Asztalos András

PAD, SZÜRKE POKRÓCCAL

2003 január

PAD, SZÜRKE POKRÓCCAL
Györe Balázsnak

Nagyanyám nem ismert meg, holott huszonnégy évig ismert.

     Egy Varsó alatti otthonban van összezárva sok-sok öregasszonnyal, akik szintén nem ismernek engem. Nagyanyám mostantól egy öregasszony a sok közül. Virágot viszek nagyanyámnak, de karcos hangú nénikém, akin furcsa türelmetlenség és zavartság uralkodik, azt mondja, a virágot inkább valamelyik ápolónőnek adjam, mert nagyanyám úgysem fog megismerni. Augusztus van. A kastélyhoz nagy park tartozik, üres fehér padokkal. Az egyikre leülünk. Próbálom megérinteni nagyanyámat, de elhúzódik, kezét a pokróc alá rejti. Szavaimmal próbálom megérinteni – elmondom, hogy mindenki jól van (?!), elmondom, hogy ő végre dédnagymama lett… Nem figyel rám. Nem tudom, merre és mit néz. Pupillája egészen összeszűkül, tekintete higgadt, de a szemén mintha hártya volna. Mindegy, mitől ilyen, a gyógyszerektől vagy a kórtól. Nyomaszt, hogy nem tudok vele kapcsolatot teremteni, s hogy nem tudom, mi van a hártya mögött. Állapotán nem tudok, nem lehet változtatni. S nem tudhatom meg, van-e még benne emlék, érzés, nyom. Csupa csont lett. Lefogyott. Elfogyott. Ülünk a padon, és közben történik az elfogyás. Elfogynak a szavak, a tettek, elfogynak a lehetőségek és a távlatok, én is elfogyok nagyanyámból, törlődik a huszonnégy év – mindez kicsúszik térből és időből, nincs többé helye. De hova csúszik? Nagyanyámnak nincs többé helye, már helyre rakhatatlan. És érzem, úgy fog meghalni, hogy nem lesz vele senki.

     Nagyanyám úgy halt meg, hogy nem volt vele senki. Soha nem fogom megtudni, hogy halála előtt volt-e benne kép, emlék, harag, megbocsátás, bármiféle rezgés; volt-e benne egyáltalán bármi. Soha nem fogom megtudni, hogy élt-e még, mielőtt meghalt.

     Mostantól minden kérdés érvényét veszti: nagyanyám pillanati lezárultak. A pecséten egy üres pad, szürke pokróccal – hűvösen foszlik.

kép | Vincent van Gogh: Öregasszony hátulról nézve, wikimedia.org