Beney Zsuzsa

PAP KÁROLY KRISZTUSA

1989 tél

PAP KÁROLY KRISZTUSA

Alighanem igaza van Milan Kunderának, aki egy interjúban azt mondta, hogy a huszadik századi európai kultúrát elsősorban Közép-Európa termékenyítette meg, méghozzá a térség zsidó szellemiségével. (Gondoljunk csak példaként Freud, Mahler, Schönberg, Kafka, Lukács György korszakteremtő munkásságára.)

kövületté dermedt

A zsidó kultúrának mint a század művészetét felélesztő kovásznak talán Magyarországon, a Monarchiának e hirtelen fejlődő részében volt a legjellegzetesebb szerepe. Elsősorban az irodalomról beszélek, melynek külön érdekessége, hogy ez a hatás nem is annyira az írók, mint inkább az irodalom szervezői, szerkesztők, az irodalom mecénásai és marginális figurái, e korszak íróinak személyes kötődései révén érvényesült. Egy felszabaduló, mély szellemiség szétáradását érezhetjük, mely a zárt kövületté dermedt Magyarország társadalmát fellazította, határait (a külsőket, melyeknek merevsége a belső hierarchizáltságban is leképződik) elsősorban a modern nyugati áramlatok felé megnyitotta.

Ez volt az a korszak, amikor a zsidóság politikai és gazdasági emancipációjával egyszerre szellemi életének szekularizációja is megindult, amikor vallásosságából kibontakozva hirtelen meghódította – majdhogynem kisajátította – a tudomány és a művészet világiasabb területeit.

Kultúrája a század első évtizedeiben már nagyjából átalakult a befogadó ország kultúrájává, megmaradt azonban másféle, önálló, a befogadó közegétől különböző, és azt éppen ezzel a különbözőséggel megtermékenyítő tudata. Ez a lényegi, szemléleti differencia volt akkor – és maradt napjainkig is – megfejthetetlen. Nem magyarázható meg azzal a később beigazolódott sejtelemmel, hogy a befogadottság ténye mégiscsak illúzió volt. Csak szociológiai indokai alapján sem lesz tökéletesen megérthetővé. A gazdasági és társadalmi ranglétrán emelkedni kezdő zsidóságban ugyanis, nagyrészt kulturális öröksége hagyományaként azonnal felébred a szociális lelkifurdalás: egyszerre azonosulna a presztizs-okokból csábító középosztállyal (ahová foglalkozása és társadalmi helyzete miatt valóban tartozik) és az elnyomott néprétegekkel, melyek legkevésbé látszanak hajlamosnak befogadására. Az asszimiláció tehát nemcsak beolvasztott, hanem rejtettebben, de nem kevésbé keményen, a modern antiszemitizmus kialakulásával fokozta is a távolságot a zsidóság és az őt befogadó nemzet között.

Legfontosabb hatása mégis az addigi tradicionális közösség felbomlásában nyilatkozott meg. Az asszimilálódott zsidóság elvesztette, de nem nyerte el a valahova-tartozás melegét és lehetőségét; a beolvadás meghiúsulása folytonosan megújuló frusztráció, a kiszakadás irracionálisan csillapíthatatlan lelkifurdalás forrásává vált. Ezek a lélektani motívumok hívták elő azt a kettős attitűdöt, ami a modern zsidó szellemiség, és nyomában az európai kultúra lényege: az ambivalenciát és az elveszített identitás keresését.

