PÁLYÁM EMLÉKEZETE

A kapuhoz széles lépcsőfokok vezetnek. Bent, a portásfülkében a pedellus fekete öltönyben őrködik. A széles, vége-nincs folyosókon a tanórák közti szünetekben a piroskötényes lányok párosával vagy csoportosan lépkednek, de a bentlakókat nem szabad párosával kiengedni, ha délután a nappali teremből, este a hálóból kikéredzkednek a mellékhelyiségbe.

A legfelső emeleti hálóteremben az első internátusi osztály nyitott ablaka előtt mondta mellettem a kis piroskötényes, aki kiürült nagy pléhdobozt tartott a kezében: – A fejére dobom! – S egy fejkendős asszonyra mutatott. Megragadtam a csuklóját: – Miért akarod a fejére dobni? – Mert szegény. – Rámeredtem. – Nem elég baj neki, hogy szegény? Ráadásul agyon is ütnéd? – Ő is rám meredt. Az a senkit és semmit be nem engedő tekintet. Magához szorította a pléhdobozát. Hallgatott. Éreztem, hogy ismét melléfogtam, ezúttal az intelem hangnemével.

jóvátehetetlen baklövés

Egy hete kerültem óraadó-helyettes internátusi tanárként a rangos leánygimnáziumba, az Erzsébet Nőiskolába. (Manapság Teleki Blanka nevét viseli.) Első és jóvátehetetlen baklövésemet – következményeit hat esztendeig, az igazgatónő haláláig viseltem – tanári pályám második napján, az étkezőteremben követtem el. A hosszú, fehér asztaloknál egymással szemben ültek a piroskötényes növendékek, az asztalfőn az internátusi tanárnő. Egy felső osztályos az étkezés előtt Istentől áldást kért az eledelekre, s étkezés után hálát mondott. Péntek este volt, a szobalányok – rajtuk fehér kötény – a szokásos pénteki vacsorát, kakaót, brióst, vajat és egy-egy narancsot szolgáltak fel. A tanárnők két narancsot és kakaójukra tejszínhabot kaptak. Hozzám az elsősök tartoztak. Ahogy nézték a csészémen felpúposodó habot, ahogy elkapták róla tekintetüket, ahogy lesütötték a szemüket… Elviselhetetlen volt. Egy világháború után, a nyilas uralom után, a Rákosi-diktatúra után, 56 október 25-e után, amikor ott feküdtem a Kossuth téren egy tank alá menekülve a lövések elől, még mindig úgy érzem, hogy csészémben az a felpúpozott tejszínhab elviselhetetlen volt.

Véget vetettem az el nem viselhetőnek. A jobb és bal oldali könyököm szomszédságában ülő két piroskötényes kakaójára egy-egy kanál tejszínhabot helyeztem, és közöltem, hogy párosával sorra kerül majd mindenki, hacsak nem vét a jó magatartás és szorgalom ellen.

Rátarti elégedettség fogott el. A szétosztott tejszínhabot pedagógiai cél szolgálatába állítottam! Pedig tudhattam a görög tragédiákból, hogy az elvakult büszkeség, a hübrisz szigorúan büntettetik. Aiszkhülosz Perzsákját előző este olvastam internátusi szobámban. A bőrébe nem férő Xerxészt megbélyegzi elődjének, a halott királynak árnya, s lám, a perzsák rövidesen csúfos vereséget szenvednek Szalamisznál.

Engem másnap hívatott az igazgatónő. Fogadószobájának faláról az iskola névadója, a szépséges, boldogtalan, lázadozó Sissy tekintett a belépőre. És én kemény dorgálásban részesültem „határtalan elbizakodottságomért”: pályakezdő létemre megsértettem az iskola megfontolt rendjét, amelyet tapasztalt tanárok állítottak fel.

példázatnak is felfoghatjuk

Dühösen és elkeseredetten oldalogtam ki. Csak később értettem meg – idővel egyre tágulóbb méretekben, egyre örvénylőbb mélységben –, hogy a két kanálnyi szétosztott tejszínhabbal, meg ráadásul azzal, hogy a leteremtés után a jövőbeli tanári tejszínhabokat is visszautasítottam, ürügyül hozva fel, hogy a gyomrom nem bírja, annak a világképnek érvényességét támadtam meg, amelyet a mindenkori hatalom létének igazolására és erősítésére kialakít. Erre a felismerésre akkor döbbentem rá, amikor a jóindulatú idős tanárnőnek, S. Júliának elkeseregtem, hiába töröm én magam, bármit teszek vagy nem teszek, az pedagógiailag helytelennek ítéltetik, s úgy érzem, a tejszínhab… Elsírtam magam. Júlia hervadt, szép arca felém hajolt, és azt kérdezte, mondta: ugyebár tudom, hogy a javak egyenlő elosztása lehetetlen. S igenlő válaszomra: – Aki többet tett le a társadalom közös nagy asztalára, azt a javakból több illeti meg. A tanári kakaón a hab tanulásra, munkálkodásra buzdít. A tejszínhabot akár példázatnak is felfoghatjuk.

Apróra magam elé idézem arcát, hangját, tekintetét. Őszintén beszélt, szigorú jóakarattal. És nem volt ostoba. Kiválóan tanította szaktárgyát, az akkoriban természetrajznak nevezett biológiát.

Akkor egy pillanat alatt világossá vált. A hatalomnak – bárminő is – szüksége van a létét igazoló üdvtanra. Hatalom és üdvtan, akár egy kémiai képlet összetevői, ha a H₂0 egyik tagját kiiktatjuk, a vegyület megszűnik víz lenni. És megértettem az üdvtanok hívő követőit. Szomorúan a jóindulatú idős természetrajz tanárnőt, elborzadva 43-ban a német katonát, aki germánkék szemének tekintetét belém döfve kiáltotta: Az árvizet is a zsidók! Viszolyogva és szánalommal értettem meg őt is – a nevét elhallgatom –, aki az ÁVÓ börtönében véres húscafattá verve azt hörögte: Én szeretem, imádom Rákosi elvtársat.

