SZERENCSÉS JÁNOS ELMONDJA ÉLETÉT
2004 július

Egy igaz történetet szeretnék elmondani. Elsősorban, hogy ki is vagyok. M. János vagyok, születtem 1928. december 3-án Heves megye, Poroszló községben. Mivel nagyon szegény családból származom, édesapám az első világháborúból hadirokkantan került vissza, és mivel nem nagyon tudott nehéz munkát végezni, ezért szegény anyámnak kellett a súlyos munkákat végezni. Mikor mi gyerekek már idősebbek voltunk, mi is tudtunk segíteni, de aztán szegény jó anyánk 1938-ban el is ment tőlünk, tehát eltemettük. Ott, Heves megyében jártam iskolába, de az iskola elvégzése után kitört a második világháború, és a háború befejezésével a Bem Légvédelmi Tüzértiszti Iskolába kerültem. Mivel ott jól vizsgáztam, hadnagy lett belőlem, majd amikor 1956-ban kitört a forradalom, akkor tőlem azt kérték a lágerparancsnokok, hogy bizonyítsam be, hogy milyen kommunista vagyok, mert még addig nem voltam a kommunista pártban, mindig arra hivatkozva, hogy majd… később… előbb bebizonyítom, milyen kommunista vagyok, csak azután lépek be a kommunista pártba. Na, akkor most be tudom bizonyítani, kapok hatvan embert, és menjek ki a Hősök terére, mert ott vannak a felkelők, és ott széjjel kell őket verni. Hatvan embert összegyűjtöttünk két teherkocsira, és négy tiszthelyettessel kimentünk a Hősök terére, de a Városliget felőli részről, a Vajdahunyad-vára részről jöttünk be, megálltunk, én meg a tiszthelyettesem bementünk a Hősök teréhez, ahol vannak a régi emlékművek, és onnét megfigyeltük a Hősök terét, és akkor láttuk, hogy négy szovjet harckocsi áll ott, és sok fiatal gyerek, lányok és fiúk ott beszélgetnek a katonákkal. Hát mit csináljunk? Visszamentem, és mondtam a katonáknak, hogy fiúk, közéjük akartok lőni vagy nem? Vagy mit akartok? Ők azt mondták, senki nem akar, ők ellenségei ennek a rendszernek, gyűlölik őket.
egyenruhában kell menni
És akkor átöltöztünk civil ruhába, de rájöttem, hogy így civil ruhában nem mehetünk ki Ausztriába, mégis egyenruhában kell menni. Sopronnál leállítottak az ávósok, ellenőrzés volt, tisztelgett és mondta, hogy főhadnagy úr, hova mennek? Mondtam nekik, hogy most már Budapesten a városban rendre fordult minden, jövünk ki a határra, és megint szolgálatot teljesítünk.
Tisztelgett és elmentünk, elhitte, amit mondtam, és így átkerültünk Lotschmanburgba, ezt a kis községet úgy hívják. Akkor jelentkeztünk az ottani rendőrhatóságnál, és Lotschmanburgban volt egy Vöröskereszt szervezet, azoknál helyezkedtünk el. A fegyvereket és az egyenruhákat, valamint a kocsit különböző papírokkal igazoltam, és kértem, hogy küldjék vissza a magyar kormánynak. El is készült minden, és ők azt mondták, hogy visszaszállítják a magyar hatóságnak. A lágerban ott maradtunk három napig, majd három nap múlva elhelyeztek bennünket Treuskirchenbe. Mert ez itt csak átmeneti láger volt, és Treuskirchenben volt a központi láger, ahol több ezer ember tartózkodott. Hatalmas nagy szobák voltak, és ott mindenkit regisztráltak, hogy hova akar kivándorolni. Hát én ki akartam menni Amerikába, mert azt mondták, az nagyon jó. És így, akik Amerikába regisztráltak, azoknak el kellett menni Salzburgba, egy szép kis város Ausztriában, úgy hívják azt a lágert: Sitzenheim, ami valamikor hatalmas nagy náci láger volt, ott sok ártatlan zsidókat meg cigányokat megöltek, és utána ilyen kemencébe égették el őket. Sajnos, mi ott voltunk, de azt szeretném megmondani őszintén, ha már elmesélem a történetet, hogy én nem a saját nevemben mentem ki, hanem egy hamis nevet adtam le, Tóth János néven mentem ki Ausztriába. S mikor még bekerültem a lágerba, akkor még működött Ausztriában a CIA. Ezek mindent tudtak, nem volt olyan, amit nem tudtak, vagy nem volt olyan, amibe ne ütötték volna bele az orrukat. Majd egy napon hallom a nevemet, hívnak – a 160-as szobában laktunk, negyvenhatan voltunk egy szobában, gyermekek, nők, férfiak, összekeverve –, a lágerparancsnokságra menjek fel, ide, ilyen és ilyen szobába, bemegyek, hát ültek az asztalnál egy ilyen amerikai őrnagy és négy ilyen katona, hát mondtam neki, de tudott magyarul, ugyanúgy, mint én, ez a katonatiszt, és akkor elmondta nekem, hogy a szülei magyarok voltak, akik már sajnos nem élnek, ő most 46 éves, és tud nagyon jól magyarul, és lehetek hozzá őszinte, hogy milyen szolgálatot teljesítettem Magyarországon, ki voltam, mi voltam, tőle nem kell félnem, és ő segít, amiben csak lehet, hogy kimehessek Amerikába, és nagyon jó munkahelyet kapok, úgyhogy jó fizetésem lesz. Mondtam neki, Tóth János vagyok, ekkor és ekkor születtem, itt és itt. Rám néz, elkezd röhögni. Mondom, hát valami vicceset mondtam, őrnagy úr? Nem, azt mondja, maga nem Tóth János. Mondom, mi az, hogy nem vagyok Tóth János? És akkor elővesz egy nagyon régi, lehettem 8-9 éves kisgyerek, a testvéremmel, szüleimmel együtt le voltunk fényképezve a ház előtt, és azt a fényképet dugta az orrom elé. De olyan érdekes, komolyan, oda dugta a képet, és azt mondta: ez maga. Én akkor hirtelen meglepődtem, elkaptam tőle a fényképet, összetéptem és lenyeltem a fényképet, és azt mondtam: bmeg… – bocsánat – anyádat, csinálhatsz, amit akarsz, éntőlem nem tudól meg semmit, és akkor: …majd átadlak a rendőrségnek – összeszidott engem, kiabált rám, felugrott, és bevittek a salzburgi rendőrkapitányságra, és kiállítottak egy ilyen zöld papírt, és átutaltak vissza Treuskirchenbe.