Ez a feszültség természetesen vezet az egyetlen lehetséges kiút, a transzcendencia felé. Ezért közeledik e korszak zsidó értelmisége öngyötrő intenzitással a kereszténységhez (gondoljunk többek között Raissa Maritainre, Edith Steinre, Simone Weilre, vagy Radnóti Miklósra). Lelkifurdalásának csillapodását éppen annyira várja ettől, mint önmaga előtt is mélyen titkoltan, az újabb lelkifurdalás felgerjedését, mely, úgy látszik, végzete és menekvése is, kreativitásának feltétele és ezzel létének önigazolása. A kereszténység iránti vonzalom azonban nemcsak ebből, hanem az asszimiláció belső, titkolt vágyából is fakad. A péntek esti gyertyák meghitt fényétől örökre megfosztott lélek belemerül a nagypénteki katedrálisok homályába, a kereszténység ideológiája és patetikus liturgiája megfelel annak a szemléletnek, ahogyan a zsidóság, most már mintegy kívülről látja magát: a feláldoztatás szentségében önsorsát véli felfedezni, olyan mértékig, mely legalábbis részben, a fasizmus alatti magatartását, ellenállásának hiányát és a pusztulás öntudatlan vállalását is magyarázhatja.

Minderre aligha találhatunk jobb példát a két háború közti magyar irodalom egyik legnagyobb művészének, Pap Károlynak életművénél. Sorsa szinte maga is megfelel a közép-európai zsidó sors parabolájának.

egy falusi imaház

1897-ben született a soproni neológ főrabbi harmadik fiaként. Sopron Magyarország legnyugatibb kisvárosa – évszázadok óta polgáriasult, kultúrájában is magas nívójú, már erősen osztrák befolyás alatt álló, a század elején 30–35 000 lélekszámú város. Az író kisgyerekkorának idején, a fejlődő magyar polgáriasodás lázában polgári-értelmiségi körökben viszonylag nincs érzékelhető antiszemitizmus. A főrabbi teljes jogú tagja a városka értelmiségének, sőt mint nagynevű szónok a Magyar Tudományos Akadémiának is. Neve Pollák; az író felnőtt korában változtatta nevét a magyarosabban hangzó, jelképes értelmű Pap-ra. A világias, polgári jómódban és polgári igényekkel (kulturális igényekkel) is rendelkező főrabbi apja szegény, óhitű vándorkereskedő; soha nem tudja megbocsájtani fia elfordulását az ősi rítustól, és megígérteti vele, hogy majdani unokáját ő maga, saját hite szerint nevelhesse. Így kerül a kisgyermek egy falusi imaház poros udvarára, majd néhány év múlva, a megszállottan vallásos nagyapa halála után, vissza a szülői házba. Ez a kisgyerekkori sérülés mindörökre csontjaiba vésődik: soha nem bocsájtja meg szüleinek, hogy megváltak tőle, és soha nem érzi elégnek a szeretetet, amit hazatérése után kap; testvérei között az egyetlen, a „legjobban szeretett” szerepére áhítozik. E gyerekkori érzés kései lelkifurdalását transzponálja népe lelkifurdalásává, a választottság gőgjét a zsidó hübrisz felismert bűntudatává. Ne feledjük: a húszas évek, Pap Károly érett alkotókorszaka a freudizmus virágzása Magyarországon. Rejtetten, de minden bizonnyal ez is alakítja a világképét: egész kötetet szentel gyerekkora leírásának, és nagy Krisztus-regényében nemcsak a szülő–gyerek viszony, a megmaradt, tartósult gyermekség lélektani motívumai ismerhetők fel, hanem a legendává magasodott nagyapa alakja is.

A fiatal Pap Károly 1919-ben részt vesz a magyar kommunista rezsim harcaiban, majd börtönbüntetése után rövid időre Ausztriába emigrál. Örökre szakít a szülői házzal, Budapesten telepszik le. Vérbeli novellista: három regénye is inkább novellák füzérének tekinthető, bár írt színdarabokat, verseket is – az utóbbiak nagy része elveszett, és 1935-ben kiadott egy meglehetősen ellentmondásos ideológiai vitairatot Zsidó sebek és bűnök címmel.