Olykor eltűnődtem, hogy a hatalom nagy vagy apróka birtokosai hisznek-e vagy milyen mértékben hisznek üdvtanuk igéiben. Úgy vélem, tanári pályám első felettese hitte, hogy étkezéseihez a lakásában felszolgált külön fogások arra is szolgálnak, hogy mi, fiatal internátusi tanárok csipkedjük magunkat pedagógiai pályánkon.

És tanártársaim? A piroskötényeseket oktatók körében csak a végletek mutatkoztak. – Te a pajeszes zsidókat is a szívedre öleled? – kérdezte a hitleri árjatörvény alkalmazását sürgető művészettörténet tanár. – Őket is, egytől egyig, mert szenvedő embertársaim –0 válaszolta Ribiczeyné Póth Ilona.

Igen, voltak néhányan, akik a kikezdhetetlen emberszeretetet a pedagógus kötelességének érezték szörnyű üdvtanok közepette is, de a többség elzárkózott. Körülkerítették magukat az iskolai munkával, otthoni teendőkkel, hallgatásukkal: lehet, hogy óvatosak voltak, lehet, hogy zárkózottak, és lehet, nem láttak az orruknál tovább.

*

Első munkahelyemen úgyszólván valamennyi tanártársam jól tanított. A francia–latin szakos tanárnő, a kongregáció világi vezetője, aki szigorúan ellenőrizte, hogy a kötelező vasárnapi misén térdelés közben nem nehezedik-e valamelyik kényelemkedvelő tanuló ülepével a lábára – ő kiváló volt. Sokat okultam tőle. Meghökkentő, hogy eredményes órákat tartott a földrajztanárnő is, aki az osztályban kijelentette: Darwin szerint az ember a majomtól származik, én Isten teremtményének vallom magam. Álljanak fel azok, akik úgy vélik, hogy a majmok utódai! És magas színvonalon adta elő a pedagógiát az igazgatónő, ékesszóló volt és meggyőző.

tilos megköszönni

Jó néhány szabály, intelem érthetetlen volt számomra. A személyzetnek tilos megköszönni a kiszolgálást, nem szabad szót váltani velük az étkezőasztalnál. A takarítónőknek el kell tűnniük, ha az igazgatónő kilép a folyosóra.

Az osztályok falán az ország trianoni határok közé szorult térképe. „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország”. A jelszó második részével semmiképpen nem értettem egyet. Jászi Oszkárnak akkoriban jóformán csak a nevét ismertem. Tiltakozásomat a Magyar mese- és mondavilág írójának, nagynéném apjának, Benedek Eleknek cikkeiből merítettem: „Ha csak annyit mondasz, a nép idegen földre vándorol, mivelhogy itthon nincs munkája, kenyere – országháborító vagy”– írta a századfordulón.

A tanulókat időnként arra buzdították, hogy felnőve munkálkodjanak egész Magyarország visszaállításán. A társadalmi bajoknak az ország megcsonkítása az oka. Emlékszem, néhányan elszörnyedve beszéltünk az újsághírről: egy asszony két kis gyermekét magához szorítva megfagyott az utcán. Trianon – sóhajtott fel a várandós matematikatanárnő, és szeme könnybe lábadt.

Többször is feltettem magamban, hogy fordítási feladatként a táblára írom Montesquieu szavait: „Ha valami előnyös nekem, de nem előnyös a családomnak, nem teszem. Ha előnyös a családomnak, de nem az a hazámnak, nem teszem. Ha előnyös a hazámnak, de kárára van az emberiségnek, nem teszem, nem óhajtom, mert szükségszerűen vagyok ember és csupán esetlegesség folytán francia”. De nem mertem felírni.

*

Már tudom, mindegyikük üzenetet hordott a szavaiban, a hallgatásában, a tekintetében, még fejtartásában is. Temérdek üzenetet elmosott az idő, és volt, hogy akkor fiatalon másra figyeltem. A Ionesco-sorok intelme: „Azt a szenvedélyes vágyat, hogy megismerjem önmagamat és a világot, előbb kellett volna éreznem.”

Sorjáznak, kavarognak előttem. Nem engedem, hogy magukkal sodorjanak. Válogatok.

Az utolsó szultán unokája, Ozmán Abdul Neslishah. A tízesztendős kislánynak kezet csókolt az imám, aki péntekenként Mohamed tanaira oktatta. Neslishah ingyenes helyet kapott az internátusban. Apja, a címzetes török trónörökös otthagyta feleségét, bárban zenélt, egyik kartársnőm behozta a Színházi Életben megjelent fényképét: nyápic, mélabús arcú férfi ült egy széken, kezében a hangszere.

egyenlőség van

Az utolsó szultán unokáját az első gimnáziumi osztály első negyedévében hat tantárgyból rótták meg, s én meghökkenve észleltem, hogy iskolámban a tanulmányi elbírálás területén egyenlőség van. A kormányzóval vagy a hitvesével rokonságban álló Hunkárral sem tettek kivételt. A „fordulat éve” után ez a dicséretes állapot jó ideig megszűnt. Pártfunkcionáriusok, a tanács illetékes osztályának nagyjai közölték óhajukat, többnyire fullajtárjaik útján. Gyakoriak lettek az áthelyezések.

Neslishah nem vette szívére, hogy mai kifejezéssel élve, „behorgoltak” neki féltucat elégtelent. A róvók kézhezvételének estéjén is táncolt és énekelt a hálóteremben, nem fitogtató daccal, ugyanolyan természetes kecsességgel és derűsen, mint máskor. „A maharadzsa, a szeme bandzsa”, és kifordított két tenyere is jelezte az uralkodó bandzsítását. Felötlött bennem, hogy a mohamedán hit szerint a nők huriként múlatják az időt a férfiaknak a Paradicsomban. Neslishah nem jutott el az érettségiig. Úgy hírlett, egy ázsiai országban lett az uralkodó felesége, mások szerint egy szállótulajdonos vette el Kairóban.

