ÖNARCKÉP FÉLPROFILBÓL

Anyám találta valahol ezt a tükröt, elbarnult, esztergált fakeretben billeg az elbarnult, esztergált állványán, hol a képemet mutatja a göndör fejem búbjától a gömbölyű, utálatosan lányos államig, amit tovább gömbölyít egy csipetnyi toka, hiába fogyózok, mint a megszállott, és már tisztára bedilizek az éhezéstől, de csak az orrom nő meg a sótartók a vállgödrömben, a toka viszont marad, a húgom a két ujja közé csípi, micsoda fiiinom tokaszalonna, mondja, és közben tudja, hogy a falat kaparom, és hozzávágom a legvastagabb könyvet, amit találok, a húgom visít, ez még a pubertástól van nála, hogy senkit nem hagy élni, aztán még neki áll följebb, hogy bennem nincs egy szemernyi érzés, dehát milyen érzés, könyörgök, és miért kell nekem még mindig itt dekkolni egy hülye pubertással, aki mindent elolvasott a kamaszkorról, és talpig betakarózik a sok eszement pszichológussal, hogy az a tömérdek idétlenség, amitől anyám is a plafonon van, az mind a hormonok játéka, köszönöm szépen, de nekem kell elviselni, mint valami betegséget.

bele kell nézni

Kérdem én, meddig tart az ilyen kamaszkor, a húgom tizennyolc, leérettségizett, és még most is azt vágja a képembe, hogy neki hormonlökése van, ettől anyám is begolyózik, régen, mondja, kamaszok voltunk csak úgy, de most a kamaszság is tudományosítva van, mint a szerelem, anyám nem az a hamvas tizenhat, de néha egész jó benyögései vannak, az is a hormonoktól van, hogy a húgom mindig visszaigazítja a tükröt a szekreterre, ami előtt akkor is el kell menni, ha nem akarok, és bele kell nézni abba a kibarnított tükörbe, amit anyám talált a nagynéném cókmókjában, mikor a szobakonyháját fölszámolták, né, mondja, ez a tükör a tanti lánykorából, nem is volt több használható darab a cumójában, és most nekem ezt az ócska tükröt kell bámulni, ahányszor az előszobából a nappaliba megyek, vagyis nem a tükröt, hanem magamat a göndör fejem búbjától a tokámig vagy a pólóm nyakkivágásától a hasamig, ami a jobbik eset, mert a figurámat el lehet viselni nyaktól lefelé, a vállam elég széles az evezéstől, a csípőm meg keskeny, és a combom is átlagos, nincs rajtam semmi feltűnő rondaság nyaktól lefelé, de a tükör hol előre billen, hol hátra, és ettől függ, hogy szembemegyek a tokás képemmel vagy a teljesen átlagos zöld pólómat látom, esetleg a feketét, ami a tükör szempontjából mindegy.

Van rá egy Adym, hogy a húgom mesterkedi a tükröt olyan állásba, amiben a pofámat kell neki mutatni, ha tetszik, ha nem, és nekem is oda kell kapni a fejemet, hiába próbálom elfordítani, az nem lehet, hogy az ember minden belépésnél, ahányszor az előszobából átlépi a nappali küszöbét, arra gondoljon, hogy ne nézz balra, ne nézz balra, persze hogy éppen balra néz, egyenesen bele a tükör közepébe, és ha már így van, és a húgom úgyis kitalálja, mivel dühítsen, mert ez a kedvenc időtöltése, hát belenézek, és azt mondom, beszéljük ki ezt a dolgot, fiú, hogy miért utálod a saját tükörképedet, így szokták a diligyógyászok is, hát én most kipiszkálom magamból ezt az utálkozást, ezt az undorfélét, egyszer és mindenkorra teli pofával belebámulok a tükörbe, mintha a borbélynál ülnék, ahol órák hosszat masszírozzák a fejemet, a pajeszt így, a választékot úgy, farkasszemet nézek magammal a kibarnított ócska tükörben, ami a tanti hagyatékából az egyetlen használható darab, és anyámban mindenféle örökzöld emlékeket ébreszt, ami szíve joga, hisz ő is csak volt fiatal.

