PATKÓ IMRE

Patkó Imrével az 1967-es kiállításomon ismerkedtem meg.

Ez volt az első „hivatalos” kiállításom, melyet mint „professzionista művész” rendeztem, néhány legális amatőr és féllegális kultúrházbeli tárlat után. A „féllegális kiállítás” fogalma – abszurd hangzása miatt – ma már derűt kelt. Rendelet írta elő, hogy képzőművészeti kiállítást csak az állami lektorátus zsűrije által jóváhagyott művekből szabad rendezni. A rendezés után ellenőrizték, hogy a falakon látható képek azonosak-e a zsűri-jegyzőkönyvben felsorolt tételekkel. Az ily módon engedélyezett rendezvény volt a legális kiállítás, a féllegális pedig a zsűrizetlen, de valamilyen intézmény (népfront, szakszervezet, művelődési ház, egyetem, tervezőintézet) által a helyiségében megtűrt, elnézett, vagy éppen a művészt segítő, fedező tárlat. Hivatalos, állami, rendőri, cenzori szempontból persze ez is illegálisnak minősült, és betiltással, azonnali bezárással fenyegetett. Mégis sokan megkockáztatták, mert a nyilvánosság és a művészi szabadság teljes hiányával szemben akár egynapos, vagy néhány órás nyitvatartás is nyereségnek számított. (Gyakori volt, hogy a megnyitóra összehívottakkal együtt a besúgók is megérkeztek, s a kiállítás másnap már nem létezett.) Voltak aztán különféle kibúvók, amikkel olykor hetekre meg lehetett hosszabbítani a tárlat életét. A falakon látható dolgok egy előadássorozat illusztrációi. Ez nem kiállítás, csak munkabemutató, szakemberek számára, zártkörű rendezvény. Vagyis nem kell félni, hogy a becsületes dolgozót megrontja a látvány, csak a veszéllyel szemben felvértezettek nézik meg. Tekintélyes közéleti, tudományos személyiség nyitja meg és méltatja a tárlatot, ezzel mintegy védnökséget vállal fölötte; „nem ismeri” a hivatalos formákat, „nem tudja”, hogy zsűrizetlen stb. Az ilyesmihez persze bátor, tisztességes emberek kellettek, akik mertek kockáztatni, „visszaélni” pozíciójukkal, védettebb helyzetükkel, vagy éppenséggel tettükkel tiltakoztak a cenzúra ellen.

politikai aktus

Igazából még nem éreztem magam felkészültnek a kiállításra, halogattam a kérelem beadását, amikor Nagy Ildikó és Gábor Eszter, akik a lektorátuson dolgoztak, s akiket Passuth Krisztina hozott el hozzám, szóltak, hogy a Fényes Adolf terem műsorrendjében üresedés történt, most alkalmas a pillanat a jelentkezésre. A lakásunkra kiszálló zsűriben rajtuk és az általam kért Moldován István festő (egykori szabadiskolai tanáromon) kívül D. Fehér Zsuzsa volt jelen, s képviselte, legalábbis az én szememben, a Hatalmat. Rettenetesen izgultam. Az egész processzust mint politikai aktust fogtam fel, s tulajdonképpen csalódottan vettem tudomásul, hogy a rendszer elkötelezettjeként ismert művészettörténésznő nem akad fenn egyes munkáim (pl. az Übü apó) „politikai üzenetén”. Márpedig nem akadt fenn, csak szakmai s főként privát megjegyzéseket tett. A kiállítás minden zökkenő nélkül, az akkori hivatalos menetrend szerint létrejött.

A Fényes Adolf terem — ma Árkád Galéria a Rákóczi úton — a Műcsarnok alárendeltségében működött. (Ott jelölték ki Láncz Sándort a tárlat rendezőjének, szervezőjének, s egy Vajda Lajos nevű (!) alkalmazott grafikust a katalógus tervezőjének. A kiállítást kérésemre Bálint Endre nyitotta meg.) A Fényes Adolf teremnek ekkoriban már bizonyos nimbusza volt, amit néhány, a kor átlagából kiemelkedő kiállításnak köszönhetett. (Kondor Béla számomra fontos 1960-as ikon-tárlata volt az egyik legkorábbi.) Kis mérete, viszonylag félreeső mivolta és gyér látogatottsága lehetett az oka, hogy ezt a kiállítóhelyet jelölték ki az „önköltséges kiállítások” színhelyéül. Ez annyit jelentett, hogy a kultúrpolitika toleranciáját túllépő művész bizonyos pénzösszeg fejében tehette ki a munkáit. (Illés Árpád tárlata előttem volt, Veress Pál, Major János, Keserű Ilona–Bencsik István tárlatára emlékszem az utóbb következők közül. Kassáktól végül is nem mertek (?) pénzt kérni.) Ez magyarázta, hogy nagy dolognak számított, ha én is szerepelhettem ott.

