Sara Ebenreck

PANDORA SZELENCÉJE

avagy a képzelet szerepe a környezeti etikában [1996 szeptember]

PANDORA SZELENCÉJE

A környezeti etikával foglalkozó írások többsége alig törődik a képzelőerő szerepével, márpedig a jövő fenntartható társadalmairól vitázva éppen ezt a képességünket használjuk: elképzelünk egy kultúrát, amelyik különbözik a jelenlegitől. A természetről alkotott metaforikus elképzelések persze mindig erősen hatottak a filozófiára, akárcsak a tudományokra, de úgy tűnik, erre mégis inkább a metaforák átalakulása idején figyelünk föl, mint napjainkban, amikor a természetet már nem gépezetként, hanem kölcsönhatások rendszereként próbáljuk elképzelni. Baird Callicott A környezeti etika védelmében című könyvében vázolja, hogyan segít a képzelet a gondolkodásnak, hogy túllépjen az én és a világ dualisztikus felfogásán, és a világot mintegy az ember „testeként” gondolja el. A mélyökológus Arne Naess hangsúlyozza, hogy a természethez fűződő kora gyermekkori kapcsolatunkban milyen fontos a képzelet. Az édesanyja nyaralójából — amelynek helyén később felépítette saját otthonát — látható hegy, a Hallingskarvet, ,,ez a barátságos és mérhetetlenül hatalmas lény”, írja, ,,a maga tökéletességével és rendkívüli nyugalmával valahogy az apám lett.”

az emberi cselekvést vezérlő elvek

Az efféle vallomások dacára a környezeti etikában eddig vajmi kevés figyelmet fordítottak a képzelet szerepének tisztázására. Igaz, az erkölcstant történetileg úgy határozták meg, mint az emberi cselekvést vezérlő elvekről, értékekről és erényekről folyó elmélkedést és vitát. Az Aldo Leopold megfogalmazta elvet — ,,Egy cselekedet akkor mondható helyesnek, ha hozzájárul egy élőlényközösség sértetlenségének, állandóságának és szépségének megőrzéséhez” — gyakran idézik az ő „földi etikája” összegzéseként, de a képzeletet ösztönző felhívása – GONDOLKOZZ ÚGY, MINT EGY HEGY –, bár széles körben elterjedt, a környezeti etika jobbára racionalista és pragmatikus képviselőinek mégis túlságosan kényes kérdéseket vetett fel. A hegyek ugyanis feltehetőleg nem gondolkoznak. Ezek a filozófusok tehát inkább valami szilárd erkölcstani kiindulópontot keresnének az ökologikus gondolkodásnak. Attól tartanak, a szubjektív képzelődés ellenőrizhetetlen területére tévednek, ha bátorítanak, hogy olyan élményeket is bevonjunk az etikai diskurzusba, mint amikor Leopold egy hegyoldalon haldokló farkas tekintetének kihunyó, zöld tüzébe bámul… Csak a fantázia a megmondhatója, hogyan is látja a valóságot egy farkas. Vagy egy hegy. És ki tudja, mit össze nem fantáziálnak ezek után egyes etikusok a farkasok és a hegyek gondolkodására hivatkozva. Etikai vitát kezdeni ilyesmiről olyan, mint felnyitni Pandora szelencéjét, amelyből csak zűrzavar, következésképpen etikai tévedések, ha nem éppen az erkölcstan végső romlása származna. Képzeleti példák segíthetnek ugyan megragadni a hallgatóság figyelmét, de a képzelet műve csak támogatója lehet az elméleti ismereteknek, önállóan nem járulhat hozzá az erkölcsi megismeréshez.