Négy nap múlva egy ilyen dél-amerikai fekete kocsi állított be, Sevrolet, volt benne egy gyönyörű szép, szőke nő és egy idősebb férfi, amelyikről állítólag azt mondták, hogy Kovács a neve, ez egy ilyen zsidó származású férfi volt, aki a Hitler előtti időben dolgozott Magyarországon a Nemzeti Bankban, kiment Dél-Amerikába, Dominikába, ismerte ott ezt a Truliót, vagyis még annak az apját, aki később az is államfő lett, ez a Trulio, és ott megválasztották honvédelmi miniszternek ezt a Kovácsot, majd ő így gyűjtött össze magyarokat, akik ki akarnak menni Dominikába, és azt mondta, kapunk 25 hold földet, kapunk egy parasztházat, két lovat és tíz évig nem kell semmit visszafizetni, csak tíz év múlva kell megtéríteni azt, amit kaptunk. Hát voltunk vagy kétezer nem tudom hányan, akik igenis beleegyeztek, és el kellett menni a vonattal Olaszországba, Genovába a hajókikötőig, ott fel kellett szállni egy olasz hajóra, Irpimia volt a neve, amelyik kivitt Dominikába. És azt hiszem most, tizennégy nap múlva vagy három hét múlva – nem akarok már hazudni – értünk ki Dominikába.
fekete kormány van
Egy hatalmas nagy épület állt ott a hajókikötőnél, de mindenütt katonák sétáltak fent a kőkerítésen. Mondom a Kovácsnak, hogy ez micsoda itten? Aszongya: börtön, de nem kell félni, mert itten csak feketék vannak, olyanok, akik nem szeretik a fehéreket, lopnak, rabolnak meg minden, így mondta a Kovács. Hát jól van, hát bűnözők vannak mindenütt, mindegy, hát jól van, rendben van. És akkor elvitt bennünket Duvergébe, az lenn van a Haiti határszélen, ez a sziget kétfelé oszlik, fele a Dominikai Köztársaság, másik része meg Haitihoz tartozik, ott egy fekete kormány van, hát úgy csak feketék élnek ottan. Hogy fehérek élnének ottan, azt nem tudom. Tehát ott a haiti határszélen borzalmas hőség volt, amikor a busz megállt velünk, de olyan buszok, hogy talán Magyarországon még a Ferenc József idejében ha léteztek azok a buszok. Már egy kilométeres távolságból lehetett hallani, hogy jön egy busz. Hát kiszálltunk, olyan meleg volt, és az emberek, volt ott egy nem is tudom már milyen nevezetű, már elfelejtettem a nevét ennek a férfinak, ez értett a földekhez, ez megállapította, hogy nem igaz, hazudik a Kovács, hogy itt banánt és rizsát lehet termelni, és a dzsungelt ki kell irtani, mert kaktuszerdők voltak, annak kell öt-hat év, mert ugye a gyökeret is ki kell szedni, mindent, tehát kell öt-hat év azt teljesen kiirtani, és valahonnan vizet kell felvezetni, mert máskülönben nem lehet termelni semmit. Hát aztán az emberek felbőszültek, és abban az időben még Amerika hatósága alatt volt ez a sziget, voltak ezek az amerikai megszálló katonák ottan, és amikor kiszálltunk a buszból, mert láttuk, hogy be vagyunk csapva, Kovács se volt ott, akkor elkezdtük énekelni a magyar himnuszt, és a katonák körülvettek. Tehát nem akartuk elfoglalni azt az épületet, amibe be akartak osztani, mert láttuk, eternit a teteje, eternit az oldala a háznak, minden eternitből, a nap oda besütött, olyan hőség volt abban az évben, hogy a legjobb fürdőbe nincs olyan hőség, ami ott volt, és nem is volt üveg, hanem ilyen spaletta volt, és skorpiók futkároztak benn a falon mindenütt, hát a dzsungel ott volt, mert a dzsungelben építették ezt a házat, ezt a falut, és azt akarták, azt foglaljuk el. Volt egy hatalmas kb. – nem akarok hazudni – húsz-harminc méter hatalmas nagy épület. Az az épület tele volt ágyakkal, edényekkel, matracokkal, minden vacakkal, ami csak létezik, honnan szerezték össze, nem tudom. Hát nem akartuk elfoglalni, hát jött a Kovács, az emberek ordítottak, fütyültek rája, szidták őtet, minden, hogy becsapott bennünket. Kovács azt mondta, hogy katonasággal körülvett, hogy kényszerít bennünket, odaadta a kulcsot. Én a százas házszámot kaptam, és azt mondja, menjek be a barakkba.