Az izgalmamat nem csak a hivatalos politikai reakció fantáziaképe váltotta ki. Átérezve a hely jelentőségét, meggyőződve az anyagom minőségéről, mai szemmel túlzottan nagy várakozással tekintettem a kiállítás remélhető hatása elé. Csaknem a teljes nyitvatartás alatt a kiállításon időztem, és vártam a látogatókat. A „szakmát”, amely most majd megismer és keblére ölel, s a közönséget, amely, ha vásárolni nem is fog, de érteni és szeretni fogja a munkáimat. Csak apródonként döbbentem rá nemzedéktársaim tökéletes közönyére a „kívülálló”, az ismeretlen név iránt, s a nem szakmabeli kiállítás-látogató közönség teljes hiányára. (Forró május–június volt; ez is közrejátszhatott.) Egy fiatal házaspárnak megtetszett az egyik képem, de nem tudtak adni érte ezer forintot, még részletre sem. Illés Árpád jött el, érdekelte, mi látható ott, ahol ő is kiállított. Örültem a megtisztelő ismeretségnek. Az idősebb kolléga egyenlő felet éreztető barátsága jólesett. Itt ismerkedtem meg Lantos Ferenccel is, aki a látottak alapján meghívott Pécsre, kiállítani. (Ez a következő évben valósult meg.)

A kiállítás leggyümölcsözőbb következménye Patkó Imre barátsága volt. Barátság – írom fenntartásokkal. Egyrészt, mert ez üzleti kapcsolat is volt, „a gyűjtő” és „a művész” nem teljesen felhőtlen, részben ellentétes érdekű kapcsolata, másrészt, mert ismeretségünk nem mélyült el a teljes őszinteség és nyíltság, a „mindent megmondhatok és bármit kérdezhetek” ideális fokozatáig. Azaz én sohasem oldódtam fel teljesen iránta. Most meglepetten, s kicsit szégyenkezve olvasok egy múltba süllyedt eset kapcsán írt, és általam teljesen elfeledett 1973 februári levelet, amely válasz volt valami megbántottságot tudató levelemre. Kétségkívül mély őszinteséggel írja: „Mi barátok lettünk – (…) Én csak akkor viselkedek nem-udvariasan, ha valaki közelállóról van szó és bízom benne, tudja, hogy valamiért fáj a hasam s azért nem akarok Vele lenni. (…) én is egy érzékeny barom vagyok (…) azt hittem, mi szegről-végről meg is szerettük egymást és nekem nincs valami sok ilyen kapcsolatom; ami van, az nekem sokat számít.”

önmagával lezárhatatlan vita

Kezdetben csak annyit tudtam róla, hogy kommunista külpolitikai újságíró, aki a Szabad Nép londoni tudósítója volt, ami a korabeli gyakorlat szerint annyit jelentett, hogy „vigyázni kell”, nem lehet vele, előtte akármiről beszélni. Később kiviláglott, hogy „vigyázni” ugyan nem kell, de némely dolgokban olyannyira távoli a véleményünk, hogy fölösleges róluk beszélni. Még később ez is oldódott, változott. Egyáltalán, a hosszú évek folyamán – 1967-től haláláig (1983) – egy vívódó, önmagával lezárhatatlan vitát folytató, majdhogynem meghasonlott, nyugtalan szellem szüntelenül csapongó benső forrongásai, változásai voltak követhetők. S ez a nyugtalanság nem csupán befelé érvényesült, de a világ legkülönbözőbb dolgaira is kiterjedt. Patkó érdeklődéssel figyelt (mint eredetileg angolos, aztán franciául is olvasó, beszélő, a nyugati sajtóhoz hivatalból hozzáférő ember) a külpolitikán túl a tömegkommunikáció kérdéseitől a művelődés, irodalom és könyvkiadás dolgaiig sok mindent. Velem persze elsősorban a képzőművészet, művészetelmélet és ezzel összefüggésben a „kultúrpolitika” aktualitásairól váltott szót.

