MEGTÖRTÉNT

Az állást végül elfogadta, de nem azért, mert a sógora győzködte, hogy itt majd meglesz a szabadsága, nem ül a nyakán senki, csak a marhák vannak meg ő. Éppen azért ment bele, mert az autón ugyanolyan rabnak érezte magát, mint a rakománya. Egy fuvar, három nap, három ország, harminc marha, aztán négy szabad nap, amikor viszket a nyaka meg a tarkója a szorongástól, hogy ilyenkor is rab, csak a marhák nem osztoznak a sorsában.

Öregapja legkedvesebb unokája volt, mintha nem is unokája, hanem ő maga lett volna. És micsoda égi kegyelem, hogy újraszületett, így nem marad majd gazdátlan a Tanya. Amíg világ a világ, és még két nap, addig a Tanya gondozott, lüktet és terem. Itt ez a gyerek, akinek a vérében van a Tanya, majd neki is lesz utóda, aki megint csak nem más, mint ő maga, az álmok továbbálmodója, mert mégiscsak van rend ezen a világon. „Ugye, el nem adjuk soha, ugye, nincs az a pénz, amiért odaadnánk, ugye, a törökszultán kincse se volna elég fizetség a Tanyáért?!” – rikkantotta minden este, és unokája hátát lapogatta, olyan mozdulattal, amivel napról napra, fűszálról fűszálra át is adta a Tanyát. Tavasszal halt meg az Öreg – az éledésben, nem az elmúlásban. Kapálás közben, szándékosan a munkában, és nem a pihenésben, szinte meg sem tört a mozdulat, csak a szerszámot kellett átvegye a kezéből. A Tanya mit sem vett észre, gurult tovább az élet.

egynemű szürkeség

A szürkemarha kicsit más, mondják, a tehén nem enged senkit közel a borjához. Azt is mondják, sose fázik, sosincs melege. Nem szállított még ilyen állatokat, hunyorogva figyelte az iroda ablakából, ahogy felléptetik az autóra, zavarta az egynemű szürkeség, ahogyan egyre gyűlt az állat a platón, de mintha egyetlen marha lenne, fellép, beleolvad, fellép, beleolvad. Bámulta. „Huncutkodtál az éjszaka, most meg csak bóbiskolsz, mi?!” – kérdezte rekedt hajnali hangján a telepvezető, és vigyorgott, mint amikor egyik férfi tudja a másik férfi titkát. Minek válaszolni erre? Mondja, hogy Eszternek szappanszaga volt, és lepréselt minden ajándékba kapott csokrot? Annyit jártak cukrászdába, hogy ma a villa csendülésétől is émelyeg. Eszter megmondta azon a szép, nyugodt hangján, hogy nem költözik a Tanyára, és a nap felé tartotta a karikagyűrűjét, ami egykor az ő Öreganyjáé volt, messzire nézett azon keresztül, aztán szomorú mosollyal izzadt tenyerébe ejtette.

Valamit morgott csak, nem itta ki a kávéját, egy kortyot hagyott a pohárban. Így tesz mindig, étellel, itallal, cigarettával.

A rakomány nehéz, az autó lassú, mint egy sétahajó a Dunán nyári este. A visszapillantó tükörben hamarosan felkel a Nap, előbb fénye látszik, aztán korongja, utána a forróság. Az első pillanatokat szerette, a derengést sose mulasztja, gyűjti ezeket a napkeltéket, s külön érdekes, ha a vánszorgó autóban éri. Felváltva nézte az utat meg a keleti eget, nem volt álmos, de a szokottnál merengőbb, erőltette is az éberséget, nehogy baj legyen, igazán nem hiányzik valami baj, nem fér a hétköznapjaiba. Ünnepnapja pedig úgysincs.

pixabay.com

De ma lemaradt a napkorong belépőről, helyette egy szürke árny volt a tükörben. Döbbenten csak a tükröt nézte és leszaladt az útról, a kavicsos padka ropogása figyelmeztette, és mire megint a tükörbe pillantott, már fent volt a nap.