Mentem és tűzhely, minden volt, ami csak kellett. Mondom neki, hát edény kell, amiben főzni lehet. Azt mondja nekem, itt van, és adott nekem négy bilit, amit valamikor az ágy alatt tartottak az emberek. De hát igaz, hogy tiszta újak voltak. Mondom neki, mit csináljak vele, nekem nem kell ez a négy bili, egyedül vagyok, meg volt velem egy kisfiú, akiért kellett vállalni a felelősséget. Mondom neki, hát nem kell. Az tiszta új, azt mondja, abba még nem csinált senki, abba lehet főzni, enni lehet. Hát jól van. De hát az emberek nem nyugodtak bele, nem foglalták el, nem mentek ki dolgozni a földre. És akkor azt mondta, mert úgy volt a szerződés, hogy addig, míg megjön az első termés, fejenként kapunk 45 dollárt, hogy élni tudjunk, és azt mondta, akkor elveszi, csináljunk, amit akarunk … Akkor az emberek fellázadtak, akkor voltak az indiánok, azok is elnyomottak voltak, a négerek is, mert voltak olyan gazdag fehér emberek ott, akiknek olyan villájuk volt Azuában, mert úgy hívták a várost, ami közel volt hozzánk, olyan gazdag emberek, hogy olyan villájuk volt, hogy tízéves fiának már kocsija volt, Sevrolet, és egy néger sofőrje, és oda ment vele az illető, a felnőtt ember, amit a gyerek mondott neki. Hát nem vállaltuk el, kényszerítettek bennünket, körülvettek katonák, bezártak bennünket, bekerítettek bennünket egy ilyen drótkerítéssel, bekerítettek, és azt mondták, vagy elpusztulunk, vagy… De mi kiszöktünk, kivagdostuk a kerítést, kimentünk, és feluszítottuk a négereket meg az indiánokat. Majd egy hónap múlva kitört egy ilyen forradalom, hát ugye ez az államfő nem tudott erről, amit Kovács csinált, ő azt hitte, hogy rendes úton intézte az egész dolgot, és akkor kijött hozzánk ez a Trulio elnök, akkor láttuk ezt elsőnek, egy hatalmas, sovány, jóképű, idős férfi volt, és akkor bocsánatot kért, és azt mondta, visszamenőleg megkapjuk azt a pénzt, ami nekünk meg lett ígérve, sőt háromszorosan, duplán, és jól van, igaz, nem európai embernek való ez a földművelés itten, hanem elhelyez bennünket gyárakba, vannak ilyen gyémántbányák, aranybányák, ilyen mosodák, akkor vannak öntödék, oda négerekre kell elmenni vigyázni, hát jól van, beleegyeztünk, jól van, megkaptuk a pénzt, minden. És én elkerültem ebbe a fővárosba, akkora fővárost az elnök után Truliónak hívták, és bekerültünk abba a börtönbe oda, amit mikor elsőnek odajöttünk, láttuk azt a hatalmas nagy börtönt. Hát én azt mondtam, hogy a 20. században nem létezik, olyan disznóságok fordultak ott elő, hogy nők, férfiak, gyermekek anyaszűz meztelen a gyárban dolgoztak, és ott fehér emberek vigyáztak rájuk, igaz, hogy nem ilyen fehérek, mint a magyar, orosz vagy amerikaiak voltak, hanem spanyolok, ezek a betelepedett spanyolok voltak, akik vigyáztak rá, ezek olyan durvák voltak, hogy a legkisebbre is ütötték-verték az embereket, és egy fő főnök is egy ilyen spanyol származású férfi volt, egy kis alacsony, sovány termetű, az ő keze alá kerültünk, és akkor kioktatott bennünket, ahogy már tudtunk akkor spanyolul, mert ugye, tanulni kellett, kioktatott, hogy mire kell vigyázni és mit kell csinálni, milyen parancsot kellett neki, amit ő kiad, végrehajtani, és aki be lesz ide a terembe osztva, ott szigorúan kell viselkedni. Hát beosztottak engemet egy ilyen területre, ahol lőszerhüvelyeket gyártottak. Olyan nagyok voltak, mint ezek az asztalok, talán két méteres rézlemezek, és abból készítették a hüvelyeket, azt be kellett tenni egy gépbe, a gép azt elkapta, akkor húzta magával, és az trancsírozta széjjel és olyan darabokra, amilyen a hüvelyhez szükséges volt, és akkor az bekerült szalagon egy másik gépbe, azok csinálták össze, töltötték és elkészítették. Na most ott, ahol én odamentem, egy idős ember volt ott annál a gépnél. Hát szegény, akartam tudni, mióta van ott, de nem értett meg, magyaráztam spanyolul, és elmondta, hogy már huszonhat évet dolgozik ottan, és azt mondta, hogy már nem bírja, olyan fáradt, hogy nem bírja. Ugye mindennap gyengébb volt, idős ember volt már. Majd egy napon hallottunk egy hatalmas nagy ordítást, mikor szolgálatban voltam, a gép elkapta az öreget, és akkor széthasította itt a kezét, bevitte magával a gép, majd jön ez a spanyol, aki főnökünk volt nekünk, jött, és kellett neki mondani, mi történt. Hát nem baj – azt mondja –, egy kutyával kevesebb, megdöglött és kész. De őszintén, nem akarok itten rosszat mondani, de feldobták egy teherkocsira, ahol a szemét volt meg minden, és ki akarták vinni a szemétdombra, így, ahogy mondom, mint nálunk Magyarországon megdöglik egy kutya vagy egy macska, beledobják a kukába, és kiöntik a szemétbe, evvel az emberrel is azt akarták, de mi voltunk ott páran magyarok, harminc magyar, férfiak, és ezt láttuk, és nem engedtük.