A hagyományos munkamegosztásnak megfelelően a legtöbb környezeti etikával foglalkozó mű az elvont fogalmak tisztázására összpontosít, s az irodalomra hagyja, hogy a fantázia alkotásait létrehozza, elemezze és értékelje. A képzelet hangsúlyos jelenléte a környezet-erkölcstanról szóló írásokban mégis arra indít, hogy újragondoljuk szerepét. Erre ösztönöz számos olyan elmélet is, amely a képzeletnek az erkölcsi eszmék fejlődésében központi helyet tulajdonít. A képzelet közreműködésének tudatosítása különösen fontos lehet a környezeti etikában, mivel itt a cselekvés nem emberi lényekre irányul, róluk pedig csak a képzelőtehetséggel párosuló észlelés képes valódi ismereteket szerezni. A képzelet igazságfeltáró hatalmának meglátása létfontosságú a természetről alkotott metaforák filozófiai értelmezésében is, különösen a bennszülött népek természetfelfogásának megértésében, ami jócskán gazdagíthatná elvont erkölcsi szemléletünket. Enélkül a környezeti etika akaratlanul is hozzájárul a bennszülött kultúrák világméretű elnyomásához és kipusztításához.

De vajon miért tartja alábbvalónak a képzelet hatalmát az elvont gondolkodásnál a nyugati filozófiai hagyomány, amelyből a környezeti etika mint tudományág maga is származik? 

A képzelet az ész uralma alatt

A filozófusok már Platóntól kisebbnek tartották a megismerésben a képzelet jelentőségét a racionális elemzésnél. Annak ellenére, hogy Platón dialógusokat írt, olyan fantasztikus résszel, mint a barlang-hasonlat, elméletében a képzeletet mégis adottságként mutatja be, ami a képiségen keresztül kibogozhatatlan szálakkal kötődik a testhez — olyan képességként, amely a társadalom életében gyakran a rendezetlenséggel és a hamissággal áll összefüggésben. A kevésbé éles elméjű gyerekeknek és az iskolázatlan felnőtteknek ugyan szükségük van ilyesféle történetekre, de az igazságot mégis csak az elme tisztább tartományaiban mozgó dialektikus ész segítségével érhetjük el. Éppen az ésszerű gondolkodás fölénye a képzelettel szemben — ami már a görög mítoszokban is megjelenik — mondatja Szókratésszel a Phaidroszban: ,,Én a tanulás szerelmese vagyok, márpedig a fák és a nyílt mező semmire sem tanít.”

alárendeli a képzeletet az értelemnek

Platón érveit századokon át visszhangozta a nyugati filozófia, olyan elméletek is, amelyek erősen hagyatkoztak a képzelet működésére. Gondoljunk csak Descartes-ra és Baconre, a modern filozófia megalapítóira! Descartes is alárendeli a képzeletet az értelemnek, holott az emberi test, az állat és az egész világegyetem mechanisztikus látomása, ami a gépezet metaforáján alapul, egész elméletét befolyásolta, nem beszélve a kétely nyilvánvalóan imaginatív szerepéről híres Módszerében.

Miután az ember lényegét ezek az elgondolások értelmi képességeire redukálták, az igazság próbája pedig a fogalmak világos és precíz használata lett, ebből egyenesen következett, hogy az értelem erejét többre becsüljék, mint a testhez és az érzékekhez kötődő képzeletét. Ez utóbbi ugyanis tökéletes csődöt mond, mihelyt olyan elgondolásokat kellene megjelenítenie, mint például egy százdimenziós test.

A Platóntól és Descartes-tól olyannyira eltérő módszert követő empirikus, Francis Bacon, a képzeletet illetően mégis hozzájuk csatlakozott. Igaz, a túlságosan gazdag fantáziának a szigorúan természettudományos vizsgálódásra gyakorolt kártékony hatásáról írva ő mondja ki: ,,Isten ments, hogy fel kelljen adnunk saját képzeletünk álmait a világ bármely rendszere kedvéért!” A természetről mint passzív és nőnemű dologról alkotott felfogása azonban (hogy a tudomány erejével kell kényszeríteni, formálni és átalakítani a természetet) mégis világosan árulkodik a megismerés tárgyiságának filozófiai eszméjét kidolgozó gondolkodás-módjáról.