azt hitte, álmodik

A marha úgy ugrott le az autóról, mint aki hazaérkezett, vagy mint aki először pillantott az otthonára, de mindjárt felismerte, hiszen annyit és olyan részletesen meséltek már róla. Nem is ugrott, inkább repült, hasának bőre, farka libbent utána. Bólintott egy nagyot, aztán még egy kisebbet, azzal is csak azt mondta el, hogy rendben megérkeztem, itthon vagyok, majd eltűnt az út menti bozótban. A falu még aludt, nyári hajnal volt, még csak készülődött az ébredés, csak gyülekeztek a nehéz illatok. A marha tudta, tudnia kellett, hogy akár több órája is van a kertek alatt bóklászni. Még a kutyák sem ugatnak, két hete tart a hőség, ezekben az órákban lehet aludni. És ki vesz egyáltalán észre egy szürke foltot a szürke párában? A hegy alatti tanyák nincsenek bekerítve, kedvére járhatna át rajtuk a falu népe, forgalmas gyalogút lehetne, nyüzsgő piac, cserélhetnének terményt, pletykát – a patakpart nap mint nap újrarendezett játszótér. Lehetne, de ma már csak poszter, a kedvező fekvésű kertek szép kerete, amire a látogatók elismerően bólintanak és csettintenek. Az öregasszony ébredt először az utca első házában, mert az ébredés is olyan, mint a ledőlő dominósor. A néni a tyúkjai között babrált, amikor a marha felé fordította nagy fejét. És bár csak egy pillanat volt, az asszony azt hitte, álmodik, látomása van – de a néni nem álmodik, mióta eltemette a férjét és a fiait. Látomások se látogatják, a gyász és az egyedüllét olyan valóságos, hogy minden mese tisztelettel és szégyenkezve kerüli a házat. Az öregasszony kilépett tyúkudvari papucsából, cipőbe bújt, hogy szóljon a Teheneséknek, és a váratlan hajnali látogatással viszi a harminc tojást is, csak ne felejtsen tartókat visszahozni. Tehenesék is csak egy pillanatra kételkedtek a néni szavában, hogy marha legelész a patakparton, „de nem olyan ám, mint a magukéi, ez szürke”, ám az édes pillanat, hogy tréfálnak velük, elmúlt – micsoda huncut hajnal, hiszen huszonöt éve kelnek fél ötkor. A Tehenesember a Tehenesgyerekkel elindul a patakhoz, és aki igazi férfi, az beáll hozzájuk, és olyan izgatottak, mintha kézitusás ütközetbe vagy lánykérőbe mennének.

„A marhát a kutyám vette észre, a kutya döbbent bambulását én vettem észre, és a gyengénlátók orrfelhúzós grimaszával keresgéltem, hol a jelenés, ami megbabonázta. Azt láttam már, hogy állat, hogy baktat, de körvonala elmosódott. Ezért lehet, hogy egy áldott pillanatra azt hittem, szamár, ajándék-szamár, egyenesen az égből, csak a kaput kell kitárni, besétál rajta, elkiáltja magát, csengőt kap a nyakába, és velünk marad örökre, ötven évet is megél egy szamár.”

A férfiak nem mertek közel menni az állathoz, táncoltak, közelebb léptek, elléptek, forogtak, röhögtek, biztatták egymást és magukat. Egyikük megragadta az állat farkát, „ekkora farkat fogtál-e már?!”, „el ne engedd!”, „szép nagy állat, de csak megvan!”. Traktor mögé kötötték, szófogadóan ügetett a gép után, nézte az egész utca. A férfiak egymás vállára csaptak. Istállóba kötötték, nyugodtan szénázott, „majdcsak keresi valaki”, „aztán, ha marad, az se baj, szép állat”.

Mikor elhagyta a falut, mint ki álomból ébredt, úgy motyogta maga elé: „ha egyszer egy marhám tényleg leszáll, én is otthagyom a Tanyát” – és ezen a képtelenségen elmosolyodott.

Amikor két nap múlva 29 marhát számoltak a vágóhídon, felhívta Esztert.

felső kép | Wikimedia Commons