Erdős Renée lánya, Fülep Vera. Okos, keskeny, vonzó arc. Fülep Vera öngyilkos lett. Orvos volt a Rókus kórházban és öngyilkos lett, úgy rémlik, a hatvanas évek elején. Állítólag túladagolta az altatót. Dehát orvos létére?… Azt is hallottam, hogy szerelmi csalódás.

Vera félbennlakó volt, vagyis uzsonna után hazaindult. Télen autó jött érte, úgy hírlett, a kocsit vezető fiatal férfi az anyja férje vagy a szeretője.

Erdős Renée időnként megjelent az igazgatói irodában. (Én gyakran voltam ügyeletes az igazgatói szoba előterében, ahol a látogatóknak jelentkezniük kellett.) A népszerű erotikus írások szerzője méltóságteli volt és leereszkedően kedves. A gyermek- és serdülőkorát ábrázoló regényét, az Új Sarjat becsültem, és újraolvasva is becsülöm, de folytatása, Az élet királynője émelyített.

szorgalmasan írta regényeit

Fülep Lajost, a művészettörténészt már akkor is nagyra tartottam, s érdekelt az egymástól oly nagyon elütő két ember házassága. Meghökkenve értesültem Verától, hogy Fülep nem törődik sem vele, sem a húgával, ők jóformán alig ismerik apjukat. Amíg a házasság tartott, Fülep naphosszat a díványon hevert, miközben a feleség szorgalmasan írta regényeit. Hát ez is hozzátartozik a nemzedékekhez szóló művészettörténész bennem rögzült képéhez, akárcsak a református papi hivatást gyakorló Fülep Lajos, aki a beteg rabbi helyett héber imával, a mózesi hit szertartása szerint búcsúztatta falujában a zsidó halottat. Úgy tudom, a háború idején történt.

*

Tarisznyás Györgyi. Zömök, fekete hajú, sötét szemű, fürge eszű lány. Nagyokat nevet semmiségeken is. Néha rászóltunk: – Hangfogót, Györgyi! – Jóindulatú, a segítés természetes neki, akár a lélegzetvétel. Kidolgozott matekpéldái kézről kézre jártak. Györgyi apja jegyző Pakson, a jugoszláv határ közelében. Mindez a „fordulat előtti” időszakig érvényes.

Györgyi egyetemi hallgató volt, amikor letartóztatták. A Rajk-perben a főszereplők köré a cselekményt bonyolító szereplőkre is szükség volt. Györgyire a pénzsóvár, romlott és rontó céda szerepét osztották. Szeretője a jugoszláv követség egyik tisztségviselőjének, a terep ismeretében ő vezette el Rajk Lászlót az árulás színhelyére. „Királynő akart lenni, ékszerekben dúskálni”, olvastam akkoriban egy újságcikkben. Szüleit, nagyanyját is bebörtönözték. Ő közel három évet töltött magánzárkában. Amikor az „olvadás” megindult és Györgyit kihallgatásra vezették, azt ordította, adjanak neki társat vagy akasszák fel. Társat kapott, a Francia Intézet egykori könyvtárosát, aki tanárjelöltem volt. Kettőjük súlya alig haladta meg az ötven kilót, amikor szabadultak.

Györgyi galambőszen került ki a börtönből. Szülei ott pusztultak, nagyanyja életben maradt. Hajdani tanítványom idővel szerkesztő lett egy kiadóban.

Nem volt benne gyűlölet.

*

Rendbehoztuk az iskolát, kihordtuk a német katonák meg az orosz katonák ürülékét, a sok törmeléket, a hulladékokat, a hivatalsegédekkel együtt felmostuk az osztálytermeket meg a folyosókat. Megindult a tanítás. A falakról lekerült a „Nem! Nem! Soha!” felirat, helyére buzgó piroskötényes növendékek új feliratokat rajzszögeztek, Marx, Lenin, Sztálin, Rákosi mondásait. Hamarosan kötelező lett tanítás kezdete előtt a Szabad Nép negyedóra. A híreket az a földrajztanárnő ismertette, aki annak idején kijelentette, Isten teremtménye, nem a majmok utódja.

A Horthy-korszakban a hatalom a cél elfogadtatására irányult, a „fordulat éve” után a hatalom elnyelte a célját, s egyre mohóbban elterpeszkedő szörnnyé vált. Tanártársaim közül – az újakat is beleértve – kevesen hittek benne. A hivatásos lelkendezők sem voltak sokan. Ők voltak a legveszélyesebbek.

a lélek immunrendszere

A tanulókra rákényszerítették a származás szerinti osztálytagozódást. De az iskolapadok népe a gyér számú fanatikus vagy a besúgók kivételével fittyet hányt az osztálykategóriáknak. A munkás származásúak szinte szégyenkezve viselték kiváltságukat. – Mire való ez?! – fakadt ki egy patinásan munkásszármazású növendékem. Meggyőződéses vagy álfanatikus társaikat óvatosan kerülték. Igen, a tizenévesek általában korántsem voltak olyan tömegesen és olyan mértékben hitványak, gyávák, gyűlölködők, elvakultak vagy oktondiak, mint a felnőttek. Legalábbis az én tapasztalataim ezt bizonyítják. Talán a lélek immunrendszere védte őket az oly ellentétes üdvtanoktól, amelyeket a legfogékonyabb korszakban plántálgatott beléjük a társadalom.