A képzelet szerepét lekicsinylő szemléletmódok és eljárások mellett természetesen akadnak más vélekedések és kísérletek is. A legjelentősebb ezek között a régi teológiai elgondolás középkori felelevenítése, mely szerint a képzelet a természetben feltárhatja az isteni megnyilvánulást. Hildegard von Bingen például úgy teszi érzékletessé az olvasó előtt Isten jelenlétét a világban, hogy a vizek tükrén felragyogó lángolásként írja le. A középkori gondolkodás középpontjában a szimbólumok álltak, az észt ezzel szemben alkalmatlannak találták a természet tökéletes megismerésére, mondván: nem képes sem felfogni, sem kifejezni a legfontosabb dolgokat. Az az elgondolás, hogy a képzelet az értelemnél különb ösvényt kínálhat az igazsághoz, előrevetíti a későbbi romantikát, mely szerint a képzeletben rejlik „minden emberi észlelés eleven ereje és legfőbb eszköze” (Colerigde). Olyan képesség ez, amely szimbólumokban fejezi ki a természet és az emberi gondolkodás bensőséges egységét.

az ész és a képzelet

A modern filozófusok némelyike ugyancsak felforgatja az ész és a képzelet szokásos hierarchiáját. David Hume odáig jut a ráció bizonyosságával szemben táplált szkepszisében, hogy a tudás létrejöttében — ide számítva az erkölcsi érzelmek kialakulását is — a központi helyet a képzeletnek juttatja. Másfelől még olyan gondolkodók is, mint John Stuart Mill — aki pedig különösen nagyra értékelte a költői képzelet jelentőségét az elme kiművelésében —, éppen erkölcsi munkáiban mintha szem elől tévesztené annak szerepét. Sehol sem beszél például arról, mennyire nélkülözhetetlen a képzelet az utilitáriusoknak oly fontos kérdés eldöntéséhez, hogy vajon mi számít a legnagyobb boldogságnak bármely érző lény számára.

A képzelet filozófiában betöltött szerepe iránti érdeklődés csak korunkban növekedett számottevően, azzal párhuzamosan, hogy kérdésessé váltak a nyugati gondolkodás alapvető keretei. Ez mintegy napirendre tűzte a dualisztikus alá- és fölérendeltségek (test–lélek, természet–tudat, értelem–képzelet) meghaladását.

A képzelet visszahódítása

Az erkölcsi képzelet című úttörő munkájában Mark Johnson síkraszáll az imaginatív ésszerűséget elismerő és serkentő etikai gondolkodás mellett. Azzal érvel, hogy az erkölcsi fogalmak mélyen gyökereznek a képiségben, kivált a metaforában. (Például a „mérleg” befolyásolta az igazságosságról alkotott elképzelésünket, s a természeti törvények hasonlatosságára elképzelt erkölcsi törvény mint metafora eleve alátámasztja a kantiánus erkölcstant.) Következésképpen az erkölcsi megismerés megköveteli a jelentés képzeleti, metaforikus szerkezeteinek feltárását. Ráadásul az erkölcsi belátáshoz empatikus képzelőerőnket kell fejlesztenünk, hogy kellő érzékenységgel tudjuk átélni mások helyzetét. A képzelőerőtől az etika objektivitását féltők megnyugtatására Johnson hangsúlyozza, hogy az erkölcsi gondolkodásban az objektivitás az egyéni perspektívák meghaladását jelenti, egy lassan halmozódó tudást, melyet az értelmes képzelet működéséből merítünk. A képzelet racionalista bírálatára válaszolva Johnson azt állítja, hogy éppen a tisztán ésszerű erkölcsi objektivitás eszménye felelős azokért a veszedelmes illúziókért, melyek a bizonyosság érzetét keltik ott, ahol csak arrogancia és öncsalás van, nem pedig igazság. Elismeri: elmélete nem szolgál azzal a megnyugtató tudattal, hogy az egyedüli helyes válasz birtokában vagyunk, ellenben világos képet alkothatunk a mai ember erkölcsi állapotáról. Értelmes képzeletünkre kell hagyatkoznunk, hogy felfedezzük az erkölcs tájait, és a lehető legjobb elhatározásokra jussunk — e felfedezőút során szerzett egyéni, illetve öröklött tapasztalataink alapján.