És akkor levettük a kocsiból és eltüntettük, elvittük egy kórházba, volt ott egy jó ismerősünk, ez ilyen spanyol származású orvos volt, és az megállapította, igen az illető meghalt, elvérzett, abba halt meg, nem lehetett volna rajta segíteni, és akkor már tisztességesen eltemették az illetőt. De ez a spanyol megtudta valahonnan, mert ugye kémek voltak, megtudta, és összehívatott bennünket és csúnyán leszidott bennünket, úgy hogy összevesztünk. És két nap múlva jött éjjel – mikor szolgálatban voltunk férfiak – jött egy hatalmas nagy teherautó, de borzalmas ilyen kamion, nem tudom, látta-e már valaki az amerikai kamionokat, ugye, kb. ez harminc méter széles és van rajtuk huszonhat kerék, na most képzelje el, egy ilyen nagy kamion fel volt pakolva, borzalmas terheket hoztak, és azok száguldoztak nem tudom milyen kilométer távolságokra, hát láttuk, néztük az ajtón, az udvaron ki volt világítva, hát gyerekeket szállítanak le a kocsiról, néger gyerekeket, és akkor megyek be ehhez az ottani főnökhöz, azt mondja, jó, hogy jött, válasszon ki, amennyi kell ezek közül a kölykök közül, így mondta, és be kell osztani a géphez, mert az üzem nem állhat tovább, de mondom, mit akar evvel, hát gyerekek, hát olyan nehéz az a lemez, én is alig tudom megemelni. „Nem érdekel, dögöljenek meg, ha nem bírják.” Hát amit tudtam, négy erősebb fiúgyereket összeszedtem, behoztam oda, és akkor beosztottam, megmagyaráztuk neki, mit szabad csinálni, mit nem szabad csinálni, de hát ugye gyerek…És akkor egy pár nap múlva a gyereknek elkapta a kezét, ugyanúgy mint az öregnek, összetrancsolta a kissrácot, akkor kórházba kellett szállítani, nem tudtak rajta már segíteni, kérem szépen. Ez a szemétdomb meg jött és akkor ordított velünk, és akkor jött befele, a gépnél volt a selejtező veder, ahogy jött befele, igen, jött, ahogy a selejtező veder volt, aztat mérgemben felkaptam és elkaptam – ja és elfelejtettem mondani, az ajtó az áram mágnesességével csukódott és nyitódott ki hangra, és ahogy ez ordított, az ajtó szétnyitódott, és látta, hogy felkapom a vedret, hozzávágtam, akart kiszaladni, az ajtó összecsapódott, őt összepréselte. Hát én is megijedtem, ezt nem akartam. Akkor összeszaladtunk magyarok, akik ott dolgoztunk, férfiak, nők, összejöttünk. Hát most mit csináljunk? Meg kell az igazságot… Nem, ne mondjuk… De meg kell mondani… Nem, én nem akarok hazudni, hát miért, én nem tehetek arról, hogy ő ordított, és az ajtó nyitódott, csukódott, én valóban dühömből dobtam, mert mégis emberről volt szó, egy gyerekről, aki fáj.
meggyilkolták
Hát aztán bíróságra került az ügy. A kisfiút mi eltemettük, magyarok összefogtunk, és ugye mivel még akkor Ernesto Che Guevara működött, nem tudom, hallott-e maga róla, Fidel Castro, azt hiszem, támogatta, ők ezt a szigetet is figyelembe vették, és itt is meg akarták, egész Dél-Amerikában meg akarták dönteni Amerikának a hatalmát. Kitört a forradalom, három nap múlva kitört a borzalmas…, mert Fidel Castro segített és Ernesto Che Guevara is segített. Már ott volt az idő, hogy forradalom ki fog törni, ’59-ben, igen, akkor tört ki május 1-én volt ez, amikor ez ott kitört, igen, emlékszem, május 7-én, úgy van. És ugye így mivel a forradalom kitört, nem tudtak velem semmit sem csinálni, a bíróság is menekült, ez a Kovács is menekült, de később őt elfogták, meggyilkolták az államfővel együtt. Mert jöttek oda olyan négerek, akiket életemben nem láttam, ilyen magas, nagy, deltás emberek voltak, és széles szájúak, és ezek nagyon gyűlölték a fehéret, és nem tettek különbséget fehér között, mindet nyírták kifele, mert azt mondták, hogy a fehérek tették tönkre Dominikát meg a négereket ott. De hát ugye, volt minden fehérnek egy néger szolgája, én a szolgámmal nagyon úgy bántam, mintha testvére lettem volna, és azt mondtam: John, most kérlek, segítsél, most már benne vagyunk a pácban, valahogy ki kell menni, segíts, hogy valahogy kikerüljek innen, mert láttam, az utcán úgy folyt a vér, mintha esett volna az eső, és folyt mindenhol, halottak feküdtek ezrével a földön, ugye fehérek.