Mindjárt az első látogatásakor tisztáztam, hogy „börtönből jövök”, ültem ’56 után. Azt hittem, ez világossá teszi előtte, hogyan is állunk, azaz, hogyan is vélekedhetek bizonyos dolgokról, elsősorban a politikában. Miután soha nem politizáltunk (egyetlen alkalmat kivéve), csak évek múlva értettem meg, hogy ez nem így történt. Én azt hittem, azért kerüljük a politikai témákat, hogy ne kelljen konfrontálódnunk. (Hiszen egyébként rokonszenvezünk egymással.) Ő viszont olyasmit gondolhatott, hogy az a börtön afféle ifjúkori botlás következménye volt, felejtsük el, egyébként is, bizonyos dolgokról (pl. forradalom–ellenforradalom, szocializmus–kapitalizmus) mint sarkalatos kérdésekről egyszerűen nem lehet másképp vélekedni, mint ahogyan ő gondolja. Ennélfogva nem is lehet semmi, ami árnyat vethet a kapcsolatunkra. Ez akkor derült ki, amikor egyetlenegyszer, először és utoljára, mégiscsak politizáltunk.

Az ominózus eset 1982 szörnyű januárjában, a Jaruzelski-puccs idején történt. Első feleségem ugyanakkor súlyos betegen kórházban feküdt. Patkó azt kérdezte, hogy rossz hangulatom magántermészetű-e, vagy általánosabb, politikai oka van. Mondtam, ahogy volt: mind a kettő. A magántermészetűt érti, de mi lehet az általános rosszkedvem oka, hiszen Lengyelországban a lehető legjobb fordulat történt. Mondtam, hogy én másképp gondolom. Miért… hát csak nem gondoltátok úgy, kérdezte (mint akiben éppen most fogalmazódik meg a szörnyű sejtés), hogy 56-ban forradalom volt? De bizony, úgy gondoltuk, mondtam (és most már örökre homályban marad, hogy pontosan kikre értette a többes számot). – Dehát mit gondoltatok ti, hogy bejönnek az amerikaiak, vagy az ENSZ-csapatok? Láttál te életedben ENSZ-csapatokat valahova bevonulni?! – kérdezte ekkor már indulatosan, felhevülten. Noha én is izgatott lettem (nem volt vitám az ellenoldallal a forradalomról a szegedi rendőrség – 1957 – óta), tudatosan halk és fegyelmezett maradtam. – Nem, én mindig csak orosz csapatokat láttam bevonulni, mondtam. Nem tudom, hogy válaszolt-e valamit, de jól emlékszem, érzékeltem, hogy ez már sok, izgalma teljes volt, rákvörös lett, s attól tartottam, rosszul lesz (ekkor már túl volt, ha jól tudom, két infarktuson). Másra tereltem a szót, s úgy tűnt, szívesen veszi.

Utóbb elgondolkoztam, hogy mi indokolta feltűnő izgalmát. Közelről, egzisztenciálisan kellett, hogy érintse 1956 megítélése. Ezt bizonyítani látszanak elejtett szavai „újságíró barátairól”, akik „a Szabad Nép reformerei közé tartoztak”, s akik a szovjet invázió után, vele ellentétben, nyugatra mentek. Hogy ő másképp döntött, abban, sejtésem szerint, nagy szerepe lehetett a feleségének, aki feltehetően ingadozás és kétely nélkül képviselte mellette a mindenkori balos pártvonalat. Ő maga felvilágosodottabb, demokratikus szocializmusban reménykedhetett 1956 után, amely igazolja a választását. Néha talán el is hitette magával, hogy sarkalatosan más rendszer ez, mint a forradalom előtti. Ám a szocializmusnak ez a változata sehogyan sem akart megmutatkozni. Az a sejtés, hogy esetleg végzetesen rosszul választott, s ezen már nem lehet segíteni, olyankor merülhetett fel benne különösen élesen, amikor valamilyen (mai szóval) liberalizálást akart megvalósítani a maga területén, s ebben megakadályozták, vagy kudarcra kárhoztatták. Jó példa erre, amikor a hatvanas évek végén a Népszabadság vasárnapi mellékletét szerkesztette (majd megszüntették a mellékletet), vagy amikor egy „szakmailag korrekt” külpolitikai folyóiratot sikerült nagy nehezen tető alá hoznia. Ez szívügye volt. Emlékezetem szerint néhány évi működés után másnak adták a főszerkesztést. (Nemzetközi Szemle, 1970–74, 1979 után ismét ő volt a főszerkesztő.) A pontos körülményekről nincsenek ismereteim, de Patkó szavaiból kirajzolódott, hogy féltékeny és konzervatív pártkorifeusok állhattak a háttérben. „Rossz választásának” gondolatát idézhette fel beszélgetésünk is, talán nem csak a „maradni vagy menni” értelmében.