A regényíró-filozófus Iris Murdoch alapvető megkülönböztetéssel járul hozzá, hogy leszámoljunk a nyugati filozófiában mélyen gyökerező gyanakvással, ami a képzeletet illeti. Ez, úgymond, nemcsak az objektivitástól téríti el a gondolkodókat, hanem a valóság megértésétől is. Murdoch javaslata: válasszuk külön egoisztikus vágyfantáziánkat az alkotó és igazságkereső képzelettől. Míg az első sekélyesen banális torzképeket hoz létre, az utóbbin olyan feltáró jellegű gondolkodást kell értenünk, amely részleteiben gazdagítja, színessé teszi és különféle lehetőségek felidézésével tágítja szemléletünket, s így a világot értékkel és értelemmel ruházza fel.

Ez a felfogás elfordul az egyetemes erkölcsi elvek keresésétől, és tudomásul veszi az eleven valóság változékonyságát. Murdoch a képzelőerő fejlesztését javasolja, hogy képesek legyünk ténylegesen is megérteni másokat. A fegyelmezett vagy megtisztított képzelet segít észrevennünk a valóság mélyebb és összetettebb szintjeit, s nemhogy eltávolítana a realitástól, még inkább megközelíti azt. Képzelet és értelem szoros kölcsönhatásban állnak, s a metafora, mint Paul Ricoeur mondja, a hasonlóságok együttlátásán alapul, ,,nem a különbségeken túl, mint a fogalom, hanem a különbségek ellenére és a különbségek révén”. A képzeletnek megvan a maga sajátos intelligenciája, amely a maga természete szerint olyan ábrázolásokban és elbeszélésekben nyilvánul meg, amelyek a közönséget beavatják a megismerés paradox formáiba.

Imaginatív megismerés a környezeti etikában

A képzelet működése teszi lehetővé, hogy osztozzunk egy másik ember élményeiben. Az etikai elméletek többsége azonban nem vesz tudomást az empátia szerepéről az erkölcsi megismerésben. Ragaszkodnak ahhoz az elgondoláshoz, hogy ésszerű következtetés útján olyan általános érvényű elvekhez és szabályokhoz juthatunk, melyek minden ember viselkedésére egyaránt alkalmazhatók. Ezzel szemben a beleérzésen alapuló részvétel az állatok, a fák vagy a bolygó „tapasztalataiban” a nyugati gondolkodás szerint csakis képzeletben lehetséges. Így ,,a Föld fájdalmával” azonosulás, mely annyira magától értetődő, mondjuk, egy elöregedett szálfaerdő letarolásakor, nyomban kihívja a fák és a Föld antropomorfizálásának vádját. Az uralkodó kulturális nézőpontból az ilyen antropomorfizmus helyénvaló lehet egy gyerekmesében — vagy költeményben, dalszövegben —, de nem vehető komolyan egy intellektuális vitában.

Ha azonban elismerjük, hogy az empatikus képzelet hozzájárulása nélkül más embereket sem érthetnénk meg, be kell látnunk, hogy a képzelet gazdagíthatja az egész bolygóra vonatkozó ismereteinket, és lehetővé teszi, hogy legalább valamelyest kilépjünk kizárólagosan emberközpontú szemléletünkből. Fontos, hogy világosan kimutassuk: az embert meghatározó kategóriák (pl. a beszéd vagy az érvelés képessége) feltételezik a beleérzésen alapuló megértést. Ha más lények, például a bálnák, nyilvánvaló jeleit mutatják, hogy rendelkeznek ezzel a képességgel, könnyebb lesz együttéreznünk velük, ahogyan a „mentsétek meg a bálnákat” mozgalom ezt be is bizonyította. A rokon vonások felismerése utat nyitott a bálnák egyéniségének figyelembe vételét követelő erkölcsi érvelés előtt. A bálnákat nem tekintjük többé egy faj egyedeinek, amelyeket pusztán emberi célok vagy az ökológiai egyensúly érdekében kell védeni.

