Dániel Anna

PÁRHUZAMOSOK TÖRVÉNYE

1998 szeptember

PÁRHUZAMOSOK TÖRVÉNYE

Két csengetés egymás nyomában, először hosszú, aztán rövid: naa-gyi. Sötétkék pelerinjében Orsolya áll a bejárat előtt, s ahogy nyitom az ajtót, kezében a kis ibolyacsokor az orrom felé nyomul. De a mosolya! Az a gyötrelembe görbülő mosoly. Ismerős.

– Vége – mondja, és csak áll az előszobában. Aztán megismétli, és kiegészítve pontosítja a tényt: – Vége Csabával.

Máris! Hiszen alighogy elkezdődött. Múlt héten, amikor az ablaktisztítót vártam, újságolta el Orsolya. Csillogott a fiatalsága.

– De hát mi történt?

Ostoba kérdés, visszaszívnám. Orsolya már közölte: az történt, hogy vége Csabával. Most rám mered. Úgy mered rám, mintha valami felfoghatatlant látna, mint aki a végérvényesen felfoghatatlannal küszködik. Átölelem a vállát, tenyerem a szövet alatt is érzi a kulcscsont vonulatát. Olyan esendő.

– A kávé be van készítve a gépbe. Capuccinót innál vagy simát?

– Mindegy.

Ismét az a vonagló mosoly. Mindegy. Minden mindegy. Egy Csehov-drámában mondták réges-rég. Orsolya válla megrándul. Elhárító a mozdulat? Terhére van most a gyöngédség? Elhúzom a kezem. Egymás nyomában megyünk a konyhába.

– Tegnap este azt mondta, hogy elsiettük.

A konyhaszekrénynek dől. Testőrök hordtak hajdanában ilyen hosszú, bő köpönyeget, postakocsiban az ismeretlenbe utazó árva lányok ilyen leomló… Na nem! Csabáról van most szó.

Pelerinjét a székre dobja, tömött tarisznyája az asztalon. Leül. Meggörbült ujjai a terítőn mintha támaszt keresnének. Hiába mondanám neki, hogy az ember önmagába kapaszkodjék. Hallgatok. Nekem az a feladatom, hogy őt meghallgassam.

– …elsiettük, amikor azt képzeltük, hogy jól összeillünk.

Miért nyilatkozik Csaba többes számban?

– Azt mondta, hogy ez hamis állapot.

Csaba… Matematika szak, programozó matematika. Az előzőt Kakuknak hívták, Kakuk Gábor. És az ír fiú, aki Rómában az agykontrollról szóló könyvet adta Orsolyának…

– És a hamis állapotot korrigálni kell.

Összeszűkült szeme mintha egy láthatatlan szöveget olvasna a falon. Talpa a konyhakövet veri.

Bekapcsolom a kávéfőzőt. Tetején az apró félgömb felpiroslik. Rendben van. Ez rendben van.

– Azt mondta, az ember tartozik azzal önmagának, hogy a hamis állapotot korrigálja.

Otromba komédiás! Öntelt eredetieskedő. Az vagy te, Csaba! Két lábbal rúgnálak ki. Nem szólok. Amikor Kakukról megmondtam a véleményem, Orsolya zokon vette.

– És csak így hirtelen? Semmi előjele?

– Nem tudom. Én nem éreztem. Nem tudom, nagyi.

A fejét rázza, mint aki már semmit sem ért.

– Szombaton még gyöngyvirágot hozott.

da08302

Virág! A kis csokor ibolya a tarisznya mellett. Vizet neki! A tulipános vázában úgy állítom Orsolya elé, hogy a kávéscsésze majd elférjen.

– És azt mondta, ne menjünk sehová, jobb csendben együtt.

A két talpa felváltva veri a konyhakövet.

A joghallgató Előd, aki elbarmolta a robotgépet. Apa dühös volt rá, mondta Orsolya. Igen, Kispéter dühös volt. – Kiböjtölöm az árát a napidíjamból, hazacipelem Kölnből, ő meg benne felejt egy kiskanalat és beindítja. És egyáltalán, meddig kerülgetem még a lányom váltakozó lovagjait a fürdőszobában? Meddig?! – ismételte a kérdést. Kispéter olykor színpadias talán, mert Péter meg én utáltuk a színpadiasságot. Fiúi tiltakozás.

– Azt mondta Csaba, ha elképzel engem, közelebb vagyok hozzá, mint a valóságban.

Volt egy Pipu is, Párdányi Pipu. Érettségi előtt. Izgultam, hogy az érettségi… Jeles lett. És Orsolya simán bekerült az angol szakra.

Csorog a kávé.

– És ilyenkor még nagyobb a szakadék.

Szakadék! Csabát a szakadék foglalkoztatja. A teli csészét lerakom Orsolya elé. Elárvult az arca. A vékony szálú szőke haja is, ahogy a nyakába hullik… Nem így kéne. Ilyen mohón, ilyen esendőn. Persze régen sem volt jobb, csak másként.