A korszak magyar irodalmában, még zsidó írók műveiben sem volt szokásos téma a zsidó lét személyes, történelmi vagy folklorisztikus ábrázolása. Talán Pap Károly volt az egyetlen, aki élete legfontosabb műveiben ezt tartotta legfőbb témájának. Zsidónak lenni – ez számára áldozatvállalást jelentett, a krisztusi áldozathoz hasonlót. Krisztusban látta – nem kevés romantikával és pátosszal – a zsidó sors, a feláldoztatás kiteljesedését. Hadd idézzem egy elbeszélésének részletét: mesteréről szól benne, a haldokló mesterről, akit rózsacsokorral szeretne meglátogatni. Rózsákra nincs pénze – „Volt azonban feleségemtől egy kis medáliám, egy aranyfeszület. Egész különös Krisztus volt ezen. Afrikai zsidó orcával nézett, s nem az égre, hanem a föld felé, ahol tanítványainak orcái látszottak, ők is mind afrikai zsidó orcával, forró, mély afrikai álomba merülve. Mint akik álmodják ezt a rémséget: mesterök halálát. De a legszokatlanabb volt a felírás. Zsidó betűk ültek a tetején: Nem álmodtok ti! Még ezt is megteszem, hogy ti is a nehezebbet válasszátok, s ne a könnyebbet, a világ mindensége helyett a maroknyit, s minden dicsősége helyett minden szégyent!”

Ezt a feszületet cseréli el a rózsákra; s mikor készülő Krisztus-regényéről beszél, a mester válasza ez: „A Krisztus-regény, fiam, a bűn kérdése. Mi a bűn az egyesek ellen, a nép ellen, a világ ellen s önmagunk ellen? Aki ezt meg akarja írni, annak mindezt a bűnt magára kell vállalnia. S ha hozzáfog, már magára is vállalta! Ezt sohase feledje!”

abszurd lényt teremtett

Ezt a zsidó Krisztust írta meg Pap Károly Megszabadítottál a haláltól című művében. Olyan abszurd vágyat fejezett ki vele, és olyan abszurd lényt teremtett, melyet másutt, mint Európa térségében, és ebben az időben nem lehetne elképzelni. Szóltunk már arról, hogy e korszak zsidó kultúrája két nyelv feloldhatatlan ellentétére épül. Természetesen nem a német, magyar, cseh, lengyel és héber-jiddis nyelv különbözőségéről beszélek, hanem annak a látásmódnak eltérő jellegéről, amit a kétféle kultúra metaforájaként két nyelvnek is mondhatunk, s amelynek alapvető lényege éppen az, hogy egymásra csak metaforikus értékrendjükben fordíthatóak át. Ha így nézzük, azonnal érthetővé válik, hogy a zsidó Pap Károly számára Krisztus nem az a valóság (sem személyes, sem szimbolikus jelentésében), ami a keresztények számára. Krisztus – főleg a zsidó Krisztus – az ő nyelvén tovább nem bontható metafora, annak a zsidó sorsnak metaforája, mely „belülről”, a zsidóság saját hite szerint elmondhatatlan. Innét nézve ugyanis a zsidóság szenvedéstörténete Istennek és választott népének viszonyából, a nép Isten ellen elkövetett bűneiből és ezek büntetéséből fakad – „kívülről” azonban felfoghatatlan és indokolatlan végzet, nem büntetés, hanem áldozat, s mint ilyen csak az isteni áldozat képével, e magában is irracionális metaforával ábrázolható. Tudom, hogy szinte lehetetlen olyan írásművekről beszélni, amit fordításokban sem ismerhetnek – s amit szinte lehetetlen is lefordítani. Pap Károly stílusa ugyanis nemcsak rendkívül gazdag, ornamentikus, a rá nagyon is jellemző expresszionizmus jellegzetességeit hordozza, hanem erősen stilizált is – és elsősorban ez az, amiért lefordíthatatlan. A magyar irodalmi nyelv kialakulását döntően befolyásolta a 17. századi bibliafordítások nyelve; Pap Károly számos novellájában, különösen e most ismertetendőben ezt a régi bibliai nyelvet alakítja önmaga parafrázisává. Mintha egy negyednyi körfordulattal eltolná, s ettől egyszerre tartja meg ismerősnek – és csempészi bele az önmagától félelmetesen elidegenítő, egyszerre naiv, naivan humoros és ezzel a bibliai nyelvet perszifláló tónusát. Mintha egy ártatlan, együgyű szemtanú mesélné el a történetet: megilletődötten, de gúnyolva is azt, olyan részleteit is kiélezve, melyeket csak a gyerekek és az együgyűek vesznek észre.