Ha tehát az ember meghatározásánál az élőlények közti rokonságot, és nem az ember elkülönülését hangsúlyozzuk, akkor a nem-emberi lényekkel kapcsolatban a beleérzés és a képzelet útján szerzett tapasztalatok különösen fontosnak tűnnek. Az amerikai bennszülött hagyomány éppen azt az embert tekinti civilizáltnak, aki felismeri a rokonságot valamennyi élőlény között, és magától értetődően beszél a Föld fájdalmáról, mikor az európaiak kivágják erdőségeiket és feltörik a talajt.

más értelmet nyer

A Garrett Hardin rajzolta kép a túlnépesedés ellen védekező iparosodott országokról mint mentőcsónakról, melynek oldalába kapaszkodnak a tengerben fuldoklók, döbbenetesen más értelmet nyer, ha megpróbáljuk a „másik” helyzetébe képzelni magunkat: a mentőcsónak helyett a tengerbe. A fensőbbség tudata már az „Első Világ” és „Harmadik Világ” elnevezésben megjelenik. Ez valószínűleg erősen csökkenne, ha valaki képzeletben egy „fejlesztésre” kijelölt harmadik világbeli esőerdő „nézőpontjára” helyezkedik.

Mihelyt tudatosítottuk gondolkodásunk nyilvánvalóan metaforikus természetét, mint Ricoeur vagy Johnson teszi munkáiban, világossá válik, hogy még a föld használatának módozatairól folyó etikai viták is, melyek látszólag tisztán tényszerű információkon alapulnak, valójában aszerint dőlnek el, hogy képzeletünkben a Földnek miféle képe él; az ember rendelkezésére álló „erőforrásnak” látjuk-e, mint rendesen, vagy valami egyébnek. Ahelyett, hogy elfogadnánk egyetlen metafora — például az „erőforrás” — kizárólagos érvényességét, a metaforákban a konstruktív képzelet alkotását felismerők tudatában lesznek e konstrukciók viszonylagosságának, és nyitottan fogadják a másféle metaforákban kifejezett értékeket és tapasztalatokat. A Föld minden gazdasági tevékenység forrása, de nem csak az. Vandana Shiva egy ausztrál bennszülöttet idéz, aki így fejezte ki magát: „A földem az én hátgerincem. A föld az én alapzatom.”

Az ilyen kultúrákban, írja az ökofeminista szerző, „a föld nemcsak ingatlan, egy dolog a kartéziánus térben; nekik a föld minden értelem forrása”. Shiva úgy találja, hogy az a rendkívül korlátozott jelentés, amelyet a földnek mint földbirtoknak, azaz termelőeszköznek tulajdonítanak a nemzetközi fejlesztési szakemberek, maga is egy fajtája a kulturális gyarmatosításnak, akkor is, ha a fejlesztés vélt erkölcsi célja, hogy segítsenek egy „fejlődő” ország lakóin. Egy kevéssé részrehajló fejlesztési etikának okvetlenül figyelnie kellene a hasznosítás módjának megválasztásánál arra, hogy a helybeliek saját kultúrájában mit jelent a föld.

