P. Müller Péter

SEHOL

1990 tél

SEHOL

Aki csak az emlékezet és a képzelet közegében mozog, nincs jelen sehol. Sem a múltban, mert az emlékezés nem teszi jelenvalóvá a hajdanit, sem a jövőben, mert a képzelődés nem teszi jelenvalóvá a majdanit. De legfőképpen a mostban nincs jelen, mert az emlékezet és a képzelet egymásba mosódó látomásai elfoglalják az itt és most helyét és idejét. Mindegy, hogy ez szellemi-érzelmi elmozdulás a jelenből a múltra irányul-e vagy a jövőre. Mindegy, hogy az ember a jelent azért éli-e léttelenül, mert visszaréved, vagy azért, mert ábrándozik. A jelen valótlanná válása kíséri mindkét viszonyt. Az itt és most elveszíti — meglevő vagy neki tulajdonítható — jelentőségét, puszta átmenet lesz emlék és elképzelés között. A jelen csak arra jó, hogy majd vissza lehet rá emlékezni, és arra volt jó, hogy egykor lehetett róla képzelődni. Az ember így a mát és a pillanatot nem éli meg. Gondolataiban és érzelmeiben akkor valahol máshol időz.
a rutin
Aki szellemileg és érzelmileg elhatárolja magát a jelenléttől, az emberi kapcsolatait a rutin alapján szervezi. Sztereotípiákkal „védi meg” magát attól, hogy a köznapi érintkezésekben részt vegyen, hogy társas kapcsolataiban jelen kelljen lennie. Az elhatárolódás távlatát az emberi játszmák biztosítják, amelyek megszabadítanak az intimitástól, ami maga a maradéktalan és közvetlen jelenlét. A teljes, személyes itt és most. Az intimitás megvalósulása azonban csupán ideiglenes, közvetlensége átmeneti.

De van másféle maradéktalan és közvetlen jelenlét is, aminek viszont nincs köze sem a személyességhez, sem az intimitáshoz. Ez  a reflektálatlan, állandó belevetettség a pillanatba, a csak a jelen közvetlenségét megélő „viszony”. Ez a beállítódás nem ismeri a múlt és a jövő horizontját, mert azt is csak jelenbeliként tudja szemlélni. Itt minden feloldódik egy totális jelenben, a távlattalan pillanatnyiságban. A kizárólagos közvetlenség embere tehát látszólag mindig jelen van, s így ellentéte ő az emlékezet és képzelet máshollétében, seholsem-valóságában mozgó társának. A jelen kizárólagossága azonban itt is egy léttelen valóság gerjesztője, egy térbeli és időbeli seholnak a tartománya. A pillanatnak itt se gyönyöre, se kínja nincsen.

Ám itt most nem a hétköznapi közvetlenség jelenbe vetettségéről akarok szólni, hanem a jelentől való menekülés tünetéről.

A nem a jelenbe, hanem a jelenen kívüli szférákba zárványozódott ember, az emlékezet és képzelet munkása menekülőben van a mától, az ittléttől. Menekülőben van attól, hogy átadja magát a pillanatnak, a most élmény valóságának. Ez a menekülés, ez a hárítás két irányban lel egérutat: az átélés helyett vagy a fantázia, vagy az önreflexió válik egy-egy helyzetben meghatározóvá. Minél erősebb az átélés kényszere, annál távolibb a menekülés végpontja. A fizikai ittlét lelki máshollétté válik, az intimitás jelenlétét a valótlanság seholsem-léte váltja fel. Nemcsak a legszemélyesebb élethelyzetekben, hanem a formális kapcsolatokban is. Az önkéntelen cselekvésben éppúgy, mint a mesterkéltben.
a kívülálló
A máshollét nem tárgyiasul, de érzékelhető mint idegenség. Ez a pozíció nem azonos a közönnyel, a figyelmetlenséggel, a szórakozottsággal vagy a másik fél elutasításával. A kívülálló, az outsider helyzete és élménye ez, aki soha nincs benne valamiben, hanem mindig a dolgok között tudja és találja magát. És mivel beállítódása szerint nincs benne sem a térben, sem az időben, mivel szakadatlan tapasztalata a másutt levés, ezért a közvetlenséget nem ismeri. Csak distanciát tartva képes létezni. Ez a távolságtartás, ez a lelki-szellemi demarkáció hideggé és tartózkodóvá (de nem tárgyilagossá) tesz. A szerelmi légyott valójában ott nem lét, az odaláncolódásban az elszabadulás, a közeledésben a távolodás dolgozik.