*

A háború után rövid ideig választani lehetett a nyelvek között. A kirgiz ábrázatú Rákosi Tamara joggal állította, hogy jobban tud oroszul a gyorstalpaló tanfolyamot elvégzett orosztanárnál, de a választott angol nyelvet nem volt hajlandó tanulni. Az előző tanévben átengedték, amikor hozzám került, tudatlansága makulátlan maradt. Az órákon belebámult a levegőbe, pattogtatta az ujjait. Végeláthatatlan sztyeppéket sejtettem körülötte, meg a történelem süllyesztőjében eltűnt szüleit.

Negyedévkor megróttam, félévkor elégtelent írtam az osztályozónaplóba. Az osztályozó értekezleten az igazgatónő – a harmadik ugyanabban az iskolában – kijelentette: Rákosi Tamara nem bukhat meg. Azt mondtam: abban az osztályban negyvenketten vannak. Ha negyvenegy tanuló szembeköp, zokszó nélkül kell letörölnöm a köpeteket. Karakánságomat nagymértékben növelte a saját fogyatékos angolságom. Autodidakta voltam, olvastam angolul, de a tanítandó szövegek kiejtését angolszakos kartársnőm vezénylete alatt gyakoroltam a tanáriban, s otthon tükör előtt próbálgatva a megfelelő ajak- és nyelvhelyzetet. Ha én töröm magam, törje magát egy kevéssé Rákosi Tamara is!

A második félévet nyitó napon a kistanáriban órára készültem. A szomszédos nagytanáriból, ahol a tapasztalt kartársaink tartózkodtak – mi fiatalok egymás közt és nem ok nélkül „naccságáknak” neveztük őket, persze mindig halkan –, tehát a nagytanáriból felém tartott a drága Sajópál Delfina. Ő soha, egy percig sem volt „naccsága”. Arcomhoz hajolt, és nagyon halkan, lehelve a szavakat: – Rákosi Mátyás nővére keres. – Tenyerét karomra tette, éreztem a lüktető remegést. – Két kísérő van vele.

nagyon szomorúak vagyunk

Felálltam. Ő meg, mint aki szólni akar, de csak némán mozdult a szája. Világosan emlékszem, ahogy mentem a folyosón a szülői fogadó felé, arra gondoltam: gyáva voltam felírni a táblára: „Ha valami jó nekem, de nem jó a családomnak”, és tovább, egyre tágulóbb körökben. Nem írtam fel a táblára és most bűnhődni fogok, de talán, remélem, elájulok az első ütések után. És furcsa! – Batthyány Lajosra gondoltam. – Rajta, chasseurs! Éljen a haza! – kiáltja a kivégző osztagnak. Félrebillent nyakán kötés, az öngyilkosság nem sikerült, de a megalázó akasztást elkerülte. Kihúztam magam. Elhaladtam a férfi mellett, aki hátát a falnak vetve a szülői fogadóterem ajtajának közelében állt. – Rajta, chasseurs! –, s én beléptem a szülői fogadóterembe. A köpcös asszony közelében ülő férfi farzsebe kidudorodott, fejem felszegve megálltam a köpcös asszony előtt, de bemutatkozásomat – komornak szántam – félbeszakította az ő vontatott, szinte siránkozó hangja: – Drága tanárnő… A Rákosi Tamara… Nagyon szomorúak vagyunk, hogy a Tamarát meg tetszett buktatni.

Felocsúdtam. Tovatűnt a félrebicsaklott nyakú Battyhány Lajos. A helyzet magaslatán álltam. – Tessék elhinni, hogy a tanár soha nem buktat. A tanuló bukik meg, ha végképp nem tanul, holott jóeszű, mint Tamara.

– Imádkoztunk érted Júliával – mondta Delfina.

– Nem volt jó vasárnapom – közölte Tamara angolórán. – Vasárnaponként Matyi bácsiéknál összegyűl a család. Azt mondja Matyi bácsi: – Mutasd a bizonyítványod! – Odaviszem neki, Matyi bácsi rábök az elégtelenre: – Hát ez mi? Én azt mondom: – Szigorú a tanár. – Matyi bácsi azt mondja: – A szigorú tanár a jó tanár.

Hátul valaki elröhögte magát.

Talán még írok a hősiesekről, az áldozatokról, az eltorzultakról, a leszűkültségükben közömbösekről, talán írok még lélekbenyúló szavakról, búcsúzó tekintetekről, azokról, akik 56 után elmentek, külföldi otthonokról, ahová egykori tanítványaim hívnak; s ahol otthon érzem magam, és talán írok róla, aki öngyilkos lett Svédországban. De én most egy bölcs emberről akarok írni. Egyetemi hallgatóként együtt ültünk Eckhardt Sándor óráin, idővel egymás tőszomszédságában laktunk. – Kartársnő – mindig ilyen szertartásosan szólított –, most már bizonyos, hogy a németek elvesztik a háborút – suttogta, míg a megálló felé tartottunk. – Az újság német győzelemről ír – sóhajtottam. – Kartársnő nem hallgatja Londont? – S igenlő válaszomra – Fermi a Nobel-díj átvétele után nem tért vissza Olaszországba. Amerikába ment. Minden nagy fizikus az USA-ban van az egy Heisenberg kivételével. De csodát ő sem tehet. – Várt egy keveset – Talán nem is akar csodát tenni.

A háború után azt mondta: – Kartársnő, meg kell tanulni oroszul! – Ő megtanult. A bonyolult orosz mondatokkal hozzáfordultak az orosz szakosok. Akkor már együtt tanítottunk. És 56 után halkan, szomorúan: – Most aztán drága kartársnőm: pofa be!

Bölcs ember lévén nyilván megértette, hogy az első tanácsot nem akartam, a másodikat nem bírtam követni.

*

Az autóbusz délben indult. Bécsben a pályaudvaron Zsuzsa várt: Azelőtt Ottó jött elém. De ő már nincs. Zsuzsa nem azt mondta, hogy a férje meghalt. Azt mondta: – Ottó már nincs.