A képzelet feladata azoknak a kozmikus elbeszéléseknek a megalkotása, amelyek részeseiként magunkra ismerhetünk. Mint egy amerikai szerző írja, amikor Emily Dickinson a Tejútról ír, versében a Tejút saját belső mélysége jut kifejezésre, hiszen Emily Dickinson maga is a galaktika fejlődésének megnyilvánulása. Vegyük például a világegyetem mint gépezet metaforáját: ebben már benne rejlik a géntechnológia erkölcsi igazolása — az ember barkácsol a szerkezeten, hogy javítson rajta. A modern, „emberközpontú” etika is a világegyetem egy bizonyos elbeszéléséhez tartozik. Az ökoteológusok szerint ez az elbeszélés arról szól, hogy a tudomány által a célszerűség eszméjétől megfosztott világegyetemben az ember úgy találja, tudata inkább elválasztja, mintsem összeköti a világ többi részével. Ha tudatában vagyunk, hogy elbeszéléseink hogyan kapcsolódnak a tudás más formáihoz, megszabadulhatunk attól, hogy a Föld vagy a világegyetem egyetlen elbeszélésének foglyai legyünk.

használat okozta kár

A fenntartható társadalom kialakításához nagyban hozzájárulhat a lehetőségek kreatív felismerését segítő képzelőtehetség. Amíg a környezeti válságot mindenekelőtt a mérhető és tudományosan vizsgálható rombolással definiáljuk, az őserdők kivágásától a rovarirtók és az ipari szennyezés okozta pusztításig, addig a fenntarthatóságot is úgy értelmezzük, hogy mit tekintünk a használat okozta kár elviselhető mértékének, mi az, ami még elkerülhetővé teszi az ökoszisztéma és az emberi egészség teljes tönkretételét. A kérdést ebben a szellemben tehát így tesszük fel: milyen mértékű fakitermelés engedhető meg anélkül, hogy egy értékes fajt elveszítenénk? Milyen mennyiségű rovarirtó-származékot fogyaszthat el egy ember egészségének elviselhetetlen mértékű kockáztatása nélkül?

Az ilyen mértékek megállapításához a képzelet azzal járulhat hozzá, hogy új lehetőségeket ragad meg az emberi társadalom és a természet változatos együttélésében. Ha városainkat a levegővel, a vízzel, a napfénnyel, a növényi és állati élettel eleven kölcsönhatásban szemléljük, újszerű elgondolásaink támadnak arról, milyen is lehetne egy város. Ha ez az elképzelés nemcsak azt tartalmazza, ami a légmozgásokról tudományosan megállapítható, hanem azt is, hogy a levegő jelképesen az alkotó szellem lélegzete, a fák pedig egy ősi bölcsesség jelenlétének a jelképei is, akkor új, az ember és a természet magasabb szintű viszonyára épülő kultúra tárulhat fel előttünk, melyben a fenntarthatóság fogalmához hozzátartozik a létezés szellemi szintjeinek fenntartása.

Helyénvaló végül, hogy szó essék a képről, mely szerint a képzelet előtt megnyitni az etikát valami olyasmi volna, mint Pandora szelencéjének fölnyitása.

A mitológia egyes kutatói szerint azonban a mítosz közismert, Hésziodosztól származó változata, amelyben a ravasz Pandora kiengedi a gonoszt ősi edényéből, csupán újraírása egy még régebbi történetnek, amelyben Pandora a föld-istennő szűzi formája, aki a Föld lakóit ajándékokban részesíti. Az ajándékokat bajt hozókká változtatni: ez az eredeti történet kiforgatása. Ezért én is úgy vélem, ha a képzelet edényének fölnyitása veszedelmes kérdéseket is támaszt a környezeti etika kialakítása során, azért bízhatunk ajándékaiban. Ha ezek arra bátorítanak, hogy a Földet többnek lássuk bármely róla alkotott metaforikus konstrukciónál; ha fontosnak tartanánk, hogy a nem-emberi lényekkel kapcsolatos erkölcsi döntéseknél figyeljünk a képzelet és a beleérző képességünk nyújtotta tudásra is, s hogy váljunk nyitottá a természeti elemek — a fény, a levegő, a víz és a föld — jelképes értelmezésére, akkor ez a hármas jótétemény már megéri, hogy kinyissuk az edényt.

kép | ‘trie blasingame, flickr.com