A történet meghatározhatatlan helyen, az álombéli Szentföldön játszódik, melynek virágos tarkaságát át- meg átszínezi a magyar tájak hangulata. A történet ideje csakúgy meghatározhatatlan – időtlenségében azonban érezhető, hogy Jézus életének időbeli közelségében járunk. A regénnyé összefűzött cselekmény hat önálló elbeszélésből áll; közelebbi-távolabbi parafrázisai ezek az evangéliumoknak, talán a huszadik század apokrif evangéliumának is nevezhetnénk. Realizmusa hátborzongató: mert benne az álmok ijesztően pontos szecessziós-síkszerű dekorativitása elevenedik meg. A moralitás és az irracionalitás egyedülállóan szoros egységéért érezhetjük mesének, mely egyazon intenzitással és lélektani hitellel ábrázol legvadabb kegyetlenséget és megindító, gyermeki jóságot.

Mert vajon nem mese-e az álomban fogant Mikáélnak és az öreg, bölcs, zsidó koldusnak vándorútja kapzsi szőlőművesek, gonosz, bigott, a hitet betűje és nem szelleme szerint értelmező főpapok, latrok és félkegyelműek között? Pap Károly folytonosan közelíti és folytonosan elkerüli a Biblia történeti értelmezését; ószövetségi hangon szól a jézusi áldozatról, mely végül is egészen sajátságos formában teljesedik be. Mikáélt, az ártatlan – vagy a szeretet bűnében vétkes – áldozatot a főpapok büntetésre ítélik – de nem a krisztusi kereszthalálra, hanem a három lator keresztjének megácsolására, a bűn elkövetésére, jelképesen a gyilkosságra. S bár a város nyomorultjai, akik felismerik szentségét, megtennék helyette, Mikáél magára vállalja a bűnt, minden bűnök legnagyobbikát – csak azért, hogy legalább titeket, amíg csak tehetem, megóvjalak ettől a szennyességtől…

tehetetlen irracionalitás

A magára vett bűnt látja Pap Károly a zsidóság tragikumának. Ne gondoljunk itt az asszimiláció történelmileg, szociológiailag vagy vallásilag racionalizálható bűnére. Az író, s alighanem az egész közép-európai zsidóság látásmódjának lényege a morál feloldhatatlan, tehetetlen irracionalitása.

Úgy tudjuk, hogy Pap Károly Bergen-Belsenben halt meg, 1945 januárjában. Elenyészett-e vele együtt a zsidó tragédiának ez a koncepciója? Úgy gondolom, hogy nem; bennünk, az én generációmban, a túlélőkben, ha rejtetten, de ma is él. Természetesen nem mindannyiunkban; az, amit ezután mondok, már csak személyes érzéseim kifejezése lehet. Az utóbbi négy évtized Közép-Európájának története, s benne a zsidóság sorsa éppen úgy fokozza kollektív bűnösségünk érzetét, mint ahogyan áldozati létünk elfogadását is. Pap Károly egyik gyermek-novellájában az elkényeztetett papfiúért eljön Schrei bácsi, a piszkos, pajeszos, kaftános zsidó koldus, hogy megmutassa neki az igazi zsidó sors nyomorúságát. Könyörgésére kap még egy évet, hogy hinni tanuljon – de az íróval együtt nekünk is újra meg újra fel kell tennünk a kérdést: Ő, a Schrei megkönyörült rajtam, de vajon mikor könyörül meg Isten a zsidóságon?…

kép | Victor Pasmore művei, wikiart.org