PATÁK KOPOGÁSA

Figyelj, figyeljél már, mi volt ez, kérdi az egyik, görnyedt, semmi, ne variáljál már, nincs itt senki, az égvilágon senki, feleli a másik, inas, ááá, belém rúgtál, te szerencsétlen állat, vigyázzál már, jól van, na, hát lószart se látni itt, ilyen sötét nincs is, mintha vakok lennénk, esküszöm. De várjál már, öcsém, szerintem a nyomunkban vannak, tényleg hallok valami hörgést, vagy kaparást, persze, hogy hallasz, hülyegyerek, én kaparok a kezemmel, próbálok ásni, hátha erre kilyukadunk valahová. Hagyd már abba egy pillanatra, hogy fülelhessek kicsit, ehhh, erre nincs időnk, sietnünk kell, de akkor is, valami tényleg neszezik itt a közelben! Neszezik az anyád, mormogja az inas, de azért egy pillanatra csak abbahagyja a kövekkel teli föld kotrását. Teljes némaság ül a mellkasukon, mint egy kövér csecsemő. Aztán valami mégis megtöri a csendet, nem is oly távol mintha krákogna valaki. B-b-basszameg, dadogja a görnyedt, m-m-mondtam én, elhallgass, dörren a másik hangja, de feszült az is. Kapar tovább, még vadabbul, mint az előbb. A kövek felsértik az ujját, érzi a sötétben is, hogy csurog a vér, melegen és lomha cseppekben. Mi van, ha tényleg megvakultunk, hallod, kérdi a görnyedt és remeg a hangja, hallom, te barom, nem vagyok süket. De mi van, ha vakok vagyunk, ha tényleg ennyi volt, ha tényleg lekapcsolták a villanyt örökre, mi van akkor, kiált fel az inas, akkor ez van, mi lenne, ne jártasd annyit a pofád, inkább segíts ásni, tudom, hogy itt át fogunk lyukadni végre. Elhallgatnak, ásnak mindketten, dobálják hátra a köveket. A homlokukról csöpög a veríték, sósan marja vak szemüket, majd szomjas ajkukra hullik. Olyanok vagyunk, mint két sperma, ahogy itt furakodunk, tesó, nyögi a görnyedt, és kimerülten, idegesen nevet, nem kaphatnak el, liheg az inas, és megtörli homlokát, én egy percig nem maradok itt tovább! Most megint a krákogás, és valami sóhajféle. Abbahagyják a kotorászást, felegyenesednek, merev izmokkal, mint a kutya, ha szagot fog, feszült nyakkal, száraz torokkal, fülüket hegyezve. Hallod, van itt valaki, és egészen közel, suttogja a görnyedt, itt krákog nem messze, hallottam én is, mondja az inas, és leoldja övéről a kését. Ha közelebb ér hozzánk, a hasától a torkáig felmetszem, morogja sötéten, és odébb rúgom a beleit, mint a focilabdát. Idegesen röhög a görnyedt, sokáig nem is tudja abbahagyni. Mikor végre abbahagyja, egy ideig mintha fülükben visszhangozna a reszkető kacagás.

fogyatékos spicli

Zsibonganak az ujjak, mióta áshatnak, nem tudják, vakond módra alagutat kotortak a földbe, és nem is alagút ez már, hanem labirintus, omló falú, levegőtlen, gyökerek hálózzák a falát és giliszták hemzsegnek a tapogatózó tenyér alatt. De a hangok csak nem hagyják őket, a hátuk mögött szuszogás és krákogás, ilyenkor még kétségbeesettebben, még nagyobb hévvel kaparnak, a bőrük meg alig érez már. Olyanok vagyunk, lihegi a görnyedt, olyanok tisztára, mint a csapdába menekülő állatok, elhallgass, förmed rá az inas, nem vagyok kíváncsi a baromságaidra, de miközben ezt mondja, ő is érzi a fojtogató félelmet, és ahogy a levegő hiányától kóválygó fejjel egyre erőtlenebbül ássa a hol saras, hol kövektől kemény földet, már abban sem biztos, hogy ketten menekülnek itt. Mi van, gondolja, ha ez a pöcsfej, ez a féleszű itt mellettem valójában engem felügyel, nehogy aztán tényleg megszökjek, mi van, ha ez afféle fogyatékos spicli, gyerekagyú besúgó? Mert ostobának ostoba, azt nemcsak megjátssza, de lehet, direkt így választották ki, hogy ne tűnjön annyira veszélyesnek. Mi van, ha nincs itt rajtam kívül senki más? Mint a belekbe ragadt szar, olyanok vagyunk, dünnyögi a görnyedt, az inas pedig fejét csóválva egyre dühödtebben ás. Aztán már nem is ássa a földet, hanem üti-veri ököllel, akkorákat csap, mint üllőre a kalapács. Üti-veri, míg egyszer csak átszakad a föld, ő orra bukik, és lehunyja szemét, mert elvakítja a fényáradat, fekszik a hasán, földes, mocskos mindene, véresek az ujjai, de újra lát, csak éppenséggel annyira szúr ez a fény, hogy semmi kedve kinyitni a szemét. Hol vagyunk, mi történt, kérdezi a görnyedt, és megbotlik, és elesik ő is. Nagyot puffan. A másik vár kicsit, óvatosan pislog néhányat, és felemeli fejét.

