KELET ÉS NYUGAT, 1968
Politikai víziók és diáklázadás a vasfüggöny két oldalán [2010 november]
1968-ban új gondolatok és felfedezések bukkantak fel a keleti és nyugati politikában. Prágában a mindennapokban is érezhetővé vált az ideológiai nyugtalanság: korábban betiltott könyveket árultak, nyugati filmeket vetítettek a mozikban, a zeneklubok megteltek hosszú hajú beatnikekkel, a diákok életükben először Nyugatra utaztak, az unott kommunista újságokat élénk viták töltötték meg, és órák alatt elkeltek. A cenzúra fokozatos felfüggesztésével és a korlátlan utazás növekvő lehetőségével az információk és a gondolatok keletről nyugatra és nyugatról keletre utaztak, ami szokatlan élmény volt a háború után megosztott Európában.
A folyamatról sokat elárul a cseh egyetemisták hetilapja, a Student, amely a hivatalos Cseh Ifjúsági Unió hűséges orgánumaként indult, de idővel független és radikálisan szókimondó újság lett; még a szovjetek is felfigyeltek rá, és később politikai provokációként emlegették. A hetilap tartalma – a cikkek politizálódó jellege, a nyugati diákmozgalmak fokozatos megismerése – a cseh diákmozgalom alakulásával, terjedésével, majd frakciókra szakadásával párhuzamosan változott.
mintegy kárpótlásként
1953 után a sztálinizmus Magyarországhoz, Lengyelországhoz és Kelet-Németországhoz képest csak lassan oldódott Csehszlovákiában, mert a kormányzati vezetők nem akarták felfedni saját szerepüket az ötvenes évek koncepciós pereiben. Amikor a politikai liberalizáció elérte Csehszlovákiát, nemcsak a politikai, de a kulturális határok is átjárhatóvá váltak. Az 1965-ös tavaszi diákfesztiválon, a Majálesen, amely inkább mondható abszurd színházi eseménynek, mint politikai demonstrációnak, például megkoronázták Allen Ginsberget, az amerikai beatnik költőt. Tad Szulc újságíró szerint a hatvanas évek Csehszlovákiájának hangulata egyet jelentett „a jazz és beat hangjaival, mintegy kárpótlásként a sztálinista évek monoton unalmáért… farmernadrágok és szakállak jelentek meg Prágában és Pozsonyban”1. A prágai diákok persze nem egyértelműen körvonalazott politikai téziseket hangoztattak, csupán alapvető elégedetlenségüket fejezték ki, amelyhez, úgy érezték, minden más generációnál több joguk van. Alan Levy újságírónak egy tizenkilenc éves fiú ezt így magyarázta el: „Az ötvenes években a sztálinisták leírták a szüleinket, de ránk számítottak. Rosszul tették. Egész életemben ugyanabban a rendszerben éltem, így minden jogom megvan, hogy kritizáljam.”2
A fiatalember véleménye megjelent a Kommunista Párt által megrendelt tudományos felmérésekben is. A kutatásokat a fiatalokkal egyre nagyobb számban foglalkozó szociológusok végezték, és felméréseik eredményeit 1965-ben egy belső kormányzati beszámoló úgy foglalta össze, hogy „a fiatalság politikailag hátrányos helyzetben van, mert nem élték át a második világháborút és az azt követő osztályháborút”, amely szüleik életében „a legfontosabb iskolának” bizonyult. Számukra a szocializmus „nem idealizált politikai elképzelés volt, hanem átélt tapasztalat, maga az objektív valóság.”3 Az 1960-as évek fiataljainak, amikor közvetlen tapasztalatokat szereztek a szocializmusról, a „szociális gazdaság” és a „független, kritikus gondolkodás és kommunikáció” volt a legfontosabb. A kormányzati beszámolók vénemberként zsörtölődtek a fiatalok fizikai kényelme, bőséges szabad ideje és végtelen követelődzése miatt, és figyelmeztető jelként értékelték, hogy kerülik a párt szervezte tevékenységeket, és inkább informális csoportokban gyülekeznek, „amelyekben saját viselkedési normákat teremtenek, és ezekhez szigorúan ragaszkodnak”. Ez a generáció minden félelem nélkül kritizálta a szocialista társadalom hibáit. A nyugat-európai fiatalokkal szemben nem álmodozók, hanem realisták voltak.