családi adoma

Kezdem a hajammal, ami göndör, mint ezer dugóhúzó, tekeredik és csigásodik és fürtösödik és fodrosodik és gyűrűsödik és kampósodik és csavarodik és böngyörödik és mindent csinál, csak ki nem egyenesedne a világért se, ezért se értem, mit akaszkodnak rá a fodrászok, hogy így a pajesz, úgy a választék, amikor se ollónak, se fésűnek nem enged, tekereg csak, és ebben senki befolyásolni nem képes, se én, se a fodrászlány, aki tisztára elélvez, hogy milyen kár egy férfinak, mikor a lányok meg habbal hullámosítják és forró vasakkal, és mégse csavarodik nekik ilyen érzéssel, mint nekem. Na, én aztán nem magyarázom el minden jöttment borbélynak, hogy kell a fenének ez az érzésselgöndörödés, amit akármelyik háromszál szöghajúval boldogan elcserélnék. Apámnak, a te nagyapádnak volt ilyen haja, mesélte anyám, már öreg embernek számított, vagyis majdnem öreg embernek, mert sose lett belőle öregember, és tisztaegy ősz volt, de akkor is így tekeredett a fején, hiába kente, olajozta, igazgatta volna a kalap alá, csak kibújt, kiszemtelenkedett alóla, kuncogva mesélte anyám, mint valami jó viccet, családi anekdotát, de nekem nem tetszett ez a családi adoma, mindig utáltam, ha észrevették a göndörséget a fejemen, ne, anya, ez olyan, olyan utálatos, anyám meg nézett a nagy zöldes szemével, amit nem sikerült tőle örökölnöm, se az apám kék szemét nem örököltem, viszont a nagyapám, az anyai nagyapám olajos barna szeme könnyezett ki a képemből, mindig olyan volt, mintha bőgnék, nedvesen csillogott, és hiába ordítottam, hogy értsék meg végre, eszemben sincs bőgni, mindenki vigasztalt a tanító nénitől a közértesig, hogy jól van Csibike, azért nem kell mindjárt sírdogálni, dehát nem sírok, nem és nem, csak ilyen a szemem, és Csibike se vagyok, hanem Csaba, Csaba, Csaba.

Persze hiába bömböltem, mert nálunk a női nevelés volt túlsúlyban, a mi családunkban a férfiak korán haltak, nagyapám se érte meg az öregséget, apám még nála is hamarabb hagyott itt bennünket, ez is olyan női mondás, hogy itt hagyott bennünket, a tantik szerettek így szomorogni, az özvegy sógornők és unokatestvérek, és néha anyám is, ha megfeledkezett magáról. Vannak ezek a női családok, ismerek másokat is, ahol csupa asszonyság és hölgy és némber, az összes szerepet a nők alakítják, és még ha befurakszik is itt-ott egy férfi, a nők elsüllyesztik, bekebelezik, magukba fullasztják, hogy ki se látszik a sok női bugyogó alól, mint nálunk Lajos bácsi, anyám nővérének a férje, akinek sose volt szavazati joga, és hiába utálta a csirkeszárnyat zöldséges lében, mai napig minden héten megvan az a nap, amikor csirkeszárnyat kell neki enni zöldséges lében, mert a nagynéném szerint a csirkeszárny olcsó és nagyon egészséges. Ugyanez a helyzet a piszkos tésztával, ami dió, mák, lekvár keverékkel van nyakon öntve, és Lajos bácsit a moslékra emlékezteti, amivel gyerekkorában a nagyszülei etették a malacokat, de neki az undorodáshoz sincs joga, mert a női túlsúly rátelepszik a gyomrára, és szétterpeszkedik a fején, és belőle is piszkos tésztát csinál dióból, mákból és lekvárból. Épp ettől a női túlsúlytól féltem magamat, hogy olyan leszek, mint szegény elnyomorított nagybátyám, aki pedig nem is volt göndörfürtös, és Csibikének se hívták, mégis ellekvárosodott a mi női családunkban. És a húgomon is mutatkozik, hogy olyan nagyakaratú női személy lesz, amilyenek nálunk vannak, részben muszáj nekik férfi nélkül, mert anyám is belekényszerült, hogy apa legyen és anya legyen egyszerre, mindent neki kellett eldönteni, amit a férfiak szoktak, és az egész életet férfimódra meg kellett neki szervezni, az iskolát, a munkát, a bevásárlást meg a csekkeket, és hogy ki hova utazzon, mivel keressen pénzt, miből fizesse az angolt meg a többi, még a katonaságot is ő intézte, hogy felmentést kapjak a gerincműtétem miatt, majdnem elpuskázta, szartak az én gerincműtétemre, attól még örömkatona lehetek, Gábor Áron rézágyúja, de addig talpalt, kilincselt, írta sorban a kérvényeket, hogy az ő levelével volt tele az egész magyar honvédelem, a végén csak fölengedtek a honvéd kórházba, és ott kiderült az igazam, hogy mégse kúszhatok-mászhatok operált gerinccel, de addigra eltelt három hónap, azt hittem, beledöglök. Nem is a gerincem miatt, mert az szimplán fájt, mint frontátvonuláskor, de az a sok feküdj-fel! – Vigyázz! – Balra át! Ne aludj katona, basszameg, nem zsidó maga, azok szokták így utálni a fegyelmet? – meg minden, a közös fürdéstől a hálótermi lábszagig, és hogy szarni se hagyják az embert egyedül, nekem az a három hónap a rémálmom azóta –, arra ébredek, hogy csuromizzadság a pizsamám, és az orromból ki nem jön az a bűz másnap délig, lecsó-latrina-fertőtlenítő-pállott surranószag együtt, aki még nem érezte, adjon hálát a jósorsának, mert ha ebből sikerült neki kimaradni, biztosan egynull az ő javára. Csak a húgom nem izgult, hogy engem bekasztliztak a honvédségbe, nesze neked férfiasság, mondta, odavagy a nagyfene férfiasságért, hát most élvezd. Bezzeg a sok tánti, unokatestvér, miegymás nem győzött sipákolni, hogy elbántak szegény Csibikével, sütötték a kedvenc almáspitémet, és ha eltávot kaptam, végig kellett látogatni az egész jajveszékelő női famíliát, amit megint csak a katonaság kontójára írtam, meg mernék esküdni, hogy senkinek nincs annyi nőféle rokona, mint nekem, és akkor jövök én a fürtös fejemmel és a csipetnyi tokával az állam alatt meg a nagy vizes barna szememmel, tisztára buzi külső, ha az a ménkű nagy orrom nem virítana a pofám közepén, hát elmennék nőnek, szerencsém van, hogy az orromat is a nagyapától, de miért pont ettől az egy nagyapától mindent, mikor másik nagyapám is volt és két nagyanyám és anyám meg apám, de egyikre se tudok hasonlítani. Apámra szeretnék leginkább, jó lenne magamra venni az ő világos, majdnem szőke haját, az oldalra fésült nyugalmas frizurával, ami rásimul a koponyára, és onnan el sem mozdul, hacsak a szél föl nem borzolja, vagy a párna szét nem nyomja, bánná a fene a srácok röhögését, hogy milyen jól fésült vagyok, igenis jól fésült, és mindenki elmehet a francba, akinek nem tetszik.