muller3

Aki csak a múltat faggatja és csak a jövőt kémleli, aki szakadatlanul múltat elemez és terveket sző, az a jelenét fojtja el. Számára a jelen nem létezik. (Egy bizonyos jelen persze mindig van, ha úgy tetszik, fizikailag csak a jelen van, de uralhatja az egyén lelki és szellemi életét a múlt és a jövő is.) A jelen elbizonytalanít: egyszerisége, kiszámíthatatlansága, a rögtönzés kényszerének nem szűnő feszültsége mind a bizonytalanság érzését erősíti, aminek mélyén az önazonosság labilitása rejlik. Aki a jelenében bizonytalan, az a jövőjétől szorong és a múltjához bűntudat fűzi. A múlthoz a jóvátétel vágya kapcsolódik, a megmásítás reménytelen képzete, az elszalasztott alkalom fölötti zavar, a lépcsőházi filozófus röstellt impotenciája. A múlton kotló ember számára a másik csak emlékként érdekes: ha a másik itt van, ő a tegnapban, tegnapelőttben tartózkodik. S társát nem most látja, hanem akkor; nem most fordul felé, hanem majd ha erre az együttlétre visszaemlékezik.
a bárcsak világa
A jövőhöz ugyanennek a viszonynak a tükörképével fordul: amikor itt vagy, arra gondol, mit tesz, ha már nem leszel itt; ha együtt vagytok, az számára olyan, mintha már nem lennél itt. Aki nem képes a jelent megélni, az a képzelet kínját szenvedi. Örök kettősségben vergődik: azonosság és másság, az és nem az ellentmondása gyötri. A pillanat számára sohasem az, ami, hanem egyúttal mindig valami más is. A beszélgetés egyben vágy az egyedüllétre, az egyedüllét egyben vágy a társaságra. Nyughatatlanság, békétlenség űzi egyik dimenzióból a másikba, és vissza. Sohasem ott, ahol éppen időz, sohasem abban, amiben éppen tartózkodik. A bárcsak világa ez: az örök kívüllevés kényszeres késztetése. A „bárcsak már” és a „bárcsak még” képzete, az előtt és az után helyzete. Mint a múlt bűnét kutató Oidipusz és a jövőtől szorongó Hamlet, úgy csúszunk ki a jelenből, és úgy csúszik ki a kezünkből a jelen. A jelen, ami az el nem ért bizonyosság, mert remélt bizonyossága számunkra csak a múltnak és a jövőnek lehet.

2.