hősök és a mentorok
Jiřina Šiklová, aki később politikai ellenzékiként vált ismertté, de akkor még szociológusként és a fiatalokkal foglalkozó új tudományok képviselőjeként dolgozott, 1967-ben így írt a Studentben megjelent cikkében: „A nyugat-német szociológus, Hans Heinrich Muchow úgy véli, a mai fiataloknak nincs következetes életmodellje, és esetünkben ez kétszeresen igaznak tűnik.”4 A cseh fiataloknak nemcsak a hősök és a mentorok hiányoztak, mint nyugat-német társaiknak, hanem azzal is szembe kellett nézniük, hogy a Kommunista Párt elítéli őket, mert értelmiségiek. A Student egyik szerkesztőségi cikke úgy vélte, a párt gyanúsnak találja a tanulást, ezért szerintük az egyetemistáknak „minél több hivatalos párttevékenységen kellene részt venniük, és amikor befejezték tanulmányaikat, kapják a lehető legkisebb fizetést”. A párt igyekezett általánossá tenni a nézetet, hogy „a tanulás nem munka”.5 A szerkesztőségi cikk szerzője úgy vélte, ez okozza, hogy kevés fiatal kíván belépni a Kommunista Pártba. A reformkommunisták és az állami televízió vezetője, Jiří Pelikán beismerte: az ő generációjuk és az értelmiségiek új nemzedéke közötti jelentős különbség, hogy „korábban a diákok nagy részének a kommunista párt ideológiája jelentette a progresszív politizálást… így – a mai helyzettel ellentétben – éppen az aktív, elit diákok érezték magukénak a pártot és politikájá”.”6 A hatvanas évek diákjai azonban nem azonosultak a párttal, és valójában sem ők, sem a párt nem volt biztos benne, hogy szükségük van egymásra.
1967-ben, a prágai Vár mögötti Strahov kollégiumban a legismertebb cseh diáktüntetés is ezt a kényelmetlen kapcsolatot feszegette. Október 31-e éjjelén a kollégium fényei kialudtak. Már korábban is tapasztaltak áramkimaradásokat: ilyenkor a diákok hangosan káromkodtak, égő papírfecniket dobáltak az ablakokból, kis csoportokban összegyűltek az udvaron, majd rendszerint valamelyik prágai kocsmában vagy éjszakai mulatóhelyen kötöttek ki. Október 31-én azonban az udvaron összegyűlő diákok között kiáltásokat lehetett hallani: „Menjünk mind ki!” Az egyik egyetemista beszámolója szerint mindannyian a Vár felé vonultak, aztán tovább a Nerudová utcához, és azt harsogták: „Fényt akarunk!” A diákokat hamarosan rendőrautók vették körül, és amikor megfordultak, hogy visszamenjenek, a rendőrök fel-alá autóztak az utcán, és a járdára akarták szorítani őket. Aztán komolyabbra fordult a helyzet, mert a diákok azt hitték, a kollégium udvarán biztonságban lesznek, de a rendőrök követték őket, és gumibottal meg könnygázzal támadtak rájuk.7 Az erőszakos összetűzést akkor még nem hasonlították a nyugat-európai diáklázadásokhoz. A Strahov-afférban a rendőrség brutalitása volt a lényeges, és ezzel tovább romlott a viszony a fennálló rezsim és az „ellenséges osztályként kezelt” értelmiség között.8
ettek néhány teasüteményt
Strahovot azért nem hozták összefüggésbe a nyugat-európai történésekkel, mert Keleten és Nyugaton a belföldi és nemzetközi problémák jelentősen különböztek. A vietnami háború miatti diáktüntetéseknél ez nyilvánvaló volt. 1968 februárjában a brnói egyetemisták hétnapos, 238 kilométeres felvonulásra indultak Prágába, hogy tiltakozzanak az amerikaiak vietnami háborúja ellen. De ellentétben a hasonló Egyesült Államok-beli tüntetésekkel, itt a diákok a hivatalos álláspontot képviselték, és így a tüntetés sem volt igazán hiteles. Az egyik résztvevő szerint az egyhetes vonulás végén az amerikai követségen barátságos körülmények között Pepsi-Colát fogyasztottak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság követségén „megható pillanatok” vártak rájuk, és ettek néhány teasüteményt a Kommunista Párt volt első titkárával, a reformellenes Antonín Novotnýval, akit ugyan már megfosztottak tisztségétől, hogy Alexander Dubčeket ültessék a helyére, de még ekkor is makacsul ragaszkodott a csehszlovák elnöki szerephez.
A brnói diákok érezték, milyen kellemetlen helyzetbe kerültek, ráadásul azt is meghallották, amikor az egyik párttitkár így összegezte háborúellenes tiltakozásukat: „Na ugye, a diákok nemcsak bejelentetlen demonstrációkon vesznek részt (mint például Strahov), hanem olyan szép kis politikai akciókra is kaphatók, mint most ez.” Hiába teáztak Novotnýval, az egyetemisták ragaszkodtak ahhoz, hogy tiltakozásuk „része a diákok fokozódó politikai aktivitásának”.9 1968 februárjában azonban ez még csak vágyálom volt. A legtöbb cseh diáknak esze ágában sem volt eltérni a Kommunista Párt által meghatározott programtól, és önálló politikai erővé válni.