még sose volt úgy

Mondjuk csütörtökön arra ébrednék, hogy a borotválkozó tükörben nem látom a nagy vizes barna szememet, a csibikenesírj könnyezéssel, hanem az apám búzavirág szeme világítana helyette, az a magyarnótás kék, a búzavirág kék az egész világ, szőke haj, kék szem, fehér bőr, csupa áttetsző szín és áttetsző gondolat, se érteni, se kitalálni nem akarom a viccet, nagy tunya araszoló jövésmenést akarok a fejemben, szőke, fehér bőrű ábrándokat, levegőben úszó lovaglást, lassú borozást a szomszéd pincéjében, semmi malícia, humor, destruktív röhögés, meggondolt lusta séták, absztrakciómentes beszélgetés, az alma az alma, a búza az búza, minek az a sötétizzású végiggondolás, hogy így lesz meg úgy lesz, stratégia, taktika, logika, még sose volt úgy, hogy valahogy ne lett volna, ha az ember itthon van kiverhetetlenül, mert az apja, a nagyapja, az ükapja, a tizenhetedik felmenője is itt rágta a fűszálat a szarkalábas mezőn, és távolba révedő szeme, mint a búzavirág, haja, mint a búzakalász, bőre, mint a frissen fejt tej a sajtárban. Csak a nagyapám, anyai nagyapám az őszen is bodorodó hajával, nedvességben úszó barna szemével, árnyékoktól vészjósló sötét bőrével és gigantikusan előre meredő orrával, no meg a nőies kis tokával az álla alatt, és nekem épp ez az egyszem nagyapa jutott, az ő arcát kell viselnem egész életemben, és nincs az a fodrász, kozmetikus, plasztikai sebész, aki ezt a szemet, orrot, tokát kioperálhatná, átfesthetné, lenyírhatná, hogy többet senki se pislogjon rám sanda gyanakvással, hé maga, maga csibike, aztán ha egy kicsit megvakarnánk. Hogy eszébe se jusson megvakarni, és belevájni a tocsogó szemembe, és kifordítani a koponyámat, hogy ottan belül, mit forralok ott belül, hogy legalább kívülről, ránézésre, mert én ugyan tudom, amit tudok, de ők idekint, semmit, de semmit ne tudjanak rólam.

kép | adobe.com