Voltaképpen a modern és a kortárs képzőművészet világa is olyan terület volt, ahol állandó konfliktusban kellett (volna) lennie az ízlésének és a hivatalos kultúrpolitikának. Hogy ez mégsem jelentett számára mindennapos belső vívódást, úgy volt lehetséges, hogy merőben informálisnak, laikus magántevékenységnek tekintette gyűjtőszenvedélyét és ártalmatlan kedvtelésnek izzó érdeklődését a jelenkori művészet kérdései és termékei iránt. (Egy polgári országban így is lett volna.) Különös ellentmondásban a rendszer és az ideológia törekvésével, hogy mindent átpolitizáljon, illetőleg azzal az állásponttal, hogy minden tettnek és társadalmi jelenségnek politikai jelentése és vonzata van, Patkó viszonya a művészethez és a műtárgyakhoz politikamentes terrénum maradt. E téren, de szigorúan csak ezen a téren, hasonló volt a szemlélete, mint a féllegalitásban dolgozó apolitikus avantgárd festőknek, akik munkájukban egyszerűen negligálták a politika mindent átható jelenlétét. Igazából ez volt az a semleges tér, „politikai senkiföldje”, ahol találkozhatott a kortárs művészettel és művészekkel. (Én ezen a téren politikai érzékenységem és tudatosságom miatt kivételt jelentettem. Egy percre sem tudtam elfeledkezni arról, hogy megszállott, elnyomott országban élek, s milyen beállítottságú emberrel beszélek.)

a rendszer embereként

Azáltal, hogy nem töltött be kulturális pozíciót, felmentve érezte magát a hivatalos művészetpolitika képviselete alól. (1974–79 között, ha jól tudom, kultúrattaséként a párizsi magyar kultúrintézetet felügyelte, de ez sem befolyásolta a művészettel kapcsolatos meggyőződését. Sőt, ezalatt Franciaországban élő magyar művészek munkáit gyűjtötte.) Röviden szólva, a művészet segítségével részlegesen kívül helyezte magát a valóságon. Én tudatosan rajta voltam, hogy elmondjam neki az aczéli kultúrpolitika különféle botrányos tiltásait és betiltásait. Ilyenkor a kívülálló tartózkodó módján fejezte ki helytelenítését. Mint aki nem ért ugyan egyet ezekkel, dehát „nincs benne” a dologban, őrajta semmi nem múlik. Érdekes különben, hogy meglepték, semmilyen más csatornán nem jutottak el hozzá az efféle hírek, pedig sok művésznél járt, néhányhoz rajtam kívül is vissza-visszajárt. Úgy látszik, mások még eddig sem mentek el a nyíltságban, s kapcsolatuk szigorúan az adásvételre korlátozódott. (Igazolni látszik ezt a fenti levél-idézet is.) Amellett, hogy ismeretségünk elsősorban művészeti színezetű volt, bizonyos „társadalmi kapcsolatot” jelenthettem a számára, kilépést egy zárt körből, amibe berekesztve volt kénytelen ő is mozogni a rendszer embereként, viszonylagos szabadelvűsége ellenére. Megerősíti ezt, hogy gyakran tett fel kérdéseket az életnek általa beláthatatlan vidékeivel kapcsolatban. (Talán szükségtelen mondani, ezek nem a III/III-as ügynök, hanem a világ dolgaira viszonylag nyitottan tekintő újságíró kérdései voltak.) És volt aztán egy meghiúsult kísérlete is, hogy végleg kilépjen a rendszer kivételezettjeinek zárt köréből, s radikálisan szakítson addigi életvitelével. Úgy gondolom, mindez bizonyíték arra, amit különben sejteni lehetett. A rendszer emberei ugyancsak korlátok között mozogtak, nemcsak az ellenzői; legfeljebb talán intelligenciájuktól és tájékozottságuktól függően különböző módon érzékelték és eltérő mértékben tudatosították ezt. (Másként és másként hazudtak önmaguknak.)