A legismertebb kivétel egy egyetemistákból álló csoport volt, akik még 1965-ben beszivárogtak a hivatalos Ifjúsági Szövetségbe, és vakmerőn kijelentették, hogy szükség esetén a szövetség szembeszáll a párt politikájával. A „prágai radikálisok”-ként hírhedtté vált csoport azonban elvesztette jellegzetes arculatát, amikor a népszerűtlen Ifjúsági Szövetséget feloszlatták. Néhányukból a 68-as események diákvezére lett, és továbbra is a párt határait feszegették – de soha nem lépték át.
A kérdés, hogy mit jelent a baloldali politikai tiltakozás egy elvileg baloldali országban, az óriási Prágai Kongresszusi Palotában rendezett tömeges diákvitán fogalmazódott meg. Lubos Holeček, a prágai radikálisok egyik vezetője felment a pódiumra, és kijelentette, hogy a cseh diákmozgalom legnagyobb akadálya a diákok politikai tapasztalatlansága. Úgy vélte, „a diákoknak meg kell tanulniuk a politikai gondolkodásmódot, hogy miként rakjanak össze egy programot… húsz évig erre nem kaptunk lehetőséget.”10 Jiří Müller, a prágai radikálisok másik ismert alakja ugyanekkor egy interjúban azt mondta, az 1968 januári kommunista párti gyűlés reformhangulata (ekkor távolították el Novotnýt, és a liberálisabb gondolkodású Dubček került a helyére) reménytkeltő „számos baloldali, nem szocialista országban élő ember számára”. Müller szerint a szocialista Csehszlovákia sokak szemében maga a megvalósult álom, ezért hallani sem akarnak a valóságról – minél baloldalibbak, annál kevésbé. „De most végre lehetőségünk van olyan társadalmat teremteni, ami minden értelemben valódi alternatívát nyújthat.”11
De mi lehetne ez az alternatíva? A Student szerkesztőségi cikke bevallotta, hogy „a jelenlegi helyzetben nagy szükségünk volna ötletekre, de azok nem hullanak az égből… be kell látnunk, barátaim, hogy egyikünk sem alkalmas a feladatra. Még Holeček és Müller sem a messiás, és nem is akarnak azok lenni.”12 Úgy tűnt, a prágai radikálisokkal kezdődő mozgalom fejlődésének csak az szabott irányt, hogy a diákok mit nem akarnak. 1968-ban, amikor lehetőség látszott a változásra, rádöbbentek, hogy nem tudják, mit akarnak, mert teljesen tapasztalatlanok a Kommunista Párt irányelveitől eltérő politizálásban. Ugyanakkor saját bőrükön érezték a megvalósult kommunizmust, így nem látták olyan rózsaszínben a jövőt, mint nyugat-európai társaik.
Politikai arcukat keresve a kevés modellként használható diákmozgalmak közül a nyugat-európaiakhoz fordultak. Érdekes, hogy a Studentben csak pár cikk jelent meg a francia tiltakozásokról, és csupán információkat közöltek a nanterre-i és párizsi utcai zavargásokról. Ezzel szemben a nyugatnémet diákmozgalom, és különösen annak karizmatikus vezetője, Rudi Dutschke jelentős hatást gyakorolt a cseh fiatalokra. Ez részben Németország földrajzi közelségével, részben Dutschke áprilisi prágai látogatásával magyarázható. Milan Hauner több cikket írt a Studentnek – egyet Dutschke prágai útjáról, egyet a cseh diákok látogatásáról Berlinben, amikor felkeresték Dutschkét, és egy többrészes sorozatot Dutschke politikai filozófiájáról.
hétköznapi beatnik
Az első cikkben felvázolta a német diákvezér politikai elveit. Dutschke prágai látogatását, állítása szerint, a cseh sajtó „megmagyarázhatatlan okokból” figyelmen kívül hagyta. „Maoista, trockista, marxista, liebknechtista, vagy csak egy hétköznapi beatnik, aki vitát provokál… a mai lázadó fiatalok egyenruhájában: farmerben, pulóverben, hosszú, hollófekete hajjal?” Hauner kíváncsiságot és csodálatot érzett a fiatalember iránt, lenyűgözte Dutschke gördülékeny politikai beszédmódja, de azt is észrevette, hogy a kommunista Csehszlovákiában Dutschke politikai elképzelései értelmüket vesztik: „beszédében ötvöződik a német romantika és a forradalmi radikalizmus. A mi körülményeink között legfeljebb fáradt meglepetést kelt közönségében.” Hauner szerint Dutschke karizmája végül győzedelmeskedett, és az előadás végére sikerült megtörnie hallgatósága kezdeti apátiáját.13
Az előadás után Dutschke beszédbe elegyedett a cseh diákokkal, és Hauner szerint a baráti találkozó „kínos kölcsönös kioktatás”-ba torkollott. Dutschke erősen kritizálta a kapitalizmust, ugyanakkor szilárd meggyőződése volt, hogy a „közvetlen demokrácia” segítségével mindez átalakítható. Hauner szerint a cseh diákok „éppen fordítva gondolták. Még Rudi szépen hangzó frázisai sem győzték meg az illúziójukat vesztetteket, hogy a jövő közvetlen demokráciája és az ‘új emberek’ uralma nem újabb hatalmi visszaéléshez vezet. Hauner úgy látta, Dutschke egyszerre akarja jóllakatni a kecskét és megmenteni a káposztát: „utópikus elképzelésében az amerikai termelékenységet a kínai aszketikus erkölccsel ötvözné”.
