PAPLAN

Még rálát magára. Időnként, talán. Vagy csak sok évtizedes írói gyakorlata hasznosul a haldoklásában. Valójában nem hasznosítja a tapasztalatait, mert már nem fogja, ezt sem tudja megírni. A felesége halála óta nem írt semmit. A mondat megható, de így nem igaz. Hónapokkal előbb elakadt. Valami egyszer csak megpattant, megtört benne. Testi fájdalommal járt, és aztán is erős mellkasi szorításai voltak, gyakran mellényelt, fuldokolva köhögött, nem panaszolt senkinek semmit, sőt, kötelességszerűen próbálkozott is: új, és megint új novellába kezdett, leírt három-négy ízetlen, jellegtelen sort, düh nélkül törölte, címet adott, azt is törölte, tucatnyi üres dokumentumot mentett. Gyógyíthatatlan betegségre gyanakodott, mert világéletében úgy hitte, a szellemi meg a testi kór elválaszthatatlan, s azon sem érdemes tűnődni, melyik előbbi, melyik következmény. Aztán mégis Anna halt meg, nyilván helyette.

az írói rutin meg a haldoklás

A szavak külön-külön is esetten, tétován lebegnek a fejében. Milyen könnyen mállik a nyelv. Törmelék, hekatomba. De az író-reflexekből sok megmarad, ez-az még mindig kiélesedik, igaz, túl rövid időre, nem lehet utánakapni. Az imént sem arra gondolt, hogy „hasznosul” meg „hasznosít” – érthetetlen, hogyan bukkannak elő benne – vagy belőle? hogy mondják helyesen? – soha le nem írt, idegen kifejezések. Hasznosul? Ez végképp nem az ő szava – „hasznosul”!? És valahogy mégis összefügg az írói rutin meg a haldoklás. Erre gondolt – ha ez még gondolat –, hogy összefügg. Gondolatdarabka talán. Látja magát kívülről, mintha saját költött figurája volna. Elképzeli, amit éppen megél. Hogy haldoklik, s így még a haldoklás is más, bár tévedhet.

Roncsolt tudattal érzékelheti-e a saját roncsolódó tudatát?

S mégis, mintha húsz meg negyven évvel fiatalabb szemével is látná mai testét – és fordítva: a saját, évekkel korábbi, kíváncsi tekintetét érzékeli mostani besüppedt arcán és felpuffadt hasán. Talán nem mindenki képes erre.

Majdnem tucatnyi esztendeje, hogy apai barátja, nagyon öreg, de szellemileg jóval előbb elaggott mestere, M. pusztulását figyelte így. Most önkéntelenül bólint egykori önmagának: igen, így figyelte. Mióta, hogy mindenre így néz: törött ablaküvegre és szerelmes önmagára, koldusra, villamosra, lila tarajos, piercinges lányra, bevásárló kocsit húzó öregasszonyra és híradó-képekre – többnyire nem azért mustrálgatott valamit, mert leírni készült, nem modellt választott, bár később csak a begyűjtött képeket forgathatta. Hasznosultak.

Talán látható is, ahogy most bólint magának. Noha hanyatt fekve nem bólinthat, legfeljebb mozdul a feje, megrándul. Az alkalmi gondozónő észreveszi, fölé hajol, szól hozzá. Nem, nem kér semmit. Köszöni szépen. Udvariasan mosolyog. Ez még megy neki. Vélhetően közönséges, szabványos lesz a halála, ahogy a lepusztulás is. De hát milyen a nem közönséges halál?

A hosszúnak tűnő homályos szakaszok között éber tisztások akadnak, s azokból – így pontos: azokból? tisztásokból vagy tisztásokról? – még azt is érzékeli, hogyan terjeszkedik és uralkodik el aztán a tompaság.

A kilencvenes évek legelején keményen összekülönböztek M.-mel. Nem nyilvánosan. Azt nem. Próbálták ugyan napi- és hetilaptól is beugratni, hogy írjon nyílt levelet a régi barátnak, televízióba hívták, hogy meséljen közös küzdelmeikről és újabb vitáikról – de hát nem is vitatkoztak. M. nem sokat törődött az ő kérlelésével, addigra hívek serege dongta körül, rengeteg izgatószert és történelminek nevezett érvet szállítottak, az öreg meg lubickolt az elismerésükben. Nemigen vette észre, és biztosan nem értette, mihez használják fel a nevét meg a tekintélyét. Két-három zagyva vezércikket publikált – állítólag azokat sem ő írta. Lehet. Amúgy is jól fejlett hiúsága gyorsan daganatosodott, elbutult arcára ráfagyott a hódolóit jutalmazó mosoly, és ő hiába hűtötte magát, hogy a leépülés, a betegség következményei nem bűnök, felháborodottan meg- és elítélte M.-et. Lelkifurdalással újra és újra. Egyébként még mindig elítéli. A keserű indulatot sem M. halála, sem a saját betegsége-öregsége nem oldotta. Nem is igen igyekezett oldani. Legalább bárgyú jóságoskodásba nem tévedt, agylágyultan nem tetszelgett megbocsátó pózokban, megúszta ezt a legrosszabb fajta pusztulást. S ha mégsem? Nem akar gyónni, semmit sem kell felülvizsgálnia a múltjában. Meglehet M. és mindenki más is így hitte.