A művészettel foglalkozás a szabadság illúzióját hozta Patkó számára. Az illúzió kiterjesztésének szándéka is szerepet játszhatott akkor, amikor ötvenedik éve táján beiratkozott az egyetemre művészettörténetet hallgatni. (Paradox módon ehhez alkalmasint párt-protekció kellett.) S ez hozta magával a hamarosan szétfoszló másik illúziót, hogy kibújhat a családi és pártellenőrzés korlátái közül, és „új életet” kezdhet. Hogy a szabadság illúzióját valódi szabadságra válthatja, s a művészet terrénumát az élet teljességére kiterjesztheti. Összeszerelmesedett egy egyetemista korú évfolyamtársnőjével, s néhány kedves képét magával víve, rövid időre családjától külön költözött. Erről úgy szereztem tudomást, hogy egy alkalommal magával hozta az enyhe zavarral küzdő ifjú hölgyet. Nem emlékszem, fűzött-e hozzá megjegyzést. Mindenesetre a szituáció egyértelmű volt. A leányzónak meg akarta mutatni „kutatási területét”, engem pedig tájékoztatott élete fordulatáról. Az idézett levél tükrében ma úgy látom, hogy ez kitüntető baráti gesztus is volt. Aztán néhány hónapra rá szárazon tudtomra adta, hogy megszűnt a különlakás.

Patkó egyszer (talán kétszer?) kiállítást is szervezett. Ez „egyetemista” korában kellett, hogy legyen, mert a reprint eljárással sokszorosított katalógus szerint „az ELTE Művészettörténeti Tanszékének rendezésében”, létrejött Utak című kiállítás 1972 február–márciusában volt az EÖTVÖS-GALÉRIÁban. Hogy milyen (egyébként rosszul megvilágított) helyiséget neveztek így, arra nem tudok visszaemlékezni. Patkó neve nem szerepel a kiadványban, de szinte biztos, hogy rövid bevezetőjét ő írta. Ebben kiáll a kortárs művészet kísérletező mivolta és a plurális kísérletek nyilvánosságra kerülésének fontossága mellett. (Ezzel az aczéli nézet gyökeres ellentétét fejti ki.) „A kiállításra került művek válogatása tükrözi felfogásunkat a kortárs művészet lehetséges és jogos útkereséseiről.” Ő maga választotta ki, hogy tőlem mi is legyen ott. Galántai Györggyel, Szemethy Imrével, Valkó Lászlóval, Váli Dezsővel mutatkoztam be, többek között.

Az előző évi igen szerény boglári szereplést nem számítva, első ízben állítottam ki általam is becsült pályatársakkal. Tipikus féllegális kiállítás lehetett; utal erre az előszó „tanulmányi kiállítás” kifejezése, meg hogy egy hivatalos intézmény égisze alatt jött létre. Alkalmasint Patkó módolta ki ezt a zsűri nélküli tárlatot, „hogy az egyetemistákat megismertethessük ezekkel a törekvésekkel”. Mintha még egy Utak II. is követte volna később. Merész dolog volt ez akkoriban.