Haunert mégis lenyűgözte Dutschke új, marxista alapokon nyugvó stílusa, ami bár utópikus volt, a hatvannyolcas csehszlovákiai reformmozgalom politikai szűklátókörűsége mellett üdítően hatott. „Dutschke már akkor beépítette a harmadik világ valóságát elméleteibe, amikor a cseh diákoknak még fogalmuk sem volt külföldi társaik tetteiről”, jegyezte meg Hauner. A radikálisabb cseh diákok ugyan felismerték a problémát, és ígéretet tettek, hogy saját politikai platformjukon megtalálják a megoldást, de semmi ilyesmi nem történt. Röviddel Dutschke látogatása után új diákszervezet jött létre, az Egyetemisták Szövetsége. A tagok közreadtak egy „programot”, de az csupa olyan követelésből állt, amelyekkel a Dubček vezette kormány is egyetértett.14
Egy héttel később Karel Kovanda, a prágai radikálisok tagja így írt a Studentben: „Ma nem az a kérdés, hogy ki ellen harcolunk, hanem hogy miért harcolunk.” Úgy vélte, ha a diákszervezet hosszú távon aktív és életteli akar maradni, alulról kell felépíteni.15 Kovanda láthatóan a maoista-jellegű diákforradalomban hitt (bár ezt soha nem fogalmazta meg egyértelműen), de nyilvánvaló volt, hogy a legtöbb cseh diák legfeljebb a Dubček-kormány már fennálló reformkommunista programjának másolására képes.
Május vége felé a Student egyik cikkében hírt adtak a párizsi zavargásokról a Sorbonne-on. Az események kapcsán a cseh diákmozgalom problémái is megfogalmazódtak: „Látnunk kell, hogy a francia diákok csupán 8%-a származik munkáscsaládból, és a legtöbb diák nem támogatja a szocializmust vagy a kommunizmust… Ez a gond az egész diákmozgalommal. Sok különböző csoport, sok különböző követelés, sok vezető, de mindezek mögött kevés az összetartás… összetartás nélkül, ha nem kapcsolódunk a társadalom más rétegeihez, a legalapvetőbb követeléseinket sem sikerül valóra váltanunk.”16
szinte krisztusi figura
A cseh diákok nemcsak azzal szembesültek, hogy köreikből hiányzik a politikai kohézió, de azt is látniuk kellett, hogy a francia és német diákoknál sincs egység, és így gyorsan elmúlt a nyugat-európai diákmozgalmak iránti lelkesedés. Milan Hauner lelkesedése is megcsappant, miután májusban egy cseh diákdelegációval meglátogatta Dutschkét Berlinben. A látogatást a korábbi prágai találkozókor tervezték el. Időközben Dutschkét meglőtte egy feldühödött német polgár, és éppen lábadozott. A cseh diákok kétórás várakozás után jutottak be hozzá. „Leültetett minket maga köré, és azonnal el kellett mondanunk, hogy állnak a dolgok. Fantasztikus volt látni, hogy szinte duzzadt az energiától, égett a kíváncsiságtól, és senki meg nem mondta volna, hogy memória- és beszédzavarokkal küzd, mert a merénylet során az agya is veszedelmesen sérült.” Ez a szinte krisztusi figura, aki udvarában fogadja a cseh diákokat, mégsem tűnt tévedhetetlennek. Hauner leírja, hogy a két esti találkozó során nyilvánvalóvá vált a cseh és a német álláspont közti nézetkülönbség.17
A két csoport leginkább abban különbözött, hogy a német diákok képtelenek voltak különbséget tenni utópia és realitás, célok és eszközök, elmélet és gyakorlat között. „Nem rejtettük véka alá mély szkepticizmusunkat mindenféle utópia iránt”, jegyezte meg Hauner. A német diákok fő elképzelése az volt, hogy „létrehozzák az ideális szociáldemokráciát, amely a termelés korlátozásán, a munkások döntéshozásán, a munkahelyeken kialakított képviseleti tanácsok rendszerén alapul, s így biztosítja az alulról érkező ötletek megvalósítását.” Ebben egyetértettek, de amint a gyakorlati megvalósításra terelődött a szó, kiütköztek az ellentétek. A csehek ragaszkodtak hozzá, hogy az elmélet átültetése mindig az „élő emberek és a történelmi körülmények függvénye”, és ezért sokkal bonyolultabb és nehézkesebb, mint az előzetesen várható. Legnagyobb bosszúságukra a német diákok továbbra is fenntartották ortodox elveiket, hiába számoltak be nekik „a legkülönfélébb tapasztalataikról, amelyeket az elmúlt húsz évben szereztek”. A csehek egyre inkább úgy érezték, a német diákok csak a hecc kedvéért lettek radikálisok, és ezért bármilyen árat hajlandók megfizetni.