Az eltűnt idő — ha a jövő felé fordulunk — úgy jelenik meg, mint a mindennapi célkitűzéseinkkel járó szorongás. Mint reszketés az elképzelés és a megvalósítás különbségétől, mint mélabú a maradéktalan teljesítés lehetetlensége fölött. Ez a valami más, ami minden céltételezés végrehajtása során létrejön, ez a kiszámíthatatlan, tervezhetetlen és prognosztizálhatatlan végeredmény: ez a tudatos élet öntudatlan szorongása. A jelen csak ürügy a máskorra. Zavaró ideiglenesség és kiszámíthatatlanság. S ezért alárendelődik a szabad önkénynek engedelmeskedő múltnak és a tökéletesen elgondolható jövőnek. Ez a hierarchizált időszerkezet groteszk visszatérés vagy visszautalás. A rítus is alárendelte a jelent a múltnak, s az üdvtörténet is alárendelte a jelent a jövőnek. Ez a neurotizált jelentől való mai megfosztottság, ez a kelet-európai program és tünet is mindent a jövőben ígért, és a jelenben semmit sem teljesített. A jelent is maradéktalanul a félmúltból, saját múltjából, politikai határozataiból eredeztette. Az a látszat keletkezett tehát, hogy az élet körülményeiből „mindenik determinált”. De a polgár belül nem fogadta el, hogy az. A jelen elhárításával szegült szembe a meghatározottsággal. De hiába. Mert amikor az emlékezet és a képzelet mezején bolyongunk, a meghatározatlanság pszeudo-szabadságának hódolunk. S talán ezért is olyan erős a vágy és a késztetés, hogy a mások által is befolyásolt jelen helyett a csak bennünk élő emlékezet és képzelet korláttalanságát élvezzük. A korláttalanság hite persze öncsalás, mert a már nem és a még nem közegében folyó bolyongás kitaposott ösvényeket követ. Ugyanarra visznek az asszociációk, ugyanoda jutnak a képzetek.
a majdani valóság
A jelennel vívott harc bölcseleti iskoláiban a közvetlenség elvi és gyakorlati kritikája, a közvetítettség normatív tételezése abba a végletbe vezet, ahol a jelen csapdának vagy örvénynek minősül, s ahol a reflektálatlan ittlét alacsonyrendű és felülmúlandó létezési módnak számít. Az irtózás az öntudat hiányától, a tudatosan tárggyá tett saját élet lehetővé teszi azt a torzulást, hogy az alany felszívódik saját tárgyiasságának tudatában. Az önmagát alanynak tudó én tudatosan tárggyá téve saját életét, jelentéktelenné teszi saját alanyiságát. Akinek önmagát tudja, az egy totális teleológia tárgya, egy örök Legyen szolgája. A Van-t, a létet megélni képtelen, mert ebben csak a meghaladni és elutasítani való jelent látja, s minden igyekezete az elgondolt Legyen-ek megvalósításának irányába viszi. Számára csak a majdani valóság az igazi. Az, ami most van, csak ideiglenes, átmeneti, létében jelentéktelen előjáték a — soha be nem teljesedő — nagy előadáshoz. Az élet így megmarad örökös próbának, állandó készülésnek. Az ,,igazi” ígérete pedig örökre beváltatlan marad. A jelen lét és a jelenlét ilyképpen egy eszmei cél torzója lesz, ami csak előzmény, előfeltétel valami máshoz: az igaziként posztulált jövőhöz.

E fatális teleológiára felfűzött élet a múlttal sem tud mást kezdeni, mint a jövővel. Számára csak a hajdani valóság az igazi. A múlt azonban nem megmásíthatatlan. Ellenkezőleg: dinamikus, szakadatlanul változó, minden pillanatban újraélhető és újraértelmezhető. A múltnak sincs identitása. Sem állandósága, sem azonossága. A múlt tényei alárendelődnek a rájuk visszapillantó céltételezésnek. Jelentősége tehát ténylegesen nem a megesettnek van, hanem annak, ami Legyenként a múltba belevetíthető vagy onnan előhívható. így a múlt nem a jelen előképe lesz, hanem a jövőé. A kettő közvetlenül egymáshoz kapcsolódik, és kiiktatódik közülük egy zavaró körülmény és közvetítő mozzanat: a jelen.
az eltervezett
A jelene-fosztott ember csökönyösen ragaszkodik mindahhoz, amit eltervezett. Neurotikus hajszában próbál átcsúszni a „majd”-ba, s ezért gondolatai és érzései minden erővel oda — s ugyanakkor az emlékeihez — kötik. Ez a rögzülés az örökös máshollétben a változások iránt rugalmatlanná tesz, mert minden bekövetkezőben az eltervezettet keressük, ám — mint ezt tudjuk és tapasztaljuk — a képzelet mindig túlteljesít. Ez állandó frusztrációhoz vezet, ami — ellenhatásként — a jelen lefokozását vonja maga után. A jövőhöz, az elképzelthez, a teleológiához azért ragaszkodunk, mert a Legyen-t hisszük igazán létezőnek, úgy érezzük: az Van, s ami a valóságban végül is megmutatkozik, ha célkitűzésünktől különböző: nem-igaziként, látszólagosként éljük meg, és nem tudjuk ténylegesen elfogadni. A rugalmasság a jelen méltánylását tanúsítja: alkalmazkodást az elgondolttól eltérő konstellációhoz. Aki természetesnek tekinti, hogy más lesz a végeredmény, mint a célkitűzés és a megvalósítás, aki elfogadja, hogy saját céltételezéseit mások is meghatározzák, az meg tudja élni a jelent, akkor is, ha abban esetleg elképzeléseinek kritikája mutatkozik meg.

muller2

3.