Hát ő azt mondta, jól van, jól, azt mondja, akkor elviszlek délre, Azuába, az egy kis város, 7 km-re van, azt mondja, elviszlek oda, és azt mondja, majd én segítek, a négereket én ismerem, mondom, hogy te magyar származású, nagyon jó ember vagy, soha nem bántottál senkit. Elviszlek Azuába, és majd valahogy átkerülsz Venezuelába, oda átkerülsz, és onnét majd visszakerülsz Európába. Hát úgy is volt, meg is egyeztünk, és akkor mentünk, és ahogy megyünk, ütnek-vernek egy fehér nőt, gyönyörű szőke hajú fehér nőt ütnek ezek a nagy négerek. Megálltam, hát mégis fájt, egy kisgyerek volt vele, nem is a nő bántott annyira, mert gondoltam, hogy biztos bűnös, hanem a gyerekkel ne csináljanak semmit. Nem? És mondom neki, hogy légy szíves, szólj nekik, ez és ez vagyok, mert észrevették, hogy megálltam ott, és már jött oda egy nagyon durván, jött oda és mondta… azt mondja: ne, ne, ne, mondta neki a néger: csapati, csapati, ne, azt mondja, maradj, ez egy magyar, hungár, azt mondja, ez egy nagyon rendes ember, azt mondja, nem azt akarja, hogy beleszólni, mit csináltok vagy mit nem csináltok, hanem a gyereket ne bántsd, az ártatlan. Nem? És akkor elmondta, mi és hogy, hogy viselkedtem, míg ott voltam, minden, elmondta a többieknek, s akkor jól van, azt mondja. A gyereket viheted, de a nő nem mehet el, mert a férje ott volt meghalva, azt már agyonverték, a nőnek is bűnhődni kell, mert sok szolgát meggyilkoltattak. S a gyereket nekem ideadták, a gyerek nem akart jönni, de felvettem, hat-hétéves lehetett az a kissrác. És látszott rajta, hogy úri családból származik, fogtam magam, felvettem, avval menekültünk, és mondtam a néger szolgámnak is, jöjjön, de ő nem, azt mondja, nem hagyja el a hazáját, visszatért, mi meg egy német hajóval elmentünk Venezueláig. És Venezuelában úgy volt, hogy nem kérdezte senki, miért jöttél, ki vagy, van-e papírod, nincs-e papírod, ott kiszállhattál, és ott aludhattál, azt csinálhattál, amit akartál. Hát én bementem ott a rendőrségre a kikötőben, és mondtam nekik, ahogy tudtam spanyolul – de ez az, hogy minden államban máshogy beszélnek spanyolul, nem is spanyolnak mondták, azt mondták, kaszteljáni, mert a spanyolt gyűlölték, azt mondták kaszteljánis, mert a spanyolok sok kárt csináltak Dél-Amerikában, kaszteljánis. Hát azt látták, hogy nem tudom én ezt a nyelvet, hoztak egy olyan illetőt, aki tudott magyarul, egy nő, és akkor mondtam neki, hogy ezt és ezt szeretném jelenteni, ez a kisfiú nem az enyém, és akkor elmondtam, mi van, hogy szeretném leadni, tudakozódják meg, hogy Amerikában van-e rokona, mert ezek mind amerikai állampolgárok voltak ezek a gyerekek, és akkor küldjék Amerikába ezt a kisfiút. Hát jól van, azt mondja, de most vigye magával, és egy hét múlva jelentkezzen. De, mondom, lakásom sincs, semmi. És elhelyeztek egy ilyen kaszárnyába, kaptam egy kis szobát – hát istenem –, még takarót se, azt is úgy kellett beszereznem, és azt mondták, egy vagy két hét múlva jöjjek be, és akkor meg tudják mondani, hogy megszerezték, hogy van-e még élő rokona a gyereknek vagy még nincs. És akkor a gyereket kérdezték, hogy hívnak, a gyerek elmondogatott egyes dolgokat, és azt is mondta, hogy nem is tudom, Amerikában egy bizonyos várost mondott, él neki nagymamája, annak utána kell járni. Hát elég az hozzá, úgyhogy két hét múlva mentünk be a kisgyerekkel, és akkor kérdeztük ott az ottani rendőrfőnököt, igen, azt mondja, de jó, hogy jönnek, igen, megtaláltuk a kisfiú nagymamáját, és nagyon szépen, és értesítettük, hogy jöjjenek ide Venezuelába, hogy minden pillanatban itt lehetnek, repülővel jönnek majd, kimenni a repülőtérre, a gyerek biztosan meg fogja ismerni a nagymamáját. Ki is mentünk a repülőtérre, hát ott akkor úgy hívták, hogy repülőtér, még akkor is nagyon szegényes helyzet volt Venezuelában, pedig olyan nagyon gazdag állam volt Venezuela, most is olaja van annyi rengeteg, mégis olyan szegény emberek vannak ott, hogy az borzalom. Az emberek ezrei feküdtek az utcán, éjjel a nagy tér, park volt, mint az állatok, ott feküdtek, és senki nem szólt rá, hogy miért alszol itt, miért vagy itt, senki nem, sok magyar is volt, akik menekültek.
Elég az hozzá, meg is jött a nagymamája, és akkor a gyerek meg is ismerte, odaszaladt, és a nő hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy 30 000 dollárt ajándékoz nekem, azért hogy megmentettem a gyereket. Szegény ember voltam, de én azt mondtam, asszonyom, ha meg akar sérteni, akkor hagyja itt a pénzt, ha nem, akkor tűnjön el, mert én nem azért mentettem meg a gyereket, hogy pénzt adjon, hanem azért, mert a szívem fájt érte, megfájdult a szívem. Hát aztán megköszönte, a kisfiú megcsókolt, elköszönt a kis Juhász Józsitól, aki velem volt a kisfiú, attól, és akkor… de nem akart tőlünk elmenni, mert megszerette a Józsikát, és ez a Józsika már tudott angolul, ez nagyon jól tudott angolul, és sokat segített nekünk is, ugye, ez a kis kölyök jobban tudott spanyolul is, mint én, hogy hogy a francba tudott megtanulni, ezt nem értem, hát ott tolmácsolt sokszor, bent a lágerben, ahol laktunk is, hát olyan jól… és angolul is nagyon jól tudott ez a kisfiú, nagyon okos kisfiú volt a Józsika, és mikor Venezuelában maradtunk, már a kisfiút elvitték tőlünk, akkor még két hétig ott kellett maradni, és jött egy német hajó, Frankacnak hívták, és kértük az ottani kapitányt, hogy vigyen vissza minket Európába, van pár dollárunk, adunk. Neki nem kell a pénz, de őneki nem szabad szállítani, engedjük meg, hogy felveszi a kapcsolatot Németországgal, hogy szabad-e neki vagy nem, hiszen többen akartunk visszajutni, nyolcszázan voltunk, aki Dominikába odamenekült. És jól van, és azt mondja nekem… Ott aludtunk a kikötőben. Azt mondja nekem pár nap múlva, igen, azt mondja, lehetséges, visszaviszem önöket, de csak Németországba.
