Horia-Roman Patapievici

A PEREMHELYZET DICSÉRETE

1997 március

A PEREMHELYZET DICSÉRETE

A 17. század második felében Angliában spontán csoportosulás jelenik meg, melyet eretnek gesztusok és marginális szellemi szenvedélyek jellemeznek, s tagjai önmagukat — affektált olasz kifejezéssel — virtuosinak nevezik. Kik voltak ezek a virtuosik? A szót elsőként egy levélíró használja azokkal kapcsolatban, akik 1633-ban Galileo Galilei környezetében álltak, mikor tétele visszavonásának ünnepélyes aktusa megtörtént. A mondat úgy szól, hogy a tiszteletre méltó öreg körül ott álltak di tutti i virtuosi di Roma. A tudósok szerint a szó 1651 körül terjed el Angliában, és azokat nevezik így, akiket egyformán érdekelnek a művészetek és a tudományok, s ezek egyikében vagy másikában szigorú (ma úgy mondanánk: tudományos) elvekre alapozott kutatásokat végeznek: egy nagy műveltségű tudós, egy kitűnő műkedvelő, egy gyűjtő, aki érdekességek után kutat. Ezeknek a virtuosóknak a csoportja hozza létre 1662-ben a később oly híressé váló The Royal Society of London for Improving Natural Knowledge-t. A kortársak jogosan tekinthették volna a Royal Society-ben tömörülőket külön (és természetesen jelentéktelen) személyiségekből álló marginális csoportnak. Az angol társadalom e csodabogarai által kezdeményezett intézmény magánintézmény volt, s a mai napig is az maradt.
társadalmi alapelv
Vajon mi az, ami a virtuosót a hétköznapi embertől megkülönbözteti? Aki a kérdésre először választ keres, s a differentia specificat megállapítja: Robert Boyle. Christian virtuoso című 1690-ben megjelent könyvében ezt olvashatjuk: „Egy ember anélkül válhat virtuosóvá, azaz kísérletező filozófussá, hogy elárulná keresztény hitvallását.” Más szóval a virtuoso az a keresztény, aki mer különbözni. A korban magától értetődőnek számított, hogy az erénynek az egyént a szabályhoz kell visszavezetnie: az integráció motívumai erősebbek voltak az egyéni törekvéseknél. A virtuosók azonban anélkül törekedtek a másságra, hogy a szabállyal szakítani akartak volna: annak ellenére is, hogy — lévén már törekvéseik természete miatt is kisebbségben — a különbözéshez való jog követelésével mindenképpen marginalitásra ítélték önmagukat. Azzal a döntésükkel, hogy önnön eredetiségüket teszik meg törekvéseik alapjává, a virtuosók egy, Európa eljövendő sorsa szempontjából döntő jelentőségű folyamat elindítóivá váltak. Ők azok, akik megtették a (korábban is kimutatható) személyi individualitástól a társadalmi alapelvként értelmezett individualizmushoz vezető első (de meghatározó) lépést.

Érdemes egy pillantást vetni arra az Európára, mely ezt a lépést megelőzte. A középkor, azaz a Latin Európa nemzetközi volt. Bonaventurának, Albertus Magnusnak, Aquinói Szent Tamásnak nincs nemzetisége. A 16. században a művelt körök továbbra is nemzetköziek, gondoljunk Erasmusra, Vivesre, Olahusra, a Bizánc katasztrófájából kimenekedett görögökre, a reneszánsz olasz építészeire, festőire, szobrászaira. George Gusdorf állítja, hogy ez az etnikumfölötti és monokulturális társadalom 1562-ben kezd agonizálni, mikor Viret megalkotja a kozmopolita kifejezést (hogy „a vallás és a filozófia kalandorának”, Guillome Postelnek cselekedeteit megnevezze vele, lásd Les Sciences humaines et la pensée occidentale, vol. III. 1. köt. 1969, 16. oldal). Egy évszázaddal később a nemzeti hovatartozás mint a gyökértudat kifejeződése már az identitás alapvető összetevőjévé vált. Pierre Bayle-ra mély lélektani hatást gyakorol, hogy nincsen hazája, Christian Huygens pedig a francia udvar kedvezményei ellenére is az Egyesült Tartományok polgárának tekinti magát. Ahogyan Európa megismeri és meghódítja a világot, úgy fedezi fel a különbözés szellemét is: ahogy a földrajzi távolságok zsugorodnak, úgy válnak mind érzékelhetőbbekké a szellemiek. Az irodalom köztársasága apró kis nemzeti közösségekre töredezik, a 16. század kultúrái nemzeti kultúrákként kezdik definiálni önmagukat. A partikuláris egyszerre fontossá válik, a különbségek többé nem számítanak eretnekségnek, úgy lépnek színre, mint az egyéniség természetes velejárói. A kopernikuszi forradalom egybeesik az egységes Európa decentralizációjával, a nyugati nemzetek születése pedig egyidejű az emberi lény mind személyesebb egyediesülésével, melyet a 19. században majd individualizmusnak neveznek.