Eltart egy percig, mire hozzászokik a ragyogáshoz, előbb csak homályos foltok, lassan formát öltenek. Sziklafalak mindenütt, vég nélkül a magasba törő sziklafalak, alattuk mélységes szakadék. Valami löszfalon fúrták át magukat, és most egy keskeny szirten hevernek, lebegve a semmiben. Mozdulatlan fekszik a görnyedt, bizonyára jól beverte a fejét, lassan feltápászkodik az inas. Körbenéz, a szirten felettük észrevesz egy szép kelmét viselő férfit, mellette fehér törölközőbe csavart aggastyán. Szétnyitható ikeás székben ücsörögnek és valami gyümölcslevet szürcsölnek. Kelj fel, suttog most. A földön fekvő felnyög, megmozdítja karját, de felállni még nem tud. Ő felpillant a két idegenre. A kelmét viselő férfi gőgös arccal, ajkát biggyesztve figyeli, az aggastyán meg mormog neki. Kik vagytok, kiált ő, és mit bámultok minket? A két idegen befejezi a társalgást, komótosan maguk mellé helyezik a gyümölcsleves poharakat. Turisták, kiált vissza a kelmés, és jót derül saját szellemességén. Én vagyok az idegenvezető, teszi hozzá a foghíjas aggastyán, és horkantva felröhög ő is. A földön heverő újra megpróbál feltápászkodni, de karja erőtlen, visszazuhan. Az inas ezúttal nem foglalkozik vele, nem segíti fel, őt most csak az érdekli, hogyan kapta vissza szeme világát, és hogy ki ez a két ismeretlen ember ott a szirten. Nyilvánvalóan elmebetegek, de miért jöttek ide, és egyáltalán hol a fenében vagyunk, zakatol az agya. Talán őket hallottuk ásás közben, talán nem is üldözött senki. Talán csak vakságomban hittem, hogy menekülnöm kell. Egy darabig nézik egymást a kelméssel, elmélyülten, csendesen. Aztán megszólal a kelmés, és azt mondja, gyere fel ide hozzánk, ülj ide közénk, meglátod, mennyire más innét a kilátás. Ő rövid ideig töpreng, nem szívesen hagyja ott a társát, de mikor ránéz a földön heverőre, aki olyan szerencsétlenül tapogatózik, mint valami vaksi kölyökállat, úgy dönt, felmászik az idegenekhez. Nem tűnnek veszélyesnek, gondolja még, miközben szikláról sziklára húzódzkodik, nem ők zártak vaksötétségbe minket.