nagy zárt láger
Hamburgban kötöttünk ki, és akkor közölték velünk… Ugye ott kaptunk, akinek kellett ruhát, ennit, legjobb ételt, amit akartunk, ettünk, a németek elláttak mindennel, de pénzt is adtak, mindenkinek 100 márkát, és azt mondták, de sajnálják, mivel a politikai jogot Ausztriába kaptuk, oda vissza kell hogy menjünk, és onnét kivándorolhatunk, ahova akarunk, de Ausztriának kell intézni. Hát aztán vissza is szállítottak egy nagy vonatszerelvénnyel, és átvittek bennünket egy hatalmas nagy zárt lágerbe, Kapfenbergbe, Steiermarkba lenn, és oda vittek bennünket, abba a lágerba, Kapfenbergbe, nem tudom, hallott-e már erről a községről, és ott zárt lágerba tettek bennünket. Ez már ’60 augusztusában volt, és akkor bezártak, és azt mondták, addig nem mehet innen senki ki a lágerből, mondták ott a rendőrök, akik tudtak magyarul, addig nem hagyja el senki a lágert, míg nem kapnak igazolványt, és nem tisztázódnak az ügyek, hogy ki kicsoda. Aki pedig kommunista, azt szállítjuk haza Magyarországra. Ettől féltünk, mondom, a kurva anyját, szarba leszünk – bocsánat bajba leszünk, ha valóban így fog történni a dolog. De tisztázódott az ügy, úgy látszik, ők is belátták, hogy ezt nem szabad, és nem is lehetséges, mert ez a nemzetközi embervédő bizottság is beleavatkozott Strassburgban, nem engedte, hanem olyan államokba telepíthettek ki bennünket – de csak akkor, ha akartunk –, ahol nem volt kommunizmus, mondjuk Németországba, Spanyolországba, Olaszországba ugye, ilyen államokba, de keletre nem, és megadták az igazolványt, és mehetett mindenki, ahova akart, kinyitották a kapukat, elmehetnek, azt mondja, keressenek maguknak munkát és mehetnek. Kaptunk még 100, nem 1000 schillinget kapott mindenki, és keressen magának munkát. Hát én is akkor onnét elkerültem, nem tudom, Linzbe járt-e maga, Linzbe? Linz és Steier között volt egy láger, ott lehetett lakni, de az már nem olyan láger volt, hogy mit tudom én, hogy oda maga bement, és mindennel ellátták, csak ott lakhatott, ilyen menekültek lakhattak, kellett fizetni havonta húsz schillinget a lakásért, és ott lakhatott, egy ilyen szoba, valamivel nagyobb, mint ez, ott kellett lakni és főzni meg minden, és oda mentünk, és ott vettem egy ilyen lakást ki. És a Józsika jelentkezett egy ilyen iskolára, mert hirdették, mert jöttek ilyen nők, ilyen szociálmunkások, hogy a gyerekeket védelem alá vegyék, hogy ne csavarogjanak meg minden, tudták, ahol gyerek van, többet összeszedtek és bevitték ide Bécsbe egy ilyen kastélyba, és ott taníttatták őket, iskoláztatták, szakmát… voltam is egy párszor látogatóba. És utána, mikor én megismerkedtem az élettársammal, akkor bekerültem ebbe a gyárba, a „Vöss”-be, ez majdnem a legnagyobb vasgyár Európában, „Vöss Alpine” Vasgyár, úgy hívták, Linzben van, de hatalmas nagy gyár, olyan helyre kerültem, ahol a vasakat trancsírozták, mert ugye bekerültek volna az öntésbe, a vasat összetrancsírozták vagy préselték. Én is bekerültem egy hatalmas nagy terembe, ahol előre kellett készíteni a vasakat, előkészítés volt ez, ott laktunk a lágerban az élettársammal, ez egy ilyen német menhelyből szökött lány volt, Mayer nevezetű, Gizella Mayer volt, aki ott a lágerban lakott és dolgozott bent Linzben, egy ilyen kiszolgáló volt egy ilyen vendéglőben, jól kerestünk, ő is jól keresett, én is. Mindig az volt a kívánsága, hogy egy kocsija legyen.