Hauner cikke mégis pozitívan végződött: hangsúlyozta, hogy egyre több cseh diák ismeri fel a nemzetközi kapcsolatok fontosságát. A politikai véleménykülönbségek ellenére van esély a harmóniára, ha az iparosodott kultúra kritikájára, a keleti és nyugati demokráciát fenyegető veszélyekre összpontosítunk. És valóban, egy hónappal később, júliusban a Studentben új cikk jelent meg, s szerzői szerint a strahovi események olyan sorba illeszkednek, amely bebizonyította, hogy a fennálló rezsimeket érzékenyen érinti a civil tiltakozás. Úgy vélték, az iparosodott társadalom generációs kritikája köti össze Strahovot Berlinnel, Nanterre-el és Torinóval, és ez átível a kapitalista–szocialista különbségen is, tehát a fiatalok vezette kulturális forradalom kulcsmotívumai Kelet- és Nyugat-Európában is ugyanazok.
A lelkes kijelentést követően a cikk két szerzője az olaszországi diáklázadás kérdésével foglalkozott. Úgy érezték, a kulturális forradalom túllépte határait, és az ötvenes évek Csehszlovákiájára emlékeztető jelenséggé vált.
Érthető és elfogadható, hogy a francia diákok leállították a cannes-i filmfesztivált, de az nem, hogy az olasz „ultra-balos diákmozgalom” ugyanezt tette a szocialisták által szervezett, és ezért vélhetően diák- és munkásbarát Pesaro filmfesztivállal. A cikk szerzőinek szemében ez igazolhatatlan „terrorizmus”. Lefestik a jelenetet: a forradalmi küzdelem jegyében munkásokat visznek a pesarói díszterembe, és az ötvenes évekre jellemző módon vitát rendeznek. A munkások véleményét nem kérdezik meg, így egy idő után azok „kijelentik, hogy vissza kell menniük dolgozni”, és ezek a filmek egyébként sem igen érdeklik őket.18
A szerzők levonják a következtetést: az a program, ami csupa tagadásból áll, nem igazi program. A nyugat-európai diákmozgalmak közös problémája, hogy „semmilyen gyakorlati tapasztalatunk nincs a szocializmusról”. A tapasztalat hiánya vezet a „forradalmi sznobizmus”-hoz, ami a harmincas évek cseh „szalonbolsevizmus”-át idézi. A két szerző szerint a „forradalmi sznobizmus” másik aspektusa, hogy a diákok elutasítják az „európaizmus”-t, azaz Európa központi politikai és kulturális szerepét. A cseh diákokat ez különösen bosszantotta, mert ellenkezett a céljaikkal. Miközben az olasz diákok azt kántálták: „Ázsia, Afrika, Latin-Amerika, IGEN! Európa és Észak-Amerika, NEM!”, a csehek megpróbáltak kitörni a Szovjetunió gyámkodása alól, és nyíltan ismét az „európai” címke viselésére pályáztak.19
a diák az diák
1968 júniusában a prágai radikálisok összecsaptak a frissen alakult Egyetemisták Szövetségével a Student lapjain. A szövetség úgy gondolta, csak a diákokat közvetlenül érintő kérdésekkel kell foglalkoznia, például a lakhatással, a csoportlétszámmal, a felvételi procedúrával. A vita hátterében mindvégig érezhetőek voltak a nyugat-európai diákmozgalmakról szerzett ismeretek és vélemények. Petr Rybár, a szövetség elnöke a Studentnek adott interjúban azt mondta, cseh diákmozgalom valójában nem létezik, csak alkalomszerűen, olyan krízishelyzetben jelentkezik, mint Strahov. A kérdésre, hogy a diákok nagy része miért passzív politikailag, Rybář úgy vélte, ez így helyes: „A diák az diák, és legfontosabb dolga a tanulás.”20 Július közepén Karel Kovanda válaszában azt mondta, hogy éppen ellenkezőleg, egyre több cseh diák „ismeri fel a hasonlóságot a hazai és a nyugat-európai egyetemi rendszer között”: mindkettő az idejétmúlt tanítási módszertan és a kritikátlan gondolkodás melegágya. Az új, baloldali gondolkodású cseh ellenzék kialakulásával és a diákok nyári nyugat-európai utazásaival (ahol terveik szerint „új tapasztalatokat szerezhetnek a diákok küzdelméről”) nyugtalanság, tiltakozás és politikai akciók várhatók 1968 őszén Prágában. 21
