PANEL

Futott – olyan gyorsan, ahogyan csak álmában tud az ember.

Kisietett az ajtón, mintha félne, félúton leteríti egy kiáltás, hová s merre lesz a séta, Norbert, de nem szólt utána senki. A lépcsőház üres volt, akár a liftakna, amelyből paneltapintattal még a drótkötelet is kilopták. A sokemeletes ház [háta mögé vetett pillantással feltérképezte, követik-e] kissé berogyott a hőség súlya alatt, széles lépcsősorait szétterpesztette, hogy magabiztosan álljon, és ablakai, az üvegpupillák világoskéken mozogtak.

Mire eszébe jutott, hogy hónapok óta egyedül él a háromszobás lakásban, már messze járt, kerülte a helyeket, ahol a törvény egyenruhás őrei fehér arccal leskelődnek. Nekik aztán hiába magyarázza, hogy a látszat ellene szól; valójában nem üldöz senkit, mert őt üldözik… Kár a beszédért, minden perc számít, különben kikapcsolják a gázt, a villanyt, a végén őt is üzemen kívül helyezik. Készülékeik kimutatják, ha valaki lakbértartozással, hiteltörlesztéssel vagy [isten őrizz] befizetetlen közüzemi díjjal járkál.

bele akart harapni

Olyan utcákba szaladt be, amelyeket még sohasem látott. A jószerencsében bizakodva loholt, és a flip-flop papucs, amit pucér lábára húzott, hangosan klaffogott, bele akart harapni a lábszárába. Igyekezett elfeledkezni a papucsról, s hogy nem is olyan régen még felesége volt, barátai, sörnyitója és multifunkcionális távkapcsolója, amellyel kedvére kóborolhatott a távoli kontinenseken, függetlenítve magát tértől és időtől.

Fene a frankokat, gondolta, és sóvárgás fogta el egy félig nyitott ajtajú borkimérés előtt. Fittyet hányva a vörös képű meteorológusok figyelmeztetéseire, ő bizony ilyen szaharai hőségben is lehúzott volna egy házmestert, de mit tegyen, ha hétszámra nem akadt egy rongyos kétezres sem a zsebében. Az álláskeresői támogatás filléreit elnyelte a bank – készpénzt akkor látott, ha a konditeremben, ahol feketén dolgozott, zsebre vágta egy-két napijegy árát.

Lehajtott fejjel futott a szűk utcácskában. A kanyargó járda sebhelyes volt, csúf repedések torzították, kénytelen volt fékezni, majd normális sétára váltani, ha nem akarta gondjait balesettel tetézni. Fogalma sem volt, hova sodorta a véletlen. Mióta a dolgok rosszabbra fordultak, egyre sűrűbben esett meg vele, hogy agya csökkentett üzemmódba kapcsolt, és ismeretlen helyre kalauzolta.
Ezen a napon, amikor a viharfelhők város köré vont csapatai rohamra készültek, Norbert a szokottnál is messzebb kóborolt – hagyta, hadd vigye az áradat. Az összevissza hegesztett vaskerítések mögött poros udvarok vegetáltak. Néhány háztető olyan hullámos volt, akár a vidámparki vasút pályája, és majd minden második portáról hiányzott a kapu. Forró szél söpört végig az utcán: ébredőfélben lévő, éhes sárkány lehelete. Már bánta, hogy nem tért be a borkimérésbe. A csapos talán egy pohár szódavíz erejéig megszánja, esetleg egy spriccer… A papucs, miután több kísérletet tett az önállósodásra, egy különösen alattomos luk előtt felmondta a szolgálatot, és lerepült a lábáról. Talpa kemény tárgyba ütközött, ösztönösen az úttest közepére rúgta.

Megkapaszkodott a keze ügyébe eső ablak rácsába, és ijedtében ordítva káromkodott, de senki sem jött elő a házból. Az égbolt nyugati felén könnyű rohamra indult a felhőlovasság, a városra felvert égi por szitált.

Megkereste a papucsot, és rábeszélte, hogy együtt folytassák az utat. Pólója elejével letörölte verítékes arcát, gyomra összerándult az érintéstől – tekintete a karambol okozója után kutatott. Arcvonásai ekkor már a napi devizaárfolyam szerint változtak; mintha szégyellnivalója lett volna a szeszélyes világpiac akciói miatt, amelyek a szakadék szélére sodorták. Mióta az asszony összecsomagolta a gyerekeket, és elment vidékre a szüleihez az eperfalombos faluba, minden reggel vad, esztelen reménnyel ébredt – ma talán történik valami, ami megváltoztatja az életét! Nem is megváltoztatja – helyrehozza.

