Előbb azt gondoltam, bele se kezdek. Kérdéseim és kétségeim inkább vannak, mint válaszaim, s e „válaszok” is meglehetősen rövidlátóak ezen az egyszerre szkeptikus és hisztérikus tavaszon. Még tavaly fogalmazott úgy valaki, tán egy államtitkár, hogy a padlón vagyunk, de legalább nincs alattunk mocsár. Nohát, énnekem ez a padló a számig ér. Cinkosnak lenni, hallgatni, tehát beleegyezni nem tudok és nem akarok. Ha viszont dühöngök, ha tépem a szám, könnyen és óhatatlanul tele lesz – padlóval és mocsárral. Nem hiszem, hogy egyedül éreznék így, s nagy baj, hogy ez, ilyesmi a civil politizálás beszédhelyzete az úgynevezett demokrácia negyedik évében. Hogy ezt az „úgynevezett”-et leírtam, tán okkal, de igazságtalanul, ez is jellemző. Hiszen tudom, hogy van változás. Ha máshogy nem, hát úgy, ahogy a föld forog: tudom, de a talpam nem veszi észre. Hanem akkor tessék az égre nézni, tudom. Föl és előre. Jó nagy szmog. Háborúk. Varjak. De nap. De majd május, de kékség. S mégis mond az ember ezt-azt. Válaszol, ha kérdezik. Tulajdonképpen maga miatt, önzésből, lelki érdekből. Kicsi, józan és felelős önzésekből talán összeállhatna és talán össze is áll majd egy szolidáris ország. Mondjuk, nemzet. Mondjuk, sokára, de össze.
nem ennek ellenére
Ha a változásról kérdeztek, „mint olyanról”, hát akarva, akaratlanul az egészről, erről az egészről kérdeztek, erről a strapás, ám végtelenül izgalmas pantha reiről, ami a térségben, hol sokadmagammal vagyok, harsányabb, brutálisabb és sajnos, rövidebb, mint más, szerencsésebb és okosabban kitalálódhatott hazákban, mely térség nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt és evidenciaképpen a hazám; nos, ha a változásról kérdeztek itt és most, akkor szinte azt kérditek, hogy hogy vagyok, amire képben maradva és némileg banálisan az válaszolható, hogy „köszönöm, változom”.
Nem meg-, de változom. Mozgok, mozdulok nagyjából ugyanazon dolog, vagyis magam körül, mely „magam”, persze, nagyon is abból van, ami szűken és tágan körülvesz. Ha arra gondolok, hogy az így értett mozgás–mozdulás–idő sajátos és sajátszerű „dokumentálása” volna a munkám, akkor jól vagyok, ebben valamelyest jól. S bár még ebben-abban, trend szerint nem épp felderülőben. Se rövid-, se távollátva nem. Elég körülnézni, miért nem. A lajstrom eléggé összeállt, fel tudjátok sorolni, s fel tudja sorolni magának az olvasó nélkülem is.
Szóval, köszönöm, változom. Jókedveim-rosszkedveim alján egyre több az üledék, a szkepszis, a gyanakvás. Sem tartósan dühöngeni, sem tartósan örülni nem tudok már. Egyre nehezebben, s bár tudatosan, egyre inkább szerepként próbálok őrizni valamiféle naivitást: még mindig el tudok képedni, s logikus, szalonképes, legalábbis politikus magyarázatot gyanítani és várni ott, ahol csak hülyeség van és/vagy nyers, brutális érdek, erősebbkutya-effektus.
igyekszem nem prófétálni
Mindazonáltal abban, amiben biztos voltam, abban továbbra sem bizonytalanodtam el aránytalanul, az említett munkámban például, ami tulajdonképpen nem egyéb, mint sejtésekből, bizonytalanságokból köpülni-sűríteni valami lelki-grammatikai bizonyosságot, s ez, mármint ez a tevékenység aligha fog változni, külső behatásra bizonyosan nem. Az írást, amit legbelül s leginkább szeretek, tudom is valamelyest, aligha leszek tehát munkanélküli a szó, hogy úgy mondjam, nembeli értelmében. Ebben és csakis ebben kivételezettnek is érezhetem magam embertársaim többségéhez képest. Az ezzel járó többlet-felelősséget igyekszem magába a dologba, művek, szépírások létrehozásába „visszaforgatni”, igyekszem nem prófétálni, nem népboldogítani olcsón és egy az egyben, igyekszem nem kinyilatkoztatni, s hatni, kényszeríteni csak annyira, amennyire a megformált s tőlem már bizonyos fokig független mű hat és kényszerít. A mű, ami maximum ajánlat.
Talán nem is változás ez, csupán múlik az idő, s mi mást tehetne az ember, mint hogy abban, amit szeret, amihez érteni vél, igyekszik nem lenni rosszabb.
Nem lenni rosszabb – ebben a hazában, erre az évre ez éppen elég változás volna. Épp elég program.
S hogy a rövidlátással fejezzem be ezt a nem is tudom, micsodát, talán leginkább magánlevelet; az utóbbi időben nem tudok nem rövidlátó lenni és nem a májusi választást gondolni minden későbbi és valóban lényeges változás előfeltételének. Vagyis, ha azt kérditek, hogy minek kellene elsősorban megváltoznia, akkor most, március közepe táján – nem különös, de meglehetős tekintettel a rádió botrányára – nem tudom nem azt válaszolni, hogy ennek a kormányzó rezsimnek, ennek az eszement, hipokrita, nyugodtgerő ámokfutásnak. Nyugodtan, csöndesen és mindannyiunk számára nagyon tanulságosan.
A Változatok a változásra című összeállításból