Egy héttel később Rostislav Pšenko, a szövetség alapítótagja cáfolni próbálta Kovandát és a prágai radikálisokat. Írásában gúnyosan gratulált a cseh diákoknak, hogy végre elértek „mindent, amit akarhattunk: a jobboldalt, a baloldalt és a centrumot”. A jobboldalt a diák kommunisták prágai választmányának a Kulturní Tvorba (Kulturális Termelés) című lapban megjelent cikke képviselte. Kovanda cikke, amely őszre maoista forradalmat ígért, a baloldal szerepét töltötte be. Az Egyetemisták Szövetsége önmagát helyezte a centrumba, és ellenállt mindkét szélsőségnek: visszautasította a csatlakozást a vezető Nemzeti Fronthoz, amíg meg nem bizonyosodik feddhetetlen reformtörekvéseiről, és elhárította a prágai radikálisok felhívását az azonnali forradalomra.
Pšenkót leginkább az aggasztotta, hogy Kovanda követelte: a szövetség lépjen ki a „demokratikus társadalomból” és maradjon a provokatív periférián. Bár egyetértett Kovandával, hogy Csehszlovákia az iparosodott országokhoz tartozik, és számos problémája hasonló, a legfontosabbnak azt tartotta, hogy felszámolják a különbségeket az iparosodott Nyugat-Európa és a szintén iparosodott (de gazdaságilag kevésbé sikeres) Kelet-Európa között. Úgy vélte, Kovanda maoista vagy Guevarától átvett szavai csak a problémák leplezésére jók, és a harmincas évek Csehszlovákiájára emlékeztetnek, amikor a Kommunista Párt, ahelyett, hogy szembenézett volna az igazi problémákkal, a szovjetekhez hasonló nyilatkozatok szerkesztésével töltötte az időt. Azaz a prágai radikálisok nem nyújtanak megoldást, csak üres frázisokat, amelyeket másoktól kölcsönöztek és az 1968-as Csehszlovákiában használhatatlanok.
„Attól tartok – és ebben sokan egyetértenek velem –, a prágai radikálisokat sokkal inkább az érdekli, hogy nyugati kollégáik kinevetik őket, ha demokratikus intézményeket követelnek – mert az olyan burzsoá badarság”22, folytatja Pšenko. Ezért próbálják a strahovi eseményeket a nyugat-európai diáktiltakozások részeként magyarázni, holott politikailag azoknál jóval kétértelműbbek. A diákokat „megzavarta, hogy a mi kis strahovi demonstrációnk egyenrangú a nyugat-európai tiltakozásokkal”. A szövetség szemében a nyugat-európai és a cseh politikai megmozdulások a markánsan különböző kontextus miatt ellentétes célúak voltak: a nyugati diákok a begyöpösödött háború utáni kormányok „túlzott rendje” ellen tiltakoztak, ezt akarták megzavarni, provokálni és a változás nevében megkérdőjelezni; a cseheknél azonban ez a „rend” nem önkényesen, a Kommunista Párt hatalmára épülve jött létre, hanem közkívánatra. Karel Kovanda, a szélsőséges prágai radikális azonban annyira szeretné utánozni nyugat-európai diáktársait, hogy szétrombolná az új „rendet”, még mielőtt teljesen megépülne.
emberarcú szocializmus
Pšenko szerint „ennek a társadalomnak – amely húsz éven át a nyugattal ellentétes irányban fejlődött – igazi, demokratikus jogokra van szüksége”. Úgy vélte, ezt a célt szolgálta, hogy a prágai radikálisokkal együtt elérték a pártvezette Ifjúsági Szövetség monopóliumának megtörését. De a radikálisok továbbmentek, és visszautasították a részvételt minden hivatalos szervezetben, még a Kommunista Párttól független, új Egyetemisták Szövetségében is. Pšenko azzal érvelt, hogy a legerősebb fegyver a demokratikus folyamatokat ellenzőkkel szemben „még hosszú időn át, legalábbis ebben az országban, a klasszikus eszköz: az intézmény”. Ezért az intézmény megkerülhetetlen az emberarcú szocializmusért folytatott politikai harcban.