A gondolatok villámgyorsan repesztettek – s lám, egy pénztárca hevert az úttest közepén. Barna, nagy darab, férfitárca, amelyben pénzen kívül mindenféle okmányoknak is van hely bőven.

Nem mert közelebb lépni. Csak a nyakát nyújtotta óvatosan. Pihegve vette a levegőt – nehogy felébredjen, mert akkor oda az álom! A homlokáról hulló veríték hangját a megállóba érkező metrószerelvénynek vélte. Egyszerre kifogyott a szuszból. Erőtlennek érezte magát, jelentéktelennek, csontvázembernek. Előrelépett, lehajolt, és megkaparintotta a tárcát. Félig felegyenesedve, félig görnyedten, majomszerűen futott a legközelebbi árnyékos kapualjba zsákmányával. A tárca téglányi súllyal nyomódott hozzá. Ujjai vitustáncot jártak, míg megtalálta a kapcsot, és felnyitotta az erszényt.

talált pénz

Elképzelhetetlenül vastag húszezres köteg volt begyömöszölve az első rekeszbe. Kihajtotta a tárcát, további tartalmát szemlélte inkább, nehogy rosszul legyen örömében, de furcsa szeméremérzet tartotta vissza, hogy meggyőződjön a tulajdonos pedigréjéről; a fényképre rá se pillantott. Egy VISA-kártyát húzott elő. Döbbenten látta, hogy a kártyatokon ott a PIN-kód is. Villámgyors fejszámolás után megállapította, hogy a talált pénz elegendő, hogy… a bankkártya pedig… legelőször vesz egy mobiltelefont, felhívja a feleségét… de mit mond neki? Drágám, találtam egy csomó pénzt a földön, minden problémánk meg van oldva, ne félj, nem jelölt pénz, tisztességes úton jutott hozzám… Valóban?, kérdi majd a felesége. Ez a tisztességes út? Soha nem loptam, nem csaltam, nem raboltam, embert se zsinegeltem meg, védekezne, ezért kerültünk kutyaszorítóba, drágám, mi van veled?
A vállába hasító fájdalom térítette magához. A tárcát két kezében, előrenyújtva tartotta, akár a középkori vízkereső a varázsvesszőt, és még mindig ősemberi tartásban ment utána. Megállt, körülkémlelt. A vasat fa és alumínium váltotta fel. Egy száz évvel korábbi városrészre, palánkokkal takart területre ért. A deszkákat fehérre marta az idő, néhol kiszakadtak, másutt felpúposodtak. A levegő száraz volt és törékeny, akár a döglött madár kiterített szárnya. Most kapóra jött volna némi városismeret. Tengelye körül forgott – eleinte azt hitte, az árnyéka nem utána, hanem előtte jár –, míg el nem szédült. Akkor megkísérelte a tárcát begyömöszölni a nadrágzsebébe, de az erszény nem engedelmeskedett.

Lépésről-lépésre, egy lápon járó hanyistók türelmével lopódzott vissza a valóságba. Az ismeretlen kerület rejtőzködő házai felől gomolygó ellenszenv a nyári nappalok elmaradhatatlan lecsóillataként lengte körül. A napkorong tüzes kereke lefordult a kék bástyákról, egyenesen a felhősereg közepébe; a gyülevész had szétszóródott.

Visszafelé haladt, néhány perccel korábbi lábnyomai után. Kihúzta magát, s ha nem nyomja a bőrtárca, mosolyog is. A plakátgúnyájú villanyoszlop tövében félmeztelen, tízéves forma kisfiú hüvelykujját szopva tűrte a napsugarakat. Alaposan megbámulták egymást. A sarkon fiatal nő fordult be, pettyes babakocsiját úgy görgette maga előtt, mint katicabogarat a tengerhullám. A közeli ablaküveg a férfi szemébe szórt maréknyi napfényt, amikor lassan, szinte kéretve magát, kifelé nyílt – bent a szoba sötét volt, korhadt levegő áradt belőle, akár a hajófenékből.

Próbált visszatalálni a panel jóval semlegesebb vidékére, megszaporázta lépteit. Jobb tenyerével védte a pénztárcát.

A Góliát akkor csapódott elé, mikor kezdett ellazulni és legközelebbi tennivalóit latolgatta. Hatalmas szőrmók volt, csíkos pólóban, kinyújtott karjára terepasztal épülhetett volna. Az egyik udvarból lépett Norbert elé, és azonnal bodicsekelte.