furcsa gyerekhangon

Anna az utolsó órákban eszméletlenül hánykolódott, ő beszélt hozzá, simogatta, meg-megnedvesítette a száját, s mikor végül kinyitotta a szemét, úgy tűnt, ránéz. Inkább csodálkozva, mint rémülten, és furcsa gyerekhangon azt mondta: meghalok. Kérdés volt és bejelentés, mégiscsak kimondta, amiről két hónapig fegyelmezetten hallgattak. De talán nem volt tudatában, hogy ő mellette van, nem is neki mondta, nem őrá nézett, csak kibuggyant belőle az addig visszafogott szó, s azért az eszméletlen állapot volt.

Néha a saját hangját hallja, de nem ellenőrizheti, valóban motyog-e, vagy képzeli a szómorzsolgatást. Perceken át ismétli: „paplan” – aztán nem tudja, kimondta-e egyszer is. Miért épp paplan? Ízleli a szavakat, s mintha a szavak is nyaldosnák őt. Fényes-síkos halacskák, de gyakran eltömik a száját, tudnak tűheggyel szúrni és szöszösen csiklandozni. Érzék-maradványok.

Paplan.

A diagnózis után javasolhatta volna Annának, hogy döntsenek együtt a befejezésről. Fejezzék be együtt. De napról napra szaporodtak a kételyei: kettejükről nem sugallhat döntést. Szabad-e elébe vágni az úgyis bekövetkezőnek? S ráadásul romantikus türelmetlenséggel fertőzni. Belezavarodott a bizonytalankodásba, éjjel-nappal készült, hogy pátosz nélkül és gyakorlatiasan elővezesse a témát és fapofával színlelt, miközben a legszokványosabban alkalmazkodtak a végső stádium legszokványosabb elviseléséhez vagy lepergetéséhez. Hitetlenül kipróbálták a csodaszereket, a varázseljárásokat, és egymást kímélve hallgattak arról, amit külön-külön gondoltak. Menthetetlen a hallgatása. Megérdemelte, hogy Anna végül döbbenten nézzen és mondja: meghalok.
M. már ősz sörénnyel, de azzal a sármos mosolyával fejtegette egykor a kávéházi asztaltársaságnak, hogy akármennyit is töpreng a halál rejtélyein, úgy véli, ami ennyi rengeteg emberrel megtörténik, az nem lehet nagy ügy. Az érettségije előtt is így okoskodott, mesélte, s ők, M.-nél fiatalabbak, tódítottak, hogy csakugyan: az érettségi előtt mindenki ezzel a bölcsességgel bátorítja magát. És az öreg bába is biztatta anyámat, folytatta M., mikor vonakodtam világra jönni, igen, nehéz szülés volt, szegény anyám megszenvedte, a madám pedig reszelős hangon ismételgette neki, hogy valahogy majdcsak előbújok, mert senki nem marad odabent. Szóval ne féljetek, fiúk, jártatta körbe tekintetét M., valahogy megoldódik. A kávéházi csillár is morzézott nekik, a pincér áramkimaradást vagy áramingadozást emlegetett, bocsánatkérően magyarázta, hogy napok óta így van, mintha áramszünet, teljes sötétség fenyegetne. Erre harsányabbak lettek, semmi baj, miattunk van, mondta M., asztalfői helyéről nagyúrian intett. Ne törődjön ezzel, Karcsikám, nekünk szól, túlvilági erők üzenete, nem lesz semmi baj. Bort is hozattak, a pincér azonban bizalmasan korholta őket, legyen csak jókedvük, de ne tréfáljanak a halállal. Hogyhogy ne?, kérdezett vissza M., hiszen az írók mindig a halállal tréfálnak.

Paplan. A szó furcsán tapadós. Meg kellene fejtenie, miért pattog benne makacsul? Az állandó szúpercegésszerű zúgás közben nyitja-zárja a száját, paplan, vagy nem is nyitja, csak képzeli. Nem a jelentés, hanem a hangzás miatt. Sem a hangok, sem a lassan, dajkálva pásztázó fények nem zavarják. Végül mégis a közönségesbe zökken minden. Valahogyan. Még a mulasztása sem számít.

kép | Mohammed Khadda, artsandculture.google.com