2

Werner Mansholt, http://www.werner-mansholt.de

Összefoglalva: a latin egység nyelvek és nemzeti egyházak sokféleségének adja át a helyét: a világ egységessége a nemzetekbe húzódik vissza, a történelmi kezdeményezés pedig az individuumoké lesz. 1581-ben II. Fülöp trónfosztásával, amikor is az Egyesült Tartományok militáns polgársága — íme a másik meghatározó jelentőségű fejlemény — kikiáltja a függetlenséget, a „haza” fogalma leválik a királyi hűség fogalmáról. A július 16-i döntés közvetlen következménye annak az 1573-as genovai doktrínának, miszerint a népeknek joguk van letaszítani az uralkodásra méltatlan uralkodókat. Egy évszázaddal később az angol liberálisok (whigs) kényszerítik ki az individuális szabadságjogok gyűjteményét, a Habeas Corpust (1679).
kísérleti filozófia
A Királyi Társaság megalapításának különcségére éppen alapítói, akik közül a 68-ból nem kevesebben, mint 42-en voltak puritánok, gyaníthatóan föl sem figyeltek. Egy olyan világban, melyben a nonkonformizmus még nem volt magától értetődő, a kisebbségieknek ez az aránya óriásinak tekinthető (lásd R. K. Merton Science: Technology and Society in Seventeenth-Century England, 1938). A különösségnek ez az öntudata a kisebbségiek, a marginalizáltak természetes jogainak megalapozása iránti elkötelezettséget is maga után vonja. Boyle fent idézett műve is ennek egyik példája. A másik példa az a különös tény, hogy a Társaságnak már megalapítása 5. évfordulójára megszületik a klerikus Thomas Sprat, a későbbi anglikán püspök és virtuoso-apologéta műve, a History of the Royal Society of London (1667), melyben a szerző — a kísérleti filozófia és a keresztény vallás tökéletes összeegyeztethetőségének tételére alapozva — a kisebbségi álláspontok létjogosultságát bizonyítja, illetve (jobbára csupán retorikus formában) a különbségek következményeit igyekszik jelentéktelennek feltüntetni.

A marginális vélemény önértékének tudatát a nem-virtuoso William Pretty gyümölcsözteti, aki meghökkentően sok mindennel foglalkozott, s ma egyebek között a politikai gazdaságtan megteremtőjének tekintik. Gondolatmenetét arra az elvre alapozza, hogy a marginalizált kisebbségek mindig erősebben hatnak a fejlődésre, mint a többségiek. Political Arithmetic című (1671—76 között írott, és posztumusz, 1690-ben publikált) könyvében a következő kérdésre próbál választ adni: „hogyan válhatott egy apró, kis lélekszámú ország a kereskedelem és a politika révén gazdagságban és hatalomban a nagy kiterjedésű, népes és gazdag országok méltó társává?” Másként fogalmazva, honnan ered az állam természeti jelentősége és gazdasági hatalma közti különbség? Válasza kategorikus: bármely kormányzat alatt és bármely államban a kereskedelmet legerőteljesebben a társadalom más hitű, illetve a nyilvánosan elfogadottaktól eltérő nézeteket valló polgárai segítik elő. A nonkonformizmus ennek a marginális gondolkodónak a felfogásában alkotó energiák forrása. Sőt Prettynek azt is sikerült bizonyítania, hogy azok a társadalmak, melyek ragaszkodnak az uniformitás doktrínájához, önmagukat zárták ki a jólétért folytatott versenyből.

Mindehhez legfennebb azt tehetném hozzá, hogy a fundamentalista állásponton megmerevedő két legnagyobb földközi-tengeri ország, Spanyolország és Itália épp az ellenreformáció révén szorulnak ki — fokozatosan — azoknak az államoknak a sorából, melyek világtörténelmi vonatkozásban még számítanak: a 16. századot követően a mediterrán államok fokozatosan visszahúzódnak a barokk terméketlen misztifikációiba, mellyel a katolikus dél a történelmi kezdeményezés elveszítésére reagál. A 17. században a politika és a gazdaság súlypontja délről északra és keletről nyugatra, tehát azon országok felé helyeződik át, melyek az adott történelmi körülmények között elfogadták a különbözés elvét, s biztosították a marginálisok és a kisebbségek számára a létezéshez és az önmegvalósításhoz való jogot. Függetlenül attól, hogy helyes-e vagy sem az a Max Weber-i tétel, hogy a kapitalizmus szelleme a protestáns etikából születik, tény, hogy a katolikus Spanyolország a földközi-tengeri alulfejlettséget exportálta Dél-Amerikába, miközben az északi országok és Anglia az angolszász Amerikában a nyugat- és észak-európai gazdasági prosperitást honosították meg (G. Gusdorf, idézett mű).
pluralitás
Egy ország prosperitása és alkotókészsége gyakorta válik a többség győzedelmes őrültségének martalékává: a vallási pluralizmust törvényerőre emelő ediktum (Nantes, 1598) 1684-es visszavonása Franciaországra nézve katasztrofális gazdasági következményekkel járt, Galilei elítélése (1633) pedig teljesen lefejezte az olasz tudományosság addig lendületes fejlődését. Az a gyorsuló ütemű szellemi hanyatlás, mely Itáliában Galilei térdre kényszerítésével megkezdődik, azóta is élő traumája az olasz történelemnek. A modern fejlődés kulcsa minden kétséget kizáróan a kezdeményezések pluralitása. Meghatározó a kapcsolat, mely a modern tudomány, a nemzetek és az individualizmus születése közt kimutatható. Ez a tény annyira feltűnő, hogy a tudománytörténet kiemelkedő alakja, George Sarton erre a következtetésre juthatott: „a tudomány története és a vallási eretnekségek története folytonosan keresztezi egymást.” A hangsúly itt nem a vallásellenességre, hanem arra a mássághoz való jogra esik, mely egy — az emberi és isteni hatalmak szétválasztását szentesítő — világban alapvető elvként fogalmazódik meg.