egy hazaáruló apoteózisa

Patkó sarkalatosan másik oldala (majdnem azt írtam, másik énje) volt, amikor felébredt benne a párt elvhű katonája. 1970-ben jelent meg a Corvinánál Heinrich Lützeler Absztrakt festészet című könyve. Felháborodottan beszélt a könyv „idealista ideológiát árasztó, klerikális” szemléletéről, és lépéseket szándékozott, vagy javasolt tenni azon az alapon, hogy a felelős szerkesztő és a könyv külső szerkesztője azonos személy, ami „ellenkezik a sajtótörvénnyel”. A dolgot azért is értettem nehezen, mert a kiadó vezetője, Bíró Lívia, köztudottan a felesége volt, s ha valaki cenzurális mulasztást követett el, az ő lehetett. Lehetséges, és ezt most gondolom, hogy éppen a feleségét akarta védeni ezzel az elterelő hadművelettel. Máskor egy könyve olvastán tapasztalhattam meg a „kemény elviséget”. Írásait általában nem ismertem. Ha jól emlékszem, külpolitikai folyóiratát talán éppen csak hogy láttam, amikor a szerkesztőségben nála jártam. Nem tételezte fel rólam, hogy érdekelnek a külpolitika elméleti kérdései. Ezt jól is gondolta, ha a Kossuth Kiadó által gondozott pártkiadvány külpolitizálására gondolt. Egyszer azonban említést tett róla, hogy új kiadásban megjelent Kim Philbyről, az angol mesterkémről írott könyvecskéje. Mondtam, szívesen elolvasnám. Adott egy példányt. Elámultam azon, hogy a kezemben tulajdonképpen egy hazaáruló apoteózisát tartom, amit a szerző a „szocialista internacionalizmussal” vél szalonképessé tenni és igazolni. Hogy egy máskülönben ép érzékű, kiemelkedő ízlésű ember önmaga ellentétébe csaphat át, ha nem saját magára, hanem a párt irányvonalára hagyatkozik. Elhatároztam, megvitatom vele a kérdést, de ekkor hosszabb ideig nem találkoztunk, s a dolog elmaradt. Ő maga nem tartott túl sokat a művéről, mindenesetre vállalta. Anakronisztikus volt az írás hidegháborús hangvétele is a számomra, ami nyilvánvalóan az első megjelenés, 1969 obligát hangvétele volt (a hetvenes évek legvégén járhattunk).

Patkó sokat segített. Először is folyamatosan figyelemmel követte a munkámat, és azon volt, hogy minden időszakból vásároljon tőlem. Az érdeklődés persze jólesett, a vásárlás dolgát viszont ellentmondásosan éltem meg. Igen jó szeme volt. Így aztán rendszerint a legjobb, legfrissebb munkámat választotta. Minden festő tudja, ez jó is, meg nem is. Jó, mert biztosít afelől (amiben az ember mindig bizonytalan), hogy helyes úton járok, jó, mert egy kis pénzt lehet remélni. Rossz, mert az új munkára szükség van, kivált, ha valami új próbálkozás első darabja. Szükség van rá, hogy az embernek legyen mitől elrugaszkodnia, erőt merítenie a folytatáshoz. Többnyire alkudoztunk, haladékot kértem. Ami a pénzt illeti, az nem volt sok; ötszáz forintos részletekben fizette. Egy-egy látogatás – egy-egy ötszázas. Ha fölfelé próbáltam alkudni, oly szomorúan és meggyőzően mondta, hogy ne kérjek többet, mint amennyit ő adni tud, hogy mindig engedtem. Egyébként is, egy képnek, ami nemrég készült el, nincs ára. Egyszerűen nincs gazdasági vetülete. Nem mozog materiális közegben, még valahol a szellem tartományaiban leledzik. Rá kell erőszakolni valami számot, amihez semmi köze nincs. Ettől az aktustól szenved, kínlódik az ember, szeretne mihamarabb túlesni rajta.