kesernyés bűz

Baracklevet vagy narancslevet, kérdezi az aggastyán a törölközőben, és csontos testéből savanykás pincebűz árad. Köszönöm, semmit, fintorog ő, és letelepedik közéjük. Nem csinálnak mást, csak bámulnak ki a fejükből, nem is szólnak egymáshoz hosszú percekig, ő mégis úgy érzi, mintha valami kutya lenne az emberek lábánál. Hallja, ahogy háta mögött szürcsölgetik a gyümölcsleveket, ettől a hangtól elfogja az undor. Nézi a tájat, innen sem szebb a vidék, csak valahogy még eltúlzottabb, még idegenebb. Odalent még mélyebbnek tűnik a szakadék, felfelé még magasabbra tör a hegy, és társa, a még mindig vakon kapálódzó, csak egy apró pont. Most nézik hárman, ahogy ott kúszik-mászik. Ő megszánja azt a pondró kis alakot, és már éppen lekiabálna neki, hogy testvérem, várj, mindjárt felsegítlek, de a kelmébe öltözött mintha a gondolataiban olvasna, felemeli kezét. Visszanyerted a látásodat, így már könnyedén kijuthatsz innét, ne fecséreld hát az idődet arra a nyamvadék tetűre. Úgy van, úgy van, fűzi tovább az aggastyán, és ültében csak úgy mellékesen meglebbenti fürdőköpenyét, amitől megint felcsap az a kesernyés bűz, siess, amíg teheted, hagyd itt ezt a helyet. Idelent kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen esélyt kapnak, folytatja a kelmés, mi pedig kevéssel állunk szóba, szól az aggastyán, majd kortyol egyet a poharából. Ott az a lépcső, nézd, mutatja a kelmés, ő észreveszi a szirt teteje felé kanyargó, a sziklafal oldalába vésett lépcsőfokokat. Bizony, bólogat az aggastyán, az a lépcső kivezet téged erről a helyről, mi is azon ereszkedtünk le ide. Ül közöttük, nézi a lépcsőt, sokáig bámulja, aztán egyszer csak feláll, és visszamászik világtalan társához. Hülye vagy, ember, kiáltja neki a kelmés, komplett elmebeteg vagy, ha visszautasítod ezt a lehetőséget! Ő nem fordul meg, még csak vissza sem szól. Azt ne hidd, hogy tovább várunk rád, üvölti a kelmés, van jobb dolgunk is, mint hogy egész álló nap téged kémleljünk! Lesz más, aki majd él a lehetőséggel, lesz más, aki nem olyan hálátlan, mint te. Úgy van, kárál az aggastyán, nem érünk rá egész nap, tovább kell vezetnem e nemes férfiút. Ő lehajol társához, nyirkos hóna alá nyúl és nehézkesen talpra segíti. Cserepes ajakkal suttog a görnyedt, köszönöm, barátom. Bizonytalanul áll a lábán, dülöngél kicsit, arcára a vakok tétova, félszeg mosolya ül. Nem értem, dünnyögi, hogy én miért nem nyertem vissza a látásomat, nem értem, miért maradtam vak. Ő erre persze nem tud mit mondani, esetlenül megveregeti társa vállát. Mennünk kell tovább, mondja aztán, van itt egy lépcső, ami kivisz minket innét, gyere, támaszkodj rám! De mire lépnek egyet, nagy morajlás közepette porrá omlik a lépcső, mintha valami élősködőt rázott volna le csontos válláról a meredek sziklafal. Megtorpannak, ő összeszorítja ajkát, hirtelen feltámad benne a harag, itt lett volna a lehetőség, hogy elmenjen, hogy végre elhagyja ezt a helyet, erre igazi balfasz módjára itt ragadt ezzel a csoszogó féleszűvel. Mi történt, kérdezi a vak, és hátrafeszíti fejét, próbál kilesni világtalan szeme mögül. Ő körbenéz, keresi a két idegent, de mindhiába. Semmi, mormogja, semmi. Fúj egy nagyot, magában tartja dühét. Találunk másik kijáratot, sóhajtja nemsokára. Újra nekiindulnak, vállán érzi az izzadt tenyeret, és máris kedve volna lerázni, mint egy élősködőt.

Napokig menetelnek, csigalassúsággal vonszolják magukat a percek, a táj nem változik. A vak egyre elesettebb, egyre gyengébb, egyre többször kell rá odafigyelni, nehogy kiforduljon alóla a lába, nehogy beüsse a fejét. Vigyázz, hová lépsz, vigyázz már, nagyobbat lépj, ne kapkodj úgy, figyelmezteti ő vagy ezerszer egy nap. Ideges a vak, egyáltalán nem hálás, sőt, még neki áll feljebb. Mind többször emlegeti fel a sors igazságtalanságát, hogy ő még mindig tök vak, hogy úgy kell itt tapogatóznia, mintha bekötött szemű fogoly volna, bezzeg a másik, bezzeg az vígan szaladgálhatna fel s alá, ha éppen kedve szottyanna. Ő ilyenkor csak hallgat, támogatja tovább a szitkozódót, és közben imádkozik, hogy újra megpillantsa a két idegent, hogy odaborulhasson a lábuk elé és kutya módjára meghunyászkodva, fülét, farkát behúzva könyörögjön nekik, bocsássák meg ostobaságát, megbánta, higgyék el, adjanak neki még egy esélyt a szabadulásra. A két idegent azonban soha többé nem látja.

válasz nem érkezik

Hetekig, hónapokig botorkálnak, el is feledve már, miért indultak útnak vagy ki elől menekülnek. Ő már nem félti úgy a vakot, nem is támogatja igazán, csak akkor kap oda, mindig az utolsó pillanatban, ha feltétlenül szükség van rá. Nem segíti, inkább őrzi, mintha az tényleg fogoly lenne. A vak sem szitkozódik annyit, mikor mégis, jobbára csak maga elé mormog, megtanulta, hogy hiába zsörtölődik, válasz nem érkezik, a látását sem nyeri vissza ettől. Ő csak a lépcsőre gondol, arra a kurva lépcsőre, feszes testtel lépdelve a világtalan nyomában. Mindig csak ugyanaz a hegy, ugyanazok a szirtek.

Aztán elérkeznek egy alagúthoz. Az alagút végre megtöri az ismétlődő hegyek képét, ő pedig annyira hálás, hogy kis híján el is bőgi magát. Az alagút hosszúnak tűnik, végtelen hosszúnak, mert mikor bekukkant rajta, semmiféle fényforrást nem lát. Sokáig gondolkodik, bemenjenek-e, de mivel más út nincsen és visszafordulni sincs értelme, úgy dönt, folytatják az utat. Az alagútban sűrű sötét van, lassan lépked hát, mindig maga előtt tudva foglyát. Mennek a sötétben, kezüket a fal mentén csúsztatva, ki tudja, meddig, ő pedig egyre biztosabb, hogy lépései helyett már paták kopogását hallja.

kép | adobe.com