Zsuzsa pszichiáter. Sokszobás lakása a teremnagyságú terasszal meg a temérdek növénnyel Döblingben van, annak az elmegyógyintézetnek közelében, amelynek Széchenyi István haláláig a foglya volt.

Zsuzsa ’56 őszutóján disszidált. Hátizsákjában egy pulóvert, egy váltás fehérneműt, hálóinget, fogkefét és Arany János verseit vitte.

kitűnően érettségizett traktorosok

A gázkamrától az mentette meg, hogy a vidéki városból Budapestre hozták. Én négy esztendeig tanítottam a Varga Katalin gimnáziumban, a hajdani Mária Teréziában. Zsuzsa szerette és értette az irodalmat. 1955-ben érettségizett, egy évvel előbb, mint az a csoport, amelynek osztályfője voltam. Jelentkezett az orvosi egyetemre. „Egyéb” származása miatt nem vették fel. ’56-ban újra próbálkozott, ismét elutasították. Fellebbezett. A minisztériumban, amikor kérvényét benyújtotta, elmondta, hogy gyerekkora óta orvosnak készül, és kitűnő eredménnyel érettségizett. A válasz: – Kitűnően érettségizett traktorosokra is szükség van.

’56 őszutóján Zsuzsa hátat fordított a kilátásba helyezett traktorosi pályának. Az orvosi egyetemet Bécsben végezte el, kétkezi munkával tartotta fenn magát. Gyakran látogat Magyarországra, lakást is vett Budapesten. Én is gyakran vagyok nála.

*

Ülünk a csíkos huzatú biedermeier díványon, beszélgetünk. A falak mentén a könyvek sorai szinte a mennyezetig érnek. Zsuzsa gyümölcsteát kortyolgat, én feketét. Szólnom kell róluk, ezt éreztem, a kamaszkorból felnőtté serdülőkről, az egymást követő két korcsoportról, 1952–1956, illetve 1956–1960 közt, nekik első osztálytól érettségiig osztályfőnökük voltam.

Beszámolómat azért nem kezdem a „fordulat” évével, mert jó ideig futball-labdaként taszítottak egyik iskolából a másikba, huzamosabb megfigyelésre nem maradt idő. Hányattatásaim okai és lefolyásuk jellegzetes tünetei egy szörnyű korszaknak.

Az 1948–49-es tanév vége felé kiváló kémia szakos kartársnőmmel – hamarosan Kossuth-díjas lett – hivatott az igazgatónő. Szobájában ott ült a kerületi párttitkár. Közölték, azzal bíznak meg bennünket – mindketten „ellenálló” múlttal rendelkeztünk –, hogy vidéki katonatiszt özvegyeként keressünk fel kiszemelt tanárokat, és kérjünk tőlük tanácsot. Gyermekünk a fővárosban fog tanulni, vallásoktatásban óhajtjuk részesíteni, ajánljanak lelkiatyát, akihez bizalommal fordulhatunk. Ostoba fejjel azt mondtam, hogy én mindig a nyílt eljárást… Vegytan szakos kollégám kiváló taktikai érzékkel rendelkezett. Attól tart, jelentette ki, felismernének bennünket, mert tanárjelöltek képzésével foglalkozó „vezetőtanárok” lévén mindketten számos szakmai értekezleten veszünk részt.

Elálltak a tervtől, s engem a tanév végén áthelyeztek. Új munkahelyemen az igazgatónő erélyes, gyors mozdulattal kapcsolgatta ki a gimnazista lányok köpenyén a felső gombot. Korántsem leszbikus hajlam ösztönözte, arról akart meggyőződni, nem lapul-e a szív felé vivő tájon kereszt vagy Mária-érem.

A következő tanév a Práter utcai Zrínyi Ilona gimnáziumban… A művelt, éltes igazgatónak két fia pusztult el munkaszolgálatosként. Azt hiszem, a rettegés beleivódott lényébe. Besúgókkal vette körül magát. A „mozgalmi” tanulók az órák közti szünetekben vagy éppenséggel a tanórák idején beszámoltak.

világnézeti kérdések

Éber volt az egyik hivatalsegéd is. A tantermek kályháit a folyosókról fűtötték, ő fülét a nyílásra tapasztva hallgatta, mi folyik odabent. (Tudtommal Martinovics Ignác is így bukott le.) Engem nem ő jelentett fel, hanem az egyik tanítványom; azzal vádolt, hogy a világnézeti kérdéseknek szánt órákon Mussolinit és Hitlert dicsőítem.

Még manapság is eltűnődöm a tettek indokainak sokféleségén. Mi minden késztette a döntő, a megmentő állásfoglalásra a kis csoportot, amely a feloszlatott apácaiskolából került abba az osztályba?

A tények… Böske, a hangadó „mozgalmi” gyakran tanórák közben vonult be az osztályba. Többször figyelmeztettem. – Mozgalmi vagyok – válaszolta. Végül közöltem, ha ismét késik, igazolatlan hiányzónak jegyzem be. Döfött a tekintete. Néhány nap múlva, amikor órára mentem, az osztály ajtaja előtt egy nő meg egy férfi állt. – A Tanácstól jöttünk. – Bementünk a tanterembe. – Én vezetem az órát – jelentette ki a férfi. Előzetesen a szocializmust építő és a jövőbeli kommunista társadalom ismérvei voltak soron. – Mi a különbség a kettő között? – tette fel a kérdést. Néztem a zavart, megdermedt arcokat, Böske diadalmas arcát, ahogy parancsolóan körülnézett. Csend volt. A levegőbe bámultam. A semmibe. És akkor! Az apácások, akik mindig fagyos hallgatásba zárkóztak a világnézeti órákon. Most jelentkezett egy, kettő, valamennyi. – Szocializmusban mindenkinek a munkája, kommunizmusban mindenkinek a szükséglete szerint – vágta ki a felelő. – És ha a kommunista társadalomban valaki tizenkét télikabátot visz el az áruházból? – firtatta világnézeti ellenőröm. — Ilyet kommunista ember nem tesz! – harsogott a válasz. És az előrelendülő, feleletre jelentkező karok néma kórusként ismételték…

A Macbeth… Az erdő fái… A lombos ágak a vonuló katonák kezében… Az erdő elindult igazságot tenni, bosszút állni, motyogtam magamban, mert az irodalom csöpög a filoszból, ha érdemes a filosz szóra. Az előre nyújtott tenyerekre néztem, az ágaskodó ujjakra, az apácásokra, az osztályra. Már a többiek is mertek jelentkezni. Böske arca már nem volt sem parancsoló, sem diadalmas. S az óra végén két ellenőröm dicséretben részesített.