1970 szép őszén Patkó lehetővé tette, hogy egy rokona házában Szigligeten töltsek egy-két hetet. Falutól és alkotóháztól teljesen távol lehettem. Az alkotóháztól különösen idegenkedtem, mint aki mindenen, a „művésztársadalmon” is kívül áll. (Az alkotóházban uralkodó stílus és hangulat évek múlva igazolta idegenkedésemet. A többségben lévő írók mély megvetésüket nyilvánították ki a fel-felbukkanó képzőművészek iránt, szellemi aljanépnek tekintve őket. Ez az alkotóházon kívül ugyancsak létező attitűd is egyik összetevője lehet a magyar képzőművészeti analfabétizmusnak.) De a magányban, az elragadó tájban sem tudtam teljesen feloldódni. Éppen átmeneti állapotban volt a piktúrám. A továbblépést illetően semmi másra nem támaszkodhattam, csak az ösztöneimre, azokban meg nem bíztam eléggé. Más szóval: nem ment jól a képzőművészet. És Szigliget nem volt annyira elsöprő élmény, hogy felpattintsa a burkot, ami körülvett. Mindez persze nem csökkenti Patkó „jótettének” a súlyát. Patkó különben nem értette társadalmi passzivitásom okát. Kívülállásomat, ha tudatosította, ami valószínű, művészi hóbortnak tekinthette, zárkózott, gátlásos természetemnek tulajdoníthatta. (Ez utóbbiban volt is valami.) Ez sem „beszélődött” meg soha. Fel sem merült bennem a lehetősége, hogy előadjam rossz közérzetem valódi okait: megszállt, elnyomott országban élek. Ugyanakkor teljes mértékben értette és értékelte e rossz közérzet „képzőművészeti megnyilvánulásait”. Különösen a nyolcvanas évek elejének Übü-kollázsaira gondolok. Ezek a munkák akkor kilógtak mindenhonnan. Nemcsak a hivatalosan kedvelt festészet-grafika köréből, de a nyugati trendeket követő avantgárd világától is távol álltak. A művészettörténészek szeme átsiklott rajtuk (ha megnézték egyáltalán), művészkollégákból pedig olykor egyenesen elképesztő reakciókat váltottak ki. Valami beindult, éreztem, de ködben mozogtam, tapogatózva haladtam. Patkó mélyen értette ezt a plasztikai nyelvet (nem csak ezt), és itt is a két legsikerültebb és emblematikus-jellegzetes darabot választotta ki. (Az egyik kollázs-Übü ma a győri Patkó-gyűjtemény tulajdona, a másik hollétéről, fájdalmamra, nincs tudomásom.) Ezzel a hol megbeszélt, hol meg csak jelzett átérzéssel növelte az önbizalmamat, s ezáltal a munkakedvemet. Valamelyest mintha a kívülállásomat is csökkentette volna, no nem a valóságos társadalmon kívülit, de felkeltette egy nem létező közösség illúzióját, közösségét, melyben hasonlóan vélekednek az emberek egyről-másról, művészetről.

eredeti és korszerű szemlélet

Óriási segítség volt, s önzetlen baráti gesztus, amikor Párizsba érkezésünkkor várt a pályaudvaron, autóval körbevitt a városon, eligazított a néznivalók dolgában, s szobát foglalt kettőnknek egy kis szállodában. Egy délutáni beszélgetésre is meghívott ottani lakásukba, ahol feleségével fogadott minket. Bíró Lívián minden alkalommal azt éreztem, mintha nagy erőfeszítéssel és nem teljes sikerrel gyűrné le férje ismerőseivel szemben meglévő kelletlenségét és ellenszenvét. Ez különösen Patkó mosolygó szívélyessége mellett volt kirívó. E bizalmatlanságnak ható merev tartózkodást a férjéért aggódó feleség őszinte emberi gesztusai oldották fel utolsó találkozásunkkor. Patkó Imre harmadik szívinfarktusa után volt ez. Otthon lábadozott, kedves képei között, a kora tavaszi fényben fürdő istenhegyi villalakás tágas nappalijában, amikor meglátogattuk. Ezek a „kedves képek” gyakran cserélődtek a falakon, de hogy mi minden rejlik még egyebütt, s milyen „kedves képek” kerülnek a falakra, amikor éppen nem járunk nála, azt nem is sejthettük, vagy éppen csak sejthettük. Hogy valójában mennyire nagyvonalú, eredeti és korszerű szemléletű művészetbarát és műgyűjtő volt Patkó, ez teljes mértékben csak egy jó évtizeddel később tárult fel előttem is, amikor a gyűjteményét először láttam együtt, méltó helyen, kiválóan megrendezve a győri gyűjteményben. Bíró Lívia hamarosan „eltanácsolt” bennünket, éreztetve is, mondva is, hogy minden árt, vagy árthat a férjének jelenlegi állapotában. Elbúcsúztunk. Néhány hét múlva hallottuk halálhírét.

kép | A győri Xántus János Múzeum Patkó Imre Gyűjteménye