Vettünk egy… abba az időben kijött ez a japán – hogy is hívták ezt a japán kocsit? nem akarok hazudni – Toyota, akkor jött ki egy ilyen japán kocsi, az nagyon tetszett neki, megvettük azt a kocsit, hát mit tudom én, lehet hogy ő is hibás volt, nem volt hibás, rája két évre egy borzalmas autószerencsétlenség történt a Duna… hogy mondjam, a Duna-kanál partján, egy hatalmas nagy kamion, ő jött kifelé az utcából és jött nagyon gyorsan a kamion és elkapta a kocsit úgy, hogy sodorta nem tudom hány métert, és átvágta a folyónak a túlsó partjára az élettársamat, a kocsi összeromlott teljesen, szörnyethalt. Hát én akkor elzüllöttem, mert ugye mégis évekig éltünk együtt, megszerettem, már lett volna egy kisbabánk is, már állapotos volt avval. És akkor elkezdtem inni, elzüllöttem. A munkahelyemről is kirúgtak ezvégett, nem tudom, ezért rúgtak ki, és elkerültem Linzbe egy ilyen magasfeszültségű vállalathoz. Tetszik ismerni, hogy mi az, ugye? Azt minden évben le kellett – voltunk hatan –, föl kellett menni és lepucolni, és újra festeni kellett ezeket az állványokat, ahol nem tudom, hány ezer villany megy. Kioktattak bennünket, hogy szabad, mit szabad, és abba az időbe kikapcsolták az áramot, hogy ennyi és ennyi óráig ki van kapcsolva, de mi, akik ott voltunk hatan, mindnyájan részegesek voltunk, alkoholisták voltunk, soha életemben nem ittam, csak utána, mikor az élettársam meghalt, úgyhogy elzüllöttem, alkoholisták lettünk, és részegen felmentem a – nem tudom, mert utána mesélték el nekem –, felmentem az izére, és nem kötöttem be… ottan bravúroskodtam és lezuhantam az izéről. Egy ilyen nagy búzatáblára estem. Innsbruck közelében van egy kis város, Innsburg, az izéhez tartozik, a Tirolnak a fővárosa Innsbruck. Ott leestem, akkor rögtön beszállítottak kórházba, és elkerültem Innsandabruck kórházba, ez is Steiermarktban van, majdnem Kapfenberghez 20 km-re, ahol van egy folyó, Innsnek hívják azt a folyót, azért hívják Innsandamurnak azt a kisvárost, és ott voltam majdnem öt évig, eszméletlenül feküdtem abban a kórházban. Mikor magamhoz tértem öt év után, egy idős néni ült az ágyamnál, ezek a nővérek, akik ugye ezek egyházi nővérek voltak, ebbe a nagy kapucinába ott ültek, nagy fekete ruhában. Mikor észrevette, hogy magamhoz tértem, még jobban megijedt, mint én, és elkezdte kiabálni: főnök orvos, főnök orvos, kiabált, és jött egy hatalmas nagy sovány férfi, mondta neki, hogy mi történt, néz rám, és odajön hozzám, és rám vágott egy nagyot, később bocsánatot kért, hogy azért ütött rám, hogy tisztában akart lenni, hogy valóban magamhoz tértem-e, ők tudták, hogy életben vagyok. Tehát hogy mondják ezt? Nem voltam meghalva. Éppen azért jöttek a világból, oroszok, jöttek tudósok hozzám, mert ez hírül került, jöttek tudósok, akik kérdezgették, hogy mit láttam, milyen érzéseim voltak álmomban, mit láttam, és valóban én nem hazudtam akkor, most se hazudok, mert ők többet akartak tőlem tudni. Én azt mondtam, uraim, én nem láttam mást, hatalmas nagy alagút előtt ültem vagy álltam, már nem tudom, ültem vagy álltam, és a túlsó oldalon láttam egy csodálatos fényt, éreztem a sugárlatát, és egy női hang hívogatott. Lehet, hogy édesanyám lehetett, mondtam, nem tudom, de többet nem tudok mondani. De mégis, meséljen, kérdezgetett. Mondtam, és nem is hazudtam, én nem tudtam többet mondani. Ők arra lettek volna kíváncsiak, nem láttam-e az istent, meg mit tudom én, a tudósok. Én azt mondtam, uraim, én nem akarok hazudni, én ezt láttam, és nem tudok többet mondani. Akkor maguk tisztáltak, rendben tartottak, sétáltattak, még másfél évig ott kellett maradni a kórházban.
Másfél év után kaptam egy címet, menjek ide, ez egy ilyen szociális szervezet, és ők adtak lakást a X. kerületben Bécsben, kaptam egy lakást a IV. emeleten fenn, ez egy ilyen szoba-konyha lakás volt, és azt mondták, hogy fizessük magának, míg el nem számol a Vöss-sel. Felvettem a kapcsolatot a Vöss-sel, telefonon felhívtam, ez a szociális szervezet segített rajtam, ők azt mondták nekem, hogy ekkor és ekkor küldik postán a pénzt. De mivel elérkezett és megtudtam, hogy mivel Magyarországon megváltozott a rendszer 1991-ben, addig húzódott az ügyem, húzódott és szenvedtem, csavarogtam összevissza, nem törődött velem senki se, senki, csak ez a szociálszervezet törődött velem. Mikor megtudtam, hogy megszűnt a szocializmus, ezt a rádióból hallottam, és akkor fogtam magamat, nem is tudom, mi történt velem, nem tudom elmondani, mintha valaki azt mondta volna: menj, menj, menj. Éjszakának idején nem tudtam aludni, és fogtam, nekivágtam a határnak. Azt tudom, hogy évekig nekem mindig honvágyam volt, hogy ez gyötört-e, nem tudom, és ahogy kimentem feketén Ausztriába, ugyanúgy feketén hazajöttem a határon keresztül. Hogy hogy jöttem át, hogy nem vettek-e őrök észre? Arra még nagyon emlékszem, mikor Magyarországra átértem, egy ilyen szúrós tüskéken mentem, ami széjjeltépte rajtam a ruhákat, minden, ugye, az a határ lehetett ott, és egy hatalmas nagy szántóföldön, kukorica-táblán kellett visszamennem, míg kiértem az izé… bekerültem Sopronba, arra még jól emlékszem, és