördül a parti szikla,
indul a ló a téren át,
keresztben halad.
Csak a ház sarka látszik.
Mögötte hegy és hold;
fügefák, a kacskaringós
teraszok négyszögébe ütve;
visszahulló tenger roncsai.
Némán jár a ló,
vizes rongyra, döglött homokra lép,
keresztben halad,
utadat elvágja, menekülő.
A földre lámpafény esik.
Mélyebben még, a ház mögött,
(csak a sarka látszik)
barlangjában dühöng a rák,
és azon is túl, a vízalatti
kráterekben fekete sünök élnek.
Keresztben halad.
A tenger gömbjei földobódnak,
az évad hirtelen öblösödik,
megkezdődnek a sétalovaglások.
Nincs ebben semmi titokzatos.
A ház mögött zöld az ég,
az ablakon át jégpálya közelít.
Táncolnak, lassan táncolnak,
egy csukló, kalap, egy arc, mindig fehérben.
Fanyar cellában élsz, de egy napon!
Hátával felém, előre kaptat a ló,
tajtékoznak tengeri virágok
és arcomat hab lepi, röpíti – látok.
Megkezdődnek a sétalovaglások.

Nézzük akkor az előzményeket! Gulácsy Lajosnak 1924-ből való Sétalovaglás című olajfestményén a két lovast erős fény világítja be a sötét háttér előtt, de árnyékot nem vetnek maguk elé vagy oldalra. A fizikai nehézkedésnek semmi nyoma, érintetlennek tűnik a fű. Az összhangban elrendeződő színek, az egymást kiegészítő női, illetve férfi lovas, a lovak lassú, szimultán pozíciója az egy helyben állás és a mozgás meghökkentő keveréke. Csak a kalapszalagok lengenek a szélben. Egyébként az idő lelassult, állni látszik, s felfüggesztődött a mozgás is. Valami tökéletes állapotot idéz meg a kép, képzeletbeli, álomvilágból való pillanatot. Az élet múló sürgés-forgását, hangzavarát meghaladó tökéletes állapot szimbolikus megidézésének gondolhatjuk a festményt.

Csontváry 1909-ben festette a Tengerparti sétalovaglás címen számontartott képét, az utolsó befejezett olajfestményét. Kilenc lovas látható, akik kisétáltak a tengerpartra A kilenc ló és lovasa félkörben mozog, s ennek megfelelően különböző szemszögekből látva jelenik meg. Ketten haladnak a tenger felé, öten a vízpart közelében itatnak, az ötödik már indul vissza a néző felé, kettő pedig a nézővel szembe fordulva egy kisebb forrásnál álldogál. A tenger felszínéből látható kör alakú kék foltot a két oldalon sötét, színjátszó, illetve egyszínű matt háromszögekből megképzett hegyek ellenpontozzák. A táj mintha a négy őselemből állna össze: vízből, levegőből, földből és a bal oldali hegyen lángoló, égő piros által jelzett tűzből. A kör alakú vízfolt mintegy sugallja, hogy a félkörben mozgó lovasok útja végtelen: a kör kerületének nincs kitüntetett pontja, ahonnan indul a mozgás, oda tér vissza, s onnan indul újra tovább, időtlen időkig. A festmény mintha tagadni látszana az időt: olyan tökéletes harmóniában illeszkednek egymáshoz a színek, az egyenesek és az ívként meghajló vonalak, a körök és háromszögek, hogy úgy érezzük, a szépség és teljesség földi mását látjuk magunk előtt.

ősi formák

Nem sokkal korábban készültek a cédrus-festmények, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban 1907-ben. Itt még nagyobb szerepe van a jelképszerű elrendezettségnek és a dinamikus ellentétek összehangoltságának. A függőlegesen markáns színezésű négy felület közül a legfelsőt, illetve a legalsót a két irreálisan megnövelt cédrusfa összekulcsolódó törzseinek függőleges csíkjai kötik össze. A gazdagon lombos ágak szimmetrikusan két egyenlő részre osztható, egyenlő szárú háromszöget alkotnak a sötétkék égi mezőben, a törzs alja körül pedig a fel-felderengő sötét talajon lovasok, illetve táncosok, nők és férfiak körkörös mozgása egészíti ki a fa mozdulatlan, idő előtti, idealizált teljességét. Csontvárynak nagyon fontos volt, hogy elhiggye és elhitesse: valóban látta, amit lefestett, de a képnek az érzékelhető világhoz nem sok köze van. Mint annyi eksztatikus, látomásos élményben gazdag művész, olyan ősi formákra bukkant valahol a tudata mélye és a valóság határán, amelyekkel képes volt megmutatni a természetnek az élet és a halál közötti határvonalat átlépő karakterét, a szent és örökkévaló arculatát.