A következő tanévben ismét más iskola, korrekt igazgató, jó együttes, nagy része rövidesen különböző tanintézetekben kötött ki, én a Varga Katalin Leánygimnáziumban.

*

Az ideológiai vetésforgó a „fordulat évé”-től szaporán ontotta a gyakran ellentétes üdvtanok magvait, s a lányokra több zúdult, mint a fiúkra. A szüzesség szigorú erkölcsi követelménye érvénytelenné vált, a jelszó – szerencsére rövid ideig – „leányanyának szülni dicsőség”. Néhány éve az ország valamennyi középiskolájából kizárták Zsófit, mert naplójából kiderült, hogy az érintetlenség állapotát elvesztette. Alig néhány év múlva a Zrínyi Ilona gimnáziumban a szőke, szeplős harmadik gimnazista az órák közti nagyszünetben hazaszaladt a babát megszoptatni, s a következő tanóra vége felé jött meg.

A nemek egyenlő jogait célzó korszellem s a szülők java részének meggyőződése a szüzesség erkölcsi és gyakorlati értékéről kétségkívül okozott konfliktusokat, de állíthatom, hogy a vívódások, a meghasonlás, a lázadás, majd a forradalom után a menekülést és szabadulást egyaránt jelentő disszidálás okai nem szerelmi ügyek voltak. Azok esetleg súlyosbították a válságot, megerősítették az elhatározást.

Vezetni, irányítani kellett a rám bízottakat, s utat vesztett voltam magam is – igaz, nem sokáig. Emlékszem, milyen lelkesen magasztaltam a népi kollégiumok felállítását. Elmondtam, hogy annak idején egyetemi társaim között nem volt munkásivadék, földműves származású is csak elvétve, őket általában egyházuk taníttatta, ami többé-kevésbé elkötelezettséget jelentett. De lányok előtt ez a lehetőség sem nyílt meg akkor.

származási kategóriák

A méltatás után nemsokára bevezették az iskolákba a származási kategóriákat. Kivel tartsak? Merre? A Horthy-korszakot sírjam vissza? A családi mondás segített, anyám és fivére mondása: Ha a vadász a nyúlra fogja a fegyvert, a nyúl pártján vagyok, ha a nyúl a káposztát harapja, a káposztáén. Fiatal lázadozóként ezt fellengzősnek ítéltem. – A káposztáén! – hányszor ismételtem el magamban szörnyű esztendők során.

Az osztály, amelyben 52-től 56-ig magyar és világirodalmat tanítottam, jó csoportosulás volt, nem csupán az értelmi szintet mérve, hanem az összetartást is. A kiváló matematikus Jutka jóságos uralkodóként istápolta a gyengéket, kidolgozott példáit el is magyarázta, holott természete szerint türelmetlen volt. A gyönge képességű matematikatanárnőt, amikor a táblánál belezavarodott a levezetésbe, félretolta: – Boriska néni, majd én! … Az osztály-titkár, akinek tisztsége szerint szorosan együtt kellett működnie a Dolgozó Ifjúság Szövetségével, tanári pályára készült, buzgón és eredményesen tanult és nem abajgatta társait világnézeti kérdésekkel. A három „meggyőződéses” sem népnevelt. A zárkózott Évát problémaérzéke, alapossága a történelemhez vonzotta. Történész lett. Mariant, aki majd Oxfordban szerez diplomát, anyja a második osztály jeles elvégzése után munkahelyre terelte. (Az apa orvos, abortusz-ügy miatt börtönben.) Ha Marian hajlamos lett volna is a világnézeti noszogatásra, ideje nem maradt rá, tanítás után nyargalt korrepetálni. Luxi – rövidített vezetéknevén így szólítottuk – meg népszerű volt az osztályban. Kölcseys fiújával színielőadást szervezett. Rendezőnek készült; az is lett.

A kötelező családlátogatások során a szülőkben, akár bíztak a hatalom üdvtanában (kevesen, miként idővel kiderült), akár sommásan elvetették (számosan), általában mértéktartást, megfontolást tapasztaltam. Kivételes eset volt a groteszk tiltakozás a hatalom minden területe ellen. – Ezeknek ne tanulj! – biztatta egyik szívemhez nőtt tanítványomat kétségkívül sokat szenvedett anyja.

Új és régi társadalmi kategóriák érvényüket vesztették ebben az együttesben. Erzsébet, akinek munkásszármazása a legaprólékosabb vizsgálódásnak megfelelt, a kitelepítéstől örökbefogadással menekedett Ágival kötött máig tartó barátságot. Egymást segítő és elviselő közösség volt ez, de kialakulásában nagy a szerepe a megindult politikai enyhülésnek.

Az ígéretes enyhülés ránk köszöntött, s ők abban a korban voltak, amikor – Babits szavaival – „csodára vár szívünk”. Ki abban reménykedett, hogy létrejön, létrejöhet az embert óvó szocializmus, ki abban, hogy visszafordulunk a régi világ rendjéhez és értékeihez, ki, hogy most már valamiként jobb lesz, és talán mindegyikük, hogy véget ér a temérdek hazugság.