mivel nem volt vonat, én nekivágtam gyalog a legközelebbi városnak vagy vonattal, hogy be tudjak érni. De sötét volt az utcán, az országúton mentem, és egyszer csak hirtelen valaki elibem állt, lámpát gyújtott, hát ezek a magyar katonák voltak, és azt mondja, „bátyám, hova megy maga?”, – mondom, hát megyek Pestre fel, mondom, hát itt dolgozok Sopronban, nem akartam ugye… mondom, hogy itt dolgozok Sopronban, csak régen nem voltam Pesten a nővéremnél, itt és itt lakik, mondtam a nevét, minden, meg Poroszlóra is le szeretnék menni. Jól van, bátyám”, nem is kérték az igazolványom, őszintén mondva nem is volt, csak az osztrák igazolvány. És fogtam magam, és szalutált és mentem tovább. Ez egy ilyen ösztön volt, ezt nem is tudom elmondani, ez olyan érdekes, éjjel felébresztett valami, valami, és mintha azt mondták volna: menj haza, menj haza, menj haza. Belülről valaki tüzelt. Nem? Lehet, hogy a nyomorúságba akart valaki üldözni vagy nem. Mert azt egész életemen át mindig éreztem, hogy valaki van velem. Mikor sokszor el voltam keseredve, éreztem azt, hogy valaki megfogja a vállamat – ez nem hülyeség –, mintha valaki a vállamhoz ért volna, és mintha azt mondta volna, ne keseredj el, jóra fog fordulni minden. Hát ez sokszor előfordult, mert nagyon sokszor el voltam keseredve életemben. Dominikában is, meg Ausztriában is annyi szenvedés alatt. És örültem is, hogy hazaértem, és az a kis holmi, amit összepakoltam, vittem magammal árkon-bokron keresztül, és nem tudom ma sem, nem tudom elmondani, nem is tudom, hogy hogy kerültem fel Pestre, valahogy a Keleti pályaudvarban kötöttem ki egy kocsin, ahogy szundikáltam, és ahogy fékezett a kocsi, felébredtem és láttam, hogy a Keleti pályaudvaron vagyok, leszálltam és bementem a váróterembe, sokan feküdtek ott és aludtak. Hát, gondoltam, szegény ország Magyarország, sok szegény, és utazik mindenki, én is leültem, letettem a csomagomat, nem is gondoltam én semmi rosszra, nem is mertem volna, letettem és mélyen elaludtam, s mikor felébredtem, mindenem eltűnt. Október 14 -én volt. Igen. Ezt a napot soha nem felejtem el. Bementem a rendőrségre, és egy idős rendőr úr volt ott szolgálatban, az asztalnál ült, és mondtam, hogy mi a helyzet, és ő azt kérdezte: tudja ki volt? Mondtam, kedves uram, ha tudnám, ki volt, akkor nem jöttem volna magához, és kifordultam és otthagytam. És hónapokig csavarogtam Pesten, így ismertem meg a csavargókat, vagy egy kapu alá mentem be, ha kizavartak az állomásról, vagy pedig egy eresz alatt dideregtünk a városban valahol, vagy egy híd alá elmentünk, valamelyik híd alá elbújtunk, hát dideregtünk, vagy a Városligetben ismertek ilyen föld alatti bunkerokat, ott pihentünk meg. Koldultam egyszer, s jött két rendőr, nem zavartak el, azt mondták: ide figyeljen, mi nem visszük el magát, de ha elkapjuk, elvisszük magát, most pedig tűnjön el, két rendőr volt. És akkor a többiek vártak lenn a Blaha Lujza téren, mentem oda, és mondom, fiúk elzavartak a rendőrök. Mennyi sikerült? Mondom, hát 500 Ft-ot összegyűjtöttem. Én azt akarom mondani, a magyar embereknek szívük van, ha nem is tartunk sokszor össze, de arra kérem, hogy tartsunk össze, de sokszor nem tartunk össze, ez a baj. De nagyon jó szívük van, segítenek, ha tudnak az emberek, mondom kb. fél óra alatt, háromnegyed óra alatt 500 Ft-ot összeszedtem, abban az időben nagyon szép pénz volt ám 500 Ft. Tudtunk kaját venni magunknak, és így éltünk.
Hívattak a Fiumei útra, és nekem, azt hiszem, a IV. emelet nem tudom hányas szobájába kellett menni, és egy hölgy azt mondta, minden el van intézve, maga megkapja az állandó szociális segélyét, amíg él, ez magának jogosult. És akkor egyszer kaptam egy levelet, és akkor értesítettek arról, hogy nyitottak az OTP-ben nekem egy bankszámlát, és erre a névre visszamenőleg kaptam 140 ezer Ft-ot. És ebből olyan jól meg tudtam élni, és boldog voltam. Most akkor egy kis pénz összejött, összegyűlt, a Menhely Alapítvány segített, a Naszvadi Tibor. És ezt a kis szobát, ahol most lakom, a XV. kerületi Újpalotán lakom, ez egy ilyen tanácsházi, ezt lakóházaknak hívják, ott kaptam egy kis szobát, amiért kellett fizetni abban az időben 360 ezer Ft-ot öt évre, ugye minden hónapra hat ezer Ft-ot kellett fizetni, de ebben minden benne van, a fürdés, a főzés, a villanyégés, a fűtés, tehát minden benne van…
csak jó dolog
Mivel foglalkozom? Hát ezért nem akarom mondani a nevemet, mert szégyellem. Lomtalanítással, kukázással foglalkozom. Cipőket, ruhákat, de nagyon jó dolgok, mondom, tiszta új holmikat is, vagy edényeket, vagy rádiókat, vagy tányérokat, mindenfajta, ami csak jó dolog, vagy szerszámokat, ugye, összeszedi az ember, és akkor rendbe hozom, kipucolgatom és kiviszem a piacra. Hát most szoktam járni a Verseny utcába, a Népstadion háta mögé. Már nótákat is költöttem a kukázásról.
Reggel korán elindulok hajnalban,
Pesti utcát járom én, várnak már a kukák nagyban,
Budán járok kint a Fehérvári úton,
Nézegetem a kukákat, de sajnos üresek már mind nagyon.
Üres táskával sokszor kell hazatérnem,
És akkor arra gondolok, János, mit eszel majd ezen a télen.
Igen…