Anna Margit képe jellemzően a gyerekrajzok naiv absztrakcióját követi, de szofisztikált jelzéseken át érvényesíti az alkotó sajátságos életérzését. A mozgást négy ló haladása képviseli. Egyik háttal fordul a nézőnek, háttal ül rajta a lovasa is és a sötét háttér felé ballag. Kettő a ház előtt keresztbe balra halad, a harmadik leghátulra marad, lovasa talán nincs, vagy ­ – ugyancsak nyugtalanítóan – a képkeret, mely valamivel hátrébb, mint középen metszi a lovat, eltakarja. Talán a legmeghökkentőbb, hogy a lovasok mind másfelé néznek, tekintetük, figyelmük, érdeklődésük egyáltalán nem kapcsolja őket össze, de nem kapcsolódnak az ablakon bizonytalan tekintettel kiintegető nőalakhoz sem. A sötét égen gyerekrajzra emlékeztető vadliba „úszik”, mögötte ott a hold korongja, színesen, de fénytelenül. A festményen látottak elölről kapnak fényt, ez a képen nem látható fényforrás világítja meg a lovakat és a házat a fiatal nővel. A meleg színek és a testek egymás mellé helyezése ellenére ez a „sétalovaglás” csupasz, kopogós talajon történik, a tárgyak élettelenek, a lovak élettelen térben mozognak, a cím által sugallt gazdag élő világ, a természeti táj s azon belül az ellentétek dinamikája csak hiányában van jelen, a meleg színekkel megfestett jelek végtelen magányt árasztanak.

Horgas Béla verséhez dedikáció is tartozik: „Anna Margitnak, szeretettel”. A vers maga meg nagyjából Anna Margit Sétalovaglásának leírása, illetve értelmezése. A leghangsúlyosabb kijelentés, amely kétszer is elhangzik: a ló „keresztben halad” a téren át. Az ismétlés arra enged következtetni, hogy a Gulácsy- és Csontváry-ábrázolások cáfolatát látja Anna Margit képén, vagy egyáltalán a saját költészetét elválasztja a látomásos, az ősi teljességet, az idealizált világot megfogalmazó művészi hagyománytól. Látásmódja az érzéki valóságból indul ki, de természetesen a nem láthatót – a tudat mélyén meghúzódó félelmeket – is az érzéki valóság mellé rendeli. Nem látjuk, de a versben festett kép mélyén ott dühöng a rák, a kráterekben ott bújik a sün – talán a tudat legmélyére visszaszorított vagy a tudatalatti rétegekben rejtőző szorongások, félelmek és agressziók képi megjelenítései. Valami szekularizált megváltás lehetősége azonban mintha felvillanna: „Fanyar cellában élsz, de egy napon!” Vagy az utolsó előtti sorban bejelenti a lepusztulással és fenyegetettséggel való szembenézés eredményét: „tajtékoznak a tengeri virágok / és arcomat hab lepi, röpíti –látok. Megkezdődnek a sétalovaglások.” A látás és a sétalovaglás között valami rejtélyes kapcsolat hagyományozódott a század elejének látomásos költői által ránk, de Horgas Béla a látást az időbe belevetetten akarta kamatoztatni. Ugyanebben a kötetben A ló és a lovas című vers 2. megszólalása:

Mester, a tétel átkozott, be vagyunk kerítve.

Erre a 3. rész:

Elől a tudhatatlan, hátul a hajlíthatatlan tér és – lovasa? lova? – az idő.

Be vagyunk zárva életünk szűkösségébe, de nagyra tárt szemmel szembenézni a valósággal: ez adja meg végső soron a vers értékét. Ahogy Hölderlin – Heidegger szerint a költők költője – jó kétszáz évvel ezelőtt kijelentette Egyetlen című versében: legfontosabb a mértéket eltalálni (a spirituális és az anyagi között?):

A költő, bár a szellemet
szolgálja, legyen e világi.

kép | shutterstock.com