A nyugat-európai tiltakozásokkal ellentétben a lengyel diákmegmozdulások és a kormány válaszként adott antiszemita támadásai fontos tapasztalatot jelentettek a csehek számára. Nemcsak ismerős helyzetekről hallhattak, de figyelmeztetésként is hasznos volt, mert emlékeztette őket a politika, tiltakozás és kommunizmus egyvelegének illékony jellegére és a szovjet vagy belföldi elnyomás nagyon is valós veszélyére. A földrajzi és politikai közelség a lengyelországi eseményekről szóló tudósításokban is érezhető volt. A Student és a Literární Listy, a megállapodottabb korú értelmiségiek hetilapja idegesen rögzítette a varsói utcákon és a személyes találkozókkor érezhető félelmet. Sok lengyel diák – az olaszokkal ellentétben, akik azt skandálták: „Nem Dubčekkel tartunk. Maót követjük”23 – közel érezte magához a cseheket és a prágai tavaszt, és miközben felvonultak, így kiabáltak: „Bravó, csehek!” és „Lengyelország várja a maga Dubčekét!”.24
Úgy tűnt, a lengyel és a szovjet kommunista kormányok is kapcsolatot éreztek a lengyel 1968 és a prágai tavasz között. A Student cikkei megjegyezték, hogy a cseh újságírókat és diákokat visszafordították a lengyel határnál, mert államellenes ügynököknek tekintették őket. A varsói kormány felkorbácsolta a közhangulatot, és kampány indult, amelyben a diákokat és a cionistákat (értsd: zsidókat) nemzeti árulónak bélyegezték, és azt állították, hogy szorosan együttműködnek a Dubček vezette cseh antiszocialista reformerekkel.25 Májusban a Student megjelentette egy interjú fordítását, amely a szovjet sajtóban látott nyilvánosságot. V. N. Sztoletov szovjet oktatási miniszter a lengyel problémák kapcsán így nyilatkozott: „nem olyan könnyű az elveszett bárányok egyes egyedein segíteni, de még nehezebb a helyzet, ha csoportosan bukkannak fel, és tetteiknek semmi köze országuk és népük valós érdekeihez.” Sztoletov ugyanekkor kritikával illette a Studentet is, mert „olyan diákmozgalom szervezését javasolja, amely független a Kommunista Párttól és a hivatalos Ifjúsági Szervezettől”.26
Amikor eljött az ideje a prágai tavasz elleni lépéseknek, a lengyel kommunista vezető, Władysław Gomulka, attól tartva, hogy az ideológia áthatolhat a cseh–lengyel határon, „a varsói szerződés egyik legbuzgóbb szószólójaként sürgette Brezsnyevet a katonai beavatkozásra Csehszlovákiában”.27 A lengyel és a cseh diákok kölcsönösen felismerhették, hogy nem csupán szavakkal játszanak – ahogy a nyugati aktivistákról hitték –, hanem a tűzzel, és így többet tanultak egymástól, mint berlini, párizsi vagy torinói társaiktól.
Ironikus módon Csehszlovákia augusztusi szovjet megszállása soha nem látott mértékben politizálta a diákságot. Korábban mintegy 30%-uk vett részt a politikában, de őszre ez a szám megduplázódott.28 A diákok sztrájkot szerveztek és tízpontos kiáltványt tettek közzé novemberben. A kiáltványból, mint Jiřina Šiklová megjegyezte, az is nyilvánvaló volt, hogy nincs említésre méltó diákmozgalom: a különféle ideológiai irányultságok, szervezetek és helyszínek (például Prága radikálisabb volt, mint Brno), megosztottak minden szerveződést, és mivel még ekkor sem készült el az alternatív program, a legtöbb diák ugyanazokat a reformista elképzeléseket támogatta, mint Dubček kormánya.29
Hamarosan be kellett látniuk, hogy a sztrájk semmi eredményt nem hoz a Szovjetunió által megszállt országban, ahol a reformokat is rohamosan felszámolták. A diákok két csoportra szakadtak: nagy részük politikai passzivitásba süllyedt, a kisebbség még radikálisabb lett. A nyugati „újbaloldal” hatására a radikálisok megalakították a Forradalmi Ifjak Mozgalmát, de a tagokat rövidesen bíróság elé állította az 1969 áprilisában hatalomra kerülő ortodox kommunista kormány.30 A passzív többség, mint azt a Kommunista Párt 1969 tavaszi beszámolója megállapította, „kiegyensúlyozott, anyagilag biztosított életre vágyik, és ezért a bálványért mindent hajlandó feláldozni – ha nem ma, akkor holnap”.31 Így jött létre a prágai tavaszt követő „normalizáció”: a polgárokat arra biztatták, hogy anyagi vágyaikat hajszolják a forradalmiak helyett.