Minél értéktelítettebb a jelen, annál kevésbé fordít el bárkit is önmagától. Minél elviselhetetlenebb, annál erősebb az elidegenedés kényszere és szükséglete a jelentől. Aki tehát emlékezet és képzelet közegében mozog, nem csupán önszántából, tudatos és öntudatlan szükségleteitől vezérelve teszi ezt, hanem a jelen általánosabb életminőségével összefüggésben is. Személyes identitásának megrendülésében ott van a társadalmi azonosságtudat eróziója is. A teljességélmény helyén a részlegesség és ideiglenesség tapasztalata. Az egységes és egyetemes idő hite és fogalma helyén az eltűnt és a személyes idő. Az ökológiai értelmű egészség helyén az aranykor mítosza, az ősközösség formációja és a teológiai-ideológiai mennyország ígérete. De ő, az egyedüli példány, ebben a szemléletben nincsen ott(hon) sehol. Egyszeriségének egészsége eltűnik a kényszerű egyformaság részletességében. Az egészség megrendül: a jelen a kortörténet múltja és a gyógymód jövője között immár a senkiföldje. Az „egész-ség-ügy” éppen a jelent küszöböli ki. És ez a kiküszöbölés sem pótolni, sem rehabilitálni nem tudja a jelent. De erre nincs is szükség. Hiszen a jelen csak teher, nyűg, akadály: valami, ami megromlott, elromlott, elpusztult, elrothadt. Ami tehát jobb is, ha nincs.
társadalmi tünet
A vég és a végesség felől szemlélt ittlét képzetében ugyancsak a jövő uralkodik a jelen fölött. A pillanatot egy elgondolt távlatból szemlélő (ön)tudat e távlat tételezésével a jelen jelentőségét kisebbíti. Ebben a szemléletben a most kámforrá válik, de nemcsak múlandó voltában, hanem már keletkezésében is: mintha létre sem jönne, legfeljebb vákuumként a még és a már között. Kiiktatása lehet a személyes életvezetés sajátja, de lehet társadalmi tünet és bölcseleti eszme is. A jelen átélésére képtelen egyén élvezheti, elfogadhatja és megszenvedheti ezt a helyzetet. Ha seholsem-létének tudatában van, akkor vélheti úgy, hogy a közvetítettség „fejlettebb” létformáját műveli, de érezheti kifosztottságának és önrablásának nyomorát is. Érezheti úgy, hogy a múlt és a jövő találkozásának hasadékában ő is eltűnik, s hogy e résen át kizuhan valahová a semmibe. Mert egy biológiai és társadalmi program szerint végighalad ugyan pár évtizednyi jelenen, de lelki és szellemi működése otthontalanná teszi. Az élvezetet és az élményt nem ismeri, mert idegen számára mindaz, ami él. Neki magának sincs léte — csak hajdan lehetett és csak majdan lehet.

Ez a sehol-sem-valóság lehet maga a társadalmi valóság is: amikor a tett és a szó, a lét és az ige egy demarkációs vonal két oldalára kerül — noha az utóbbi folyton az előbbi apológiáját hirdeti. Egy ideologikus szótár elvalótlanítja a jelent, egy képzeleti jövővel megfojtja azt, a „legitimáló” múlttal pedig — a másik oldalról — hátba szúrja. A jelen ellehetetlenülése és elvalótlanulása — halála — abból is ered, hogy az egydimenziós hivatalos nyilvánosság fantomvilágot hazudott igaznak. Az ideológiai szellemek úgy népesítették be az életet, hogy ködképükkel elfedték, ami létezett. S a kelet-európai szellemidézés áldásos következményeként az egyén jelenlétének és jelenbeli létének realitása is akkora lett, mint a szellemeké.
a jelen álsága
Az ember önmaga kísértetévé vált. Mindennapi szorongásainak tárgyát ő maga jelenti: saját léttelenségének kísértete járja be az emlékezet és a képzelet labirintusait, s viszi oda a jelen álságát és léttelenségét. Hiába mozog az emlékezet és a képzelet közegében: nem jut igazabb és létezőbb valósághoz. Aki a jelenből menekül, az iszkol az időtől és a tértől. Holléte és mikorléte csak fizikai szempontból meghatározható, egyébként nincs jelen soha és sehol. A kívül és a között térbeli és időbeli szegleteiben szorong. Az örök előtt-ben és után-ban.

Aki csak az emlékezet és a képzelet közegében mozog, sohasem éli meg a jelent.

kép | Andreas Trogisch, lensculture.com