– Azt mondta Csaba, hogy házasok is… Tartós együttlét van mögöttük, egészen jó együttlét, vagy legalábbis annak tetszett, és hirtelen rádöbbennek, hogy idegenek egymás számára.

Pökhendi komédiás. És Orsolya hamar lefeküdt. Manapság nagyon hamar lefeküsznek. Hamar?… Hiszen minden megtörtént bennem azon a szilveszteren, amikor Pétert megismertem. Ha akkor magához hív… Félt. Már régóta tudom, hogy ő jobban félt, mint én.

– …hogy csak képzelték, de valójában…

A száját rágja.

– Idd a kávédat, amíg jó meleg. Hozok egy kis csokis kekszet.

– Nem kérek, nem bírok most.

Elhallgat. Az asztallapot nézi, én meg őt.

– Egyszer azt mondta, a feje akár a fiatal Leibnizé.

– Kié?

– Leibniz, a filozófus.

– Ahá, értem.

– Nem érted, nagyi, mert nem tudhatod, hogy Csaba miért mondta.

da08303

Kortyol egyet. A csészét félrebillentve tartja a magasban.

– A fiatal Leibniz ugyanis azt írta egyik levelében, hogy reggelenként ébredéskor a feje pattanásig tele gondolatokkal, s úgy érzi, egy hét, vagy talán egész hónap sem volna elegendő, hogy végiggondolja mindazt, ami az agyában zsibong.

Mutatóujja a csészén kopog. Mit ver ki rajta?

– És aztán azt mondta Csaba, máskor meg üres vagyok. Nem kiürült, üres. Azt mondta: Érted a különbséget? És nevetett, nagyi, csörömpölt a nevetése. Kérlek, ne szólj most.

Akarsz eljönni hozzám, kérdezte Péter. Szállingózott a hó, előttünk süppedő fehér szőnyeg, benne lábnyomok gödrei. Belemarkoltam a hóba, görögdinnye illata van, mondtam. Péter ráhajolt a tenyeremre. Kezünk összekapaszkodott, az ujjainkkal, a tenyerünkkel, a lélegzetünkkel kapaszkodtunk egymásba. Péter műteremlakása tágas volt és szellős, mintha nem zárnák falak, mintha a szabad ég alatt volnánk és mégis védetten.

– Feküdtünk egymás mellett, nagyi, és csörömpölt a nevetése.

A barom! Magamba gyűröm a szót. Lenyelem.

Végre leteszi a csészét.

– Jobb, hogy szétmentetek. Hidd el nekem. Jobb.

– Hát persze.

Üres a szeme. Gyötrelmesen üres.

– Ez egy öntelt eredetieskedő.

– Lehet – a szája megrándul –, lehet, hogy az.

– Túljutni rajta, Orsolya, erre gondolj.

– És az ember cipeli magában, amin túljutott. Cipeli. Igen vagy nem?

Szigorú, vallató az arca.

– Változóan. Változó súllyal.

Összehúzza a szemöldökét, mintha a változó súlyt vizsgálná egy mérlegen.

Elképzel magának egy alakot, és ráaggatja az éppen sorosra. Kakukban szakadékos mélységet látott, Előd, a hajlékony intellektus elbarmolta a robotgépet. Csaba olyan posztmodern.

Végre nem dobol a lába a konyhakövön. Előregörnyed. Olyan törékeny.

– Tölthetek még kávét?

– Nem, dehogy.

Ernyedten gubbaszt a széken.

– Tudod, nagyi, rossz, hogy én azt éreztem, teljes az összhang. Nem úgy, mint Előddel. Köztünk mindig volt egy kis távolság. Én azt hiszem, nagyi, az a boldogság, ha a távolság megszűnik.

Nem voltam boldog Péterrel, de mindvégig tudtam, hogy vele kell élnem.

– Akkor kellett volna azt mondani Csabának…

A szocreálban festette a borzolt fejű, rémületes madárfejeket. Az eszelős szemű madarakat, a gyilkos karmokkal, az örvénylő, kavargó alakzatokat, színeket. Ötvenhat november derekán elutazott a nővéréhez Hercegkútra. Én holttestek közt mentem a Hunyadi téri piacra kenyérért meg krumpliért, onnan anyámhoz, aztán sírok közt mentem a piacra, ő meg festett Hercegkúton. Akkor gyűlöltem. Aztán elmúlt a gyűlölet. Megértettem, hogy ki van szolgáltatva a tehetségének. Tehetetlen a saját tehetségével szemben. Egyszer azt mondtam neki: te nem vagy szabad ember.

– Két napja még nadrágot cseréltünk.