A forradalom vérbefojtása után ennek az osztálynak 12 százaléka disszidált. Hatan hagyták el közülük az országot.

Anyjával és nagyanyjával szökött át a határon Vera. Újságíró apja meghalt a háborúban. A család ahhoz a szociáldemokrata értelmiséghez tartozott, amelyik zsíros vagy lekváros kenyér vacsorákon koplalja ki a polcokon sorakozó könyveket meg a koncertjegyet. Az elviselhetetlenből menekültek, abból, ami történt és ami történni fog. Vera franciatanárnak készült, az lett, spanyol szakkal kiegészítve. Férje egyetemen tanít, annak idején a testvériskolában, a Kölcseyben végzett. Londoni lakásuk a Kensington park közelében, vendégszobájuk vár engem, a rendező Luxit, Marit, az egykori osztálytitkárt vagy bárkit az osztályból. Ha Veráék Dél-Franciaországban vannak – kis házat vásároltak ott –, londoni lakásuk kulcsát a bejárat ajtajánál, a lábtörlő alatt találja az érkező. Évről évre hazalátogatnak.

Akárcsak Saci Izraelből. Őt és szüleit bonyolult érzések űzték el. Egyszerű volna leírni: a félelem. Rettegés az antiszemitizmustól, mert minden forradalomban a nagy célok körül egy adag salak is felszínre jut. Saciék rettegése nem volt egyedülálló. Második általánosba járó lányom barátnőjének szülei – az anya pedagógus, az apa ügyvéd – 1956 őszén eljöttek hozzánk megtudakolni, hogy szükség esetén ránk bízhatják-e gyermeküket. De Saci apjában a félelem mögött önérzet, sértett emberi méltóság volt, amikor azt mondta: nem akarok ismét rettegni a hazámban. Saci ápolónő lett Izraelben, iparosember apja magyar könyveket olvasott odakint, még a halála előtti napon is. Saci is gyakran jön haza látogatóba.

hívő kommunista

Marian hívő kommunista volt. Egyre súlyosbodó kételyei, majd hitének összeomlása, a gimnáziumi tanulás kényszerű félbeszakadása, őrlődése a sivár munkában, menekülés szenvelgő és önző anyjától, mindez ösztökélte kifelé. Angliában kötött ki, rövidesen ösztöndíjat kapott. Tudományos pályára lépett.

Világot látni… Kitörni a beszűkültségből. Megszabadulni az „egyéb” vagy éppenséggel az „X” származás bélyegétől! Úgy vélem, ilyen okok hajthatták Nellit és Etust. Az bizonyos, hogy Anna az apja elől menekült előbb a fővárosba, majd ki, a nagyvilágba.

Anna a harmadik tanév elején jött közénk. Zárkózottsága falat vont köré, senki nem jutott el hozzá. Apja lelkes párttag. Azelőtt cisztercita novicius volt – ezt egy egri orvostól tudtam meg, társasutazás során. Az orvos elmondta, hogy osztálytársak voltak a cisztereknél, ő megkérdezte Anna apjától, mi készteti a szerzetesi pályára. „Egy testülethez tartozni, amelyik minden lépésünket eligazítja”.

Anna egyikünknek sem írt. Nem tudom, hová vitték önmaga választotta lépései.

*

Az 1956–60 között végzett osztály… Az első tanévben az október 6-i megemlékezésen, ahogy egyikük a Szózatot szavalta… „Hazádnak rendületlenül” – így még soha nem hallottam. Fogadalom, könyörgés, parancs – mondta az igazgatónőm, akit hamarosan leváltottak.

És aztán nap nap után tehetetlenül figyeltem bennük a történelem torzító hatását. A gyanakvást, a rettegő vagy ellenséges elzárkózást, az érzelem és gondolat kényszerű álcázását, a serdülőkortól oly idegen óvatosságot, egy alkalommal az elfojtottságból kitörő indulatot, és csak sejtettem a rejtőzködő dühöt és megvetést, amely a két buzgó „ifjú kommunistára” irányult.

Több, súlyosabb volt a sérülés, a sérelem, mint a Rákosi diktatúra időszakában. Persze valamiként tudták sokan akkor is a gyerekkorból alighogy kinőttek, hogy a vádlottat nem amiatt akasztják fel, mert bűnös, hanem azért, hogy az emberek rettegjenek. De a forradalom után fiatalokat gyilkoltak meg. Börtönben őrizték őket, olykor megvárták, míg betöltötte a tizennyolcadik évét, s aztán felakasztották. Sok diáklány a Hunyadi téri sírok felől érkezett az iskolába. Kamaszfiúkat is temettek el ott.

Szétszakadozott és mégis zárt közösség volt ez az osztály.

nem dönthettek sorsukról

Az előzőnek könnyebb volt. Felnőttként érte őket az összeomlás. Választhattak. Választottak. Ki a disszidálásnak nevezett emigrációt, ki az itt maradást. Ezek itt nem dönthettek sorsukról. Tizenöt éves kamaszlányok nagy ritkán vágnak neki a világnak. Ők begubózkodnak, menekülnek az elől, ami van.

Faggattam egyik-másik tanártársamat, hogy mit észlel.

– Nekik is nehéz most – sóhajtott a párhuzamos osztály vezetője.

– Most minden csak megtörténik velünk – mondta Kosáry Domokos nővére, Judit, aki latint és történelmet tanított az iskolában.

Csak megtörténik… Judit férjét elvitték „málenkij robot”-ra – sosem került vissza. Anyját, Kosáryné Réz Lolát kisöprűzték az irodalomból. Fivére, Domokos, esztendők óta tartó mellőzés után börtönben. Juditnak két gyermeke van, özvegyi nyugdíj még nem járt neki, tanítás után svarcolt, gyermekverseket írt segítőkész költők neve alatt.