új politikai környezet
Még ma is sokan úgy vélik, hogy 1968-ban a cseh diákok alakították a politikát, míg a nyugat-európai fiatalok csak játszadoztak. De ennél jóval bonyolultabb volt a helyzet: a cseh diákok megzavarodtak 1968 új politikai környezetében. A cenzúra hanyatlásával információhoz jutottak, és amikor híreket kaptak nyugat-európai társaikról, legtöbbjük nem ismerte fel, hogy Csehszlovákia politikai igényei valamilyen formában kapcsolódnak a nyugati fiatalok követeléseihez. Az egyre gyengébben teljesítő szocialista gazdaságra a reformkommunizmusban keresték a választ. Herbert Marcuse gondolatait használták fel, de az iparosodott fogyasztói társadalomról írt kritikája nem igazán illett a cseh körülményekre. A diákaktivisták a maoista és Guevara-féle forradalomból is ihletetet merítettek, ám a cseh fiatalok többségére ezek egyáltalán nem hatottak, mert hátborzongatóan emlékeztettek az ország sztálinista múltjára, amit nem akartak újraéleszteni.
A nyugat-európai diákok kormányaikat és az intézményeket idejétmúlt, hierarchikus, elnyomó képződményeknek látták, de Csehszlovákiában a fiatalok többsége úgy vélte, a pusztítás helyett demokratikus intézményeket kell létrehozniuk. Így aztán sosem lehettek biztosak benne, hogy nyugati társaik előtt vagy mögött járnak, mert náluk még létre sem jött, amit Nyugat-Európában már kritizáltak. Mivel „realista” baloldaliak voltak, nagyjából egyezett a véleményük a Dubček-kormánnyal, és ez tovább bonyolította, hogy a diákok „kormányellenes” tüntetéseket szervezzenek.
Ha összevetjük az 1968-as nyugat-európai diákmozgalmakat a cseh eseményekkel, érdekes eredményt kapunk. Először is, a „vasfüggöny” kevésbé volt átjárhatatlan, mint képzeltük, hiszen már 1989 előtt bizonyítottan volt politikai párbeszéd Kelet és Nyugat között. Másodszor: a párbeszéd belső nehézségei, azaz a közös politikai nyelv kialakítása – amit legtöbbször az 1989 utáni periódushoz kötnek – már a 68-as diákoknál megmutatkozott. A „kínos kölcsönös kioktatás”, amiről Hauner írt, 1980 után is folytatódott a kelet-európai ellenzékiek és a nyugat-európai baloldaliak között. A kelet-európaiakat megdöbbentette, hogy a nyugat-európaiak kölcsönös leszerelést követelnek (az elképzelést teljesen naivnak hitték), a nyugat-európaiakat pedig megrémítette, hogy a kelet-európaiak lelkesen támogatják Reagen politikáját a szovjet blokkal szemben.
A legérdekesebb talán, hogy a hatvannyolcas eseményeket vizsgálva a hidegháborús párbeszédről eddig kialakított elképzelések is torznak tűnnek. Eddig az volt a domináns vélemény, hogy a kommunista kelet-európai gazdasági lemaradásból automatikusan következik a politikai és kulturális lemaradás is. Bár a hatvannyolcas cseh diákok valóban nem voltak politikailag képzettek vagy szervezettek, az őket körülvevő szocialista rendszert gyakorlottan kritizálták. Így a tökéletes szocialista társadalom reményét – függetlenül attól, hogy Lenin, Sztálin, Mao, Guevara vagy Castro gondolataira épül – valószínűtlennek, idejétmúltnak vélték, és az ötvenes évekbeli, a párt „lojális ellenzéke”-ként működő értelmiség hamis hitéhez hasonlították. Ebből a szempontból akár azt is mondhatjuk, hogy a nyugat-európai diákok voltak elmaradottak.
statikus ellenállás
Az 1968-as prágai tavasz nemcsak a csehek és szlovákok életét változtatta meg. A varsói egyezmény csapatainak bevonulása véget vetett az országban folyó politikai kísérletnek, és számos nyugat-európai baloldali gondolkodót arra kényszerített, hogy újragondolja a kommunizmusról alkotott véleményét. Egy olasz kommunista, Avellino, miután 1970-ben látogatást tett Prágában, úgy vélte, Jean-Paul Sartre egzisztencializmusa lett „a legmeghatározóbb ideológiai hatás” a cseh diákok körében, akárcsak a háború utáni években a francia fiatalok között. De ez nem „kulturális lemaradás”, hanem „ugyanaz a kulturális és ideológiai elutasítás. Statikus ellenállás. Az egzisztencializmus a kritikus válasz a prágai normalizációra.”32 Az utópiák csődje után a cseh diákok a csendes tiltakozásban találták meg az ellenpontot.