A férfi a palánkhoz szorult, a pénztárca a gyomrának préselődött. Elfeketült előtte a világ.

– Ohó! Hová lesz a séta, Norbert?

– Ismerjük mi egymást?

– Szegről-végről, de majd csak összebarátkozunk. Tudod, én nagyon-nagyon alkalmazkodó természetű vagyok.

– Miért akarnánk mi összebarátkozni? – ellenkezett, és egyik tenyerét nekinyomta a csíkos pólónak, hogy kiszabaduljon.

Most csak ez érdekelte; helyre volt szüksége, hogy átgondolhassa új helyzetét.

A Góliátot mulattatta a meddő próbálkozás. Aztán egyik pillanatról a másikra elengedte a férfit, de szorosan mellette maradt.

– Mindenkinek vannak barátai. Legfeljebb nem tud róluk. De nem muszáj.

– Nem muszáj?

– Nem. Csak add ide a tárcát.

– A tárcát?

– Nézd – mondta a hatalmas ember lassan, finoman, mintha cukorkát szopogatna –, csinálhatjuk együtt és csinálhatjuk külön.

– Micsodát… micsodát csinálhatunk?

A Góliát a palánk mellé húzódott. A fa megreccsent, apró por- vagy légyfelhő szállt fel, és indult zúgva-zümmögve az ég felé. A férfi követte tekintetével, ameddig tudta, belé kapaszkodott, hogy addig se kelljen a pénztárcával foglalkoznia. És minél feljebb ért a felhővel, annál világosabban látta az utcát, amelybe a vakvéletlen vezette. A kisgyerek, a fiatal nő, a hallgatag udvarokon napozó tárgyak mind-mind kíméletlen részletességgel vésődtek agyába. Most már látta azt is, ami mellett idejövet elment: a rozsdás fürdőkádat, tele szeméttel; kihajított kartonokat; hamis fogsorként csillogó, törött üveget. Már értette, mit kíván tőle Góliát.

Az óriás megvárta, míg a tenyerébe pottyantja, és még akkor is várt.

– Most boldog vagy? – kérdezte a férfi.

– Nem. Te vagy boldog. Megkönnyebbültél, igaz?

Nevetett, és szabad kezével Norbert feje búbját csapkodta.

– Most már mehetek?

– Azt mondtam, csinálhatjuk együtt és külön. Melyiket választod?

– Attól függ, miről van szó.

Ott volt a félmeztelen kisfiú a lába mellett. Még mindig szopta az ujját. Tíz méterre a fiatal nő tolta feléjük a pettyes babakocsit. Az udvarból, ahonnan Góliát előkerült, három-négy kíváncsi ember kandikált ki, mint napraforgók a kerítés lécein. Az utca járdáján férfiak és nők közeledtek, fiatalok és öregek vegyesen; ki ruganyos léptekkel, ki fáradtan vonszolva magát. A férfi az útkereszteződésekre gondolt – ilyenkor persze sosincs rendőr a közelben –, azután a háromszobás lakásra, amit maga mögött hagyott, az asszonyra és a gyerekekre, s hogy miért nem rohant el a tárcával hanyatt-homlok, amíg tehette.

Góliát ismét megkocogtatta a feje búbját.

– Igazán megismerhetnél, Norbert – mondta, miközben belenyúlt az erszénybe, és a két ujja közé csippentett bankót odanyújtotta a konditeremből ismert babakocsis nőnek.

– A kondiból?

– Persze – bólogatott Góliát, és egyre adogatta-osztogatta a bankókat, amelyek csak nem akartak kifogyni a tárcából, akárhogy nőtt körülöttük a tömeg. – Gondoltam, hogy nem neked való az az állás, másfajtára van szükséged, s én tudok is egy éppen megfelelőt, és, lám – mosolyogva viszonzott egy üdvözletet –, igazam lett.

– Hogyan lett igazad? – kérdezte a férfi. Zúgó fejjel állt a forgatag közepén, izzadt, mégis fázott, pedig nem akarta senki bántani, néhányan kedvesen oldalba bökték, mások komolyan biccentettek neki, a félmeztelen kisgyerek kihúzta ujját a szájából. – Hogyan?

– Talán nem adtad oda a tárcát?

– Elvetted volna. Kétszer akkora vagy, mint én.

– Háromszor. De megtarthattad volna. Megtartottad volna?

A Góliát elindult a panel-utcán, s amerre ment, amerre mentek, morajlott, hullámzott a tömeg. Csak sétáltak, a férfi mégis úgy érezte, hogy fut – olyan gyorsan, ahogyan csak álmában képes az ember.

kép | shutterstock.com