Csak megtörténik velünk…

Ott voltam én is tehetetlenül ezzel a begubózkodott osztállyal, benne a két ideo-politikai ellenőrrel. Egyikük közepes képességű, rossz, nagyon rossz idegzetű, becsvágyát az apai intelmek és buzdítások fokozták; jóval, értelmesebb társának szülei hajthatatlan kötelességtudással és sejtésem szerint mély undorral szolgálták a pozícióját visszafoglalt rendszert. Nyilván mindketten érezték a rejtett ellenszenv közegét, amely az osztályban körülvette őket – mindenhol és mindenben sértést szimatoltak. A Kommunista Ifjúsági Szövetség buzgó tagjaiként hivatalból minősítették osztálytársaikat, s észleleteiket átadták nekem. Figyelték, ki kivel barátkozik, s azt is, hogy vasárnaponként mit csinál. Erzsébetről, akinek békés arcára enyhe undor ült ki, ha rájuk pillantott, olyan jellemzést nyújtottak át, amelynek alapján nem csupán az érettségi utáni pályaválasztása válik lehetetlenné, hanem akár börtönbe is kerülhet. – Súlyos vádpontok – mondtam. – Persze bizonyítani kell valamennyit, két vagy több tanúval. Egy tanú nem elegendő. – Latinul is elismételtem —: Unus testis nullus testis.

Nem akadt két tanú, mert ez a szétszakadozott, begubózkodott, közönybe süppedt osztály az az osztály volt, amelyikben egyikük a Szózatot úgy szavalta, hogy az fogadalom volt, könyörgés és parancs.

A két ideo-politikus derítette ki vagy más? … Annyi bizonyos, hogy az iskolai bizottság továbbtanulásról döntő ülésén a Tanács nyolc általános osztály végzettséggel rendelkező tanügyise tudta, hogy a szorgalmas ikerpár apját – foglalkozása szerint bérelszámoló – a forradalom után a vidéki városban elmozdították tanári állásából. – A fasiszta csőcselék hangadója volt – jelentette ki a tanügyis, és azt firtatta: a családlátogatáson miért nem érdeklődtem fővárosba költözésük okáról. (Nem érdeklődtem, hiszen az apa maga mondta el kálváriáját.) A továbbtanulást ajánló soraimat széttépte az igazgató.

Nem bírtam utat találni ehhez az osztályhoz. Senki sem jött hozzám közülük megvitatni, van-e célja az életnek vagy nincs és az akaratszabadság… Tanítottam őket, és ők tanultak, jól vagy rosszul.

Én is tanultam tőlük. A pedagógus, ha csupán egy fityinget ér is, tanul a tanítványaitól. Fontos, nagyon fontos ismeretet szereztem ezektől a kamaszlányoktól a népítélet természetrajzáról, a jogtalan jogosságról, amikor a keserű indulat nem az igazi bűnössel végez, mert azt nem tudja, nem bírja vagy nem meri elérni.

Döbbenten és tehetetlenül vettem akkor tudomásul, hogy a szétszakadozott együttesből kirobbant közös indulat hogyan zúdul a gusztustalan szerelmi ügy okán-ürügyén osztálytársukra, Ildire. Kitört belőlük, ami körülvette, marta, kényszerítette őket. A sírok a Hunyadi téri piac előtt… S ahogy máról holnapra eltűntek. A szomszédból a kisfiú, aki vakbéllel kórházba került, s ott érte a halálos lövedék. A hangoskodó párttag az emeletről, aki pártjelvényét széles nemzeti színű karszalagra cserélte fel november 4-ig, november 4-e után lehúzta, aztán néhány nap múlva ismét kitűzte a pártjelvényt. A mi házunkban esett meg, az övékében, mindenkiében… A hazugságok szította dühüket okádták rá Ildikóra. Hazugságok a tankönyvekben, a rádióban, kényszerű, zavarodott hangú hazugságok a pedagógusok szájából és a hazugságok elfogadására biztatta, intette őket az otthon. Légy óvatos! A kenyerünkbe kerülhet!

Az előzmény…

szexuális tapasztalattal rendelkezők

Ildikó elújságolta osztálytársnőjének, Terinek, hogy szeretője van, egy katonatiszt. Amikor anyja éjszakás, hajnalig együtt vannak, otthon a közös szobában csak a süket nagymama, aki mégsem teljesen süket, mert éjjelenként olykor úgy rémlik neki, hogy hall valamit. Teri elfecsegte az izgalmas közlést, s az osztály, amelyben nyilván akadtak szexuális tapasztalattal rendelkezők, megtartotta a népítéletet. Ildikót eltávolíttatta az iskola. Ügyét súlyosbította, hogy elhunyt apja „jobboldali” szocdem volt.

– Nem tudom, miért tettem – mondta hónapok múlva Teri. Gyötrődve nézett rám. – Nem tudom.

Én sem tudom, miért lett öngyilkos Svédországban Edit. Tizedik évében volt, amikor a Duna partján felsorakoztatták őket, Editet, a húgát, az anyját, a nagyszüleit. Belelőtték őket a folyóba. Edit a vállán sebesült meg. – Átúszott a túlsó partra – mondta az Otthon vezetője, amikor beíratta a gimnáziumba. És azt is mondta, hallgassunk erről, Edit is hallgat…

Átúszta a Dunát, kiváló tornász volt, all round tehetség, állapította meg róla a testnevelőtanár. Érettségi után biológia–földrajz szakra ment, vasárnaponként olykor nálunk ebédelt, és aztán disszidált. Írt is Svédországból két képeslapot. Öngyilkos lett. Tizedik évében sebesült vállal átúszta a Dunát, és Svédországban öngyilkos lett. Nem tudom, miért. Olyan keveset tudunk az emberekről. És önmagunkról is keveset.

kép | shutterstock.com