Orsolya arca most tűnődő, bánatos és tűnődő.

da08304

Valaha amulettet cseréltek, hajfürtöt, olykor vérrel írt fogadalmat. Ők nadrágot. Nadrágot, vén szamár, igenis nadrágot!

– A szürke, amit turkáltam, hosszú nekem, régóta fel akartam hajtani, illetve levágni belőle, Csabának meg volt egy összement farmere.

A hamis látszatot korrigálni kell, mondta Csaba, talán az Orsolya szürke nadrágjában.

Megint rákezdi a kopogást.

– Menjünk be a szobába, Orsolyám. Ott kényelmesebb.

– Maradjunk. Kell egy kevés állandóság.

Ismét az a vonagló mosoly.

– Tudod, nem az bánt, hogy lelépett. Ha az ember úgy érzi, hogy ellaposodott, értelmetlen az egész, jobb, ha megmondja. Elődnek én mondtam meg.

Megerősítésre vár. Megerősítem.

– Igen, te.

Előd egyszer beállított Orsolyával, egy Kundera-kötet volt a kezében. Kispéter annak idején Dürrenmattal járkált.

– Engem az bánt, hogy Csabát idézzem, hamis állapot volt, talán kezdettől, amit meglevőnek éreztem. És én csak képzeltem, hogy szavakkal és hallgatással, s ami a szavakkal el sem mondható, azt a testünkkel mondjuk el, és megértjük egymást.

A halála után, akkor értettem meg igazán Pétert. Lehet, hogy mindenkit csak a halála után…

– Lehet, hogy mással is így volt, hogy mindenki… Csak hallgatnak róla. Vagy nem is áhítják, hogy másként legyen.

Maga elé mered. Kitágult szemében töprengő üresség.

– Talán nincs is közös nyelv, sem a szavaké, sem a testé.

S olyan halkan mondja, hogy alig értem.

– Valójában mint a párhuzamosak.

Szólni akarok. Közbevág.

– Mégis kérek egy fél csésze kávét. Nem kell melegíteni, én szeretem langyosan is. Fél csészével, ne többet!

Egy hajtásra issza ki, mint gyerekkorában a szirupos orvosságot. Halkan, vontatottan mondja:

– Hat nap a teremtés, a hetedik megpihenés. A nyolcadikon az emberpárt kiűzték az Édenkertből. Regényben olvastam.

Nevet. Csörömpöl a nevetése.

Értem én. Nyolc nap Csabával… Igen, múlt héten, amikor az ablaktisztító… Akkor újságolta el Orsolya. Csillogott a fiatalsága.

Feléje hajolok, tekintetemet beleakasztom a tekintetébe.

– Gyerekkoromban konfirmáció előtt sokat töprengtem a bűnbeesésen. Isten tudta, hogy mi fog történni, tudta, hogy az emberpár a tiltottat választja. Azt gondoltam, hogy kegyetlen a büntetés. És azt is gondoltam, hogy Isten talán nem látja a jövőt, s aggódva várja, miként dönt az ember.

Orsolya az asztalra könyököl, arcát a tenyerébe hajtja. Figyel. Neki beszélek.

– Problémámmal előhozakodtam a tiszteletesnek. Ő azt mondta, hogy Isten tudja, látja a jövőt, s a bűnbeesést példázatnak is kell tekinteni, hogy az ember mindig az igazat, a jót, a helyes utat válassza. De én csak hajtogattam magamban: ha ismeri a jövőt, miért engedi.

da08305

És később is… Orsolya félrebillenő fejét nézem, a tenyerén nyugvó arcát. Később is, amikor a hamisított keresztlevelet bevittem Juditnak a gettóba, amikor holttestek közt mentem a Hunyadi téri piacra. És olykor, ha a Híradóban… Miért engedi?… Múltkor az utcán is… Persze másként kérdezem, mint akkor, a konfirmációra készülve. Egészen másként, mert akit szólítok, az talán nincs. Azt hiszem, nincs.

– A pontos idő, nagyi?

Miért nem hord órát? Őrjítő, hogy nem hord órát. Kettőt is vettem már neki.

– Tíz perc múlva fél tizenegy.

– Rohanok. Tizenegykor angol fonetika. A világ legundokabb tantárgya.

Magára kapja pelerinjét.

– Rohanok – ismétli.

A folyosón Orsolya visszafordul. Int. Mindig int búcsúzóul. Én is visszaintek. A kezem nézem. A száraz, sárgás bőr alatt a kéken kidudorodó, összegabalyodott ereket, a felgyülemlett ráncokat és vájatokat, a göcsörtös ujjakat.

Te nem vagy szabad ember…

Párhuzamosok… A párhuzamosok találkoznak a végtelenben. Azt hiszem, én mindig szabad ember voltam.

Aztán csak Orsolya tovatűnő szőke tarkóját látom, s a hosszú lábszárán leomló sötétkék pelerinjét.

Az angol jó szakma a mai világban.

kép | shutterstock.com