3

Werner Mansholt, http://www.werner-mansholt.de

Minden teremtő aktus a különbözőség tételezésével kezdődik. Az alkotó kezdetben mindig marginális, kívülálló. És így — kívülállóként — kisebbségi is. Az asszimiláció egyneműsítő rögeszméje, mely a különbség eltörlésének szomjából táplálkozik, mindig megfojtja a teremtőerőt. Haladás csak azokban a társadalmakban képzelhető el, melyek képesek tényként elfogadni, hogy a különbség nem eretnekség, és van bátorságuk, hogy — a törzsi társadalom elveinek fittyet hányva — védelmezzék a másság jogát. A marginalitás csupán a törzsi típusú vagy — a modernek esetében — a beteg társadalmak számára veszedelmes.
rossz állampolitika
A társadalmi egység integrista követelménye a modern tudomány szemében a betegség biztos jele. Mikor a közösség egyén feletti elsőbbségét hirdetik, a tribalizmus modern hívei már egyáltalán nem azt értik a közösségen, amit archaikus őseink a maguk ártatlan módján, a maguk korában értettek: az alternatíva jogának tagadásával voltaképpen az egyénnek azt az íratlan jogát vonják meg, hogy igaza lehessen, akár mindenki ellenében is. Ők, a törzsi világkép modern hívei, annak a vérnek az irracionális szomját élesztik fel ismét, melyet Jézus, a legnagyobb marginalista a többségi Kajafás ítélete nyomán kiontott. A marginálisokkal szembeni rossz politika egy sokat ígérő társadalmat is lassú öngyilkosságra kárhoztathat. Tény, hogy az életet csak a folytonos teremtés tarthatja fenn, aki stagnál, teret veszít (Jézus, lásd Máté, 10, 39). A stagnáló civilizációknak — eltérő okokból bár — sikerül egyetlen embertípust uralkodóvá tenniük, s ezzel kizárniuk „az emberi természet végtelen változatosságát” (A. J. Toynbee: Study of History — abridgment, vol. I, 1947, Part II. Chap. XI.). Az egyneműsítés szenvedélye miatt juthattak el a spártaiak — ígéretes művészi teljesítmények dacára is — minden művészet elutasításához: sőt, Spártát a vérengző harcos ideáljának mániákus kultusza változtatta a peloponnészoszi háború győzteséből vesztessé, alkalmatlanná arra, hogy a görög világ hosszú távú megszervezését kezébe vegye. Spárta képtelensége a győzelem kínálta esélyek kihasználására világosan bizonyítja, hogy a másság elutasításának politikája rossz állampolitika.

Egy társadalom valóságos ereje, minden látszat dacára, abban rejlik, mennyire képes elfogadni a szellemi sokszínűséget. Ezért hiszem, hogy tévednek, akik úgy vélik: a rebellis testrészt amputálni kell (ez lenne ugyanis az „egységben az erő” jelszavának patológiai megfelelője), hogy egy nemzet életereje etnikai egyneműségében rejlik, és hogy a nép felemelkedésének útja az idegenek elűzése. Ameddig individuum létezik, a marginalitás létezése a társadalmi egészség biztos jele. Az egyöntetűség erőltetése viszont annak kétséget kizáró jele, hogy valamilyen katasztrófa felé tartunk. A törzsi jellegű visszatömbösítést rendszerint a marginálisak érzékelik a legkorábban, de jelzéseiket a többség — szintén rendszerint — kótyagos derűvel ignorálja. Az a részeg áhítat, ami az utóbbiakat — az egyöntetűség diadalának sejtelmétől — eltölti, engem leginkább Alphonse de Candolle ironikus-rezignált megjegyzésére emlékeztet: „1789 előtt úgy siettünk a katasztrófába, hogy azt hittük, kemény léptekkel menetelünk az aranykorba”. (Histoire des Sciences et des savants depuis deuy siécles, 1873, 243. old.).

Paradox módon (éppen mert az alternatíva tételezésén alapul) az individualizmus (s következésként a marginalitás) elvének nincsen alternatívája.

kép | Werner Mansholt, lensculture.com
http://www.werner-mansholt.de